Helyet keresek

Elém áll egy újragerjesztett hír,
zajong, mocorog, mint a tegnapi szél.
Erejét vesztve, akár a legyőzött,
bebújik önmagába, de kitörést remél.
Tükörbe nézek, alig ismerem föl
meggyötört, gyűrődött arcom.
Bezárt rácsokat zörgetek,
tovább vívom vesztes harcom.
A Duna zavaros, fáradt vizén
révülten elbolyong tekintetem, 
morajló habokat dobál a szél.
Nem tudom, most mi történik velem, 
arcomon nézd, itt a tolakodó
kék szemem, a semmibe ringató.
Bennem bezárul később minden,
senki se szólít, nem talál rám,
már megint álmatlan, éber lesz
a vergődésekkel teli éjszakám.
Ablakok mögötti csendben
vigaszom? Veszett remény.
Égre nézve sötét köd
fájdalomként hömpölyög elém
s bennem sem születik meg a fény.
Kopik a hangtalan időm,
éjfélt jelez a toronyóra. 
Mint képzelt papír hajóim zaja,
szétmállnak a nagy folyónkba.
Szobám sötétjét cincálják
az utcán születő fényjelek.
Simításod a paplanomon nyugszik,
de nincsenek már ölelkező kezek.
Ahol régen összeforrtunk,
most megfáradtan ott vagyok megint,
ki arra jár észre sem veszi,
ha szólok hozzá, csak legyint.
Fájdalmam lüktetése halkul,
régi szavaim ide tanyáznak,
örök bánatom őrzői lesznek
a szerelmünknek szentelt
elhagyott, de emlékkel
tetézett szobának.