Apáink zászlói

    Nem könnyű ezt a történetet elmondani. Nem könnyű végiggondolni nyolc évtizedet… De egyszer eljön a pillanat, amikor meg kell tenni. Amikor senki nem kérdez tőled semmit, csak a vásznak feszülnek ki körülötted, s előlük nincs menekvés. Pereg az életed, ha akarod, ha nem – s minden más hazugság. Akkor elérsz egy pillanathoz, amikor nem akarsz elhallgatni semmit… s nem akarsz  hazugságban sem élni. Most is… valahogy…

    Megremegett, úgy érezte, soha ilyen közel még nem állt hozzá az Isten. Az igazságot kell kimondania. 

    Az öreg a fa alatt ült és a lehulló leveleket bámulta. 

– Íme, az idő, megfogható formában – dörmögte maga elé. – Az elibénk teljesedő sejtés az elmúlásról, amit jobb híján időnek nevezünk. Amely halad, fogy, mígnem egyszer…

     – Eh – mordult fel hangosan –, csak nem fogok itt olyasmiről filozofálni, amit felfogni sem tudok? 

    A felfelé futó, vastag ágakra mered a tekintete. 

– Elmúlik, egyszer minden elmúlik… – mormogta maga elé. – De nem ez a lényeg. A lényeg máshol van… talán… – dünnyögte. – Érdekel? Érdekel ez egyáltalán valakit? 

     – Mit ér az ember, ha már a saját álmaiban sem képes hinni? – váltott hangnemet hirtelen. – Emlékezni talán még szabad, vagy azt sem?

     Kérdőn meredt tekintete a fa koronáján átszűrődő napsugarakra. 

     – Feri elment – mintha megtört volna a tekintete. – Feri, a barátom… Egy hete még itt ült mellettem, tegnap pedig már temettük… Egy hete még együtt beszélgettünk, vidám volt, semmi jelét nem adta… De én nem akarom eltemetni a múltat! – rántotta fel akaratosan a fejét. – S nem engedhetem kifakulni sem!

       Abban az évben későn ütött be az ősz. Még november elején is olyan melegek voltak, hogy az emberek kiültek a ház elé, az udvarra, és hitetlenkedve mondogatták: nézzétek, mit művel ez az időjárás, talán még karácsonykor is ilyen melegek lesznek, a levelek is ott maradnak a fákon. Aranybarna színbe burkolódzott minden, az egész falu, mintha egy klasszikus festménnyé merevedett volna a világ. 

      Az öreg örült ennek az állapotnak, összeaszott teste szívta magába a nem várt meleget. Tett-vett a ház körül, s miután úgy érezte, minden munkát elvégzett, beült a diófa alá. 

– Igen, a diófa – nézett fel a hatalmas lombkoronára. – A nagyapámnak igaza volt. Diófát kell ültetni, ha az unokáidra és a dédunokáidra gondolsz. A diófa az örök idő hordozója. Ezt is akkor ültették az apámmal, amikor megszülettem. Még a Monarchiában! 

      Nem, nem tud megnyugodni. Alig pár napja, hogy azzal a másik emberrel, Ferivel beszélgettek itt hosszan, s az emlékezés nagyon felkavarta mindkettőjük lelkét. Ők még abból a generációból voltak, akik néha maguknak is feltettek kérdéseket, nehéz kérdéseket: mi értelme volt az egésznek? A nagy kacskaringókat leírt életpályáknak?   

     Itt beszélgettek együtt, kettesben, messziről úgy tűnt, hogy nagyon megértik egymást. Csak odabent forrtak az indulatok. Össze is szólalkoztak, de nem volt komoly, semmi komoly.  Akkor még semmi jele nem volt annak, hogy… Három óra múlva jött a hír… 

     – Nehéz ebbe belenyugodni – mormogta alig hallhatóan, mintha valakinek magyarázkodna. – Azok a maradék levelek is ott fenn, a fán… Mintha az egész történetünk csak azért lett volna ilyen girbegörbe, hogy körülöttünk táncolhassanak… a levelek… – vonta fel a szemöldökét. – Ez a fa is bizonyára azért nőtt ilyen szépre, hogy szélesen emlékezhessünk alatta… Hogy visszamondhassunk alatta mindent, ami feszít odabent. Egymásnak is, meg a lelkiismeretünknek is…   

     – Apám – emeli fel a tekintetét –, derék ember volt, de nem bírta elviselni az impériumváltást. Huszonegyben bele is halt derekasan. Neki mindene volt az az ország, ahová született, s amelyre felnézett… Az ezeréves… Régi vágású iparosember volt, de rengeteget olvasott. Nem világos, miért,talán a vérében lehetett. Csak néha ejtettek egy-egy mondatot a családban holmi lehetséges hétszilvafás ősökről… Akiktől örökölni is lehetett a könyvek iránti… Lehetséges, minden lehetséges… Eh, de kit érdekel ez már ma? S érdekel-e egyáltalán?  

    – A szülői ház – mutat maga mögé. – Ide tett le a gólya ezerkilencszáztízben – mondja, s enyhe mosoly jelenik meg az arcán. – Ferit meg a szomszédba, együtt nőttünk föl. Közelebb állt hozzám, mint a testvéreim. Pedig őket is szerettem…

     Nehéznek érzi a levegőt, sóhajt egy nagyot. 

– Látod azt az ablakot? Abban állt az öcsém tizenkilencben. Az öcsém, aki öt évvel volt fiatalabb nálam… Itt játszadoztak nem messze, az udvar sarkában, tizenkilencben. Egyszer csak fegyverropogást hallottak onnan, az Ipolytól. Gyorsan beslisszoltak a házba, de a kíváncsiság odatolta őket, az ablakba. S akkor egy ajándék jött onnan, a határ túloldaláról, meglepetés… Mert az Ipoly akkor új funkciót kapott, ki gondolta volna azelőtt, hogy egyszer határfolyó lesz! A földjeink fele is ott volt, a másik oldalon. Magyar golyó volt, hiába vöröskatonák adták le a lövést, magyar volt biz a… De fáradt golyó, ahogy az orvos mondta, ez volt a szerencse. 

     – Ha kivenném, az veszélyesebb volna – mondta anyámnak, miután megvizsgálta a jajveszékelő öcsémet. – Nem ért komolyabb szervet, megállt a zsírpárnában. Láttam már ilyet, higgye el, Margit néném, az lesz a legjobb, ha nem bolygatjuk meg. Csak növelnénk a veszélyt, ha belekotornánk, hagyjuk úgy, ahogyan van. Nyugodj már meg, nem patkolsz el, ne félj – szólt rá az öcsémre sajátságos stílusában. – Jobb lesz, ha bent marad, láttam én már ilyet, nem is egyet. Majd körbenövi a szervezet, nem lesz vele gond… 

     Így történt, hogy az öcsém egész életén keresztül hordozta a golyót a hasában. Még katonaként a Don-kanyart is megjárta vele. 

– Kabala lehetett – mondta később nevetve, miután túlélte az egészet. – Talán ez hozott haza…

     S most ez a Feri… Nagy barátok voltak annak idején, egyívásúak. Együtt inasok, majd katonák is, ugyanannál az alakulatnál Prágában, a harmincas években. 

– Tüzérek, cseh tüzérek lettünk! – nevetett fel gúnyosan. – Nekünk kellett volna móresre tanítani a németeket!  

    A sors pedig eljátszadozott velük. Ugyanannak a lánynak kezdtek el udvarolni annak idején, a két majdnem-iker fiú. Lám, még az ízlésünk is azonos volt… Ilonka a falu másik végén lakott, a Felvégen. Büszke lány volt, tudatosította is ezt, szép, egyenes tartása volt. Belészerettek mindketten, de végül a lány nem őt választotta, hanem Ferit. Ez egy ideig beárnyékolta a viszonyukat. 

– De azért barátok maradtunk, ugye? – szólt ki hangosan oldalra, ahol Feri ült még pár nappal azelőtt. Akkor vette csak észre, hogy magában beszél, az üres farönk térítette vissza gondolatait. Hiszen Feri már nincs ott, Feri már… 

     Felemeli a fejét, az emlékezés láthatóan kiszakítja őt a szűk pillanatból. A barátságuk az asztalosmesternél vált szorosabbá, öt faluval északabbra, ahol mindketten inaskodtak. A két gyereket együtt küldték oda a szülők, asztalosmesterséget tanulni. Ott, annál a szlovák embernél tanulták ki a mesterséget mindketten, még a húszas években. 

– Emlékszel a feleségére? Áldott jó asszony volt, ő tanította meg velünk az első szlovák szavakat. Órákig tudott nevetni a melléfogásainkon, amikor rosszul ragoztunk valamit. Hímnem, nőnem… hülyék ezek a szlávok? De egyébként kedves asszony volt, vidám, megértő. Szerettem… Emlékszel, ott az idegen közeg zárt minket szorosabban össze, onnantól úgy éreztem hogy a testvérem vagy… – szólt megint félre, de gyorsan el is bizonytalanodott, amikor az üres rönkre csúszott a tekintete. 

    – És a prágai katonai szolgálatunk? – a teste megtört, de a szemei még felcsillannak. – Micsoda világot láttunk ott, Prága tényleg gyönyörű! A harmadik kimenőn komolyan egymásnak is estünk. Én mondtam, hogy óvatosan a cseh sörrel, de te mindenképpen echt csehecskére akartál játszani. Pedig ott, ha bementél egy kocsmába, mindjárt tudtad, melyik asztalnál ülnek magyarok… Azok előtt borosüveg volt, de te meg akartad mutatni, hogy csehebb tudsz lenni a mélycsehnél is… Ej, Feri, Feri, te… Már ott jobban kellett volna figyelnem erre. Jobban belemélyedtél a sörivásba, mint illett volna, s nem bírtad… Ne vitatkozz velem: nem bírtad! Utána meg könnyebben rabul ejtettek a cseh leánykák is… Akik nyitottabbak voltak irántunk, katonák iránt, mint az itthoni lányok. Igen, így van, a magyar lányok tartózkodóbbak voltak az egyenruhásokkal szemben…

    – Eh, most már mindegy, ez is mindegy. Viszont urak lettünk, világlátott emberek! Értettünk a Škoda ágyúkhoz, megtanultuk úgy-ahogy a nyelvet is… Még a németből is ezt-azt, hiszen Prága német város is volt. Lenyomtunk ott két évet, de akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd visszalök Csehföldre a sors… Rabszolgának… 

    Csavargatja a fejét, hitetlenkedik, mint aki maga sem akarja elhinni, milyen kacskaringókat írt le velük az élet. Mert alig, hogy hazaértek, fordult velük a Föld. Alig rendezték be műhelyeiket, alig szerezték be a szerszámaikat, megint magyarok lettek, s mehettek honvéd-átképzésre a losonci laktanyába. Magyar tüzérek, losonci legények vagyunk, énekelték…

    Rájuk zuhant akkor sok minden a világ terhéből. Az öröm is, hogy visszakerültek Magyarországhoz, s a csalódás is, hogy egyszeriben drágább lett minden az üzletekben. Megcsapta őket a háború szele is, beleborzongtak. Meg a benesbérencezésbe is, amivel az „anyások” illették őket… A nyegle új urakra játszó „újurak”, az idecsapottak az anyaországból, akiknek mindenki kommunista és csehbérenc volt, aki nem közéjük tartozott. Magyar, nem magyar, mindegy volt nekik: a felvidéki magyar hazafi, aki hittel várta ki az elmúlt két évtizedet csakúgy, mint a valóban kommunisztikus elveket valló, sokszor deklasszált figurák. Ezt nem értette, soha nem értette meg, mire jó mindez: abban élni ki lelki gátlásokat, hogy szünet nélkül froclizzák a másikat. A másik magyart. Magyarország még mindig itt tart, közel húsz évvel Trianon után? Az üres, idejétmúlt, kacagányos  urambátyámosdinál, a „kéhlekszépen majd mi megmutatjuk ezeknek a cseheknek és béhenceiknek” hősködésnél? Így akarnak ezek egy új nemzetet összecsiholni? Nem tudtak rólunk semmit, s ez nagyon tragikus üzenet volt. Bennünk egy más haza, egy másik Magyarország élt: szebb, fényesebb, maga a tökély. Azok a betokosodott agyú ifjonckák viszont, akik ide jöttek az urat játszani, nagyon kilógtak ebből. Nagyon nem fértek bele a mi álmainkba… 

   – A cseheket utáltuk, azok úgy viselkedtek itt, mintha a Balkánra jöttek volna gyarmatosítani. De azért el kell ismerni, némi porosz rendszerességet hoztak magukkal. Nem ezt a lefelé húzó, utálatos balkáni kivagyiságot, amihez nem szellem, hanem jókora beképzeltség és fennhéjázás társult, mintha egyenesen a török csauszoktól tanulták volna. Ilyen azért a cseheknél nem volt – mormogta maga elé, nem kevés dühvel. 

     De a sors megint rendelkezett helyettük, s akkor kis időre elváltak az útjaik. Ferit más alakulatba vitték, hosszabb átképzésre, őt viszont a zászlóaljával azonnal tovább, délre. Meg sem álltak Marosvásárhelyig. 

– Erdély, édes Erdély – fohászkodott akkor oly gyakran. – Nem tudok eléggé hálát adni a sorsnak, hogy én is itt lehettem, a visszatértedkor.  

     Ám a történelem nem állt meg velük, az orosz front kemény volt, embert próbáló. A partizánok Ukrajnában, a hátukban, csoda, hogy ők is eldurvultak? 

– Bizony, a mieink is csináltak ott csúnya dolgokat, de nem is csodálkozom rajta, a németeken sem. Amikor a hátadba lőnek, te sem igen válogathatsz. Talán azokat kellene kérdezni, akik ide szorítottak minket. A lövészárkokba, mindkét oldalon… Mert ott már késő. Ott már csak egy állat vagy, aki védi önmagát, aki megpróbálja túlélni az egészet…

     Hála Istennek idejében váltották, hazaengedték őt pihenőre. Akkor már sejteni lehetett, hogy a magyar hadvezetés megpróbálja védeni őket, az első magyar hadsereget, a legfiatalabbakat. Ha netán az országot kellene védeni… 

     Itthon azonban mindez nem foglalkoztatta, akkor sikerült véglegesen berendeznie a műhelyt. Akkor készítette ezt az asztalt is. S itthon tudta meg azt is, hogy Feri és Ilonka összeházasodtak.  

     A tekintetén látni, nem könnyű az emlékezés. Az itthoniak viszont igyekeztek nem beleszomorodni a háborúba, ellenkezőleg: igyekeztek mindent megtenni, hogy elvonják róla a saját figyelmüket is. Még bált is rendeztek farsangban, mulathattak egyet, mielőtt újra a frontra mentek. 

     Másodszor is behívták őket, az már keményebb volt. Az orosz frontra kerültek, majd Lengyelországon keresztül hátrálva értek haza… Akkor tört ki éppen a varsói felkelés. Ők nem avatkoztak be, a németek csinálták az egészet, a magyar csapatok csak a gyűrű egyik részét alkották a város körül, amikor azt harapófogóba zárták. 

     – Egyik éjjel őrségbe voltam beosztva – néz fel, s látszik rajta, hogy küzd az emlékekkel. – Éjfél után kellett váltanom a társamat. Ahogy ballagok hozzá, az őrhelyre, már messziről látom a cigaretta parazsát. Ez egy őrült, gondoltam dühösen, kiváló célpontot kínál bárkinek… Ám ahogy közelebb érek, látom, hogy ketten vannak. S ki a másik? A Feri! Testvér, ugrok oda hozzá, hogy kerülsz te ide? Délután érkeztünk, mondta, miután megöleltük egymást, s mindjárt be is osztottak szolgálatra. Én épp meg akartam kérdezni, milyen hírei vannak otthonról, amikor megmerevedtem: egy géppisztoly csöve feszült a hátamnak. Láttam, ahogy a másik két magyar katona mögött is megjelenik egy-egy árnyék. „Nie strzelaj! Nie strzelaj!” – hallottam a suttogást a fülem környékén. – Nem fogunk – válaszoltam nekik. – Ti se mozduljatok – szóltam oda a két társamnak. 

     Tényleg nem tudom, honnan az ördögből kerültek elő. Én végigballagtam idáig a gyalogúton, egyetlen emberbe se botlottam, egy katonára sem léptem a sötétben. Semmit nem hallottam, semmit nem érzékeltem. Itt pedig egyszeriben több száz lengyel bújt elő a sötétből, ahogy mondták, a Honi Hadsereg katonái. A parancsnokuk velem jött vissza a mi parancsnokságunkra, ahol a mi századosunk még pálinkával is megkínálta. 

– Mi magyarok vagyunk, mi soha nem fogunk lengyelekre lőni – mondta vérerektől duzzadó szemeivel a vezetőnk –, menjetek tovább békével. Mi átengedünk titeket, de vigyázzatok, három kilométerre innen német SS-egységek vannak. Azok nem lesznek ilyen barátságosak veletek. 

     A lengyel tiszt szalutált, majd a katonáival együtt eltűnt a sötétben. Kora hajnalban sűrű lövöldözést hallottunk abból az irányból, amerre tovamentek. Valószínűleg beleütköztek a német elővédekbe…

     Randa időszak volt, azt hittem, már nem jöhet rosszabb. Azután hazavezényeltek, Budapest védelmére. Gyűrűbe fogtak minket, visszavonultunk a budai oldalra, a németek felrobbantották a hidakat. A parancsnokunk, egy délceg, fiatal százados váltig azzal vigasztalt minket, hogy csak pár napot kell kibírnunk, azután jön a német felmentő sereg. Majd, miután senki nem jött, a mondat második fele imígyen változott meg: kitörünk, s a Dunántúlon egyesülünk majd a fő erőkkel. 

   Nem jött össze egyik sem. A kitörést – hála Istennek – lekéstük. Hajnali fél négykor volt a gyülekező, a mi egységünk a Mátyás-templom vonalán kapott helyet. Az altisztek suttogtak, csendben kell lennünk, mondogatták, nehogy az oroszok bármit is megsejtsenek. Ezt némiképp viccesnek éreztük, tekintettel arra, hogy a Bécsi kapu környékéről a páncélosok csattogása is idehallatszott. S ha ide idehallatszott, akkor bizonyára az oroszok is meghallottak belőle valamit. Hacsak nem egy speciális süket hadosztályt vezényeltek a Bécsi kapu másik oldalára… 

     A parancsnokunk viszont nem volt sehol. Máig nem tudom, hogy a két változat közül, amelyik elterjedt közöttünk, melyik volt igaz. Egy menyecske ágyában aludta át a riasztást vagy a pincében, ahol el volt szállásolva, hullarészegen… Az az igazság, hogy máig hálás vagyok neki köddé válásáért. A német tábornok ugyanis a sor végére küldött minket hátra, amíg nem jön a parancsnokunk. Nemsokára iszonyatos lövöldözést hallottunk a Bécsi kapu irányából. A kitörés megakadt, mi nem kerültünk sorra, de annyi sebesült német és magyar katonát nem láttam azokban a napokban, mint akkor, ott. Később tudtuk meg, hogy a kitörést elárulták, s az oroszok nagy erőkkel vártak bennünket. 

     Az ostrom viszont folytatódott. Két nap múlva egy, a pesti oldalról átlőtt orosz ágyúgolyó robbant fel nem messze tőlem. Két szilánk is eltalált, a karomon és a nyakamon, szerencsére egyik sem volt halálos. Félig megsüketültem, ez máig nyomaszt. Gyakran úgy gondolom, hogy csak magamban, csendben mondom azt, amit méterekre tőlem is meg lehet hallani. Volt már kellemetlenségem ebből… 

    Nemsokára jött a parancs, megadjuk magunkat. A fegyvereinket használhatatlanná kellett tennünk, élelmiszert, amennyit csak tudunk, vigyünk magunkkal. Az oroszok felsorakoztattak minket, s indultunk a pályaudvar felé. Két és fél év múlva láttam meg ismét Magyarországot… Pontosabban azt az izét… Csehszlovákiát. 

    Két és fél év két szovjet fogolytáborban… Nagy történet, ezer megpróbáltatás. Nem emberi erő, hanem kegyelem kellett a túléléséhez. A többség ott pusztult, nem jött haza sosem. Én is csak a szerencsének és a viszonylag erős alkatomnak köszönhettem… Amit ott átéltem, nagy iskola volt. Megtanítottak arra, hogyan működik a kommunizmus a valóságban. S naponta láthattuk, hogyan viselkednek a kommunista vezetők a saját embereikkel szemben. Egy életre megutáltatták velem az egész ideológiát.    

     Negyvennyolc kiló voltam, amikor hazaértem 47 tavaszán. Amikor besoroztak, kilencvenkettő. Csonttá és bőrré soványodtam a szó legszorosabb értelmében, de túléltem. Megértettem, hogy a Teremtőnek még tervei lehetnek velem. Az itthoni viszonyok sem voltak valami fényesek, ám az a durvaság, érzéketlenség, amit ott, kint láttam, egy életre elvette a kedvemet még attól is, hogy esetleg rágondoljak. És tessék, nem tudtuk elkerülni: eljött, eljött ide, utánunk is. 

     De előtte még utánunk nyúlt a csehszlovák nacionalizmus.

     Alig voltam itthon pár hetet, alig melegedtem meg, alig szedtem föl néhány kilót, amikor egyszer csak jött az elöljáró, hogy rám is rám került a sor: visznek a Szudétaföldre. 

     – Engem, miért éppen engem? – kérdeztem. 

– Előbb-utóbb mindnyájan sorra kerülünk – válaszolta mogorván az elöljáró. – Lehet valami jóakaród, hogy ilyen gyorsan megtudták a járáson, hogy már itthon vagy. 

    „Humánusak” voltak, az öcsémet is mellém csapták. Meg még három fiatalt a faluból, a tehetősebbek közül. Az az igazság, hogy akkor már jártak a hírek, hogy nyugatabbra, a Csallóközben már évek óta folynak a kitelepítések. Viszik a magyarokat, főleg a tehetősebbeket Magyarországra, de minket most Csehországba irányítottak, az elűzött németek helyére. A nagy, „demokratikus” Csehszlovákia most jött rá, hogy az elüldözött németek helyén pusztaság maradt csak, nincs, aki megművelje a földeket. Erre kellettünk mi, helyrehozni a nagy államvezetők tévedéseit. 

    Mit mondjak? A fogolytáborhoz képest viszonylag jó életünk volt. Mi, akik még nőtlenek voltunk, jobban bírtuk az idegen levegőt, mint azok, akiket családostul hoztak ide. Láttam, a saját két szememmel láttam, ahogy a cseh gazdálkodó az idetoloncolt magyarok fogait nézi, egészségesek-e, s az izmaikat fogdossa, képesek lesznek-e majd dolgozni. Minket, nőtleneket kapkodtak el az első körben, a családosakat, az apró gyerekeseket ellökték a sor végére. 

– Nekem munkaerő kell, nem éhes gyerekszáj – mondta az egyik csoportvezető, amikor rákérdeztünk, miért viselkedik így. 

    Ferit nem telepítették ki, ez akkor fel sem tűnt nekem. 

     Három évet húztam le ott, Český Krumlov mellett, közel afrikai körülmények között. Három év az életemből a pusztán, mindenhonnan összehordott emberek között. Kilencven százalékuk magyar volt, a maradék lecsúszott cseh és szlovák emberanyag a republika minden részéből. Egy ember volt csak, aki helyinek számított: a pap, akivel az új rendszer nem tudott mit kezdeni. Cseh volt, de jól beszélt németül is, megértéssel és szeretettel beszélt volt német híveiről. Ő tanítgatott minket cseh nyelvre, és segített eligazodni az új viszonyok között. 

     Amikor már jobban összemelegedtünk, egyszer csak meglepő kéréssel állt elő: szeretném megnézni, honnan jöttetek. Hol éltek a felmenőitek, hol élnek a barátaitok, rokonaitok. Akkor már itt-ott hazaengedtek korlátozott időre, egyszer elhoztuk őt magunkkal haza. A templomunkban misézett, s megnézte a rossz állapotban levő orgonánkat is. Ott kint, „szudétában”, ahogy akkor mondtuk, a németek után sok értékes tárgy maradt ebek harmincadjára. A cseh pap felajánlotta nekünk, hogy az egyik, használaton kívüli templomból hozzunk haza egy jó karban lévő orgonát. 

     Első hallásra tetszett az ötlet, a miénk tényleg nagyon megviselt volt. 1945-ben a szovjet katonák kidobálták a fémsípjait, néhányba – uram bocsá – bele is vizeltek, a fasípokkal pedig befűtöttek. Amikor a cseh pap ezt meghallotta, azt mondta az öcsémnek: „Ott van az egyik templomban egy nagyon szép, jó állapotban lévő Rieger-orgona. Hozzátok haza ingyen, ott csak tönkremegy.” 

    Az öcsém, aki jó viszonyban volt vele, tájékoztatta a dologról az egyház vezetőit, hogy lenne itt egy lehetőség ingyen hozzájutni egy több százezer korona értékű hangszerhez, ráadásul jót is tennénk vele, mert megmentenénk. Csak a szállítást kellene megfizetni. 

    Érdekes helyzet alakult ki. Magam azt vártam, hogy mindenki majd lelkendezni fog – ehelyett nagyon visszafogottak voltak. Emlékszem, a plébános úr összehívta vasárnap délutánra a kultúrházba a falusiakat. Nagy vita kerekedett, s olyasmi történt, ami addig soha a faluban: titkosan szavaztak arról, elfogadják-e az ajánlatot. Az eredmény pedig magasan elutasító lett. A mi családunkban egyébként még hetekig vitatták a döntés részleteit. Az történt ugyanis, hogy a gyűlésen felállt a templombíró, és azt mondta: „Tiszteltetjük az atyát, Lajos. Mondd meg neki, hogy nekünk az az orgona nem kell. Sem ingyen, sem pénzért. Mert az a szegény kitelepített németeké, az ő tulajdonuk. S hogy venné az ki magát, ha éppen mi, magyarok, akiket szintén kitelepítésre szántak, hoznánk el az ő tulajdonukat? Ha meg akarják menteni az orgonát, vigyék ki Németországba!”

     Három év múltán jó hír jött: hazajöhetünk. Nem mindenki élt mindjárt a lehetőséggel, sokakat ott tartott még egy ideig az itthoninál jobb kereseti lehetőség. Én azonban jöttem. Megvettük az öcsémmel a falu legnagyobb házát, s magam negyvenkét éves fejjel megnősültem. Földet is vettem a megspórolt pénzből, az asztalosmunka mellett pedig gazdálkodni kezdtem. Bár ne kezdtem volna. 

     Egy reggel azt látom, hogy három tagú küldöttség tolja be magát a kapunkon, két fegyveres csendőr kíséretében. Nagy meglepetésemre az egyik közülük Feri volt. Kimegyek elébük, kérdem, mit akarnak. 

– Alá kellene írnod a belépési nyilatkozatot a szövetkezetbe – mondja a rangidős közülük, egy idős parasztember. – Én leszek a téeszelnök, meglátod, jó dolgod lesz nálunk. 

     Irtózatos harag fogott el, ha Feri meg a feleségem le nem fog, a szépreményű téeszelnök-jelölt élve ki nem ment volna az udvarunkból. Érdekes módon a két csendőr nem avatkozott bele a civakodásba, bár az egyik levette a válláról a fegyverét és lövésre készen a kezében tartotta. 

     – Menjenek ki, most menjenek ki – hallom, ahogy Feri mondja –, majd én beszélek vele, várjanak meg az utcán. 

      Akkorra már némiképp megnyugodtam, leültünk az asztalhoz. – Nézd Pista – mondta Feri –, nincs értelme szembemenni az árral. Az élet ezt hozta, ezt kell elfogadni.

     – Te is beálltál közéjük, te szemét? – kérdeztem dühvel. 

     – Be. És ez az én szabad döntésem volt.

     – Miféle szabad döntésről tudsz te beszélni ilyen körülmények között, te istentelen fráter? És ilyen történések után? Ez az állam úgy viselkedik velünk szemben, mintha állatok lennénk! 

     – Túlzol, Pista – mondta meglepő nyugalommal. – Hidd el, sokat gondolkodtam rajta magam is. Van benne néhány álmatlan éjszakám, hidd el nekem. De nézd, mi minden van mögöttünk: két szörnyű háború, vér, erőszak, gyűlölet, ember embernek farkasa. Valami más kell, hidd el nekem. Én hiszek a kommunizmusban, ki kell próbálni, ez az egyetlen lehetőség. A testvériség eszméje, ilyen még nem volt, lásd be, kérlek. Egyenlően mindenkinek… nem szép? Ezt mondom neked, Pista, s kérlek, gondolkodj el felette. 

     – Most már értem – szakadt ki belőlem a keserűség. – A hatalomhoz dörgölőztél mindig, ezek a te elveid? A magyar világban nyegle úrként tüsténkedtél, most meg kommunista vagy, azt mondod? Hát ezért nem találkoztunk a Szudétavidéken, a magadfajta simlist itthon simogatták. Kell nekik valaki, aki elvégzi a piszkos munkát. 

     Feri érezte, hogy újra kezd eldurvulni a beszélgetésünk, felállt. 

– Most elmegyünk – mondta –, de te is tudod, hogy vissza kell jönnünk. A barátságunkra kérlek, gondold át a dolgot. Ez egy nagy társadalmi forradalom, itt nem csak kesztyűs kézzel intéznek dolgokat. Olvasod a híreket legalább néhanap, nem? Ne tedd ki magad veszélyeknek, nagyon kérlek. A gyenge meg kell, hogy hajoljon a vihar előtt, különben a vihar eltiporja őt. Nagyon kérlek, István, ne hívd ki magad ellen a sorsot. Hidd el, én csak segíteni akarok neked. 

    – Tűnj a házamból, te szemét! – üvöltöttem rá, s bizisten lehúztam volna neki egy pofont, ha gyorsan ki nem hátrál az udvarból. 

    Utána sokáig nem láttam őt, került, ha meglátott. Az elvtársai azonban visszajöttek, volt időszak, hogy naponta többször is. Néhányszor a csendőrök is bevittek a városba, több éjjelt töltöttem a zárkában. Mindazonáltal nem törtek meg, én nem írtam alá a belépést a szövetkezetbe. Azt viszont láttam, ahogy egymás után megtörik az ellenszegülőket, talán öten, ha maradtunk a faluban. Mi ellenálltunk, de ez végül is nem zavarta őket: a földjeinket elvették, az állatainkat is elvitték, az öcsémnek maradt csak meg egy kis tehénkéje, konfiskáltak mindent, ahogy kéjjel mondogatták. Nekünk meg némi pótföldet mértek ki, a határ legkevésbé termő részén. Még a nagy házunk legnagyobb szobáját is lefoglalták, raktár céljaira. Nem győztem szétszórni az udvaron a rozsdás szögeket: legyen egy kis örömük, ha sorra defektet kapnak a traktoraik, pótkocsijaik. 

    – A sorsunk, látod? – és némán néz maga elé. – Amikor porszem vagy csupán, akit kutyába sem vesznek. A nagy moszkvai akarat tehénkedik rád is, több ezer kilométerre a Kremltől. Sok mindent átszenvedtünk a negyvenes években is, de az ötvenes évek lelki tortúrái… Durva volt az egész, nagyon durva. Amikor elvesznek mindent, ami a tiéd, amit megtermeltél, megteremtettél, ami a munkaeszközöd volt, a léted társa… az nagyon rossz érzés, eh… Amikor ott állsz, és tehetetlenül nézed a kirendelt csendőrök háta mögül, ahogy kirámolják a házad legnagyobb szobáját, s lefoglalják mindened: a gabonádat, a szerszámaidat, az állataidat – mindened. Csak a személyes dolgaid maradnak, ha maradnak. Volt barátaid, rokonaid jönnek ide téesztagként, és mondják: jól van ez így. Ők már egy másik kor emberei – a kérdés csak az, hogy jobb vagy rosszabb-e az a kor? Nem önszántukból jöttek, küldték őket, persze, parancsra tették vagy idemanipulálták őket, mindegy: de ez nem mentség. 

     Nem bírtam nézni mindezt, bementem a hátulsó szobába, és egy nagyot kortyoltam a szilvóriumból. Ez a kiszolgáltatottság! Mindig és mindenütt a kiszolgáltatottság! S a film előtted: az emberségükből való kivetkőzés! És nem szlovákok csinálták mindezt, akik egyébként többször megjelentek a faluban és elkövettek számos bűnt is velünk szemben, nem! Ezt most a miéink csinálják, s ez százszorosan fáj. Mert mi nemcsak magyarok vagyunk, mi kisebbségi magyarok vagyunk. Minket jobban megdobálhat a szél, belénk mindenki jobban belénk törölheti a cipőjét, minden oldalról. Mi sokkal veszélyeztetettebbek vagyunk, sérülékenyebbek… És most ez? Ezek a szerencsétlenek persze fel sem tudják fogni, milyen mélyen vétkeznek. Ez lenne az a nagy, új ideológia? Ez az az igazságosabb társadalom, Feri? – kérdeztem magamban keserűen. – Tényleg bikacsökkel kell ezt csinálni? 

     Ott áll kint, a kerítésen túl a téesz elnöke és mosolyogva nézi, hogy mégiscsak nekik lesz igazuk. Mégiscsak az ő akaratuk érvényesül. Ez a új törvény: minden körülmények között az ő akaratuk kell, hogy érvényesüljön! Helyes vagy nem helyes, egyre megy. Igaz vagy nem igaz, nem fontos. Egyedül a Párt akarata a fontos, Moszkva akarata az igaz. A szegény, félig ütődött bácsika pedig most ott áll kint, és boldog, hogy ő végre valaki! Ő a helytartó, aki mögött nagy erők vannak! Szuronyok, tankok, mindegy. Látszik rajta, hogy utál téged, talán letolást is kapott a járáson miattad, mert nem tudott meggyőzni téged. Ezek után már az a legfőbb célja, hogy minél jobban megtiporjon téged, minél több fájdalmat okozzon neked. A renitensnek, az ellenszegülőnek. Mert az veszélyes, hiszen itt csak egyfajta akarat, egy irányú mozgás létezhet! Minden mást el kell tiporni! Tényleg ez a kommunista ideológia legfőbb célja? Ez lesz most már az új világ? És az is törvény, hogy mindig ilyen mély röptűvé kell, hogy csússzanak a világmegváltó eszmék? 

     A sors azonban megviccelt mindenkit, engem is. Mivel a kiutalt földecskéből nem tudtam megélni, munkát kellett vállalnom. Villanyszerelőket kerestek akkoriban a transzformátortelep felépítésére a városban, oda jelentkeztem. Veszélyes munka volt, de elbírtam vele. Jól jöttek a cseh tapasztalatok, ott kicsiben már csináltam hasonlót. Brigádvezető lettem, s a háromszorosát kerestem annak, ami a téeszben várt volna. De megvolt az ára is: hetente ingáznom kellett, mint minden második férfinak a faluban. A szlovák nagyvárosok új lakótelepeit mi építettük föl, az ottani építkezéseken jóformán csak magyar szót lehetett hallani.

     Akkor megéreztem valamit, amit addig soha, s ez jóleső érzéssel töltött el. Az anyám mondta néha, hogy tehetséges vagyok – de mikor, hol tudtam volna ezt kipróbálni? Az asztallábak faragásánál az asztalosműhelyben? Madách falanszterében? 

    Nem hinném, hogy a tehetség bűn, inkább teher, felelősség. A tehetséggel élni kell, a tálentum súly. Kötelez. Nyom belülről, hogy valamit létre kell hoznod az életben, meg kell mutatnod mindenkinek, magadnak, a többi embernek és legfőképpen a Teremtőnek, hogy nem volt hiába ez az egész. Hogy volt értelme, s maradt némi lenyomata. Az egyéniség ebben különbözik a tömegembertől. 

   Apám korán meghalt, anyám nevelt fel szerény körülmények között. Az az igazság, hogy nagyon hiányzott az apám: kellett volna valaki, mindig fel szerettem volna nézni valakire. Nem teljesen értettem a dolgot, de volt a lelkemben valami, ami állandóan felfelé húzott. Anyám szigorúan nevelt, ami érthető: én maradtam neki egyedül, akin keresztül megvalósíthatta az álmait. Mindig azt mondta: tehetséget kaptál, ezt kamatoztatnunk kell. Így mondta, többes számban: ezzel élnünk kell. Jó voltam olvasásban, számolásban is az iskolában, de az alapiskolánál tovább nem tanulhattam. Most, a villanyszerelői átképzéskor, valamit visszaadott a sors. Élveztem a dolgot, s nemsokára a telephely műszaki vezetője lettem. Az igazgatói posztokon abban az országban csak kommunisták lehettek, megbízható káderek. De a szakmai tudást el kellett ismerniük, azt nem lehetett bebiflázni a marxista brossúrákból.    

     Talán tíz év is elmúlt, egyszer csak hallom, hogy Ilonka kórházba került, nagyon beteg. Rákos, mondták, ide hozták be, a járási kórházba. Felszedelőzködtem, elmentem meglátogatni. 

     Alig ismertem rá az ágyban. Megöregedett, lefogyott, s a tekintete… A tekintete mintha egy nagy sötét barlang bejárata lett volna. Rideg, üres, élettelen. Mindjárt láttam, hogy nagy baj van. Ott álltam az ágyánál, kerestem a szavakat. Felkelni még fel tudott, de a mozgásán látszott, hogy nehezére esik minden mozdulat. S az is, hogy fél a haláltól. Beszélni még tudtam vele, de pár nap múlva meghalt. Feri ezt nem bírta elviselni: összetört, s rákapott az alkoholra.  

     Pár hónap múlva összefutottunk az utcán. Véletlen volt, elgondolkodva ballagtam éppen hazafelé, nem vettem észre őt. Józan volt, s jókedvű, talán éppen pártgyűlésről jött hazafelé. Elébem állt, meg kellett állnom. 

– Na látod – mondta diadalmasan –, megmondtam neked, hogy létezhet jó kommunista út is. Ez a Dubček bebizonyítja, meglátod. Az egész világ elismeri őt, s az emberek önként követik, nem parancsszóra. Látod, hogy mégis igazam volt? 

    – Várjuk ki a végét – mondtam neki kelletlenül, s arra gondoltam, hogy egy nappal korábban, a városka főutcáján szlovák fiatalok hangosan intettek rendre néhányunkat hallván, hogy magyarul beszélünk: „Na Slovensku po slovensky! Maďari za Dunaj!” 

    Megdöbbentem. Istenem, mi ez? Ez is a szabadság? Ez is a szólásszabadság? Vagy ez a szemét szabadsága? – kérdeztem magamtól hitetlenkedve, ahogy pár nap múlva megjelentek falragaszok is ilyen felirattal. Átok ül ezen az országon, ezen a népen? A nagy demokratikus világ odadobott minket koncként az első háború végén, s most mindenki félrefordítja a fejét? Velünk fizettettek meg mindent hatvan évvel ezelőtt, s most magasból tesznek ránk? Ez a csodás huszadik század, az emberiség csúcsteljesítménye, ettől kellene elájulnunk? Ám itt, ebben a szerencsétlen kis országban ezek a szánni való törpék nagyon megértik ezt: ha megbillen egy kicsit a társadalmi egyensúly, ezek mindjárt ellenséget keresnek. Újból telepíteni akarnak? Zsidót, magyart, németet, mindegy, csak el lehessen zabrálni valamit tőlük. Valakiknek ez a szabadság? Ha csökken kicsit a politikai elnyomás szintje, ezek máris abban élik ki magukat, hogy elnyomást kreáljanak mások számára? A kisebbek, a kiszolgáltatottabbak számára? Erre vagyunk mi jók, magyarok, ebben az országban? Nacionalista ideológiai ágyútölteléknek? És miért hallgat ebben a kérdésben Dubček? 

     Rossz érzésem támad még most is, visszagondolva a történtekre, s hányingerem az igazságtól, hogy némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul néhány nap múlva a szovjet tankok érkezését. 

– Velem mi történhet? – gondoltam, amikor a tisztogatások kerültek szóba. – Villanyszerelő mindig is kell, csak megleszek valahogy. 

     Két nap múlva, hétvégén, vasárnap délután épp otthon voltam, amikor valaki kopogott az ajtónkon. A feleségem nyitotta ki. Feri állt az ajtóban, nagyon összetörtnek látszott. 

– Gyere be – szólt neki az asszony. 

– Köszönöm, nem – válaszolt síri hangon. – Csak annyit… Annyit akarok mondani, hogy tegnap visszaadtam a pártkönyvemet. Tudom, hogy ez nem érdekes, de mégis… Csak azt akarom, hogy tudjátok. Visszaadtam…

     Azzal sarkon fordult, és elment.  

    Akkor már nagyon lefelé mentek a dolgok. Pár nap múlva jött a hír: Feri is kórházba került. Üzent, hogy látogassam meg. Ott álltam az ágyánál, s láttam, nagy a baj. 

– Nyugtatót kapott – mondta az orvos. – Kérem, legyen rövid.

      Láttam a tekintetét, s az nagyon megrázott. Igen, a tekintete, az az árulkodó tekintet… 

– Miért akartál velem beszélni? – kérdeztem tőle. 

     – Beszélnünk kell – mondta, alig hallhatóan. – Beszélnünk… Látnunk kellett egymást… Fontos – suttogta. – Fontos a megtisztulás. 

      – És miért éppen én? – kérdeztem.

      – Barátok voltunk – válaszolta. – Vagy talán még vagyunk is?

     Az öreg elcsendesedik, nézi, nézi a faleveleket. 

     – Azután egyszer csak megjelent itt, alig pár napja. Gyönge volt, alig bírt mozogni. Leült oda, arra a farönkre. 

     – Búcsúzni jöttem – mondta. – Kiengedtek, azt mondták az orvosok, hogy reménytelen. Naponta két-három órát bírok ki csak… Most sem vettem be a gyógyszert, minek is… Azt akartam, hogy tiszta legyen a fejem. Egy elszámolnivalóm maradt még: te. Békülni jöttem…

     Az öreg nézi, nézi a faleveleket. Az életükre gondol, a sokszor megmagyarázhatatlan forgatagra. S érzi, valami benne is véget ért.