Füstösképűek legendája

Végigment az országon a Fekete Halál. Dermedt csend támadt a nyomában. Nem énekeltek leányok, nem gügyögött a gyermek, a vénasszonyok megjuhászodtak, nem csörrent meg az ekevas a földeken, nem szántottak, nem vetettek. A legény nem nézett a lányra. Újszülöttek nem látták meg a napvilágot… Csend volt, csak a szent folyó zúgott, örvénylett, haragosan dobálta hullámai közt az élettelen testeket. 

Maharatha összegörnyedve ült aranyos trónján, nézte a szomorú várost, a dermedt országot, a népét – a máskor vidám, daloló népét – néma ajakkal, halálosan szomorúan. A palota tele van kinccsel, az ország földjén arany drágakő terem. Maguktól teremnek a fák. A hegy, az erdő, a lankás domboldal ontja a gazdagságot, de hiába minden. Semmit sem ér. Hiába szórná oda kincseit a város közepére, hiába kiáltaná ki hangosan, hogy mindenki hallja:

– Emberek, gyertek, itt az arany, szedjetek belőle, amennyit csak tetszik, és örüljetek, daloljatok, felejtsétek el azokat, akik elmentek , öleljétek a lányokat, csókoljátok a gyermekeket, szántsatok bele a kövér földbe, vessetek termő életet bele…

Hiába tenné… Maharatha népe már sohasem fog nevetni.

*

– Adj tanácsot Mahta, mit tegyek? Most mutasd meg, hogy tényleg belelátsz a dolgok mélyébe, hogy ismered a jövő titkait és rejtelmének ezer csínját-bínját. Adj tanácsot, mivel vidíthatom fel ezt a nyomorult népet… ha kell mindent, mindenemet odaadom nekik… Most adj tanácsot nekem, Mahta…

– Messze a hegyek között egyszerű pásztornép él, a legboldogabb nép ezen a kerek világon. Pedig szegények, nyomorúságos odúkban laknak, kecsketejen élnek… Mégis naphosszat dalolnak, táncolnak… A bánatot hamar kivetik a szívükből. A halottakat meg sem siratják. El kell oda menni, királyom. Él ott egy ifjú, valami különös hangszeren játszik. Fából van a hangszer, állati bél van kifeszítve rajta, hosszú pálcát húzogat rajta végig és sír, nevet az a nyomorúságos darab fa… Aki hallja ezt a hangszert, nevet annak a lelke. Ő játszik reggeltől estig és a pásztorok vidámabban legeltetik a nyájat, az asszonyoknak tüzesebben csillog a szemük, a szomorúak felvidulnak. El kell hozni ide azt az ifjút. Ide kell ültetni a márványlépcsőre, az oszlopok lábához, hadd játsszon reggeltől-estig. 

A király hálásan veregette meg Mahta vállát. Még aznap kiadta a parancsot, hogy azt az ifjút a vidám pásztorok országából bármi áron ide kell hozni…

*

Harmadnap alkonyatkor már ott állt Sandula a furcsa fadarabbal a kezében, ott állt a király felséges színe előtt. Szép fekete szeme könnyben úszott. Úgy ragadták el az övéitől, erőszakkal éj idején… Még el sem búcsúzhatott anyjától, még egy utolsót sem muzsikálhatott a pásztoroknak, akik vörös tüzek mellett künn a hegyen töltik az éjszakát…

– Muzsikálj, Sandala, vidítsd fel a szomorú népet. Azt mondják, csodálatos erő rejlik a kezedben.

Sandala szomorúan ingatta fejét… nem tudott játszani. A kopár hegyek jártak az eszében, a pásztorok, a testvérek, az anyja… remegett a keze, nem tudott játszani.

– No, játsszál Sandula, tied… tied, amit csak megkívánsz ebből a kincses palotából…

Az ifjú felnézett. A szeme egy másik szempárral találkozott. A szempár egy édes, halovány arcból mosolygott rá. Ez a halovány lótuszvirág arc egy hajlékony termetthez tartozott… Egy percig nézték egymást, a szívük ebben a pillanatban összeforrt…   

A király megismételte:

– Kívánj akármit, ami csak kedves szívednek, neked adom, Sandula…

És az ifjú a lótuszarcú lány felé nyújtotta a kezét, a király mintha elsápadt volna, de intett. Marja odanyújtotta fehér kezét az ifjúnak! Még aznap éjszaka megszólalt a különös hangszer… Sírt, zokogott, dalolt az a darab fa. Vidámság, öröm tódult belőle… Az emberek felébredtek a szokatlan hangra… megdörzsölték a szemüket, felugrottak a fekvőhelyeikről, és önkéntelenül dalolni kezdték az ismeretlen dalt. Aztán visszafeküdtek, és aznap édes volt az álmuk. A Fekete Halál emléke aznap éjszaka tovaszállt…

*

Lóra ült Sandula, vele Marja is, és megindultak hegyen-völgyön keresztül, minden faluba, minden sátorba ellátogattak… szólt a muzsika Sandula barna fáján, szállt az öröm az elkínzott szívekbe. Amerre mentek, mosolyogtak az emberek, táncra készen álltak a lábak. Szerelmesek lettek a lányok. Tódultak utána a megbűvöltek, hogy tovább hallják, hogy megtanulják a dalt.

És Sandula lassan el is feledte a pásztorokat, a testvéreket, talán még az anyjára se gondolt gyakran… ott volt mellette Marja, a felesége, a testvére, az anyja… minden egy személyben, hiszen szerelmes volt belé, és a szerelem csodatevő, ezer alakba öltözteti azt, aki szeret…

*

Sötét, csillagtalan éjszaka volt. Mindenki aludt. Marja mosolygott álmában… a boldogság kiült az arcára. Mécses égett a sátorban, és Sandula nézte, hogyan mosolyog álmában az asszony. Nem tudott aludni… előbb maga sem tudta, hogy miért. Később határozottan érezte, hogy fél valamitől. Legszívesebben muzsikált volna, de ilyenkor… éjnek idején? Elfordította arcát Marjáról, és mereven nézett a sátor sarkába… ott, ott a sarokban, valami mozgolódott, valami fekete… és… jaj… fekete varangyos béka… ugrott egyet, neki Marja mosolygó arcának. Marja felsikoltott. Talán ugyanebben a percben minden sátorban sikoltottak. Minden sátorban volt egy mosolygó arc, amelyre ráugrott az undok varangy… 

És másnap reggel már tudták, hogy itt van újra a Fekete Halál… 

Hörögtek a haldoklók. Újra megáradt a szent folyó a beledobott testektől. De nem sírt senki, a lányok daloltak, mintha a Fekete Halálról mit sem tudnának. A legények vidáman szántották a földet… nem sírt senki… Sandula muzsikált… mellette Marja, szegény összecsukott bimbó, hervadó lótuszvirág… Nem, nem szabad neki meghalni… Sandula játszott, húzta a pálcát a barna fán, örömet muzsikált… el kell kergetni a Fekete Halált… hiszen az a barna fa csodatevő, megöli a szomorúságot, vidámságot hoz helyette… talán használ a halál ellen is. Nem, amíg Sandula játszik, Marja szép sötét szeme nem csukódik be örökre. És húzta, húzta Sandula, majd megszakadt a keze, még mindig húzta… belekábult, belemámorosodott a saját muzsikájába, és Marja utolsó sóhaja beleveszett a dalba… a vidám dalba, amellyel Sandula kergette a halált…

*

Sandula magasra emelte a testet, aztán beleejtette az örvénylő folyóba. A szent hullámok ragadták magukkal Marja édes virágtestét, s vitték magukkal az ismeretlen messzeségbe. Sandula ott állt egyedül a parton… arra nézett, amerre örökre elment tőle a szerelme, felesége, testvére, anyja… alig tudott megválni a folyótól. Kiáltani szeretett volna:

Gyere, gyere vissza… Marja… gyere vissza… 

De nem tudott kiáltani, a keze azonban önkéntelenül a hangszer után nyúlt, végighúzta rajta a hosszú, hajlott pálcát, és felhangzott a dal… Óh más, egészen más, mint a tegnapi, a múltkori dal… ebben a dalban zokogott a lelke, ez a dal hívta vissza, könyörgött, hogy, hogy ne hagyja el. Ez a dal csupa vágy és csupa fájdalom volt… és egyszerre nem volt egyedül a parton. Köréje gyűltek mindazok, akiket meglátogatott a Fekete Halál, mindazok, akiknek fájdalmuk volt. Sandula dala simogatta lelküket, kísérte a zokogásukat, kifejezte a bánatukat. Sandula felkelt, és ők követték.   

Összecsomagolták, ami kevés holmijuk volt, lóra ültek, vállukra vették a sátorfájukat, és mentek Sandula után. Sokan voltak, nagyon sokan, mindnek sajgott a szíve a fájdalomtól, mindnek jól esett Sandula szívbemarkoló muzsikája. 

Hiába küldött követet a király:

– Ne menj el Sandula, maradj itt. Ha itt maradsz, a király a legszebb lányát neked adja…

Sandula szomorúan ingatta a fejét:

– Nem lehet, nem tudok itt maradni… szeretem hazámat, otthagytam Marjáért, szerettem Marját, elveszítettem. Itthagylak titeket, itthagyok mindent, ami kedves volt nekem. Megyek hegyeken át, völgyeken át, dalolni fogok. Talán, talán vissza tudom hívni Marját… 

*

És megindultak, ki lóháton, ki gyalog, ki gazdag köntösben, ki szegényes rongyokba. Mentek Sandula után, aki muzsikált, mentek hegyen-völgyön át, nagyon sokan voltak. Addig-addig hallgatták Sandula muzsikáját, amíg eltanulták. Faragtak maguknak is száraz fából hangszert,, és húzták rajta az édes dalokat, amelyekben mindig van egy parányi öröm… Vándoroltak, ma is vándorolnak, hegyen-völgyön, városokon át, ki rongyokban, ki fekete frakkban, szegény füstös képű cigányok… és esténként a sátor aljában, a füstös kocsmában, a fények hotelek bárjában a száraz fán felzokog a dal… szomorú, vidám, csupa vágy… hívják vissza Marját…