Marton Józsi betonrepülője

Sztálingrád alatt megfordult a hadiszerencse, s a szovjet csapatok Keletről Nach Berlin! masírozva 1944-ben érték el K.-t, a közép-európai kisvárost. Aránytisztelő érzékkel kisvárosról beszélünk, mert földrajzi arányait tekintve ez volt az igazság, ám  a helyi polgárok számára, akik a történelem során többször is elvesztették otthonukat, K. maga volt a VÁROS! A front, átzúdulva rajta, olyan pusztítást hagyott maga után, amelyhez fogható addig elképzelhetetlen volt… Lakói – mert a remény hal meg utoljára – 1948-ra lassanként megszokták a romos várost, s benne roncsolt lelkű – esetenként habókossá vált – polgártársaikat. Köztük Marton Józsefet, aki repülőmérnökként vonult be, de tüzértisztként harcolt, s még a háború vége előtt, „légnyomás sújtotta Józsiként” szereltették le. 

A Kúrián az élet reggel kilenc tájt már beindult, Józsi anyjával a pékségbe tart. Nem siet. Donga lábán komótosan lépkedve tolja a taligát, szeme radarként pásztázza az utca porát. Amint megpillant egy konzervdobozt, szöget, tükörcserepet, patkót vagy sezlonrúgót, bármit, ami a készülő „betonrepülőgépe” alkatrészévé válhat, Józsi pipáját szortyogtatva lehajol érte. Most éppen egy vásott bakancson akad meg a szeme! A szíve szakadt volna meg, ha ott kell hagynia a porban. Szerencsére anyja, Marton Jolán (a háború néhány éve alatt legalább húsz évet öregedett), botra támaszkodva fia nyomában halad, s elkapva Józsi sóvár pillantását, tudja, hogy ha időben közbe nem avatkozik, Józsi a bakancsot a két kenyeres kosár mellé a taligába „menti”. S amint fia, az ellenállhatatlan gravitációnak engedve, lehajol a bakancsért, botjával püfölni kezdi a hátát…

– Hozzá ne nyúlj, istentelen! Apád látná, mit művelsz, szégyenében visszafeküdne a koporsójába! – korholja fiát, majd eltűnődik: Óh, Uram! Hová süllyedt az én belvárosi családom? – és görbe hátát megropogtatva megpróbálja büszkén kihúzni magát: – Apádat korántsem a gyötrő halálvágy fektette a koporsójába! Az egész külváros tudja, az egész Kúria: a Pozsonyi-kaputól a Szent János utcáig, mindenki emlékszik rá, mi történt azon a holdvilágos éjszakán, a katolikus temető már akkor sem létező falánál – mondja Marton Jolán hőstörténeti pátosszal.

Hogy mi történt akkor id. Marton Józseffel azon a csillagfényes éjszakán, az még aznap délután eldőlt. Józsi – háborús rokkantként – átlátva a felröppent pletykákon, a történet hiteles változatára így emlékezett: Aznap délután, a légiriadó végét jelző szirénazúgásban id. Marton József, felesége Jolán és Józsi végre feljöhettek az óvóhelyről, melyet a várost övező bástyákban jelölt ki a hatóság a környék lakói számára. Helyi zsargonban csak „bunkernek” hívták a bástyák alatt futó penészszagú kazamatákat. Már indultak volna hazafelé a darabka virágos réten  át, fellélegezve, hogy ezúttal megint sikerült életben maradniuk. Bár tudták, ha úgy fordul, mielőtt becsukhatnák maguk mögött a házuk kapuját, újra felbőghetnek a szirénák, s akkor visszafelé rohanva (ha sikerül) ismét megteszik – pipacsok, margaréták, búzavirágok közt menekülve – a bunkerhez vezető utat. Az utat, amelyet a „fohászok útjának” neveztek, de onnan visszafelé, a megszűnt légiveszély után, már csak a „sóhajok útjának” hívtak – Józsi szerint ez jóval többet jelentett a változó helyzet változó lelkiállapotánál. Szerinte a spontán névváltoztatásban megfogalmazódott a kúriaiak ingatag – háborúroncsolta – hite is. (Nota bene: Józsit a keleti fronton egy akna a levegőbe repítette, majd néhány méterrel arrébb, a líceumbokrokra dobta. Úgyhogy Józsit hetekkel később, mint légnyomás sújtotta „rokkantelméjűt” a vöröskeresztes vonat a sebesültekkel, rokkantakkal, és útközben elhalálozottakkal szerencsésen hazaszállította. Ehhez képest: a „fohászok útja” és a „sóhajok útja” éles elmét igénylő megkülönböztetése… Mit mondjak? Az olvasó helyében résen lennék Józsi elmeállapotát tekintve!)

Azon a délutánon, mikor a légiriadó végét jelző szirénabőgésben végre feljöhettek a napfényre, s az óvóhely penészszagú levegője után teleszívhatták tüdejüket friss levegővel, id. Marton József szokása szerint körülnézett. Tekintetét az ég hátterén futtatva megdermedt! Élete fő művét, a Téglagyár kéményét hiába kereste a tetők felett. Már a Téglagyár eltűnése is – amely id. Marton József építészmérnöki képzeletében a pozitív élet, az örök építkezés szimbóluma volt – lesújtóan hatott. Ám a kegyelemdöfést id. Marton Józsefnek a gyár remekbe szabott kéményének lebombázása jelentette. Az építészeti remekmű eltűnése a tájból alkotója lelkét valósággal megroppantotta. Mintha Gaudi látta volna katedrálisát Barcelona aszfaltján romokban heverni.

Előbb megpróbálta nem észrevenni a megrázó helyzetet, majd mikor már nem tettethette, hogy nem látja, hogy élete fő műve, a remekbe sikerült gyárkémény, melyet a város minden pontjáról látni lehetett, s amelyet Józsi apja az én Faroszomnak, azaz világítótornyomnak, nevezett, örökre eltűnt a világból. A lét és nemlét, vagy inkább a teremtés és pusztítás hallatlan aszimmetriája lelke mélyéig megrázta őt. Bár nem volt az érzelmi kitörések embere, átkarolta fia vállát, és könnyekkel a szemében, mintha csak búcsúzott volna, átadta neki életre szóló üzenetét:„Ne feledd, fiam, eljött az idő, mikor a józanok bolondnak tűnnek, a bolondok normálisnak és a részegek józannak, bárhogy dülöngélnek is! Mert a kapzsiság hamiskártyásként űzte ki az erkölcsöt a világból.” 

„Nem először történik, hogy egy műkedvelő mondja ki a profik helyett a történelmi igazságot” – gondolta Józsi, mikor apja idáig jutott az emlékezés magasröptű mámorában. Közben a távolból még odahallatszott a bombáiktól megszabadult angol bombázógépek távolodó moraja:

– Mosquitók – jegyezte meg Józsi.

– Nem, fiam, ezek Bristol Blenheimek… már ’42-ben felváltották a Mosquitókat.

– Tudom – mondta Józsi a most már láthatatlan bombázógépek után nézve.

– Tudod? – kérdezte kis szünet után apja majd elnémult. Kezét még mindig a fia vállán tartva, hirtelen újra érezte azt a rettegő féltést, mint régen, még Józsi gyerekkorában, mikor a fiát a nyakába vette , s úgy vitte utcahosszot, s a békés utca nyüzsgésében váratlanul félteni kezdte őt a világtól. Mindig is féltette, de ez a lappangó aggódás most hirtelen felerősödött lelkében, s a balsejtelem, hogy „rokkant” fia valójában talán nem is bolond. – Tudtad? – kérdezte kezét fölemelve fia válláról, mintha a saját feje búbját akarta volna megvakarni, majd fiát szembefordítva magával megkérdezte:  

– Ha tudtad, akkor miért mondtad azt, hogy Mosquitók?

S a pillanat feszültségében Józsi most először és utoljára beismerte: 

– Mert nekem, apám, most már talán egész hátralévő életemben mást kell mondanom, mint amit gondolok.

  Józsi apja, egy órával később, már otthon, az éhségtől megcsappant családi hangulatban, fölállt a díványról, s egy utolsó pillantást vetve a napok óta üres asztalra bejelentette: „Lesz ami lesz, bár Tolbuhin serege megszállta a várost, családfőként nem bírja tovább elnézni, hogy családja: Marton Jolán és az ő rokkant Józsi fiuk a szeme láttára készül éhen halni.” Ezzel vállára csapta a tarisznyát és elindult a közveszélyessé vált városba, hogy fölhajtson valamilyen (bármilyen) harapnivalót vacsorára. 

Ösztönösen a hentesbolt felé indult, ahol egy szovjet sztarsina a társával éppen kirabolta azt. Egy kocsira rakták frissen vágott birkahúsként a megnyúzott kutyákat, mikor a sztarsina egy komondor megnyúzott tetemével a nyalábjában megpillantotta id. Marton Józsefet. Izgalmában a kocsira dobva a tetemet, ráfogta a géppisztolyt. 

– Davaj csaszi! – kiáltotta az órát, vagy aranygyűrűt, aranyláncot, öngyújtót követelve. – Ha előadod, mehetsz! Ha nem adod elő, itt maradsz! – mutatta a levegőben körülrajzolva a helyet, hol és hogyan hever majd holtan Józsi apja a hentesbolt előtt.

Id. Marton Józsefnek ez volt az első testközeli találkozása a fölszabadító szovjet hadsereg dicső harcosaival, s egy-két kiló húsért – éhkoppot nyelő családjára gondolva – e pillanatban odaadta volna mindenét. Úgyhogy a zsebében, az ujján a nyakában található minden aranytárgyát készségesen átadta a sztarsinának. Közben – mert abban a pillanatban úgy gondolta, hogy néhány „kacat” árán megmentheti a saját és böjtölő családja életét – örömében, Gounod Fausztjából a The Jewel Song első taktusait kezdte öntudatlan dúdolgatni. id. Marton József ezt követően büszkén indult volna hazafelé zsákmányával, de még idejében eszébe jutott, hogy míg a hússal az utcákat járja, vadászbüszkeség helyett jobban teszi, ha óvatos lesz, és hivalkodás helyett elrejti zsákmányát. Így is tett. A kabátja alá rejtve a húst folytatta útját a romos utcákon. Egy kilőtt tanknál megállt egy pillanatra, mert a szétlőtt, lebombázott épületek közt a város szülötteként is nehezen tájékozódott. Megdöbbenve látta, hogy a Katona kórházat több bombatalálat is érte, és szinte fölismerhetetlenül, romjaiban hevert. id. Marton József építész megdöbbent a látványtól. Már esteledett, s a lenyugvó nap vörös fényében egy pillanatra a lelke mélyéig megilletődött: a Katona kórház nélkül megváltozott az egész városrész is. Döbbenettel tapasztalta, hogy a még épségben álló Megyeházat – melynek csupán néhány ablaka tört ki – sem ismerte föl néhány pillanatig. Bár a háború előtt irodája volt az épületben. „Íme – gondolta – ennyi kell, hogy az ember a szülővárosában szinte percek alatt idegenné váljon.” Fejében ezzel a lehangoló gondolattal indult tovább hazafelé, s a (volt) temetőfal mentén haladva megint dudorászni kezdett, de most már a felgyülemlő feszültségtől. Már-már fölnevetett, látva, hogy a temető falát egy Sztálin-orgona telibe találva szabad átjárást teremtett a temető és a város között. És ekkor, már a sötétedő estében, a temető (volt) kapuja előtt váratlanul elébe toppant ugyanaz a sztarsina, aki már egyszer a hentesbolt előtt gátlástalanul kifosztotta. Igen, ugyanaz a sztarsina, Tolbuhin tábornok rajongója. Talán az idegen környezet mindent összemosó hatása alatt, mintha nem ismerte volna fel (vagy talán nem is akarta), mintha id. Marton József nem ugyanaz a személy lett volna, akit már egyszer megkopasztott. A sztarsina rutinnal szegezte József mellének a géppisztoly csövét: 

– Csaszi?! – kiáltotta, de Józsi apja kifosztott zsebeire gondolva tudta, hogy amaz legföljebb a tőle vásárolt kutyahúst rabolhatja vissza, s bohózatba illő tragikomikus helyzetben a rámeredő géppisztolycső előtt, a kiirthatatlanul még benne élő európai kulturális reflexetől sarkallva váratlanul fölnevetett! (És erről a nevetésről, ahogy a telihold fényénél a géppisztolycső előtt Józsi apja fölnevetett, hősköltemény született, melyet a Kúrián – a Pozsonyi kaputól a Szent János utcáig – regéltek az emberek. Melyet a csatornák mélyén dolgozó melósoktól a csúcsokra jutott „gyorstalpalókig” az egész Kúria ismert. Az előbbiek a valóságnak megfelelően 1948 után is mindig hozzátették: „A Sztarsina pedig elámult.” Ám a gyorstalpalók már a valóság sokkal „valóságosabb” változatához igazodva gondosan mindig hozzátették: „A derék és emberszerető sztarsina, Marx-Engelsz szellemében elmosolyodott.”) 

Az igazság persze az volt, hogy a sztarsina valóban elámult. Ilyet még nem látott, ez eddig a legbátrabb kiállás volt, amit a géppisztolya előtt reszkető fasiszta burzsuj söpredéktől látott. Ám elismerését, a lenini–sztálini taktikát követve ravaszul eltitkolta. 

– Tréfálsz? – förmedt rá Józsi apjára.

– Géppisztolycső előtt? Már hogyan tréfálhatnék? Hívő ember vagyok.

– Akkor miért nevetsz?

– Ha már mindenképp meg kell halnom, nyugodtan halok meg.

– Ez hogy lehet? – kérdezte a sztarsina. – Én két-három éves frontszolgálat után is, naponta minden pillanatban rettegek a haláltól. Mi a titkod? Ha igazat mondasz, lehet, hogy élve maradsz…

  – A titkom? Teljesítettem legfőbb apai kötelességemet és idejében átadtam fiamnak a legfontosabb történelmi tapasztalatokat.

S mert id. Marton Józsefben még élt a polgári morál, szóról szóra elismételte (volna) a sztarsina géppisztolya előtt is mindazt, amit – testamentumként – a fiának mondott: 

– Ne feledd, fiam, eljött az idő, mikor a józanok majd bolondnak tűnnek… – de nem mondhatta tovább, mert a sztarsina büszkén, immár az új ember öntudatával intette le: 

– Hallgass! Anélkül is látom, hogy bolond vagy – mondta és boldogan gondolt szellemi fölényére, melyet még komszomolista korában „örök időkre”

megszerzett. Népek tanítójaként zubbonya belső zsebéből elrongyolódott brossúrát húzott elő, talán az Ifjú kommunista irányelveit. S ekkor rejtélyes módon az oktatói mámor hevületében egy még régibb, még mélyebbre ivódott emlék (pravoszláv nagyapja hatása alatt) tört fel a lelkéből: 

– Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok – mondta, s föltehetőleg maga sem regisztrálta az öntudatlan pátoszt, mellyel kimondta: – Menj, és többé ne vétkezz!

  És mikor id. Marton József már úgy érezte megmenekült, mert hiszen még nem volt ideje megtapasztalni a kommunista kánon fordított jelentéseit, a sztarsina a temető (volt) kapujában főbe lőtte.

x                         X                         x

Józsi, így emlékezve apjára, így szólt a hátát botjával püfölő Marton Jolánhoz:

– Igaza van, Mutter! Minden szava igaz! Apámnak eszébe sem jutott meghalni azon a csillagfényes éjszakán a temető kapujában. Szó sem volt idült halálvágyról – mondta fölegyenesedve Józsi, kezében a bakanccsal, s a háta püfölését ezzel a mozdulattal meg is szüntette. Koravén anyja már bottal sem érte föl, vagy talán kifulladt a püfölésben, végre megnyugodott:

– Add ide szépen azt a bakancsot – szólt fiának. És Józsi a békesség érdekében, mintha egy pillanatra megfeledkezett volna szerepéről, nagyvonalúan felelte:

– Rendben, Mutter. Még most az egyszer.

Anyja még hajnalban tisztára súrolta a taligát, majd konyharuhát terítve a kenyeres kosarak alá, elkészítette a rakományt, melyet most – reggel kilenc óra tájban – Józsi (félelmetes megállóit közbeiktatva) a pékség felé talicskázott. 

Józsit, mint daliás fiatalembert, G. Marton Józsefként rukkoltatták be, s vitték a keleti frontra – rögtön a tűzvonalba –, ahol a háborús rend dicsőségére: az ifjú repülőmérnök Józsi, tüzérhadnagyként becsülettel végigharcolta a telet. Száz halál közt, csontig hatoló fagyban várta a tavaszt, amely ezúttal sem a politika függvényeként érkezett, s ezért meghozta a szabadulást egy eltévedt tüzérségi akna képében. Az olyan közel robbant fel a távcsövező G. Marton József hadnagy mellet, hogy a légnyomás nagy ívben a bokrok közé repítette. Egész délután eszméletlen feküdt a tüskebozótban, s csak alkonyatkor talált rá két, hordággyal rohangáló szanitéc. G. Marton József akkor már nem emlékezett sem a robbanás hangjára, sem a detonáció fölvillanó fényére. Sejthetőleg már ekkor, hetekkel a kiszuperálása előtt, azzá a „rokkant Józsikává” változott, akit otthon az ismerősei így kezdtek szólítani. Előbb csak sejtve, hogy valami nincs rendben, majd hosszabb gyanakvás után már a meggyőződés bizonyosságával állították, hogy Józsi már nem az az ember.

– Mintha nem lenne normális – mondogatták. S ebben lehetett valami.

A tűzvonalban szolgáló bajtársai, tisztek és zászlósok sóváran nézték, ahogy G. Marton József tartalékos tüzérhadnagy átveszi (bár inkább: megkapja) a felmentő levelét, s még aznap éjjel a sebesülteket és rokkantakat, így aztán Józsit is, a hátország egyik állomására szállítja a páncélozott terepjáró. Igen, a hátországba, amely a katonák képzeletében – a kemény, frontszolgálat eredményeként – a vágyálmok csúcsát jelentette. Sokáig néztek a csillagfényes éjszakába eltűnő lánctalpas után.  

A legközelebbi, még épségben megmaradt állomáson aztán Józsit vonatra rakták, s a hazafelé zakatoló (vöröskeresztes) vagon szalmáján heverészve Józsi már nem nagyon érdeklődött a hátrafelé szaladó külvilág iránt. A hosszú út alatt többször is elővette táskájából a fölmentő levelét. Büszkeség járta át, ahányszor elolvasta. Bár a levélben, parancsnoki aláírással, pecséttel hitelesítve, a következő indoklás állt: „G. Marton József, tartalékos tüzérhadnagyot súlyos légnyomás érte, következményeit tekintve immár nem alkalmas többé frontszolgálatra: ezért a parancsnokság hátországi szolgálatra vezényelte.” Józsi hazáig még jó néhányszor elővette a táskájából az okmányt, hogy az ismételt élvezet gyönyörét újra és újra átélje. Ám függetlenül a levél szövegétől Józsi minden estben – mintha emlékezetébe akarná vésni a szöveget – fennhangon a következőket olvasta: „A  főparancsnokság fölmenti Önt a frontszolgálat alól. Cserében elvárja az Ön által tervezett csodafegyver: a betonrepülő gyorsított megépítését. Csupán a szigorúan titkos betonrepülő hozhat reményteli fordulatot a vesztes csaták kudarcai után! A siker anyagi feltételeit a főparancsnokság biztosítja: csak le kell hajolnia érte!” A memorizálás csodájaként ez az imaginárius szöveg mélyen berögződött Józsi emlékezetébe. 

Hazaérkezve Józsi rögtön el is kezdte, s a „győzelem” érdekében azóta is töretlen szorgalommal folytatja a hajmeresztő anyaggyűjtést. Közben kompetenciáját magasabb szintre emelve tüzérhadnagyból „titkos őrnaggyá” nevezte ki magát. Munkavégzés (azaz: gyűjtögetés) közben jelszóként villogott előtte a „Csak le kell hajolni érte” mondat. És Józsi útban a pékség felé szorgalmasan meg-megállt, s a taligát elengedve lehajolt egy-egy porban heverő rézkilincs, üvegkupak, rozsdás kulcs vagy tésztareszelőért, illetve ahogy ebben a pillanatban is egy zománcát vesztett (hajdan piros) lábas mellett horgonyzott le. Szeme fölcsillant az újabb zsákmány igézetében. Anyja hiába püfölte közben a hátát, Józsi csak mordult egyet-egyet:

– Mutter! Ne játsszon a tűzzel, mert visszaadom ám – és már rakta is a taligába a lábast. 

Anyja ezen a reménnyel kecsegtető májusi reggelen is (1948-at írtunk) lefegyverezve engedte le botját, bár még egyet-egyet rutinból Józsi hátára sózott, aztán fölnézett: előbb az égbolt kékjébe vessző tekintettel (mintha csak szeretve tisztelt férje szellemalakját kutatta volna: „Óh, idősb. Marton József, ha tudnád, hogy  magamra maradva, milyen sok ez már nekem!”), majd ahogy a határtalan kékségből a tekintete ismét a földi kínok világára téved, megpillantotta Talányos Bertalant… 

Talányos Bertalanról 1948 májusában senki sem tudhatta, hogy hol, s mikor bukkan fel a városban. A háború után – azt mondják – egy pénteki napon önkéntes hírnökké nevezte ki magát, bár Hermészről vagy Merkuriuszról semmit sem tudott. Nem is nagyon tudhatott, hiszen bádogosnak tanult. Bár igaz, hogy postai karbantartóként a pléhekkel, vassal, dróttal, rézzel, sőt villannyal kapcsolatos munkákat „aranykezű Bertalanként” végezte, valóságos ezermesterként a postai kisasszonyok álmélkodására. Ennyi elismerés, csodálat közepette senki sem sejthette, hogy Talányos Bertalan mégis boldogtalan. Szíve a kézbesítő postások libériájára vágyott, szenvedélyesen. Odahaza volt egy tűzoltósapkája, a tükör előtt föl-fölpróbálta, ha piacra ment a felesége. Mardosó vágyakozással nézegette önnön tükörképén a tűzoltósapkát, s közben fogalmat alkothatott róla, hogy milyen schneidig postás lehetett volna őbelőle is az „aranykorban”, azaz az első Csehszlovák postaszolgálat dicsőségére: J. Garrigue Masaryk húsz évig tartó békeidejében. De neki ez nem adatott meg, nyugtázta keserűen. S mert a legmélyebb gondolatokat többnyire szenvedés előzi meg, s hozza felszínre az ember lelkében: a tükör előtt állva (kitanult bádogosként), filozófiai magasságokba emelkedett: „nincs mit tenni”, a vágyak és a realitás közt, tükrön át nem lehet közlekedni. Aztán senki sem tudja pontosan, mikor, de egyik napról a másikra furcsa szokást vett föl. Reggelenként beballagott a városba, bár ott valójában semmi dolga nem volt, s egy-két órát szimatolgatva a városháza előtti főtéren (meg persze másutt is), hírekkel, információkkal megrakodva elindult hazafelé a Kúriára. Idővel emésztő szenvedélyévé vált a meghökkentés, ahogy az utcán a szembejövőket ámulatba ejtette a furcsábbnál furcsább hírekkel! 

Talányos Bertalan ma reggel, immár hazafelé tartva a városból, találkozott a kenyereket a pékségbe talicskázó Józsival és anyjával. Bertalan sovány, fogatlan arcára nagy sildes sapka vetett talányos árnyékot. S ahogy éveihez képest csoszogó járással közeledett, már messziről látszott, hogy új híreivel meglepetésre készül. Izgalmában lépesenként kivette szájából a szivarcsutkát, majd ismét visszatette, s már messziről előre köszönt:

– Jónapot! Szomszédasszony, tudja, mi újság?

– Bezárt a pékség? Ne ijesztgessen, Bertalan! Hajnalban két kenyeret bedagasztottam. A talicskában már puffadoznak a jó kis házi kovásztól – aggodalmaskodott Józsi anyja.

– Látom Martonné, a konyharuha alatt már szépen feljöttek – udvariaskodott Bertalan, hogy a városból hazamentett hírek-újságok kedvezőbb fogadtatásra találjanak.

– Meghiszem azt! Magam táplálom fel a kovászt, s a kenyeres kosarakat kilisztezve mindig saját kezűleg rakom Józsi talicskájába. Sosem bíznám másra! Aztán már más dolgom sincs, mint hogy a botommal noszogassam Józsit, ha hosszabb időre megtalálna állni. Az nem tesz jót a tésztának. Ha a szépen feljött kenyerek nem kerülnek idejében a kemencébe, a sikeredett tészta összeroskad. Hogy nézhetnék én a pék Gyurka szemébe? Az  mégis csak nagy szégyen lenne!

– A pékség nyitva van, Martonné! A kapuja körül frissen sült kenyér illata árad az utcára.

– Hál’ isten… – mondta megnyugodva Marton Jolán, látva, hogy az élet rendjét  mégsem lehet csak úgy, felelőtlenül felforgatni.

– De nem ezt akartam mondani – folytatta Talányos Bertalan, mialatt Józsi gajmós pipája szárát harapva élénken figyelt, kap-e valami örömhírt utcára dobott lakatról, kutyaláncról, tyúk- és malacólak reteszeiről, s kamra -, pince- és padlásajtók zárai vonultak el Eldorádóként Józsi lelki szemei előtt olthatatlan vágyakat ébresztve lelkében. (Bár lehet, hogy valójában nem is ez történt, Józsi csupán éberen ügyelt a külsőségekre, mintha valóban ez történne odabent.) De Talányos Bertalan ma délelőtt  olyasmiről tudósított, ami szokatlanságával még nem vált (nem is válhatott) leküzdhetetlen csábítássá Józsi képzeletében, mert az „hangosbemondót” addig még sohasem látott, s ezért elképzelni sem tudta. Bár az, hogy a hangosbemondó alumíniumból volt, rögtön visszhangot vert a lelkében. Még Marton Jolán is lázba jött a hallatára. Olyannyira, hogy még a kenyerekről is megfeledkezve (ami egyébként elképzelhetetlen volt) álmélkodva hallgatta Bertalan híreit:

– Éjjel fölszerelték az első hangosbemondókat a városban – mondta Bertalan és várta a hatást.

– Hangosbemondókat? – álmélkodott Marton Jolán.

– A telefonpóznák tetejébe – mondta Bertalan, s a hatással már majdnem elégedett volt.

– Magasra kell rakni, hogy minél jobban halljuk őket? – álmélkodott Józsi is. –Hát azok meg milyenek lehetnek? – kérdezte enyhe érdeklődést tanúsítva.

– Olyanok, akár egy-egy alumíniumfazék.

Ekkor Józsi, az alumínium szóra fölkapta fejét.

– Olyan magasra? Azt meg minek? – kérdezte. Marton Jolán, inkább csak illemből hüledezett.

– A kommunisták múlt éjjel megnyerték a választásokat – vette elő taktikusan előkészített aduját Talányos Bertalan, majd a mellénye zsebéből elővette az óráját, s bennfentes mosollyal közölte: 

– Mindjárt tíz óra! Mostantól új világ kezdődik. Mostantól kezdve naponta, legalább háromszor, reggel, délben és este meghallgathatjuk, hogy a „Múltat végképp eltörölni”

– És maga ezt honnan tudja, Bertalan? – kérdezte Józsi anyja a kenyerek miatt már türelmetlenkedve.

– Katona Rudi zenetanár mondta az állatorvosnak reggel hatkor a városháza bejárata előtt. Épp ott álltam a közelükben, mikor a kapun a szerelők az első hangosbemondókat (így mondta: „rozhlaszokat”) kihordták, s a téren, meg a közeli utcákban azon melegében föl is szerelték a villanypóznák tetejére…

– Mennyit bír ki odafent egy ilyen rozhlasz? – kérdezte Józsi, máris az alumínium hangszórók amortizációs idejét, és – persze – majdani megkaparintásukat mérlegelve.

– Szerintem egy egész korszakot. Testvérek közt is legalább ötven évet.

– Legalább ötven évet? – hüledezett most már igazán Marton Jolán. – És maga, Bertalan, mindezt honnan tudja. 

– Mondhatnám, hogy tudok én mást is, ennél különb dolgokat is, de nem szeretem a lopott gondolatokat. Katona Rudolf zenetanártól hallottam, mikor az állatorvosnak mondta, mialatt fölfelé néztek az első fölszerelt hangszórókra. „Sejti-e, Szarvas úr, mi kezdődik ebben a szent azazhogy inkább istentelen pillanatban? Ma reggeltől új időszámítás kezdődik: Mozart-tól, Beethowen-től, Liszt Ferenc-től, hosszú-hosszú időre búcsúzhatunk. Hozzáteszem, mert meg kell mondjam, hogy mindezt Katona Rudolf zenetanár nem az öröm hangján mondta. Nem úgy, mintha mondjuk bombatámadás után saját lábán jött volna fel a pincéből.

– Lárifári – mondta Marton Jolán aggódó pillantást vetve a taligában dagadozó kenyerekre.

– Már rég a kemencében kellene lenniük. Elnézést, Bertalan, de ha rögvest nem indulunk a pékségbe, a tésztám összeesik! Nem élném túl azt a szégyent, ahogy a pék Gyurka engem a szemével végigmérne! Gyerünk Jóska, indulás!

S ahogy Marton Józsi megmarkolta a taliga két fogantyúját, a szemében méla bánattal mondott le egy távolabb heverő bicikli sárhányójáról, amely mellett – ha mindezt jól látta – még egy kerékabroncs is hevert a porban – s ha mindezt valóban jól látta – még egy biciklicsengő is, melyet a kormánnyal együtt az utcára dobtak. 

Úgyhogy, bár Józsi indulásra készen állt, mégsem bírt elindulni. S csak Marton Jolán magasra emelt botja juttatta eszébe kötelességeit, s már indult is volna, mikor a fejük fölött az rozhlas, az új idők hangszórója, mondhatni az ismeretlenségből testetöltve bömbölni kezdett a villanypózna tetején, bár még annál is magasabban, a pózna legtetején. 

Rövidebb recsegés után egy szovjet csasztuska bömbölt fel a hangszóróban, elárasztva az Ötvös utcából „Y”-ként kettéágazó Hosszú utcát és Páva utcát, a „munkásházak” hosszú, fakkokra (lakásokra) osztott épületét. A lakásokból előtolongó melósok megtöltötték az utcát, majd a Ráctemetőből, s a szederfákkal szemben a Zsidótemetőből is előkászálódott a két temetőőr, akik a csodának kijáró álmélkodással bámultak fölfelé a hangszórók irányában. „Szállj te büszke ének, zúgj, miként a fergeteg!…” A szovjet csasztuska elárasztotta az egész Kúriát bűvöletben tartva a hangszóró alatt gyülekező embereket. Egy-két pillanatra még Marton Jolán is megfeledkezett a fenyegető veszedelemről, hogy a kenyértészta hamarosan roskadni kezdhet, s ha nem kerül idejében kemencébe, szégyenszemre összeeshet. Egy-két pillanatra Marton Jolán maga is az ÚJ Világ hangjainak bűvöletében állt, mozdulatlanul a bömbölő hangszóró alatt, megfeledkezve az élet legfontosabb kötelességeiről… Ám ő még a régebbi világ neveltje volt, akit nem olyan könnyen tántoríthattak el a napi tennivalók kötelességeitől a szép jövőt  hirdető harsonaszók sem…

– Józsi, indulás! Nehogy a pék Gyurka összeroskadt kenyértésztát rakjon a kemencébe rajta apád nevének kezdőbetűivel. Nem élném túl azt a szégyent, ha a gyürke a belevágott M. J. mentén nem forrna ki szépen, s a családi monogram a kenyérről eltűnne…

Józsi megmarkolva a talicska fogantyúját, már indult volna, mikor a hangosbemodó alatti csődületből előlépett egy karszalagos férfi. Mintha csak az észrevétlenségből testesült volna láthatóvá, s ráparancsolt Józsira, és még néhány távozni készülőre:

– Megálljatok! Józsi, tedd le a taligát! Elvtársak!

Az utóbbi szót az összecsődült emberek közül – úgy igazán – még senki sem értette. Csak bámultak, miket nem mond ez a Simlis Rezső, a háború előtti évek szélhámosa. Egyszer már meglepte a Kúriaiakat: a Pozsonyi-kaputól a Szentjános utcáig ugyanígy kezdett kiabálni – csak akkor nyilaskeresztes karszalagot viselt a karján, amire a zsidótemetőből most előszállingózók még élénken emlékeztek. Bár most vörös karszalag díszelgett Lenin-jelvénnyel dekorált zakója ujján: 

– Elvtársak! A „rozhlasz” minden nap, azaz naponta pontosan ilyenkor, pontosan 10-kor parancsot hirdet, hogy mi a teendő… Világos?!

Marton Jolán türelme csak eddig tartott!

– Én azt „rozhlasz” nélkül is tudom, Simliském! És most takarodj a talicska elől, mert bár még ilyesmit életembe nem tettem, Isten a tanúm, hogy följelentelek!

Erre Simlis Rezső vihogni kezdett. Olyan visszataszítón, mint a dögkeselyűk a belvárosi moziban még a háború első napjaiban a Rommel, a sivatagi róka című filmben.

– Csak azt próbáld meg, Marton Jolán! – kiáltotta Simlis. – Előkerült néhány „dokument” a férjedről is. Még a nyilas időkből… Hogy miket művelt… Ha bajt akarsz a fejedre, csak menj jelenteni…

Ez több volt a soknál! Marton Jolán erkölcsi érzéke Simlis Rezső orcátlan (pofátlan) viselkedésére oroszlánként lázadt! 

– Hogy az én férjem, idősb. Marton József miket művelt?! Házakat, gazdasági épületeket tervezet, te pernahajder! Arról nem is beszélve, hogy a környék építészeti csodáját, a TÉGLAGYÁR kéményét is idősb. Marton József tervezte a háború előtti években. Közben a hétvégeken Katona Rudolf zenetanárhoz mentünk családostul, házi koncertet hallgattunk idősb. Marton József közreműködésével, mert az uram többek közt szépen hegedült! De mit csináltál te ezalatt, ezekben az években?

– Még hogy gyárkéményt épített? Mutasd meg! Hol az a híres burzsuj gyárkémény?! Nem látom! Majd lesz itt rend, Marton Jolán. Hadd el 

Józsi ezalatt kihasználva a parázs (politikai?) szóváltást, a taligát otthagyva, egy hajdan szép sárgaréz virágvázát – melyen egykor talán egy tank mehetett keresztül – emelt föl a porból, s tette volna a taligába. De ez a sunyiság már túltett Simlis Rezső alattomosságán is!

– Mit művelsz, istentelen?! – kiáltott Marton Jolán Józsira. S évek tapasztalatától sarkallva, mintegy megsejtve a legrosszabbakat, az egyik kenyérkosárról fölkapta a konyharuhát, s elhűlve (bár inkább a szélhűdés határán) látta, hogy a kenyértészta ekkorra egészen magába roskadt!

– Vége mindennek! – kiáltotta. – Oda a család jó hírneve!

– Nem addig a, Mutter! – szólt közbe, Józsi. – Majd lesz itt csodálkozás meg hajlongás a tisztelettől, ha megépítettem a betonrepülőt!

Ezzel Marton Jolán számára csordultig telt a pohár! Ha eddig a pékségbe menet nem tetszett neki Józsi eszement gyűjtögetése, csak ráhúzott egy-kettőt botjával a hátára, s rövidebb-hosszabb darabon rendben ment minden. De most, a botját magasra emelve inkább kiáltott egy nagyot:

– Óh, te hülye! A köztiszteletet nem a te habókos, nyomorult betonrepülőgéped fogja számunkra megtartani! Hanem a töretlen életképesség! Majd diplomatikusan közlöm Pék Gyurkával, hogy a lezüllött kenyértésztából szaggasson egy kosárnyi lángost, majd aztán, ha megvan, utolérhetetlen szakértelmével még azon melegében kenjen rá bőségesen libatoll-pemeccsel libazsírt. S majd hazafelé tolva a taligányi libazsíros lángost a munkásházak előtt emelt fővel haladunk el. Megszólás helyett majd folyhat a nyáluk!