Felettünk liánok tekeregnek,

kígyóbűvölő, részeg nyár,

hát itt vagyunk, 

a Jardins de Laribal kertben

most nyílik az élet, s 

te verset olvasol nekem,

a megtalált szerelemről. 

Én furcsa ősöket idézek meg,

gyöngyszoknyás katalán 

asszonyokat, kik egykor 

épp itt ültek a mohás padon, 

kik nevét rég kőre vésték.

Bár az idő nagy sziklája 

rátok gördült, én egyesével 

kaparom ki alóla múltatok, 

hiába tép húsomba szúrós

csorbóka, szamárkóró. 

Ti, akiknek lehelete 

csupasz vállamhoz ér, akik 

anyanyelvemen szóltok hozzám,

hallom, ahogyan szüntelen

a földmélyben dudorásztok.

De libbentetek-e a fák ágain, 

táncoltatok-e fodros virágokat 

a névtelen rétbe, mielőtt

üdvözültetek, mielőtt elkárhoztatok,

ti formás kísértetek, kihez 

futottatok panaszra, amikor 

szoknyátokról leszakadtak 

a csillagok? 

Én itthon vagyok köztetek, 

mióta életetek csípőm köré

fonódott, szüntelenül

rólatok álmodom.