ma sem elég csak őszintének lenni, 

annak is kell látszani, fiacskám!

ülünk az utcapadkán nagyapámmal, 

és a vártnál többen jönnek erre, alig férnek

a térkővel borított járdán. most lehet 

vége a délelőtti műszaknak, vagy mi…

nincs, akire várnánk, okunk sincs

maradni. nem nézzük a nők remegő 

mellét kigombolt blúzok tavaszi őrülete 

alatt. sodrással szemben, akár az otthontalanok,

akár a költők, a hadifogságból visszatértek,

bejárjuk önmagunk hűvös, végtelen utcahosszait. 

s hogy most itt a járdán, nem véletlen a bánat, 

a tékozló Isten magunkra hagyott. épp egy önvesztés 

utáni hétközi gyász van, ülhetnénk otthon 

is a sötét kisszobában. mégis a járda széle – 

mert a fájdalomnak is megvan a maga reménye. 

pedig letehetnénk már róla, hiába várni, 

csak a kongó főtéri toronyóra, a fülsiketítő 

közterek. halkan zörgő tüdő a szikkadt 

mellkasodban, úgy remeg, akár az elaggott 

kéz, bár szorítana még remegő húsokat, 

de csontjával együtt az is elpereg. meghalt 

néhány barátom, és nincs, ami visszahozza 

őket, magunkat elhagytuk nőért, kalandért, 

versekért többször: roskadozó torony a kongó 

délutánban. padkaszéli csikkek, és a lábaink 

térdig koptak, minden mondat torkomat szorító 

hurok. őszintének kéne lennem végre, te már nem, 

nem vagy itt. settenkedve itt hagytál,

akár az esküdöző, vén kujonok.