Nem, nem, ez még nem az a tánc,

szemem sarkában még nem az a ránc.

Nem, nem, ez még nem az a nóta,

a zenekar előtt még nem az a kotta.

Nem, nem, ez még nem az a dal, nem az a láz,

amely zsigerekig megaláz.

Ez még csak a kórus,

mely zavarában össze-vissza kiabál.

Nem, nem, ez még nem az a bál!

Épp csak összeülünk páran

itt a tajték szigetén,

s a szólista még hangol, gargalizál,

ahogy te vagy én.

Nem, nem, ez még nem az a botlás,

nem az a harc, nem az az ébredés,

amihez bármelyikünk tévedése oly kevés…

Ez még csak a backstage,

s az utolsó figyelmeztetés,

hogy forduljunk rá lassan az új szerepre,

s olvadjon le rólunk a régi arc,

bármennyire is szeretne

ránk visszakapaszkodni.

Az már nem mi vagyunk,

sem a levetett ing, kifordult cipő,

gombóccá gyűrt zokni…

Nem, nem, ez még nem az az út,

ez még nem a bordáinkat

átszaggató alagút.

Ez még csak a lépcső,

ami a színpadra visz,

hol torkaszakadtából üvöltözik Kavafisz:

hogy egész életedben a barbárokra vártál,

de rád végül nem várhat más, csak egy ágytál,

amit, régi csibész,

majd jól a fejedre húzol,

míg valaki, egy jól ismert idegen,

a színpadon túltol.

Deee, de ez még nem az a jelenet,

nem az a műsor, nem az az árulás,

ezért ne hunyd le még a szemedet,

tartsd nyitva, mint aki vadászni indul,

a saját emlékein is túl…

Nem mondom, hogy töltsd a fegyvert,

mert a lőszer drága,

s amúgy se vadássz ártatlanokra,

istenek kispofája – 

De tudd, de érezd,

hogy ez még nem az a tánc, 

nem az a móka…

Csak állj értetlenül ebben a versben,

s letaglózva.