Amikor eltűnt a házunk

Elszorult a torkom, amikor az egyenletesen fékező, állomásra begördülő vonat ablakából megláttam a peronon ácsorogni anyát és Flórit, az öcsémet. Hirtelen áradt szét bennem a felháborodott düh: miért kellett megint elém jönniük? Persze mindjárt csillapítani kezdtem magam; nem először csinálták, ha baj volt otthon. A környéket ellepte a téli délutánokra jellemző puhafényű, éleket és határvonalakat egybemosó szürkeség. Fázósan húztam össze magamon a kabátom, amikor a vonatról lelépve arcul ütött a nullát nyaldosó hideg. 

Kérdeznem sem kellett, anya tekintetében ott bujkált a válasz, nem is szóltam semmit, csak átöleltem őket, majd hármasban elindultunk az állomáson túlra, a buszmegállóhoz.

 Bő óra múlva még mindig a 355-ös járaton, hátul az ötösben ülve zötykölődtünk hazafelé. Rajtunk és a sofőrön kívül egy lélek, annyi se maradt a buszon, egyre csak leszálltak, és a karácsonyi csomagjaikkal megpakolva belevesztek a hátsó lámpáktól vörösre festett kipufogófüsttel kevert ködbe. Flóri unalmában néha még integetett is nekik a hátsó ablakon keresztül, de nem figyeltek rá. 

Már közel jártunk, az otthonunk előtti utolsó nagyobb megálló egy zsákutcás falu ingerszegény buszfordulója. Megint felesleges tíz perc ment el az életünkből, betértünk, hogy aztán senki ne szálljon se fel, se le. Nem mintha kifejezetten siettünk volna haza. Visszakanyarodva a főútra alig maradt valami a menetidőből. Körülöttünk egyre sűrűsödött az elnyújtott éjszakákba torkolló tétova félhomály, de azért az ablakon kifelé még egész messzire elláttam: az út mentén rohanó kopasz fák közt, a szántóföldeken túli erdős dombhátakig, amelyek peremén még egy árnyalatnyival átütőbben búcsúztak az alkony lágyabb fényei. 

Az egyhangú motorzaj már-már ringatózássá oldotta az addig hevesebbnek tűnő rázkódásokat, de anya idióta gyári csengőhangja megakadályozta, hogy elbóbiskoljak. Apa reggeltől hívogatott engem is, de eszem ágában sem volt felvenni. Mióta a szünet előtti utolsó hétre eljöttem hazulról, nem álltam szóba vele. Végül anya csak felvette, ki is hangosította, mert nem volt más a közelben, és egyébként is idegesítő szokása – ha kell, ha nem. 

Apa egyik semmirekellő, alkoholista cimborájára, a sánta Miskára néhány napja törték rá az ajtót. A tévé előtt érte a vég, a szemei kikerekedtek, a nyelve kilógott és lila volt már. Legalábbis így újságolta. Ő volt az, aki a nappalink közepén feküdt a legutóbb. 

Még az őszi szünet előtti ZH-hét közepén váratlanul megjelentek anyáék a kollégium portáján. Egyszerre három dolgozatra akartam készülni aznap éjjel, gondolhatod! Még szerencse, hogy a szobatársam azon a héten már be sem jött, és hogy csipáz engem a portás, meg hogy egyszer a kocsmában említettem neki, mi minden megy nálunk otthon. Anya persze azt mondta, azért jöttek, hogy kicsit szétnézhessenek a fővárosban, és keresnek valamilyen szállást, de nem kellett. Aztán vasárnap este, ahogy hazaértünk, ott feküdt a Miska. Anyával a hóna alá nyúltunk, hogy útjára indítsuk. Közben vettük észre: alighanem a saját húgyában úszott mindene. Addigra már könyékig olyanok voltunk mi is, és a szőnyeg is tocsogott a lépteink alatt. Legalább megértettük, mi volt az az átható és szúrós szag, ami beléptünkkor megcsapott. Anya arckifejezése láttán először azt hittem, belehányt a saját szájába, de mindjárt utána egészen visszafogottan kezdte a válogatott szitkokat a fogai közt kipréselni, biztosan azért, mert mégiscsak vendég volt a háznál. Pedig ez a Miska – utána már csak hugyos Miskának hívtuk, de ha tényleg dobbantott szerencsétlen, fátylat rá – azt sem tudta, hol van. 

Legalább túlpartra érve nem unatkozott, napestig ment neki a tévé, nevetett apa a telefonból recsegősebbre torzított hangján. 

A szemem forgatva nyergeltem át egy sorral előbbre, az ablak melletti ülésébe, fejemre húzva még a kapucnim is, és a párás, hideg ablakhoz tapasztottam a homlokom. A halálhírt illető tudósítás után következett a jól ismert nóta. Mindenki hibás, csak apa nem, de nem fogja hagyni magát. A cégben megvolt már réges-régen a terv, hogyan távolítsák el, az ember is megvolt a helyére, az elődje fia. Mindenki ellene dolgozott. Kicseszésből fújatták meg, aztán még azt is ráfogták, hogy agresszívan viselkedett…

Jó, hogy az üveget nem adták a kezébe, a piát nem spriccelték le a torkán. Ezerszer hallottuk már, mégis újra és újra elmondja, mintha lenne értelme éppen nekünk bizonygatnia, hogy ő az áldozat. Szerintem nem maradt adósuk. Miután kirúgták, hetekig százas szögeket operáltak ki a hámozásra előkészített leháncsolt rönkfákból. Egy idő után senki sem mert hozzányúlni a készlethez, leállt a termelés. Az hagyján, hogy a furnér elszakadt, hatalmas rönkök mehettek tűzifának, de még a gerenda nagyságú hámozópenge is állandóan kicsorbult. Aztán bevezették az aknakeresést: majd’ egy hónapig minden egyes rönköt fémdetektorral vizsgáltak át, mert a tettes nyomát már bottal üthették. A nyersanyag, a leállás, meg a javítás árát egy idő után elkezdték azoknak a fizetéséből levonni, akik műszakja alatt újabb szögeket akasztottak a késnek. 

Mivel volt fizetett ideje munkakeresésre, egyéb teendő híján napi szinten csillogó szemmel várta a cégből érkező híreket, de a városba bemenni nem mert. Megint azt ecsetelte, hogy mennyire hülyék. Ha nem rúgják ki, már az első nap javasolja a fémdetektoros megoldást. Anya meg Flóri meg csak hümmögött és bólogatott. 

Az utolsó útszakasz a falunk előtt olyan volt, mint a hullámvasút, fel-le és fel-le. Kétoldalt a hóval borított útmenti fák a fejünk felett alagutat formázva értek össze.  A sötétté érett szürkeségben egyre inkább csak a fehér részek verték vissza a busz távolba világító reflektorait, de túlságosan hátul ültünk ahhoz, hogy rendesen kilássunk elől. A motorzaj andalító duruzsolásában, mint egy melegvizes medencében, akárha egyre mélyebbre merültem volna, egyre távolabbról hallatszott a kihangosított készülék éles recsegése. Ismét az ablakon túli világ felé fordultam. Jó ideje, hogy egy hatalmas, szalmabálákból halmozott rakás terpeszkedett a dimbes-dombos hullámvasút utolsó szakaszán, jobbra, az útmenti fákon túl, a szántóföld szélén. Már a körvonalait is alig tudtam kivenni, de úgyis megint arra gondoltam, milyen jó volna, ha egy ajtónyit meg a közepét kiszednénk, és ez lenne a házunk. Kiköltöznénk hárman, ide, a falun kívülre, ahol nem zavarna senki. Milyen jó is volna nekünk ez a szalmaház, ami ugyan ázik, de olyan sűrűre van préselve, hogy csak az első néhány centi veszi fel a nedvességet. Az aztán hamar kiszárad a széltől, és nincs is minek rohadnia, mert a szalma növényi csontváz. Ezt nagyapa magyarázta, még amikor kicsi voltam, és azt hittem, átáznak a bálák. Milyen jó lenne, ha ők is odaköltöznének hozzánk a nagymamával a szalmaházunkba. Csak ahhoz, hogy beleköltözhessünk, ki kellene szedni a közepét, és borulna az egész, mint a tetriszben. Nagymama és a nagypapa meg már a föld alatt pihen. 

A hozzánk közel eső buszmegállóban, lekászálódva a 355-ös járatról, a hidegtől megborzongva igazgattuk magunkon a sálat, kabátot meg a sapkát. Jólesett a hűvös, friss levegő, de mire teleszívhattam volna vele a tüdőmet, már a távozó busz kormos, olajos kipufogófüstjével keveredett. Az induláskor még félig latyakos hómaradványok mostanra keményre fagytak, pedig annyira nem volt hideg, mínusz egy vagy kettő. 

Ahelyett, hogy egyenest az utcánk felé fordultunk volna, ami két saroknyira volt a buszmegállótól, anya az ellenkező irányba indult. Flóri értetlenül nézett rám, de csak egy szemvillanásig, aztán birkaként követte. Viszont azt észrevehette anya, hogy nem hallani a lépteim a háta mögött. 

Sétáljunk még egy kicsit, mielőtt hazamennénk. Kerülünk egyet a patakpartján, megnézzük, mekkora a sodrás, mondta szelíden, Flórira kacsintva a végén. 

Persze az első pillanattól kezdve tudtam, hogy mit akar, abban viszont nem voltam biztos, hogy ennek a taktikának van bármilyen értelme. Nem felülről akarta megközelíteni a házunk, hanem az utca aljától. Jobban látszott onnan az udvar, a bejárat. Hiába érkeztünk lentről, onnan tudtuk tisztábban felmérni, mire készülhetünk. Ha fentről érkeztünk, a házban tartózkodónak adódott alkalma hamarabb észlelni, hogy jövünk. Szóval ezt mind értettem. Valójában csak amiatt torpantam meg, mert nem voltam biztos abban, hogy ez a végkifejletet illetően változtathat-e bármin. Mert mi lesz, ha nyitva a kapu és az ablak, ha ég az összes villany, és a hangfalakat majd’ beszakítva bömböl a rádió? Akkor talán tovasétálunk? 

Belátva, hogy a helyzeten sem a manőverezés, sem az én kifakadásom nem javíthat, a fejem lehajtva indultam utánuk. Ezen felbuzdulva anya nem csak egy saroknyit került a patak felé, hanem mindjárt kettőt. Pontosan értettem, hogy a busz beérkezéséhez képest akarta minél jobban elodázni hazaérkezésünk, hátha addigra a vihar is elül. A főút mentén még a járdán baktattunk, mert nagyjából el lett tolva a hó. Ami maradt, szépen ráfagyott, de le is lett szórva, ahol meg csillogott, oda nem léptem – nem volt életveszélyes. Néhány autó suhant el mellettünk, mire elértük a falu utolsó utcáját. Én hátrébb lépkedtem végig, míg anya Flórival kezén fogva vonult előttem. Az utolsó sarkon megtorpantak, mintha anya azon vacillált volna, jó döntés-e most balra fordulni. Végül is, ha egyenesen megyünk tovább, száz métert sem kell haladni, és magunk mögött hagyjuk az egészet. Egyenesen bele a sötétségbe. Persze aztán balra fordultunk. 

A párhuzamos utcán lefele óvatos léptekkel haladtunk, mint aki nem tudja biztosan, hová megy.  Az út lejtett, de egész tisztességesen le volt sózva. Nem kellett attól tartani, hogy seggre ülünk. Senki nem járt odakint, csak a hosszú és keskeny kéménykürtőkben fütyült a szél, mintha valami túlvilági orgonajáték nyitányát komponálná. A kapuk mögött összezsúfolt sötétségben megbújva kutyák kórusa csatlakozott be acsarkodva, mintegy jelezvén, hogy ez nem a mi utcánk. A patak völgyébe leérve balra fordultunk, egyre keményedő gombóccal a torkunkban, mert már mindannyian éreztük, hogy ez a kis időhúzó séta csupán elodázta a várható műsort. 

Megint balra fordultunk, az már a mi utcánk volt. Egyenesen felfelé, a közepén ott a házunk. Csak mentünk és mentünk. Jobb kézről már ott hunyorgott a szomszéd ház, amiben sokáig nem lakott senki, aztán meg egy másik, de nem a miénk. Nem ugratlak! Mentünk tovább, de már kezdett gyanús lenni. Eltévesztettük? Talán annyira megszoktuk a fényárban úszó portát, a nyitott kaput és ajtót, a hangosbemondóként üvöltő rádiót, hogy mindezek nélkül észre sem vettük a saját házunkat? 

Az utca tetején kiértünk a főútra, és megütközve néztünk egymásra. Talán figyelmeztető jel lehetett, hogy így elsuhantunk, de nem volt idő jobban fontolóra venni, mert Flóri öcsém siránkozva húzogatta anya kabátjának az ujját, hogy ő már úgy fázik, majd’ megfagy. Így hát szó nélkül fordultunk vissza, csikorgott a léptünk alatt a jegesre dermedt latyak és a sóval kevert zúzalék keveréke. Hunyorogva fúrtam bele a tekintetem a lámpák alatti fényszigetekkel kicsipkézett, rezzenéstelen utcába. 

Valaki megint gumiabronccsal fűthetett be, morogtam fintorogva, amikor a házak kéményeiből áradó, köddel kevert füstöt egy rosszindulatú légáramlat lenyomta az arcunkba. Lefelé menet már jobban figyeltünk, de mielőtt még pánikba eshettünk volna, már az utca alján voltunk. Az otthonunk meg sehol. Anya tanácstalanul meredt rám, majd akaratlanul is a zsebében kezdett kotorászni a mobilja után. Egyből tudtam, hogy kit akar hívni, de ugyanabban a pillanatban zajt hallottunk, valahonnan a hátunk mögül, az utcánk belsejéből.  Egy idősebb fazon húzogatta be a kukákat, két ház elől is. Ahogy a fénybe ért, láttuk, hogy egy jókora kockás köntösbe burkolózott öreg, a lábán elöl zárt műanyag papucs. 

Gyertek, gyerekek, súgta hirtelen anya, majd Flóri kezét elengedve, amennyire csak a sikamlós, csikorgós talaj engedte, nekiiramodott. Mi meg utána. 

Jó estét, hahó, jó es-tét, kiabálta, mert miután az öreg a helyére húzta mindkét kukát, visszatért a házba – feltételezhetően a sajátjába. Éppen akkor csukta be az ajtót, hogy odaértünk, és ugyanazzal a mozdulattal a kinti villanyt is ránk oltotta. Anya, mivel az elfúló kiáltásai a semmibe vesztek, a kapuhoz ugrott, és többször is megnyomta a csengőt. 

Jövök már, tán a házuk ég? – nyílt az ajtó, és megjelent a feje búbján és homlokán kopaszodó, körszakállas ősz öregember. Emlékeztetett valakire a gömbölyded arc és vizenyős kék szempár, de abban is biztos voltam, hogy nem ő a szomszédunk. Viszont az egész jelenet, ahogy világosságot csinált a bejáratban, és megjelent az ajtóban, biztos voltam benne, hogy megtörtént már. 

Anya sietve bemutatkozott, mire az öreg is morgott valamilyen Kapi Istvánt vagy Kapisztránt, nem értettem pontosan. Azzal a lendülettel folytatta is volna anya, de egy szemvillanásnyira megtorpant, és abban a pillanatban bennem is felderengett, mi a baja: mégis miként szeretnénk segítséget kérni azzal kapcsolatban egy idősödő krapektől, hogy szőrén szálán eltűnt a házunk?

Végül okosan megkerülve a kérdést, anya arról érdeklődött, hogy lakik-e ebben az utcában egy házaspár egy nagylánnyal, aki már a Műegyetemre jár, és egy általános iskolás kissráccal.

Ugyanis, mi az ő házukat keressük, csak ebben a fagyos ködben sehogy sem találjuk. 

Közben az ősz öregember patkó alakban megmaradt haját simogatva közelebb lépett hozzánk, majd gyanakvó arckifejezéssel összehúzta magán köntösét. Én egy lépéssel hátrébb álltam, de Flóri előbújt anya háta mögül, valószínűleg a kíváncsisága legyőzte a félelmét és zavarodottságát. 

Az öreg vizslatott egy ideig minket, egyikünk arcáról a másikunkéra ugrott átható kék szeme, és egy röpke pillanatig fel is csillant, felvillanyozódtak a vonásai, mint akinek eszébe jut a keresztrejtvény utolsó szava – mintha ránkismert volna. Ugyanazzal a hévvel kihunyt a szemében a szikra, és tekintete előbb zavartra, majd közömbösre váltott. Hümmögött, gondolkodott, körszakállát vakargatta az állán.

Igen, rémlik az a család, szólalt meg végül. 

Elég zűrösek voltak, tudják. Akkoriban költöztem ide, a kisfiú meg beírást és rossz jegyeket hozott haza. A fene tudja, miért, de néhányan az osztálytársai közül egészen a kapuig kísérték. Talán annyira féltek, hogy kiporolják a nadrágját? A fene tudja, hisz mondom…

No, de az apja sem maradt adósa. Leültette a kapun belülre készített forgószékre a gyereket azzal, hogy nyiratkozás lesz, ahogy szokták, de a szerencsétlen még előtte megmutatta neki az ellenőrzőjét. Talán túl akart lenni rajta, és bízott benne, hogy ha nem történik semmi, az osztálytársai is hazamennek. Közben azok az út túloldaláról, a szilvafák mögül lestek. De az őszinteség csak olaj volt a tűzre, mint később kiderült. Az a vadbarom az ellenőrző láttán lenyomta a srácot a székbe, és se szó se beszéd, nyírni kezdte szerencsétlen gyereket. Ha jól sejtem, nem úgy, ahogy megbeszélték, mert az pillanatokon belül olyan kopasz lett, mint az én fejem búbja, ni! Az iskolatársai megdöbbenten nézték a jelenetet, majd az egyik, aki már fél lábbal előbújt, ordítani kezdett, hogy Lóri, meneküljél, mert az apád kopaszra nyír. Na, erre már én is kijöttem az útra, hogy lássam, mi lesz a vége. Nem tudom, részeg volt-e az az ember, vagy eleve bolond, de fél kézzel a gyereket tartotta a válltövénél, belepréselve szerencsétlent a székbe, a másik kezével meg tarvágást eszközölt a dús fekete loboncán. Amikor elől is az arcába kezdtek hullani a tömött hajcsomók, szegény gyerek is rádöbbent, hogy az osztálytársa nem ugratja, apja merénylete nem tréfa. Kínjában visítani kezdett, mire a többi gyerek az útszéli köveket megragadva egy emberként kezdte dobálni az apát. Az eredmény az lett, hogy a kapun kirohanva végigkergette őket az utcán; valahol joggal, mert az egyik kő éppen a srácot, talán Lóránt volt a keresztneve… No, hát a sors fintora, hogy telibe találták, és szépen felszakadt neki az orra alatt, a szája felett. Még jó, hogy a fogát nem verték ki! Persze volt ettől cifrább is, ha látták volna, hányszor kergette el hazulról a nagylányát az a pasas, bezzeg azt sem kellett félteni. 

Másnap meg mintacsaládként végezték a portán a kertimunkát, de a férfit jól megfigyeltem, egy kapavágást, annyit nem csinált, csak dirigált. Voltak jobb napok is, amikor egészen normális családnak tűntek… Előre ültek a templomban… Sosem tudtam, éppen hányadán állnak. No, de hagyjuk… tán őket keresik?

Nem, biztos, hogy nem őket, válaszolta anya leplezett izgatottsággal Flóri szájára tapasztva egyik kezét, aki szemmel láthatóan mondani akart valamit, miközben az orra alatt babrált. Én elsősorban talán amiatt éreztem abszolút megsemmisülten magam, hogy mindezt ennyire könnyedén fel tudta idézni valaki, akinek húsbavágó része nem volt benne, mintha csak egy vicces történetet mesélne, még jó, hogy a végén nem kacagott egy jóízűt, tőlünk is elvárva, hogy a hasunkat fogva görnyedjünk rajta. 

Egy másik alkalommal, brrrr, de hideg van hallják, de ezt még gyorsan elmondom, amúgy is idevág. Szóval télvíz idején jártunk, és valahogy megszimatolta az az állat, hogy a felesége válni készül, a gyerekek meg nyilván a pokolba kívánták az apjukat, tehát idő kérdése volt csak, hogy teljesen egyedül marad. A munkahelyéről is kitették, de az egy külön fejezet. Na, hallják, amíg ezek elvoltak a városban, munkában és iskolában, fogta és leszerelte az összes nyílászárót. Naná, hogy őt nem zavarta, reggeltől fűtötte a szesz. Estére minden villany égett, és a rádió is úgy ordított, hogy az egész szomszédság élvezhette. El nem hiszik, de éppen a katolikus szentmise szólt azon a hullámhosszon, no de úgy, hogy még a két házzal odébb is áldozhattak volna. Na, ezek hárman hazaértek, és sóbálvánnyá válva álltak az utcán. Jól megvilágította az üresen tátongó ablakkereteken kizúduló fényár az arcukra fagyott néma felindultságot. Addigra már odabent is mínuszba szakadhatott a hőérzet, bár a nyakamat a tőkére, hogy az egész mutatvány közben a gázcirkó termosztátja véletlenül sem lett lekapcsolva, végig teljes gőzzel fűtötte az utcát, hehe! Már megfordult a fejemben, hogy lesz, ami lesz, inkább beinvitálom őket magamhoz, legalább amíg felmelegszenek, és eldöntik, mi legyen, de mire a kapukilincshez nyúltam volna, már felszívódtak. Többet nem is láttam őket. Maradt a ház, az egyetlen lakóval, reggelre az ablakok és az ajtók is visszakerültek a helyükre, de azok hárman soha nem tértek vissza. Ami mozdítható volt, azt egy pár ezerért vitték is a furgonos cigányok, hehe – tudják a fémhulladék-felvásárlók. Aztán a férfi is eltűnt, a háznak meg azóta betörték egy-két ablakát, beszakadt a teteje. Hosszú ideje lakatlan. Szóval… ha őket, keresik, hiába. 

Nem! Biztosan nem őket, elnézést kérek, hogy feleslegesen raboltuk az idejét, válaszolta anya Flóri keze után kapva, aki szemmel láthatólag megint mondani akart valamit, de mielőtt még megtehette volna, hátraarcba lett penderítve. Megindultunk hát rohamos tempóban ismét lefelé, ha sejtelmem nem csalt, cél nélkül, csak onnan el. 

Várjanak csak… nem maguk? Álljanak meg! Eszembe jutott még valami… Hahó! – ahogy hátranéztem, még láttam, hogy néhány lépést is tett utánunk papucsban és köntösben az öreg, de aztán lemondóan legyintett. Anya csak az utca alsó sarkán lassított, zaklatottan zihált, azt hiszem nem csak a nagy sietség végett. Tanácstalanul nézett balra, a kátyúkkal teli, félig zúzottkő, félig a földutat bekötő utcára, majd jobbra, amerről jöttünk. Ott is több volt a tetején megfagyott sárszínű hólével telt kátyú, mint az ép burkolat. Végül, pillanatnyi tétovázásán felülkerekedve balra indult, a földutacska szélen lerakott keskeny járdán. 

Anyu, miért kellett azt mondani a bácsinak? – jutott végre szóhoz Flóri, amint elindultunk libasorban a sötét utca szélén: elől anya, mögötte kézen fogva az öcsém és én.

A bácsi nem tudta, hol a házunk, jött a felelet erőltetett szelídséggel; közben anya majd’ seggre ült, ahogy az egyik düledező fakerítésre felfutott indás bozótkupacot próbálta kikerülni, és kénytelen volt magassarkú téli csizmájában lelépni a keskeny járdáról, egyenesen bele egy jéghártyás pocsolyába. Bosszankodva törte meg a lendületét egy fél pillanatra, hogy felmérje, mennyire lett koszos a cipője. Nem sok mindent láthatott, mert abban a sötét bekötőutcában egyetlen lámpa működött, azt is teljesen körbenőtte a gaz, inkább hasonlított egy félszemű kígyőszörnyre, ami a tövében lévő omladozó és kívül-belül gizgazzal belepett romos házból siklik elő. 

Hiszen nem is kérdezted tőle… És… miért nem hagytad, hogy megszólaljak? – próbálkozott egy fokkal óvatosabban Flóri, aki hamar megtanulta megérezni, mikor számítanak nemkívánatosnak a kérdései, észrevételei.

Flórikám, hányszor mondtam már, hogy a gyerekek nem beszélnek bele a felnőttek dolgába. Egyébként is, az a bácsi bolondokat beszélt, kár volt szóba állni vele, válaszolta anya, aki a következő sarokra érve ismét bizonytalanul nézett jobbra és balra, mintha benne lett volna a pakliban, hogy a falu eresztékei meglazultak, tágult a tér, és a mi utcánk eggyel odébb tolódott. Persze nem, balkézre ugyanaz az üres és sötét zsákutca tátongott, aminek a végén egy megvilágítatlan, keskeny lépcsőn vissza lehetett kapaszkodni a főútra. Egyenesen a templom és a falu központja felé tudtunk volna tovább haladni, de a házunk nem arra volt. 

Menjünk vissza, és keressük meg a házat, szólaltam meg végül én is. Az öreg már biztosan bevackolta magát, és el is felejtette, miket beszélt. 

Te még mindig azon kattogsz? – csattant az élében színlelt meglepettséggel anya hangja. 

Én már nem is emlékszem, mit mondott, tette még hozzá, mire én megvontam a vállam, mert nem arra vonatkozott a mondandóm, amire rágörcsölt. Azt hittem, ezzel elaltathatom egy kicsit Flóri kíváncsiságát, de a másik irányba épp az csapódott le, hogy pontosan tudom, miről beszélt az öreg. Közben lassan, de biztosan, egyre sűrűsödve hullani kezdett a hó. A falu központja felől tompa harangzúgást hozott a fel-feltámadó szél, hét órára harangoztak. Anya jobbra fordult, a karácsonyi fényekkel kivilágított kocsmát nézte az ajkába harapva, aztán döntött. A főút felé kerülve a sötét lépcsőn fel. Ismét végigmasíroztunk az utcánkon a tetejétől az aljáig, de a házunk nem volt sehol, és mozgást se tapasztaltunk. Kihalt volt minden. 

Jól van, gyerekek, ha így, hát így! Tudom, mit csinálunk, szólalt meg végre anya az idegességtől vagy talán a kétségbeesettségtől remegő hangon. Itt a kulcsaim, belepróbáljuk az összes zárba, és ahova passzol, ott alszunk, aztán majd holnap meglátjuk. Sorra szedtük a házakat, illetve kerítéskapukat az utca jobb felén, úgy, hogy azért ne csapjunk nagy zajt. A leheletnyi hóréteg elnyelte lépteink zaját, ellepte az utcát, megkapaszkodott a kerítéseken és fákon. Flóri képtelen volt megállni, hogy hógolyógyúrásba ne kezdjen, miközben anya a kulcsokkal babrált egy-egy kapunál megállva, de ahhoz még nem hullott elég. Középtájt aztán az egyik rozoga kapu zárába belepasszolt a kulcs. Anya is meglepődött, lélegzetvisszafojtva vártunk két oldalról mellette, ő meg tartott néhány szemvillanásnyi hatásszünetet. A kerítésen belül álmosan pislogtak a ház sötét ablakai, nem volt sem ismerős, sem otthonos, de ha anya kulcsai nyitják a kaput és a bejárati ajtót, csakis a mi házunk lehet. 

A kulcs engedelmesen elfordult jobbra, és már éppen megkönnyebült sóhajként készült a visszatartott levegő távozni a tüdőnkből, mikor félúton elakadt, mielőtt még a zár kattanhatott volna, és bennünk is ragadt a szusz. Anya próbálta volna megmozgatni, de beszorult, nem fordult már se oda, se vissza. 

A szentségit, szisszent fel, mikor annak rendje-módja szerint beletörte a kulcsot a zárba. A feje a kezében maradt, a csonka vége meg a zárban. Hátralépett egyet, mély levegőt vett, majd Flóri sapkával, kapucnival védett fülére tapasztotta a kezét, és válogatott szitkokat szűrt át a fogsorán, arra azért vigyázva, hogy más ne nagyon hallja. Azzal a lendülettel megragadta az értetlenül pislogó öcsém kezét, és meg sem álltunk a Csarnavölgyi sörözőig, amivel már az előbb is szemezett. Flórinál már félúton, az egyszermű kígyószörny mellett a küszöbön volt, hogy eltörik a mécses, de a hirtelen felemlegetett forrócsokival sikerült anyának visszatuszkolni bele a sírhatnékot. Ugyan én egy szót sem szóltam, de amikor elkapta rosszalló pillantásom, mentegetőzve tette hozzá, hogy legalább iszunk valamit, ami felmelegít, és hátha ez a fránya hóvihar is lecseng. Valóban, már csipdesték az arcunk a szél hátán barátságtalanul nekünk rontó hópihék, és mire a kocsma ajtajába értünk, már rendes adag havat poroltunk le egymásról és vertünk le a cipőnkről. 

Odabent kellemes meleg fogadott, vidáman táncoltak a lángnyelvek a jól megrakott zárt kandallóban. Rongyosra járatott, mégis barátságos hangulatot keltő karácsonyi dallam szólt, forralt bor illata áradt a pult mögül, de a csaposon és rajtunk kívül szemmel láthatóan mindenki más otthon maradt. A kedves arcú göndör srác ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, honnan. Miután kihámoztuk magunkat a kabátból, anya csak intett, hogy üljek le Flórival a sarokba, az egyik asztallal és két paddal berendezett rekeszbe. Még éppen elcsíptem, ahogy először súg valamit a kocsmáros srácnak, és az ujját a szája elé teszi, majd fennhangon forró teát és két forrócsokit rendel. 

Az öcsém velem szemben huppant le a padra, és okos szemével fürkészett. Talán nem is tudatosan, de valamilyen támpontot vagy fogódzkodót kereshetett. Kényszeredetten mosolyogtam rá. A kollégiumba költözésem óta alig láttam, és az időközben felgyülemlett távolság mintha hirtelen odatelepedett volna közénk. Talán csak érezte, de érteni nem értette, mégis fáradhatatlanul mosolygott, aztán pofákat vágott, vicsorgott, felvillant az orra alatti heg.  Egészen addig grimaszolt, amíg őszintén el nem nevettem magam. Erre ő is felnyerített, még a lábával is dobogott az asztal alatt, én meg kicsit felengedve, már-már szórakozottan tekintettem körbe, néhány társasjátékdobozt megpillantva az ablakpárkányban. 

Kártyázunk? – kérdeztem a pakli után nyúlva. 

Ha nem félsz, hogy elverlek. 

Mindketten öt lappal kezdtük a Fáraót. Korábban Flóri mindig követelte a többiektől, hogy kaphasson pluszba néhány lapnyi előnyt. Most talán eszébe sem jutott. 

Mennyi idő eltelt, mióta utoljára játszottunk! Közben anya is megérkezett a csokis-ostyás szívószállal megtoldott tejszínhabos forrócsokival, majd mielőtt még visszament volna, odasúgta nekem, hogy ha valami erősebbet is kérek, menjek a pulthoz. Egy szemrehányó pillantást vetettem csak rá, mire erőltetetten felnevetve legyintett: hiszen csak viccelek, ne legyél már olyan rémesen komoly! 

Noha kettesben ritkán izgalmasak a kártyapartik, akkor az öcsémmel elég derekasan beleéltük magunkat, és meglepően jól játszott, vagy szerencsés lapjárást fogott ki, ezt már nem tudom. A végére egy-egy lappal a kézben néztünk farkasszemet egymással, és egyszer sem tette fel a nála korábban mindig beakadó lemezt: hogy nem ér, mert neki több lappal kellett volna kezdeni, vagy nekem kevesebbel. Közben fél szemmel anyát is figyeltem, a pultnál álldogált a csapos sráccal nevetgélve, a teája meg nem fogyott, egyre csak kavargatta, pedig már rég kihűlhetett. Közben néhányszor cigarettázni is kivonultak a bejárat elé. 

Nem is emlékszem, végül ki nyert, ő, én, vagy én nyertem volna, de szándékosan hagytam őt, esetleg meghosszabbítottuk a partit, mert szemmel láthatóvá vált, hogy anya még nem áll készen az indulásra. Talán Flóri elbóbiskolt, mire a végére érhettünk volna, és a sarokba bevackolva magamat, a padon felhúzva a lábam, hátamat a falnak vetve, én is. 

Néhány pillanatig tarthatott csak a kellemes bizsergés, talán éppen csak addig, amíg lehunytam a szemem. A következő pillanatban már mintha egy durva, jéggé fagyott kéz cirógatta volna végig a tarkóm és a hátam. A hálószobánk félhomályában álltunk mindhárman, mint a faszentek, mozdulatlanságba feledkezve, csak a szívünk kalapált. Éppen abba a sarokba kerültem, ahonnan jól ráláttam anyára és Flórira. Csak a szemem sikerült mozdítani, se a nyakam, se a törzsem, se a lábam nem engedelmeskedett, de, talán, ha engednek, sem mozdulok azonnal. A konyhából behallatszott a bömbölő rádióműsor, annyit értettem az elején, hogy vendég a háznál – gyerekekről felnőtteknek, aztán súgott, sistergett, és kivehetetlen alapzajjá torzult az egész. Mindenfelé halmokban a mosatlan ruhák, a fehér szőnyegek már rég ki lettek dobva, csak az ujjnyi koszréteggel és gyanúsan ragacsos foltokkal betakart fapadló maradt, amiről sokhelyütt felpattogott a barna festék. Az éjjeliszekrényen és a sublót tetején tányérok, lábasok és serpenyők. A nagyágy mellett felsorakoztatott üres borosüvegek, festékesvödrökben szemét vagy barnás árnyalatú vízben bomló ételmaradék, békanyálszerűen lebegő öklömnyi szigetekkel a tetején. A vödrök felett szétterjedt beázásfoltok közepéből a plafon el-el eresztett egy cseppnyit, mintha csak arra szeretne emlékeztetni, miért is kerültek eredetileg ide. És az a fojtóan mindent átható, savanykás és dohos levegő, ami szellőztetésnek még csak híréről sem hallott…

A régi, felnyitható franciaágy bal felén már matrac sem volt, a tartólécek mind egy szálig ketté törve, jobboldalt olyan mocskos fekhely, hogy ha valaki a konténerbe feküdne éjszaka, tisztábban kelne. 

Kiskoromban, amikor még a tiszta szobába lépve az volt az első dolgom, hogy felszökkenjek az ágyra, aztán ugráljak rajta, egy hatalmas tigris készült lemászni az ágytakaróról, ami rajta volt napközben. Bármely felére fordíthattad, vagy a tigris volt sötét, és a háttér világos, vagy a tirgris világos, és a háttér sötét. Egyébként nem szerettem, mert bökött. Anya sem, mert szerinte túl nagy volt ahhoz, hogy gyakran kimoshassa, és mindig dőlt belőle a por. Főleg, ha ugráltam is rajta. Talán már meg sincs azóta…

Az ablak alatt az egykori éles szélű, szárnyas bordákból összeillesztett radiátornak már csak hűlt helyén tátongott a kitöltetlen tér, a többivel együtt a rosszvasban végezte. A falból lógó csonka csövek céltalanul meredtek a semmibe. A szobát egy rozsdálló olajradiátor fűtötte, vezérlőpaneljének burkolata híján állandó félúton egy szerelés és a darabokra hullás közt. A csavaros szorítókkal lekötött színes, műanyag szigeteléses vezetékek érintkezési pontjait kormosra sült por lepte be. A jelenet jutott az eszembe róla egy filmből, amiben felnyitották egy ember koponyáját. Szív nélkül is lüktetett belőle az olajon, fémen és poron átsugárzó, fullasztó meleg. 

A redőnyök szinte teljesen leengedve az utcára néző ablakokon, csak az egyik maradt résnyire felhúzva. Odakintről némi világosság szüremlett be a koszos függönyön át a barátságtalan szoba félhomályába. Jobbra, szemmagasságban, a fal melletti komódon egy lámpa meleg fénye próbált még néhány ellenpontot csempészni az egyenszürke derengésbe, fekete kalapszerű búrája viszont mintha visszaszívta volna az összes világosságot, alig menekült néhány sugár. 

Még a nagymama lámpája, emlékszem, mindig arra gondoltam, hogy pont olyan, mint egy fekete kalapos asszonyság, aki szabadidejében temetésekre jár: nem is érdekli, kit temetnek, csupán a hangulat kedvéért, vagy valami másért. Csak a szobában szétterült langyos félvilág alapján tudtam, hogy a fekete lámpa nem elnyeli a fényt, hanem valamennyit áraszt is. 

Kővé dermedten vártunk mindhárman. Egyre az a sejtés körvonalazódott bennem, hogy a közelgő jelenet már lejátszódott a múltban, talán nem is egyszer. A gondolatmenet következő lépcsőfokán döbbentem rá, hogy ez megint egy Szájas Jóskás rémálom. Hiába vált csettintésre a napnál is világosabbá előttem, hogy álmodok, ha beleszakadtam, sem tudtam hatást gyakorolni a forgatókönyvre. Pedig sikítani akartam, ordítani teli torokból, vagy legalább odasúgni anyának és Flórinak, hogy abban a pillanatban, ahogy reccsen az ajtó és kattan a zár, majd megjelenik Szájas Jóska, rontsunk rá összehangolva minden erőnket, és ott üssük, karmoljuk, harapjuk, ahol érjük, addig, amíg mozog. De nemhogy anyáék álombeli alakjaira nem tudtam hatni, a saját testem sem engedelmeskedett a szememet rángató izmokat leszámítva. 

Szájas Jóska. Titeket nem ijesztgettek vele? Még kicsi voltam, amikor elkezdtek ezzel a Jóskával riogatni, azt mondták a falu végén él: ha csak egy pisszenés hangzik is lefekvés után, jön Szájas Jóska, és eltátja a száját, ami akkora, mint egy bálnáé, és hamm, bekap. De ne félj, csak akkor figyel fel rád, ha lefekvés után izegsz-mozogsz vagy viháncolsz, de feleselést sem szereti. Ha szép nyugodtan lapítasz a paplan alatt, elmegy az ágyad mellett, rád sem hederít, mert végtelenül vaksi, de jaj neked, ha zajt csapsz! Nektek tényleg nem mesélték? Élt a falu szélén egy Jóska, egészen az elemi végéig azt hittem, hogy ő az, de nem ő volt…

Nyílt a hálószoba ajtaja, reccsent a pánt, kattant a zárnyelv, és közben a szivattyú is zúgni kezdett a fürdőszobában. Belépett Szájas Jóska. Ahogy anya és Flóri tekintetével összetalálkozott az enyém, iszony és beletörődés keverékét láttam. Tudták, mi következik, de azt is, hogy ha nem mozdulnak, és csendben maradnak, talán nem lesz nagyobb baj. És megindult felénk a mosatlanhegyeket és szennyel teli vödröket kerülgetve, botladozott, tántorgott, hörgött, majd’ orra esett. Mi pedig rezdüléstelenül vártuk, hogy vége legyen, nem is szóltunk, próbáltunk úgy tenni, mintha ott sem lennénk. Vaksi volt és lomha, de mióta bevette magát a házunkba, senki nem menekült előle. Várfalként felhúzva magunk köré a mozdulatlan némaságot, vártunk, hátha visszamegy oda, ahonnan jött, de nem volt olyan szerencsénk. Odabotorkált anyához, hang nélkül is láttam az arcán, hogy befelé teli torokból sikít, noha pontosan tudja, mi fog történni. Szájas Jóska, akinek a rémmese szerint csak a rossz gyerekeket kellett volna üldöznie, akkorára tátotta a száját, mint egy bálna, és hamm. 

Anya ugyanott állt, ahol addig, de már nem láttuk, benne volt a Jóska szájában, az kóstolgatta, nyalogatta, a nyelvével meg is forgatta, szuszogott közben, és talán egy parányit meg is rágta, mert korábban is sokszor látszott rajta a foga nyoma, de végül nem nyelte le, mert kibírta, nem szólt, nem is mozdult. Utána következett Flóri, aki pár lépésre állt csak, de pontosan tudta, hogy lehet a legkönnyebben megúszni. Szájas Jóska eltátotta a száját, nem akkorára, mint előbb, talán csak egy fél bálnányira, de azért így is úgy eltorzult a feje, majd’ felhasadt az arcán a bőr, és Flóri tetőtől talpig eltűnt. Ízlelgette, fejtől lábujjig benyálazta, és forgatta a szájában, de meg se nyikkant, és nem is mozdult szerencsétlen öcsém, nem nyelte le egészben. 

Egészen végig az ajtót néztem; nem azt az ajtót, ahol Jóska bejött, hanem a másikat, ami a nappaliba vezetett, de túloldalt egy szekrénysorral torlaszoltuk el, mert amikor utoljára átrendeztük a házat, azt mondtuk, felesleges lesz annyi ajtó. 

Arra kijuthatnék, aztán ki a házból, ha sikerül, legalább a cipőmet meg a kabátomat felkapni, de ha nem, az sem baj, csak el innen, mert akkor a rémálomnak is vége kell szakadnia. Azzal, hogy anyával meg Flórival mi lesz, egyáltalán nem törődtem már, és utólag ez valamelyest megrémít. Szájas Jóskának viszont, úgy tűnt, hogy hígítania kellett a nyálát, mert úgy botorkált ki a szobából, ahogy jött, és az ajtócsapkodás alapján a fürdőszobán keresztül a konyhába ment. Egy tapodtat sem mozdultunk, pisszenés se hallatszott egyik irányból sem, mert tudtuk, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet. Mielőtt még a másik ajtó kilincse felé nyúlhattam volna, talán mielőtt még megfogalmazódott volna bennem a gondolat, anya már hevesen integetett a szemével, hogy eszembe ne jusson. És elkéstem a mozdulattal, megint ott termett Szájas Jóska a kivágódó ajtó küszöbén. 

Ha én váltam a célpontjává, mindig az acélozta meg minden porcikám, hogy addig sem anyát vagy Flórit sanyargatta. Akkor azonban még ez a vigasz is önámításnak tetszett. Odatántorgott hozzám és… nem nehéz kitalálni. Akkorára tátotta a száját, mint egy bálna, én meg a szemem lehunyva, a fogam összeszorítva nagy levegőt vettem. Ízlelgetett, a csontjaim ropogtatta, a fogát próbálgatta rajtam, már majdnem behegedt, régi sebeket felszakítva. Tehetetlenségemben annyira elkeseredett düh ragadott magával, hogy ha még egy másodpercig tűrnöm kell, talán felrobbanok, de legalább Jóska fejét is tőből leszakítom. 

Végül nem nyelt le. Megint elfogyhatott a nyála, vagy én leplezhettem túlságosan is jól minden elkeseredett ellenérzésem, mert minden további nélkül levonult a színről. Nekem sem kellett több, anyára és Flórira már rá sem hederítve, a tajtékozva felszínre törő életösztön és a megzabolázhatatlan düh sodort magával. Feltéptem a használaton kívüli ajtót, és olyan svunggal tártam szélesre, hogy az útjába állított olajos radiátort is elsöpörte, a vezetéke meggyengült köldökzsinórként szakadt el a tehetetlenül a padlóra dőlő nehéz fémtesttől. A szekrénysor utam eltorlaszoló részének a nyakamat behúzva, a vállamat előre szegve ugrottam neki, de mintha csak ködfátyolon gázoltam volna át. 

Azt azért meg kell hagyni, hogy az elemei térdmagasságban ketté voltak választva, és én csak a felső részét céloztam. Éktelen robajjal záporoztak a könyvek, tört az üveges ajtó mögé zárt kristály, és robbant a katódsugárcsöves tévé, de mindezt maga alá temette a lavina, amit megindítottam, és talán a hátam mögött is szertefoszlott a rossz emlékeket idéző szoba. Vissza sem néztem, a menekülési útvonal nyitva állt előttem. Felszökkentem a szekrény hátuljára, amit a zuhanás utolsó pillanatában a nappalink kisasztala tartott meg, de az én súlyom alatt összerogyott, így, mintegy szörfözve nyomultam előre a kijárat felé. 

Már a bejárati ajtó kilincsén volt a kezem, amikor a konyhából döbbenten kirohant apa. Még egészen jó formában, az álmaiban néha még most is így, ép emberként jelenik meg. Azt kérdezte, mi a baj, hova rohanok, mi volt ez a földindulás?

Megint itt van, feleltem elcsukló hangon, a Szájas Jóska, bejárkál a hálóba.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha apa nem is értené, miről beszélek, aztán kihunyt a szemében csillanó fény, amit réges-régen, gyerekkoromban szinte állandóan láttam, ha együtt nevettünk. 

Most jövök a hálószobából, válaszolta száraz robothangon, nincs ott semmilyen Szájas Jóska. Menj szépen vissza, ha jót akarsz!

Több sem kellett, feltéptem a bejárati ajtónkat, és kapásból átlendültem a lépcső korlátján le a járdára. A kapu zárva volt, de lendületből ugrottam neki, mert tudtam, hol vannak a kapaszkodók, és a következő pillanatban elég magasból, de épségben landoltam a beállón. Aztán már csak futottam és futottam. Lefelé az utcán, meg nem állva, pedig tudtam, hogy Szájas Jóska nem érhet utol, legalábbis nem azonnal. Mégis, jólesett. Futni előre, közvetlen fenyegetés nélkül, szabadon. 

Arra ébredtem, hogy Flóri a pad alatt minduntalan rugdalja a lábam, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán – ahogy valamelyest összeszedtem magam – tűnt fel, hogy álmában motyogva és olykor hadonászva ő is a Szájas, vagyis a Szálas Jóskát emlegeti. Eleinte nem tudta jól kimondani, aztán neki Szálas maradt mindmáig. Kíméletlenül mart belém a lelkiismeret-furdalás, amiért otthagytam őket a rémálomban is. Finoman elkaptam a Jóskát hessegető kezét, mire pillanatokon belül kinyílt a szeme. Először rémülten tekintett rám, de amikor rájött, hol van, hamar megnyugodott. Arról, hogy mit álmodott, egy szót sem szólt.

Későre járhatott már, a falra függesztett óra szerint nemrég múlt tizenegy. Anya a bárszéken ülve bóbiskolt a pultra borulva. A csapos srác nem volt sehol, hátramehetett valamiért. 

Flórit kézen fogva, anyát is finoman megráztam, de nem használt. Talán gonosz volt, de a nyakába öntöttem néhány cseppet a pulton árválkodó, félig üres, félig már langyos söröskorsóból, amire mindjárt feleszmélt. Csak annyit mondtam neki, hogy mindjárt elmegy az utolsó busz is. Több nem is kellett. 

Időközben teljesen behavazódott az egész táj, és a nagy, sűrű pelyhekben szakadó hó a tájékozódást sem könnyítette meg. Az imént még sáros utca is majdnem teljesen fehér lett, egyedül a pocsolyák felett vett fel földszínű árnyalatot a pocsolyalében latyakká oldódó hó. Az utcánk alján még anya mondott valami olyasmit, hogy na, majd most meglesz a házunk, de puha, fehér takaró olyan egyformává tette az összeset, hogy már abban sem voltam biztos, ez a mi utcánk egyáltalán, vagy a mi falunk, ha már itt tartunk…

A főútra kiérve éppen megláttuk a távolban az érkező busz narancssárga fényét. A buszmegálló a másik irányba egy kicsivel közelebb volt, de így is majd’ két saroknyira. Futásnak eredtünk a főút szélén, a havazás miatt legalább a busz sem jött olyan gyorsan. Én húztam Flórit, Flóri meg olyan erősen szorította anya kezét, hogy nem lehetett leválasztani róla. Végül, ha lélekszakadva is, de beértünk a buszmegállóba, a busz csupán néhány másodperccel előzött meg, és amikor láttam, hogy fékez, már tudtam, hogy rendben lesz. Anya meg az öcsém ment elöl, én meg utolsóként megvettem a jegyeket, majd elöl telepedtünk le, hogy lássuk az utat. Egy lélek sem tartott velünk a sofőrt leszámítva abban az elátkozott órában. 

Alig ért ki a faluból, az útmenti fák máris koromsötét alagutat fontak körénk, de az út közepén három vonalnyit legalább láttunk, erős havazás ide vagy oda. Bent színes karácsonyi égősorok ontották tarka, barátságos árnyalatokban villódzó derengést. Azelőtt csak a fővárosban láttam ilyen feldíszített buszt. Odakint is csillogott, világított a havon visszaverődő fény. A kopár faágak mögött megbúvó szalmabálarakás is egészen otthonosnak tűnt behavazva. Anya az ablaknak dőlve motyogta, mielőtt még elaludt, hogy nem lesz semmi baj, holnap világosban visszajövünk, és megkeressük a házunkat. 

Csuklani kezdett, mire a savanykás, ecetes piaszag erősebben áradt felénk az irányából. Úgy látszik, Flóri elől nem tudtam elrejteni kétkedő tekintetem. 

Akkor most mi lesz, kérdezte bizonytalanul, építünk egy új házat?

Hát, hogy a viharba ne! – húztam őt oda magamhoz, megsimogatva a bilifrizurájú buksiját. 

Aztán már egyikünk sem szólt, de mi ketten aludni sem tudtunk. A busz pislákoló, rázkódó karácsonyi fényeivel megvilágított belső téren kívülre, a szélvédőn túli hóviharos éjszakába fúrtuk a tekintetünk.