A saját Egész
(részlet)
Ó, jaj, mi közben,
mily távolokba táruló
vadidegen közökben is
mennyire serénykedünk
életet csiholni – miközben
úgy igazából saját életünkhöz
sincs semmi közünk.
Tsúszó Sándor
Miközben utolsó vacsorám maradékát is
kihányom a tejfehér ködbe öklendező erkély
vasbeton mellvédjén,
egyszeriben időm tengelyének mindkét
vége visszakunkorodik egyetlen múlhatatlan,
meghaladhatatlan, folyvást visszapörgő,
fullasztó pillanatba.
Egyetlen villanásnyi
első és utolsó pillantással
komótosan körbenézek még
a vasútállomás előtti téren,
a hajnali állomásépület tangó-
harmonika-homlokzatán –
a cikkcakkos síküvegen
három szeletre vágva
s némi hullámot vetve
dereng át az óriási óra,
kajlán pattog rajta előre-
hátra a percmutató, fél
tizenegy lesz három, négy,
három, négy, három…
perc múlva – ki tudja,
este vagy délelőtt akadt-e meg
a változatlanság iszapos posványában
s hogy hány napja vagy éve.
Jobbra a repedt kirakatüveg mögül
szilánkossá töredezve sejlenek fel
az önkiszolgáló resti pénztárgépe
előtt alumíniumtálcára helyezett
reggelijüket mélabúsan a kassza
csilingelésének irányába
tologató utasok.
A hajtűkanyarban veszettül
sivalkodik egy hatos villamos,
hogy irányba helyezze magát
a vasgyár korommal bélelt,
iszonyú bendője felé.
Meg se indul még,
meg se áll,
utcáról utcára körbejár,
s miközben meg se moccan,
mindig éppen meglódulóban,
bár folytonosan felsikít a fék,
zörögve, hosszan kígyózik tova,
végállomástól végállomásig végig ér,
egyszerre nyekereg-csikorog mindkét
végpontban, s az olcsó horrorfilmből
szerződtetett, behorpadt homlokú,
setétkék zubbonyos villanymasiniszta
még csönget is hozzá.
Az egész várost felveri,
az egész kialvatlan,
álomkóros várost.
Rémálomból rémálomba
zuhanva zötyögnek el
a parttalan jelenbe
a kokszoló munkások.
A büfé fölött még zárva az étterem,
a zizegve pislákoló neoncsövek alatt
bágyadt sörük fölé hajolva, hangtalan
tátognak a tegnapi vendégek,
mozgó szájuk sarkában kókadtan
fityeg a spangli, de füstje mozdulatlan.
Ám én most buszra várok,
szememben veszett rókák
marcangolják a múltba fércelt jövőt.
Ma délben jelenésem van.
Hazafias kötelességemnek teszek eleget.
Berukkolok sorkatonának
két, azaz kettő esztendőre.
Szusszan az ajtó,
elnyomom utolsó cigarettám,
kicsuklik velem a vörös Ikarus.
Három év múlva egyszer
voltam már katona.
Konkrétan gépkarabélyos Wehrmacht közlegény,
Borisz Lvovics Vasziljev Csendesek a hajnalok
című színművében.
Mit mondjak, a karakter megformálása nem igényel
különösebb színészi virtuozitást.
Sűrű germán tekintet, szilajságba át-átcsapó
birodalmi magabiztosság, időnként egy-egy
hegyes sercintés jobbra-balra.
Szöveget meg nem írt hozzá Vasziljev,
hogy áldja meg a Párt.
Meg aztán itt van mellettem
tapasztalt színésztársam is,
a száznyolcvan kilós Pici.
Vele képezek egy párt.
Picit Stan és Panos hatást
keltünk már így alapból is, de ha
a szilvóriumszint mérték alatt marad,
a színészmesterség legkifinomultabb
fogásainak alkalmazásával képesek
vagyunk erről némileg
elterelni a figyelmet.
Most ennek a katonakarakternek
a szépen kimunkált lélektani hátterét
próbálom felidézni, noha sejthető,
a móka valamicskével kesernyésebbé
hangszerelődik át majd odabent.
A híradós laktanya épületegyüttese
egy kőhajításnyira áll a pályaudvartól.
Bőven van még időm délig,
próbálom hát óvatosan
körbecserkészni a hajdani
megpróbáltatások helyszíneit.
Alig görgetem közelebb az ismerős
terepet a Street View funkción,
látom, hogy a bejárati őrhelyet
lebontották, a főútra néző parancsnoki
épületben pedig a Ruszin Kultúra
Múzeuma kapott helyet.
Viszont előtte a gyep ugyanolyan hirtelen zöld,
mint most, hetvenkilenc novemberében,
amikor egy magas rangú tábornok
látogatására készülve zöld olajfestékkel
pingáltatják át velünk, újoncokkal, miközben
tenyerükbe temetve lepcses szájukat,
fröcsögve röhögnek a járdán elhaladó
pattanásos tinédzserlányok, és vézna
hátukon még az útkereszteződésnél is
rázkódik a macimatricákkal teliragasztgatott
menstruációs rózsaszín iskolatáska.
Minő szerencse, hogy most még csak
szeptember vége van, valahol
messze-messze még nyilván
nyílnak a völgyben a kert virágok,
s persze a fák lombkoronája is ép,
nem kelletik a festett leveleket
khaki zöld katonacérnával
visszavarrni a fákra.
Aztán oldalazó egérmozgatással
betérek a körletünk felőli
keskeny mellékutcába, és
megkeresem szobánk ablakait.
A pondróarcú cseh szakaszvezető
parancsolt le másodmagammal az
állomási kocsmába, hogy az előzőleg
letekertetett négy, gömb alakú tejüveg
lámpaburába sört csapoltassunk –
és amikor a bádogpulton már javában
sorakoznak a sárosi Šarissal megtöltött,
kissé koszos kriglik, a vállam fölött behajol
egy vigyorgó, kefebajszú légvédelmis kapitány,
azt a korrekt fogadásra vonatkozó ajánlatot
vázolva a legédeskésebb baritonján,
hogy amennyiben pontosan eltalálom,
hány krigli sör fér bele egy ilyen furcsa
szállítókészségbe, a maga részéről eltekint
a súlyos kihágás következményeinek
kezdeményezésétől, így hát én,
méltányolva igazán gáláns hozzáállását,
némi hezitálást követően súlyos vigyázzba
vágom magamat, és érces hangon felelem:
– Nyolc, százados elvtárs,
pontosan nyolc sör fér bele!
– amely határozottság nyilván tovább hevíti
a körénk zsúfolódó potenciális drukkerek
amúgy is felénk hajló szimpátiáját, s persze
a pókhasú csapos figyelmét sem kerüli el,
aminek alátámasztását egy kimunkáltan
hamiskás kacsintásba sűríti, és hogy,
hogy nem, olyan pontosan volt, van,
lesz igazam, hogy az igencsak veszélyes
közjáték ellenére most itt toporoghatunk
ablakaink alatt a négy, hálószatyorba
helyezett sárosi fényburával, és sűrű
füttyentéseink hatására meg is csikordul
az egyik ablakszárny, majd rögvest kandi
kopasz fejek jelennek meg, s nem is csupán
körletünk kerül rögvest izgalmi állapotba,
hanem az átellenben álló ruhagyár
munkáslányai is mind kisereglenek,
hogy az ablakpárkányon mélyen
áthajolva, csöcslóbálva köszöntsék
a szocialista haza védelmezőinek
kedélyállapotát megadjusztálandó
végrehajtott, taktikailag briliánsan
kivitelezett, ám azért mégiscsak
magánjellegű akciót.
Amikor az utolsó lámpabura is
biztonságban fellibeg a zsinegvégre
kötött kampókra aggatva, mi hárman
elindulunk a belváros felé,
hogy kimenőnket a Pilseni Söröző
boltíves pincéjének legmélyén
nemesebb nedűk kortyolgatásával
koronázzuk meg.
Múlttalanok vagyunk,
Jövőnk is sűrű ködbe vész,
a Jelen egy helyben
járó fogaskerekei
morzsolják napjainkat.