Uram, te láttad, mi volt, mielőtt

megteremtetted az eget, a földet,

s amiként azt pusztának tetted

és mélységek feletti sötétnek,

még mielőtt szóltál, világosság

legyen. Majd az is lett. Ahogyan

felderítetted a világosságot,

elválasztottad a sötéttől,

nappal lett és éjszaka, kibomlott

a reggel, az első nap létre jött.

Uram, láttad a második napot?

Hogyan húztál szilárd boltozatot

a vizek közepére, elzárva

a boltozat feletti s alatti

vizeket, s adtad a boltozatnak

az ég nevet. S amikor az eszméd

földdé vált és a nyers föld zöld 

növényeivé és óceánná? 

Harmadik napi elved is meglett,

megelőzve a negyediket.

Az égitesteket, ünnepeket,

az éveket és a történetet.

A nagy világítót, uralkodjék

a nappalok sora felett. A kicsit,

az éjszaka urának, s azután

az éjszakába belehelyezted

a csillagrendeket. A megáldott,

termékeny, a vizet, a levegőt,

a földet gyorsan benépesítő 

élőlényeket. Láttad, amikor

megteremtetted képmásodat,

embert, nőnek a nő-, férfinak

a férfitestet. Megnézted, hogy ők

látják-e mindazt, mit az uralmuk

alá rendeltél, magot, gyümölcsöt,

a vadat, hogy táplálékuk legyen.

Uram, mielőtt bevégződött,

vége előtt a hetedik napnak,

ismerted és ügyelted művedet.

Csikorogtak a fogaskerekek

közé hullott fiatal porszemek.

És láttad mindazt, ami a teremtés

utánra maradt. Mégis megtetted.