A saját Egész

(részlet)

Miközben utolsó vacsorám maradékát is 

kihányom a tejfehér ködbe öklendező erkély

vasbeton mellvédjén,

egyszeriben időm tengelyének mindkét 

vége visszakunkorodik egyetlen múlhatatlan,

meghaladhatatlan, folyvást visszapörgő,

fullasztó pillanatba.

Egyetlen villanásnyi

első és utolsó pillantással

komótosan körbenézek még

a vasútállomás előtti téren,

a hajnali állomásépület tangó-

harmonika-homlokzatán –

a cikkcakkos síküvegen 

három szeletre vágva

s némi hullámot vetve

dereng át az óriási óra,

kajlán pattog rajta előre-

hátra a percmutató, fél

tizenegy lesz három, négy,

három, négy, három…

perc múlva – ki tudja,

este vagy délelőtt akadt-e meg 

a változatlanság iszapos posványában 

s hogy hány napja vagy éve.

Jobbra a repedt kirakatüveg mögül

szilánkossá töredezve sejlenek fel 

az önkiszolgáló resti pénztárgépe 

előtt alumíniumtálcára helyezett

reggelijüket mélabúsan a kassza

csilingelésének irányába 

tologató utasok.

A hajtűkanyarban veszettül

sivalkodik egy hatos villamos,

hogy irányba helyezze magát

a vasgyár korommal bélelt,

iszonyú bendője felé.

Meg se indul még,

meg se áll,

utcáról utcára körbejár,

s miközben meg se moccan,

mindig éppen meglódulóban,

bár folytonosan felsikít a fék,

zörögve, hosszan kígyózik tova,

végállomástól végállomásig végig ér,

egyszerre nyekereg-csikorog mindkét

végpontban, s az olcsó horrorfilmből 

szerződtetett, behorpadt homlokú,

setétkék zubbonyos villanymasiniszta

még csönget is hozzá.

Az egész várost felveri,

az egész kialvatlan,

álomkóros várost.

Rémálomból rémálomba

zuhanva zötyögnek el

a parttalan jelenbe

a kokszoló munkások.

A büfé fölött még zárva az étterem,

a zizegve pislákoló neoncsövek alatt

bágyadt sörük fölé hajolva, hangtalan

tátognak a tegnapi vendégek,

mozgó szájuk sarkában kókadtan

fityeg a spangli, de füstje mozdulatlan.

Ám én most buszra várok,

szememben veszett rókák

marcangolják a múltba fércelt jövőt.

Ma délben jelenésem van.

Hazafias kötelességemnek teszek eleget.

Berukkolok sorkatonának

két, azaz kettő esztendőre.

Szusszan az ajtó,

elnyomom utolsó cigarettám,

kicsuklik velem a vörös Ikarus.

Három év múlva egyszer

voltam már katona.

Konkrétan gépkarabélyos Wehrmacht közlegény,

Borisz Lvovics Vasziljev Csendesek a hajnalok

című színművében.

Mit mondjak, a karakter megformálása nem igényel

különösebb színészi virtuozitást.

Sűrű germán tekintet, szilajságba át-átcsapó

birodalmi magabiztosság, időnként egy-egy 

hegyes sercintés jobbra-balra.

Szöveget meg nem írt hozzá Vasziljev,

hogy áldja meg a Párt.

Meg aztán itt van mellettem

tapasztalt színésztársam is,

a száznyolcvan kilós Pici.

Vele képezek egy párt.

Picit Stan és Panos hatást 

keltünk már így alapból is, de ha 

a szilvóriumszint mérték alatt marad,

a színészmesterség legkifinomultabb

fogásainak alkalmazásával képesek 

vagyunk erről némileg

elterelni a figyelmet.

Most ennek a katonakarakternek

a szépen kimunkált lélektani hátterét

próbálom felidézni, noha sejthető,

a móka valamicskével kesernyésebbé

hangszerelődik át majd odabent.

A híradós laktanya épületegyüttese

egy kőhajításnyira áll a pályaudvartól.

Bőven van még időm délig,

próbálom hát óvatosan

körbecserkészni a hajdani

megpróbáltatások helyszíneit.

Alig görgetem közelebb az ismerős 

terepet a Street View funkción,

látom, hogy a bejárati őrhelyet

lebontották, a főútra néző parancsnoki

épületben pedig a Ruszin Kultúra

Múzeuma kapott helyet.

Viszont előtte a gyep ugyanolyan hirtelen zöld,

mint most, hetvenkilenc novemberében,

amikor egy magas rangú tábornok

látogatására készülve zöld olajfestékkel

pingáltatják át velünk, újoncokkal, miközben

tenyerükbe temetve lepcses szájukat,

fröcsögve röhögnek a járdán elhaladó

pattanásos tinédzserlányok, és vézna

hátukon még az útkereszteződésnél is

rázkódik a macimatricákkal teliragasztgatott

menstruációs rózsaszín iskolatáska.

Minő szerencse, hogy most még csak

szeptember vége van, valahol

messze-messze még nyilván 

nyílnak a völgyben a kert virágok, 

s persze a fák lombkoronája is ép,

nem kelletik a festett leveleket

khaki zöld katonacérnával

visszavarrni a fákra.

Aztán oldalazó egérmozgatással

betérek a körletünk felőli

keskeny mellékutcába, és

megkeresem szobánk ablakait.

A pondróarcú cseh szakaszvezető

parancsolt le másodmagammal az

állomási kocsmába, hogy az előzőleg

letekertetett négy, gömb alakú tejüveg

lámpaburába sört csapoltassunk – 

és amikor a bádogpulton már javában

sorakoznak a sárosi Šarissal megtöltött,

kissé koszos kriglik, a vállam fölött behajol 

egy vigyorgó, kefebajszú légvédelmis kapitány,

azt a korrekt fogadásra vonatkozó ajánlatot

vázolva a legédeskésebb baritonján,

hogy amennyiben pontosan eltalálom,

hány krigli sör fér bele egy ilyen furcsa

szállítókészségbe, a maga részéről eltekint

a súlyos kihágás következményeinek

kezdeményezésétől, így hát én, 

méltányolva igazán gáláns hozzáállását, 

némi hezitálást követően súlyos vigyázzba 

vágom magamat, és érces hangon felelem:

– Nyolc, százados elvtárs,

pontosan nyolc sör fér bele!

– amely határozottság nyilván tovább hevíti

a körénk zsúfolódó potenciális drukkerek

amúgy is felénk hajló szimpátiáját, s persze

a pókhasú csapos figyelmét sem kerüli el,

aminek alátámasztását egy kimunkáltan 

hamiskás kacsintásba sűríti, és hogy,

hogy nem, olyan pontosan volt, van,

lesz igazam, hogy az igencsak veszélyes

közjáték ellenére most itt toporoghatunk

ablakaink alatt a négy, hálószatyorba 

helyezett sárosi fényburával, és sűrű

füttyentéseink hatására meg is csikordul

az egyik ablakszárny, majd rögvest kandi

kopasz fejek jelennek meg, s nem is csupán

körletünk kerül rögvest izgalmi állapotba,

hanem az átellenben álló ruhagyár

munkáslányai is mind kisereglenek,

hogy az ablakpárkányon mélyen

áthajolva, csöcslóbálva köszöntsék

a szocialista haza védelmezőinek

kedélyállapotát megadjusztálandó

végrehajtott, taktikailag briliánsan

kivitelezett, ám azért mégiscsak

magánjellegű akciót.

Amikor az utolsó lámpabura is

biztonságban fellibeg a zsinegvégre

kötött kampókra aggatva, mi hárman

elindulunk a belváros felé, 

hogy kimenőnket a Pilseni Söröző

boltíves pincéjének legmélyén

nemesebb nedűk kortyolgatásával

koronázzuk meg.

Múlttalanok vagyunk,

Jövőnk is sűrű ködbe vész,

a Jelen egy helyben 

járó fogaskerekei

morzsolják napjainkat.