Itt a helynévtábla:

Lehnice – olvasom.

Mondhatnám magyarul,

hogy ez Előpatony.

Ahogy ők is álltak,

megállok előtte,

kik magam is voltam:

őseim köszöntve.

Mintha úgy érezném,

éppen arcon legyint

néhányuk a múltból:

„tehát itt vagy megint”.

Valami idehív,

nem tudom, hogy mi ez,

jöjjek végre haza.

valami kötelez.

Majdhogynem obeliszk:

– sír a temetőben,

ottan nyugosznak ők,

múltban és időtlen,

igen, ők várnak itt,

kik valaha voltam,

tán megtérek végre

élve, avagy holtan.

A kezemet nyújtom,

hogy emlékezzetek,

mindig is itt voltam,

örökké – veletek,

sohase mentem el,

nem is voltam távol,

és most mégis vissza,

merthogy visszavádol

rég tapasztalt ösztön.

Így lehetünk otthon,

házamat építem:

hazám sose bontom.

Igen, visszatértem,

megintcsak itt vagyok,

fejem felett újra

múltam fénye ragyog:

Lehnice a tábla,

Nagylégnek olvasom,

mondhatnám másképp is:

ez itt Előpatony.