Valaki menekül valakit űznek 

valakit visznek 

aki megy inkább maradna

aki marad csak az vágyakozik 

Valahol tompán zúg a csönd

messziről jön de idehallom 

valahol ott ahol a dombról legurulva

az m1-esről kitárulkozva kínálja

ölét a termékeny Alföld 

s vágyakozva tekint az északi hegyek felé

Mintha elejétől fogva az idők kezdetétől 

itt ácsorogtam volna 

egy benépesülésre váró kert közepén

Már csak a csillagok suttognak odafönt

és a légi folyosókon villognak apró istenszemek

fölöttem elhúz egy fülesbagoly 

akkora mint egy lopakodó 

magát bombázónak képzelő lavór 

és elmerül a zajos semmiben

Mintha mindig is ide készültem volna

vagy máshová sehová és mégis mindenüvé

ahol senki se vár senki sem ismer mégis 

otthon vagyok párommal könyveimmel

az ember úgyis mindig visszavágyik

úgy áll a helyén hogy menni szeretne 

miközben egyetlen út adatott

meglassúdva a gyorsuló időben

utódai elől menekülve akik majd 

visszanéznek a válluk fölött és mosolyognak

egyre lüktetőbb félelemmel

mit hagy maga mögött elrendezett 

és átadott-e mindent kit bántott 

akaratlanul kinek tartozik 

számvetéssel kit kellett volna elsiratni 

akiket sem elfeledni sem kitörölni a telefonból

ott bolyonganak a világfelhőben és 

nem hagynak aludni kilöknek az éjszakai 

kertbe hogy cigarettám parazsával

strázsáljak mint egy világítótorony 

őrizzem egyre fakuló emléküket

tekintetükben számonkérés pedig 

nincs mit és főleg nincs miért –

A kerítés mögött a régi temető megremeg 

nagy sóhajtással felemelkedik 

és mint egy mélytengeri rája elhúz 

a bagoly után remélve hogy még utoléri

viszi a vágyat az elűzött svábok után 

viszi az otthont a szedőkanalat a húslevesből

a malacröfögést a tyúkkodácsolást

hátrahagyva a lepotyogott vadmeggy szikkadt magjait

csak wass albert kőbe zárt arca néz utánuk

Valaki menekül valakit űznek 

valakit visznek 

aki marad csak az vágyakozik 

és mégis a kert közepén állva

a robajló csöndben útra kel minden éjjel