Inga
A vers kivágott, feldíszített normand
fenyő, a díszei sejtések, látod magad
a csillogó gömbben, valójában az
lát téged, ezeket a díszeket az
ágy alja őrzi, már nem kerülnek fel
a karácsonyfára, a műfenyőre,
olyanok, mint a tömött malacpersely,
melyből kicsordul az ünnep hiánya.
Ősz elején, amikor a búcsú van,
egész éjjel a régi villanygyertya
világít a fán, majd, ahogy a megtelt
malacperselyt, széttöri a kisded egy
kalapáccsal, és a normand fenyőt, a
díszekkel együtt, elnyeli a konténer, be-
ledobja az emlékezés, egy angyal
zsebe meg tömve lesz szaloncukorral.
Hol van már a tavalyi hó, nagybátyám
két, azóta levágott lába, a vers,
a kidobott, csodaszép fenyő, minél
később lesz karácsony, annál igazibb.
A díszek sejtések, a legrégebbi
máig őrzi az ajándékcsomagok
titkát, amiben nem tudta, mi lehet,
képzelete útjára bocsátotta,
a sejtés ősnyugalom, az izgalom
teszi azzá, a Teremtő sejti, mint
szamár a szelet, macska az esőt, az
égitestek üres parkolója ő.
Apám szerint felén túl a hatalmas
veszedelem, annak, aki nagy büszkén
megsajdítja vagy megsejti, aztán meg-
elégedve az út felével, tükröt
tart, kaput maga elé, visszafordul.
*
A halál pünkösdi király, tudja, hogy
a lélekvándorlás, a feltámadás
felette köröz, a Teremtő szerint
felesleges megszámlálnia véges
napjait, markában tartja hát, őrzi
a sivatag homokszemeit, ami
lehetetlenné teszi, hogy áthágni
lehessen a jövőt, aminek a halál
a garanciája és fedezete.
A múlt lyuk a sajtban, az időtlenség
méhe, benne az idő-embrióval.
Ha jó a sejtésem, a halálnak be-
fellegzik, ha nem lesz feltámadás, ha
a számonkérés: csók, nem Júdásé, a
mulandóság huzat, magára csapja
a légyszaros, felkelő vakablakot.
*
Az őrangyal, amikor meghal a rá
bízott gyerek, olyan, akár a költő,
aki nem tudja befejezni versét,
azt hiszi, rajta múlik minden, többször
is átírja, mintha csak a sors könyvét
körmölné, kihozva mindenből a leg-
többet, kihozva az égő templomból,
ahol még a fejére hullhat a meny-
nyezet hatalmas, kormos gerendája.
Az őrangyal, amikor meghal a rá
bízott gyerek, megsejti, hogy az élet
értelme a halál, hogy a formákba
öntött hit maga a szappan, amivel
le kell mosdatni a szentek szobrait,
kihordva mindet a közeli tóhoz,
amiben a vakok és a koldusok
imádkoznak egymáshoz, a madárhoz,
a szentlélekhez, véresen, ahogy a
biztoskezű vadászok merednek a
szabadulóművész áldozatra.
Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.