Fellinger Károly

Inga                                                                                                        

A vers kivágott, feldíszített normand

fenyő, a díszei sejtések, látod magad

a csillogó gömbben, valójában az

lát téged, ezeket a díszeket az

ágy alja őrzi, már nem kerülnek fel 

a karácsonyfára, a műfenyőre,

olyanok, mint a tömött malacpersely,

melyből kicsordul az ünnep hiánya.

Ősz elején, amikor a búcsú van,

egész éjjel a régi villanygyertya

világít a fán, majd, ahogy a megtelt

malacperselyt, széttöri a kisded egy

kalapáccsal, és a normand fenyőt, a 

díszekkel együtt, elnyeli a konténer, be-

ledobja az emlékezés, egy angyal

zsebe meg tömve lesz szaloncukorral.

Hol van már a tavalyi hó, nagybátyám

két, azóta levágott lába, a vers,

a kidobott, csodaszép fenyő, minél

később lesz karácsony, annál igazibb.

A díszek sejtések, a legrégebbi

máig őrzi az ajándékcsomagok

titkát, amiben nem tudta, mi lehet,

képzelete útjára bocsátotta,

a sejtés ősnyugalom, az izgalom 

teszi azzá, a Teremtő sejti, mint  

szamár a szelet, macska az esőt, az

égitestek üres parkolója ő.

Apám szerint felén túl a hatalmas

veszedelem, annak, aki nagy büszkén 

megsajdítja vagy megsejti, aztán meg-

elégedve az út felével, tükröt

tart, kaput maga elé, visszafordul.                                                                                            

                       *

A halál pünkösdi király, tudja, hogy                                                                

a lélekvándorlás, a feltámadás

felette köröz, a Teremtő szerint

felesleges megszámlálnia véges

napjait, markában tartja hát, őrzi 

a sivatag homokszemeit, ami 

lehetetlenné teszi, hogy áthágni

lehessen a jövőt, aminek a halál

a garanciája és fedezete.

A múlt lyuk a sajtban, az időtlenség 

méhe, benne az idő-embrióval.

Ha jó a sejtésem, a halálnak be-

fellegzik, ha nem lesz feltámadás, ha

a számonkérés: csók, nem Júdásé, a

mulandóság huzat, magára csapja 

a légyszaros, felkelő vakablakot.

                        *

Az őrangyal, amikor meghal a rá

bízott gyerek, olyan, akár a költő,

aki nem tudja befejezni versét,

azt hiszi, rajta múlik minden, többször

is átírja, mintha csak a sors könyvét

körmölné, kihozva mindenből a leg-

többet, kihozva az égő templomból,

ahol még a fejére hullhat a meny-

nyezet hatalmas, kormos gerendája.

Az őrangyal, amikor meghal a rá

bízott gyerek, megsejti, hogy az élet

értelme a halál, hogy a formákba 

öntött hit maga a szappan, amivel

le kell mosdatni a szentek szobrait,

kihordva mindet a közeli tóhoz,

amiben a vakok és a koldusok

imádkoznak egymáshoz, a madárhoz,

a szentlélekhez, véresen, ahogy a                                                                                             

biztoskezű vadászok merednek a                                                                                                 

szabadulóművész áldozatra. 

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

Oszd meg az ismerőseiddel!