Terra Synthetica

Miguel Castillo azzal az érzéssel ébredt, hogy valami történt. Természetesen ez puszta érzés volt csupán a részéről, mivel 2089-ben nem történhetett semmi. Az egyesített világ tökéletes és jól szervezett volt, s az emberekkel legfeljebb csak álmukban történhetett egy s más. Akárcsak Castillo esetében. Azt álmodta, hogy odament hozzá Dzsung Fu, a pekingi villamosvasút vonatvezetője, és közölte vele, hogy lánya december huszonnegyedikén világra hozza Istent. 

Castillo semmiféle Dzsung Fut nem ismert, és Pekingben is csupán egyszer volt életében, öt esztendővel ezelőtt. Természetesen kiküldetésben. Mindent, amit tett, szolgálatból tette. Annak a tizenkét szenátornak volt az egyike, akik a világot kormányozták, melyben engedély nélkül nem történt semmi. Erről a desztillációnak nevezett rendőrség, valamint a reprezentációnak nevezett hadsereg gondoskodott. Az országokat, a pénzt, valamint az akarat és a szerelem szabadságát még mindjárt a 2045. évi forradalom után eltörölték. Országok, pénz és szabad akarat nélkül így nem történhetett semmi, amit nem engedélyeztek, s mivel engedély nélkül valóban nem is történt semmi, ez azt jelentette, hogy soha semmi nem történt. Csupán az emberek álmában. A pekingi villamosvasút vonatvezetőjéről is csupán azért álmodott Castillo, mert december huszadika volt, és az egész világ a karácsonyra készülődött. December huszonnegyedikén a Kisjézusnak kellett világra jönnie; magától értetődik, hogy jelképes értelemben. Akárcsak a többi szenátor, Castillo is hitt egy absztrakt Istenben, mely valahol az anyagon, téren és időn kívül létezett, és nem volt beleszólása az emberek dolgába. S akárcsak a többi szenátor, arról is meg volt győződve, hogy a vallás olyan nélkülözhetetlen intézmény, melyre az embereknek szükségük van ahhoz, hogy örülni tudjanak annak, ami haláluk után vár rájuk, s az életükben nem adatott meg nekik. 

Castillo nem tulajdonított jelentőséget iménti buta álmának, és csengetett. Mint mindig, most is Oscar, a komornyikja és Orlando, a fodrásza lépett a szobába. Castillo felkelt az ágyból, az ablak előtt levő karosszékbe ült, és Orlando tüstént munkához látott. Nyolc óra múlt öt perccel. Oscar felhúzta a rolót, és a fürdőszobába ment, hogy forró vizet engedjen a medencébe. 

A reggelei mindig egyformák voltak, és pontos menetrend szerint zajlottak. Nyolc óra tizenöt perckor Orlando végzett a borotválással, és Castillo a tornaterembe ment, ahol tíz percig tornázott. Azután a medencébe indult, és pontosan húsz percet úszott, miként azt az orvos előírta neki. Majd felöltözött, és pontban kilenc órakor már az étkezőben volt. Mindig egyedül reggelizett, akárcsak a többi szenátor, mialatt a titkára a napisajtóból olvasott fel neki a legfrissebb események közül. Ámde természetesen soha nem történt semmi, kivéve a haláleseteket és a születéseket, ezekről viszont az újságok nem adtak hírt. 

Fél tízkor, mint általában mindig, Castillo már az íróasztala mögött ült a dolgozószobájában, és végre szabad volt, mert nemcsak a jelenre és a jövőre kellett gondolnia, amint az egy, a világ fölött uralkodó szenátorhoz illett, hanem a múlttal is foglalkozhatott, amit annyira szeretett. Ugyanis történész volt, a világ történetét írta a 2045. évi nagy forradalomtól kezdődően, s miután állandóan a jelen és a múlt szembesítésével foglalatoskodott, gyakran hivatkozott arra, milyen volt a világ a genfi konferencia előtt, és rendkívül szórakoztatónak találta, hogy azelőtt minden a feje tetején állt. 

Száz esztendeje a világ még meglehetősen kezdetleges volt, különböző országok léteztek a földön, melyek mindegyikének megvolt a maga pénzneme, a maga törvényei, a maga rendőrsége, a maga hadserege – az egyik értelmetlenség a másikat követte hát. Ezenfelül a világ két részre oszlott. Az egyik Amerika befolyása alatt állt, mely a pénz által kívánta uralma alatt tartani a világot. A másik a Szovjetunió befolyása alatt, mely viszont a munkásosztály által kívánta uralma alatt tartani a világot. Az értelmes emberek ellenben mind a pénz, mind a munkásosztály uralmát ellenezték, és a franciák egy csoportja, mely túlnyomórészt nőkből állott, 1999-ben Párizsban egy új pártot alapított, s a világforradalmat és egy központi kormány létrehozását tűzte ki céljául; ez utóbbinak kellett volna átvennie az irányítást az egész világ fölött. A párt a Terra Synthetica nevet kapta, ami helyénvalónak látszott, hiszen 1999-ben az emberek Amerikát a tézisnek, a Szovjetuniót pedig az antitézisnek tartották, így logikusnak tűnt, hogy az új világ a szintézis világa legyen. Az új párt rendkívül népszerűnek bizonyult, és 2000-ben már nemcsak Európában voltak szervezett hívei, hanem Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában is. 2045-ben aztán kitört a világforradalom, amely eltörölte az országokat, ami azonban az egyes nemzeteket nem érintette, mivel mindegyik a maga irodalmát tartotta a legfontosabbnak. Az új kormányt, mely az egész világ igazgatására volt hivatott, Genfben hozták létre. A kormány élén hat férfi és hat nő állt, s az új kormányzókat szenátoroknak nevezték. A szenátorok mindegyike harminc éven keresztül, ötvenéves korától a nyolcvanadikig volt tagja a kormánynak, azután nyugdíjazták. A nyugalmazott szenátorok nagy megbecsülésnek örvendtek, és gyakran megfordultak a kormányépületben, hogy elbeszélgessenek erről-arról, de az állam ügyeibe nem szóltak bele. Az új szenátorokat a világkormányzók képzésére létrehozott különleges iskola hallgatói közül választották ki, akiknek szolgálati idejük alatt le kellett mondaniuk a magánéletről, és szigorú cölibátusra kötelezték őket. 

2089-ben a spanyol Miguel Castillo, az angol Barbara Everbury, a német Bernard Schulz, az olasz Emilia Gall, a francia Annette Dupont, az orosz Ivan Markov, az amerikai Dorothy King, az arab Abu Talib, a zsidó Sara Kogan, a kínai Kuan Tsu, a japán Soto Takeda és az indiai Sumitra Ellora kormányozta a világot. Ez a felerészt férfiakból, felerészt nőkből álló kormány igazán bölcs megoldásnak bizonyult. Az egyik kutatóintézet szerint ugyanis a férfiak konzervatívak, kedvelik a múltat, a régi ruhákat, a régi borokat, a régi barátságokat, a rég bevált ételeket, és nem szívesen látnak új bútort a lakásukban. Ezzel szemben a nők haladó gondolkodásúak, a jövőt tartják szem előtt, imádják az új ruhákat, új barátságokat, új italokat, új ételeket és az új bútorokat. Castillo nem értette, hogy a férfi- és női észjárás ezen ésszerű egyensúlyának jelentőségét az emberek miért csak 2045-ben ismerték föl. Mindezt papírra is szerette volna vetni, ám nem tette, mert eszébe jutott az álma, és ettől elment a kedve a munkától. Furcsának találta, hogy az a bizonyos Dzsung Fu ismerte a lánya nevét. Mindez érthetetlen volt számára, hiszen a szülők nem ismerhették gyermekeik nevét, erről törvény rendelkezett. Az újszülötteket ugyanis a szoptatási időt követően elválasztották anyjuktól, és állami intézetekben gondoskodtak a nevelésükről. Hasonlóképpen a gyerekek sem ismerhették szüleik nevét, mindannyian egyenrangúak, azaz egyként fivérei és nővérei voltak egymásnak, s az életüket a család terhe nélkül kezdték. Hogy Castillo Dzsung Furól álmodott, abban nincs semmi különös, hiszen csupán álom volt az egész, de hogyhogy Dzsung Fu ismerte a lánya nevét? Vagy mindössze az a magyarázata Castillo álmának, hogy történészként bizonyos mértékig jogot formálhatott a múltra? 

Egész délelőtt azon töprengett, vajon mi lehet a magyarázata furcsa álmának, de nem jutott eredményre, mivel jó történész volt ugyan, de az álmok dolgában nem ismerte ki magát. 

Pontban délben félbeszakította töprengéseit, és a nagy étkezőbe ment, ahol a szenátorok közösen szokták elkölteni ebédjüket. A folyosón összetalálkozott Bernard Schulzcal, akiről különösen jó véleménnyel volt. Szívesen mondott volna valami szépet neki, de ugyan mi szépet mondhat az ember, ha egyszer oly csapnivaló a kedve. 

– Különös álmom volt az éjjel – szólalt meg, csak hogy mondjon valamit. – Képzelje, az éjjel a pekingi villamosvasút egyik vonatvezetőjéről meg a lányáról álmodtam, akinek Istent kell a világra hoznia. 

– Nem Dzsung Funak hívták azt az embert? – kérdezte Schulz. 

Castillo hirtelen megtorpant, és éles pillantást vetett kollégájára. Azt gyanította, hogy Schulz képes mások gondolataiban olvasni, de hogy kitaláljon egy nevet, ráadásul egy kínait, képtelenségnek tűnt a számára. 

– Honnan tudja? – kérdezte. 

– S a lányának nem Vu Vang volt a neve? 

– Ide figyeljen, kolléga – válaszolta erre Castillo –, már régóta tudom, hogy képes mások gondolataiban olvasni, de hogy valakinek az álmát is ki tudja találni, azt eddig nem is sejtettem. 

Schulz valaha logikát és pszichológiát tanított a berlini egyetemen, jól ismerte hát az embereket. Azt is tudni lehetett róla, hogy a genfi desztilláció igazgatójának a barátja, tehát valóban több információhoz hozzájuthatott, mint más szenátorok. De hogy valakinek az álmát is kitalálja?! 

– Nem találtam ki semmit – szólalt meg Bernard Schulz. – Csupán azért tudok a dologról, mert én is arról az emberről álmodtam. Hát nem furcsa? 

– Az – válaszolta Castillo. 

– És nem csupán mi ketten álmodtuk ugyanezt, Castillo. Reggel felhívott Emilia Gall, és azt kérdezte, hogy mit jelent kínaiul a Dzsung Fu? Azt feleltem, hogy nem tudom, de erről a bizonyos Dzsung Furól álmodtam én is, amin Emilia Gall igencsak meglepődött. 

– És mire következtet mindebből? – kérdezte Castillo. 

– Ugyan mire következtetnék? A dolog világos. Hogy Istennek kell a világra jönnie? Képtelenség! Hiszen csak absztrakt Isten van, aki nem avatkozik bele az emberek dolgába. 

– Egyszer már világra jött. 

– Valóban, de az emberek nem fogadták be maguk közé, keresztre feszítették, nem volt szükségük rá. 

Az étkezőbe épp abban a pillanatban nyitottak be, amikor Emilia Gall megkérdezte Kuan Tsut, hogy mit is jelent kínaiul a Dzsung Fu, aki elmondta, hogy Benső Igazságot, s hogy ő is Dzsung Furól álmodott. A szenátorokat láthatóan nem érte váratlanul a válasz, s nem is hökkentek meg rajta nagyon, majd megállapították, hogy az éjjel valamennyien ugyanazt álmodták, tehát, hogy december huszonnegyedikén Vu Vang világra hozza Istent. Amiben, természetesen, nem hittek, csupán a jóságos, ámde passzív Istenben, aki valahol az anyagon, téren és időn kívül létezett, s ha akarta volna sem gondoskodhatott volna az emberről. A hit egy ilyen Isten létezésében nem volt új. Krisztus után a második században élt Rómában egy Marcion nevű gnosztikus, aki azt hirdette, hogy az igazi Isten, Jézus jóságos, ámde passzív atyja, valahol a látható világon kívül létezik csupán. A világot szerinte Jehova, ez a félisten, ez a demiurgosz teremtette, és ő rendelkezett az emberek büntetéséről és jutalmazásáról. Az emberek azonban aktív és igazságos Istent akartak maguknak, aki földindulásokat küldött a világra, városokat döntött romba, s akivel főpapok segítségével lehetett szót váltani. Az aktív Istenben való hit praktikusnak bizonyult, és a nép körében ennek a vallásnak máig sikerült fennmaradnia. De azontúl, hogy praktikus, állami szempontból megbízható is, hiszen egyaránt büntetett és jutalmazott. Csupán a szenátorok hittek az igazi Istenben, akit nem érdekelt, hogy mi van az emberekkel. És most világra kellene jönnie? 

Ebéd után valamennyien a klubhelyiségbe vonultak, hogy megigyanak egy csésze feketét és elszívjanak egy cigarettát. Ide a nyugdíjas szenátorok közül is sokan be-benéztek, hogy megtudják, mi történik a világban. Ma azonban csak a svéd Olaf Petersen van itt közülük. 

– Az igazat megvallva, Isten valóban nem passzív – jelentette ki Bernard Schulz. – Hiszen több mint kétezer évvel ezelőtt is világra jött Betlehemben, ami azt jelentette, hogy valamit meg akarhatott változtatni a földön. 

– Ön hisz abban, hogy Jézus volt Isten? – kérdezte Sumitra Ellora. 

– Hiszek. De abban is hiszek, hogy az embereknek nem volt szükségük rá, ezért keresztre feszítették. 

– Jézus idegen volt, és nem ismerte az embereket – szólalt meg Annette Dupont. 

– Idegen volt, de ismerte az embereket, és tudta, hogy nem fogadják be maguk közé – mondta Ivan Markov. 

– Nézőpont kérdése – így Soto Takeda. – Nekem viszont nem tetszik, hogy mindnyájan ugyanazt álmodjuk. 

– Nekem tetszik – szállt vele vitába Sara Kogan. – Elvégre azt szeretnénk, ha az emberek egyformák lennének, nem? De nem lehetnek egyformák mégsem, hiszen egyiküknek fehér, másikuknak fekete, harmadikuknak sárga vagy éppen vörös a bőre színe, vannak köztük feketehajúak és szőkék, magasak és alacsonyak, kövérek és soványak. Ám gondolkodni gondolkodhatnának egyformán is, ezt szeretnénk, nem? 

– Mit akar ezzel mondani? 

– Ha hosszabb időn keresztül egyformán gondolkodnak, az álmaik is egyformákká válnak. 

– Téved, Sara Kogan – jelentette ki Bernard Schulz. – Ha az emberek egyformák is, mi, szenátorok, soha nem lehetünk azok. Márpedig mi szintén ugyanazt álmodtuk. 

– Gondolja hát, hogy az álmok ragályosak? 

– Azt gondolom, hogyha mi valamennyien ugyanazt álmodjuk, akkor ez valakinek az akarata szerint van így. 

– Gondolja, hogy Istené szerint? 

– Azt nem tudjuk. De, hölgyeim és uraim, gondolkodjanak logikusan. Az emberek nem lehetnek egyformák, ezt helyesen állapította meg Sara Kogan. De csak két dolog van, ami nem egyezhet meg köztük: az ujjlenyomatuk és az álmaik. E kettő egyénenként változik és megismételhetetlen. Az embereknek csupán az ujjlenyomatuk és az álmaik az egyedüli tulajdonuk, amelyeket nem vonhatunk az ellenőrzésünk alá. 

– Mit tegyünk hát? – kérdezte Barbara Everbury. 

Ezután egy kis ideig arról folyt a szó, hogy tehetnek-e egyáltalán valamit. Hogy Dzsung Fu létezik-e vagy sem, azt könnyen meg lehetett állapítani, és Kuan Tsu meg is kérte a titkárát, hogy járjon utána a dolognak. A válaszra nem kellett sokat várni, s a titkár kisvártatva jelentette, hogy beszélt a pekingi desztilláció igazgatójával, aki elmondta, hogy a villamosvasút vonatvezetője, Dzsung Fu valóban létező személy, akinek a lánya csakugyan áldott állapotban van. 

– És Istent kell a világra hoznia? – kérdezte Annette Dupont. 

– Erről az igazgató nem szólt semmit. Amikor Vu Vang felől érdeklődtem, dadogni kezdett, amiből csak annyit értettem, hogy már a szülészeten van, s hogy az esetet ki fogja vizsgálni. Amikor megkérdeztem, hogy mit fog kivizsgálni, az igazgató még erősebben dadogott, s csak miután tömör és világos válaszra szólítottam fel, közölte, hogy Vu Vang még szűz, és így elvileg nem is szülhetne. 

– Ez várható volt – jegyezte meg Castillo. – Kétezer évvel ezelőtt is ugyanez volt a helyzet, Mária mégis szült. 

– Tudom, mért dadogott a desztilláció igazgatója – jelentette ki Olaf Petersen. – Nem tudott ugyanis magyarázatot adni arra, miképpen ismerheti Dzsung Fu a lánya nevét. A helyében én is dadogtam volna. 

Mindannyian izgatottak voltak, ami érthető is, hiszen végre történt valami a világban, amiről beszélni lehetett. A parkban tett szokásos sétájukról meg is feledkeztek, vagy legalábbis egyikük sem említette. Mindegyiküket az a kérdés foglalkoztatta, hogy miért álmodtak valamennyien a kínai vonatvezetőről és a lányáról. Rejtély volt számukra az egész, márpedig 2089-ben az emberek nem kedvelték a rejtélyeket. 

Amikor vacsorához készülődtek, Miguel Castillo titkára lépett oda hozzájuk, és jelentette, hogy a pekingi desztilláció már magyarázatot adott arra, miként ismerhette Dzsung Fu a lánya nevét. A dolognak egyszerű oka volt: a vonatvezető azt álmodta, hogy megkereste őt a lánya, és közölte vele, hogy Vu Vangnak hívják. S fordítva: Vu Vang is azt álmodta, hogy megkereste őt egy férfi, aki azt állította magáról, hogy ő Dzsung Fu, az apja, majd közölte vele, hogy december huszonnegyedikén világra hozza Istent. 

– A helyzet egyre bonyolultabb – jelentette ki Annette Dupont. 

– A helyzet egyre világosabb – jelentette ki Bernard Schulz. – Tudjuk már, honnan ismeri Dzsung Fu a lánya nevét. 

– De nem tudjuk, miért álmodott mindenki Dzsung Furól – szólalt meg Kuan Tsu. – Holnap Pekingbe repülök. 

– Már miért repülne Pekingbe?! – kérdezte Sara Kogan. – Hiszen itt van a telefon, a rádió, a televízió, és megbízható embereink vannak szerte a világon. 

– Ezek a megbízható emberek meghamisítják a jelentéseket a történtekről, és összevissza dadognak majd. Beszélnem kell azzal a vonatvezetővel. 

De mégsem repült Pekingbe. December huszonegyedikén egymás után szólaltak meg a telefonok a kormány épületében, és a desztillációk a világ minden tájáról jelentették, hogy az emberek Európában, Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában már mindenütt tudják, hogy december huszonnegyedikén Pekingben világra jön Isten. Mégiscsak ragályosak lennének az álmok? 

– Kíváncsi vagyok, bele akar-e avatkozni Isten a dolgainkba – szólalt meg Soto Takeda, amikor legközelebb találkoztak az ebédnél. 

– Kétezer évvel ezelőtt Jézus bele akart, ám keresztre feszítették, mielőtt sikerülhetett volna neki – mondta Ivan Markov. – Az emberek nem kívántak egy túlságosan aktív Istent maguknak. 

– De nem kívántak egy absztrakt és passzív Istent sem – jelentette ki Schulz. – Egy absztrakt Isten ugyanis nem tud beleavatkozni a dolgaikba, nem tud büntetni és jutalmazni sem. Mindezt a tudomány is igazolta már. De ha Isten mégis bele akarna avatkozni a dolgainkba, testet kellene öltenie, és egy nő által világra jönnie ahhoz. Azt hiszem, nemegyszer világra jött már. Mindazonáltal az, hogy valaki világra jön, önmagában még nem jelent semmit. Embernek lenni nem olyan rendkívüli dolog. 

– Hogy érti, hogy már nemegyszer világra jött? – kérdezte Annette Dupont. 

– Jézustól származik, hogy már Ábrahám előtt is járt a földön. 

– Jézus szava így hangzott: már Ábrahám előtt is voltam én – javította ki Bernard Shculzot Soto Takeda. – Jézus Istenként élt odafönt a mennyben. 

– Jézus a mennyről nem tesz említést – szólalt meg Ivan Markov. – Mondhatta-e Jézus, hogy Isten már Ábrahám előtt is volt? Egy ilyen nyilvánvalóságot nem mondhatott. A hittudósok ezt a mondatot rosszul fordították le, ez teljesen világos. Jézus már Ábrahám előtt is járt a földön. A földön, s nem a mennyben. Hölgyeim és uraim, ugyan melyikünk kezeskedhetne azért, hogy Jézus csupán egyetlenegyszer jött a világra? 

Nem akadt jelentkező. A szenátorok ekkor arról kezdtek beszélgetni, mit is kell majd tenniük, ha Isten a világra jön. Telefonok szóltak, titkárok jöttek és mentek, a televízióban pedig a legnépszerűbb színészek igyekeztek megnyugtatni az embereket afelöl, hogy nem történik semmi, hiszen Isten egy ideig gyermek lesz, így hát egy ideig nem kell történnie semminek.

– Történhet-e valami azon az éjszakán, amikor világra jön? – tette föl a kérdést Sara Kogan. 

– Nem történik semmi – válaszolta Bernard Schulz. – Kétezer évvel ezelőtt sem történt semmi, kivéve a hajnalcsillagot. Mária közönséges bujdosóként érkezett meg Jézussal Egyiptom földjére. Az emberek csupán felnőtt korában ismerték fel, hogy Jézus nem más, mint Isten. 

– Szeretném tudni, miért éppen most kell egyáltalán világra jönnie? – kérdezte Sumitra Ellora. – Isten kaotikus állapotokat hagyott ránk a földön, s mi rendet teremtettünk rajta. Mit akar még? 

– Lehet, hogy valamit nem egészen jól csináltunk – töprengett Ivan Markov. 

– Mindent jól csináltunk – jelentette ki Schulz. – Miért ne jöhetne világra Isten olyan földön, amelyik már kezd tetszeni neki? 

– Istenként neveljük majd? 

– Terra Synthetica polgáraként fogjuk nevelni – közölte Schulz. – Ha asszony által jön világra, az emberek magukkal egyenrangúnak tekintik, s ez éppen kapóra jön majd nekünk. 

– Az emberek tudni fogják, hogy Isten – vélekedett Abu Talib. 

– Tudni fogják, de ugyanúgy el is utasíthatják, mint ahogy egyszer már elutasították – szólalt meg Ivan Markov. 

– Nem utasítják el – vitatkozott vele Sara Kogan. – Ezúttal nem. S természetesen meg akar majd változtatni nálunk valamit. 

– Az emberek nem kívánnak változtatni semmin – állította Soto Takeda. 

– Biztos Ön ebben? – kérdezte Schulz. – Megtanítottuk az embereket arra, hogy megvan mindenük, amit csak akarnak. Lehet, hogy most Istent akarják, és ezt nem áll módunkban megakadályozni. A józan ész szerint Isten nem jöhet világra a villamosvasút vonatvezetőjének a lánya által, ám az emberek hinni fognak abban, amit éjszaka álmodtak, és az álmukat valóságnak tartják majd. 

– Ön nem hisz abban, hogy Istent Vu Vang hozza világra? – kérdezte Sara Kogan. 

– Nem az a lényeg, hogy én hiszek-e benne vagy sem – felelte Schulz. – Az a lényeg, hogy mit tartanak felőle az emberek. 

December huszonkettedikén a feszültség tovább fokozódott, mivel a szenátorok arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten egész biztosan beleavatkozik majd az emberek dolgaiba. Az újságok már napi három kiadásban jelentek meg, a televízió folyamatosan közvetített a szülészeten történtekről, a szerencsétlen Vu Vang hallgatott, és nem válaszolt az újságírók tolakodó kérdéseire, az orvosok és a nővérek mind körülötte nyüzsögtek, s nagy volt a zűrzavar, amit a televíziósok élvezettel örökítettek meg. A szenátorok megfeledkeztek a munkájukról, az evésről, s arról, hogy mindig méltóságteljesen illik viselkedniük, és másról sem beszéltek, csak arról, ami két nap múlva történik majd. 

– Sikerült beszélnie Dzsung Fuval? – kérdezte Schulz Kuan Tsut. 

– Ma reggel – hangzott a válasz. – Ő is csak annyit tud, mint mi, azaz semmit. 

– Nem tudunk Vu Vang gyermekétől valahogyan megszabadulni? – kockáztatta meg a kérdést Annette Dupont. 

– Nem tudunk – jelentette ki Castillo. – Abban az esetben tudnánk, ha nyomoréknak születne, ám ez nem valószínű. 

– Hölgyeim és uraim – szólalt meg Ivan Markov. – Istentől nem tudunk megszabadulni, ehhez nem fér kétség. Egy absztrakt Isten képtelen beleavatkozni az emberek dolgaiba, mivel egy másik dimenzióban létezik, az anyagon, téren is időn kívül. Ahhoz, hogy bármit is képes legyen megváltoztatni a földön, testet kell öltenie, s egy asszony által világra jönnie, akárcsak kétezer évvel ezelőtt. Bizonyosra vehető tehát, hogy egyes dolgokon változtatni szeretne, ám erre nem kerülhet sor. Elég sok fáradtságot és áldozatot kívánt meg részükről, míg a földet sikerült olyanná tennünk, amilyen ma: tökéletessé és megváltoztathatatlanná. Nem marad hát számunkra más, mint kivárni, hogy az emberek miként fogadják őt. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy az isteneket emberek teremtik, s ha netán Isten világra is jön valahol, még nem jelenti azt, hogy az emberek el is fogadják Istennek. Isten ugyanis világra jöhet, de nem áll módjában bebizonyítani, hogy ő – Isten. Minden azon múlik tehát, hogy elismerjük-e őt Istennek, vagy pedig mossuk kezeinket, mint Pilátus, és hagyjuk, hogy az emberek keresztre feszítsék. 

– De ha nem is feszítik keresztre, irányíthat-e Isten egy akkora birodalmat, mint Terra Synthetica? – kérdezte Sumitra Ellora. 

– Irányíthat – válaszolta Ivan Markov. – Terra Synthetica a tökéletes megszervezettség, gépesítettség és kommunikációs hálózat mintaképe. Fejlett telefonhálózatunk, rádiónk és televíziónk, megbízható desztillációnk és hűséges reprezentációnk van. A Szovjetunió megalapítója, Vlagyimir Lenin valaha azt mondta, hogy egy valóban jól megszervezett államot bármelyik szakácsnő képes lesz irányítani. Valljuk be, semmi gondunk nincs a világ irányításával, s mindnyájan azzal foglalkozhatunk, ami bennünket érdekel. 

Markov igazat beszélt, s az ember szempontjából semmi sem indokolta, hogy Isten 2089-ben jöjjön világra. Nem volt mit helyrehoznia, minden olyan volt, ahogyan azt elképzelte. Bár lehet, hogy isteni szempontból ez nem teljesen volt így. 

– Mennyi ideig nem lesz még gondunk vele? – kérdezte Sara Kogan. – Ha Isten történetesen változtatni akarna valamin, Terra Synthetica egészen biztosan szétesik. 

– Nem esik szét. Istent birodalmunk jó polgárának neveljük föl, bebizonyítjuk neki, hogy a mi világunk tökéletes, és miután megérti, hogy nincs min változtatnia a földön, magától is itthagy bennünket. 

Markov idealista volt. Azt tudta, hogy Isten világra jön, de azt is, hogy az embereknek már nincs szükségük rá. A világ tökéletes volt és sikerült minden fölösleges dolgot kiküszöbölniük. Így szüntették meg az államokat, a pénzt, valamint az akarat és a szerelem szabadságát, mindent, ami korábban annyi bűn forrása volt. A birodalom minden polgárának megvolt mindene, amire csak szüksége volt, volt férje vagy felesége, akit az egészségügyi intézet rendelt ki mellé, a csecsemők a szoptatási idő letelte után állami tulajdonná váltak, és állami intézetekben gondoskodtak a nevelésükről. A gyengécske vagy a nyomorék újszülöttektől az orvosok közvetlenül a világra jövetelük után megszabadultak, az emberiség egészséges és erős, ám nem túlságosan művelt egyedekből állott, ami összhangban volt az állam érdekeivel. 

A szenátorok bölcsen és fegyelmezetten viselkedtek, s december huszonharmadikán már semmiben sem különbözött a napjuk a többitől. Nyolc órakor keltek, kilenckor reggeliztek, s tízkor már a dolgozószobájukban tartózkodtak és dolgoztak. Valamennyien tudósok voltak. Körülöttük az egész világ a pekingi villamosvasút vonatvezetőjéről és Vu Vangról beszélt és írt izgatottan, akinek a következő napon világra kellett hoznia Istent, ám a szenátorok magukat semmitől sem zavartatva kutatási témájuknak szentelték idejüket. Castillo a maga politikai és gazadasági világtörténetét írta, Annette Dupont a művészettörténetén dolgozott, Soto Takeda entomológus volt, tehát a bogarakról írt, míg a csillagász Ivan Markov a csillagokkal foglalkozott, és sokkal inkább köztük, semmint a földön élt. Talán csak egyedül ő sejtette, miért öltött magára Isten időnként emberi alakot és miért avatkozott bele az emberek sorsába. Absztrakt Istenként nem volt módjában behatolni az általa teremtett világba, így tehát mindig egy asszony által jött világra, ám többnyire keresztfán végezte vagy mint idegent száműzték őt. De valóban volt mondanivalója Istennek az anyagi világ számára? Nem különböztek-e az isteni törvények az emberekéitől? 

Markovnak Dosztojevszkij Karamazov testvérek-je jutott eszébe, a „nagy inkvizítorról” szóló történet. Mi mást mondhatott volna a „nagy inkvizítor” Jézusnak, aki azért jött, hogy változtasson valamin a földön? Abban persze hitt, hogy az egyháznak már sikerült értelmesen megszerveznie a világot. Ám a világ távol állt az értelmes megszervezettségtől, amiről azonban a „nagy inkvizítornak” sejtelme sem volt. A föld továbbra is szegény maradt. S maradtak a nyomorultak és a gazdagok, és maradtak a lopások, a gyilkosságok, családok, forradalmak és háborúk is. Jézus szavai: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” –  zseniálisak voltak. Ám ha felebarátját az ember jobban szerette tenmagánál, a rabszolgájává vált. Krisztus nem akart rabszolgákat, amit a „nagy inkvizítor” képtelen volt megérteni. Bebizonyította hát Krisztusnak, hogy az embereknek nincs szükségük rá. Mindez a tizenkilencedik században íródott, és Dosztojevszkij még nem sejtette, hogy a világ egyszer tökéletes lehet. Mint 2089-ben: a világ tökéletes, egyetlen egységet alkot és a szervezettség magas fokán van. Az emberek boldogok, és mindenük megvan, amit csak elképzeltek. Mit adhatott volna hát nekik Vu Vangnak, a kínai lánynak a fia? Talán Isten nem tudja, hogy a szabadság anarchiát, széthullást és halált jelent? Éppen ő ne tudná, hogy az élet ott kezdődik, ahol a szabadság véget ér? 

December huszonnegyedikén az üzletek és az utcák kongtak az ürességtől. Senki nem vásárolt már sem ajándékot, sem fenyőfát, mindenki otthon vagy az irodákban és a gyárakban ült a televízió előtt, és várta, hogy mi fog történni. Mindenki tanúja lehetett, hogy Vu Vang mivel töltötte a napját. A televízió megszakítás nélkül közvetett a szülészetről, ahol az orvosok és nővérek idegesen szaladgáltak a vajúdó nő körül. 

December huszonnegyedikén derült, csillagos éj borult Pekingre és a szülészet fölött világító csillag sem üstökös volt, csupán a Sirius a Nagykutya csillagképből. Tíz óra harmincöt perckor Isten reflektorok fényében és filmfelvevőgépek zümmögése közepette jött világra. De nem fiúgyermek volt, hanem kislány. 

– Ez lehetetlen – kiáltott fel Soto Takeda. 

– Amint látható, lehetséges – jelentette ki Annette Dupont, és tekintetét diadalittasan hordozta végig a televízió előtt ülő szenátorokon. 

– Tudtam, hogy ha Istenről van szó, mindenki férfira fog gondolni – jegyezte meg Sara Kogan. 

Isten tovább már nem érdekelte a televíziót, s a genfi desztilláció igazgatójának karácsonyi beszédét kezdte sugározni. A szenátorok kikapcsolták készüléküket és egy kerek asztal körül gyülekeztek a tanácsteremben. Az ügy komoly volt, és állást kellett benne foglalniuk. 

– Lehet Isten nő? – tette föl a kérdést Abu Talib. 

– Lehet – válaszolta Castillo. – Az absztrakt Isten se nem férfi, se nem nő, s ha megjelenik a földön, lényegtelen, hogy férfi vagy nő képében teszi-e. 

– Krisztus férfi volt – mondta Soto Takeda. 

– Ami annyit jelent, hogy Istennek szabad akarata van. 

– Egy férfi agilis, tud küzdeni, dolgozik, eltartja a családját, és megfelelőbben képviselné Istent a földön, mint egy nő. 

– Egy nő szintén agilis, dolgozik, tud küzdeni, és gyerekeket szül. 

Takedának nem tetszett az egész, jobb szerette volna, ha Isten hímnemű, feltehetően nem másért, mert maga is férfi volt. Schulz megértőbbnek bizonyult a kérdésben, őt valami egészen más foglalkoztatta. 

– Mi van, ha nem ismerjük el, hogy ő Isten? – kérdezte. 

– Ha az emberek is így lesznek vele, minden rendben lesz – válaszolta Ivan Markov. 

– Akkor is kétségbe vonhatjuk, hogy ő Isten, ha az emberek netán el is ismernék! 

– Kétségbe vonhatjuk, hiszen mi vagyunk a kormány. De nem lesz könnyű. 

– Na kérem – szólalt meg Castello –, tegyük fel, hogy elismerjük: ő Isten; a teológia felől nézve semmi akadálya nincs annak, hogy Vu Vang Istent hozzon világra. Elvégre Gea is valamennyi görög isten ősanyja. 

– Gea pogány istennő volt – vetett ellent Soto Takeda. 

– A pogány istenek talán nem istenek voltak? – kérdezte Ivan Markov. – Ugyan miért ne volna elképzelhető, hogy egy nőnemű Isten jöjjön világra a földön? 

– Elvben bármit meg lehet magyarázni – így Sara Kogan. 

– Biológiai értelemben ugyancsak lehetséges, hogy a Földön nőnemű Istent hozzon világra valaki – jelentette ki Castello. – Hiszen a Földünkön is azzal kezdődött az élet, hogy Isten megteremtette az első nemtelen ázalékállatot, amelyik aztán osztódással elkezdett szaporodni. Nevezzük őt, mondjuk, Ádámnak. Ádám kétfelé osztódott, aztán minden fél rész tovább feleződött. Az ázalékállat így vált halhatatlanná, és minden, ami belőle lett, szintén. 

– Úgy gondolja, hogy Isten akár ázalékállat képében is világra jöhetett? — kérdezte Sumitra Ellora. 

– Az ázalékállatoknak nem hiányzik semmi – fejtegette tovább Castillo –, boldog és szent valamennyi, de nem érdekli őket semmi. Ám ha Isten eljött az emberek közé, az azt jelenti, hogy valami hiányzik nekik. 

– Amennyire én tudom, csupán humorérzékük nincs – jegyezte meg Ivan Markov. 

– Nem tudjuk, mi a szándéka Istennek, s nincs is értelme erről beszélnünk – mondta Castillo. – Isten megteremtette a férfit és a nőt, s ez azt jelenti, hogy az élőlények osztódással való szaporodása nem bizonyult túlságosan életrevaló ötletnek. Miért ne jöhetne hát Isten nő képében világra, amennyiben így látja szükségesnek?! 

A szenátorok ekkor azon kezdtek vitatkozni, miért volt szükséges, illetve szükségtelen, hogy Isten leánygyermekként jöjjön világra. Castillónak az jutott az eszébe, hogy Terra Synthetica bizonyos mértékig hasonlatos az életadó tengerekhez, melyekben az ázalékállatok éltek és szaporodtak. Az ázalékállatoknak ugyancsak megvolt mindenük, amire szükségük volt és boldogok, sőt, szentek voltak, mivelhogy bűnt gyakorlatilag képtelenek voltak elkövetni, és nem érdekelte őket semmi. Ez azonban Istennek feltehetően nem tetszett, ezért kiűzte az életadó tengerből az első ázalékállatot egy olyan világba, ahol dolgoznia, küzdenie, utódokat nemzenie és meghalnia kellett. Ami más volt, mint a kiűzetés az édenből, inkább az első ázalékállat magasabb rendű élőlénnyé történő előléptetésének nevezhető. 

– Hölgyeim és uraim – szólalt meg Bernard Schulz –, ideje végre, hogy megállapodjunk valamiben. Vegyük sorjában a dolgokat. Az egész világon mindenki azt álmodta, hogy odament hozzá Dzsung Fu és közölte vele, hogy december huszonnegyedikén a lánya világra hozza az Istent. Ilyen tömören és világosan egyedül csak az Isten beszélhetett. 

– Meg kellene magyaráznunk, miért álmodta mindenki azt, hogy Dzsung Fu odament hozzá – töprengett Soto Takeda. – Amennyiben bebizonyosodna, hogy az álmok is lehetnek ragályosak, úgy ez az álom nem jelentene semmit. 

– Orvosi szempontból az álmok nem lehetnek ragályosak – mondta Ivan Markov. – Az tagadhatatlan, hogy Isten jött ma világra, még ha véletlenül kislány képében is. Megvárjuk, míg felnő. Ám addig is, hölgyeim és uraim, mi vagyunk a kormány, és ideje megállapodnunk valamiben. Gondolkozzanak, és válaszolják meg végső érvénnyel a kérdést: Ki az, aki ma este tíz óra harmincöt perckor a világra jött? 

A teremre csend ült, s mivel hallgatni bölcsebbnek látszott, mint megszólalni, eltartott egy ideig, míg a döntés megszületett. Végül Bernard Schulz megvonta a vállát, és így szólt: 

– Nem tehetünk semmit, Isten jött ma világra. 

– Isten jött világra – így Annette Dupont. 

– Isten jött világra, még ha nem is értem, miért nő képében – mondta Abu Talib. 

– Isten jött világra – nyugtázta Ivan Markov is. – Ami azonban nem jelenti azt, hogy el is fogadjuk őt Istennek, miután felnő. Ugyan mi újat adhatna nekünk? Csupán a káoszt hozhatja a mi értelmesen felépített világunkba. 

Lehet Isten nő? Ezt a kérdést nemcsak a szenátorok tették fel maguknak. Nem volt ember a világon, aki ne kérdezte volna ugyanezt. Ha elismerték, hogy Istennek szabad akarata van, azt is el kellett ismerniük, hogy a gyermek, akit Vu Vang világra hozott, nem más, mint Isten. S ha mindenki azt álmodta, hogy odament hozzá Dzsung Fu, ez azt jelenti, hogy ő nem csupán a pekingi villamosvasút vonatvezetője, hanem egyúttal Isten követe is. 

A kérdés, hogy változtatni akar-e Isten a világon, nem érdekelte túlságosan az embereket. Ez csupán a szenátorokat nyugtalanította, akik feltételezték magukról, hogy jobban ismerik az emberiséget, mint Isten. 

Hosszúra nyúlt vita után, mely valamikor éjfél tájban ért véget, a szenátorok abban a titkolt reményben váltak el egymástól, hogy talán mégiscsak sikerül Istent a birodalom odaadó polgárának felnevelniük. Úgy gondolták ugyanis, hogy Istent tizenkét apostol, azaz tizenkét szenátor veszi majd körül, akik ügyelni fognak arra, hogy döntéseikbe ne tudjon túlságosan beleszólni. 

Minden rendben lett volna tehát, de Castillónak az éjszaka folyamán újabb kellemetlen álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy ismét odament hozzá Dzsung Fu, a pekingi villamosvasút vonatvezetője, és közölte, hogy az újszülött Isten nincs megelégedve Terra Syntheticával. Castillo felriadt és elszörnyedve tudatosította, hogy ugyanezt akár a többi szenátor és minden valószínűség szerint a többi ember is álmodhatta. Vajon nem jut-e majd eszükbe, hogy a világot rosszul rendezték be? Nem akarják-e, hogy azt Isten irányítsa? 

Reggel késlekedés nélkül megkísérelte felhívni szenátortársait, hogy megérdeklődje tőlük, ők is ugyanezt álmodták-e. A szenátorok azonban nem álmodtak semmit, ami Castillót megnyugtatta. Egyedül csak neki volt ez az álma, s amit csak egyetlen ember álmodik, annak nem kell igaznak lennie. 

Castillo jó étvággyal megreggelizett, jókedvűen vetette bele magát a világtörténelembe, jó étvággyal megebédelt és jókedvűen kerekedett föl ebéd utáni sétájára a parkban. Az élet újból szép volt – és újból nem történt semmi a világon. A parkban Castillo Olaf Petersen nyugalmazott szenátorral találkozott, aki így szólt hozzá: 

– Azt hiszem, remek dolog, hogy Isten világra jött. Gondolja csak meg, Castillo. Már se országaink, se pénzünk, se szabad akaratunk a szerelemben, s kiiktattuk a jó küzdelmét is a rosszal. Mi a véleménye, nem unalmas egy kicsit így az élet 2089-ben? 

Zürich, 1986. február 

Tóth László fordítása 

*

Terlecký, Nikolaj (1903–1994): orosz származású cseh – cseh nyelven alkotó orosz? – író; Pétervárott született, majd az 1917-es forradalom után előbb családjával az Oszmán Birodalomba (a mai Törökországba) emigrált, innen 1922-ben Csehszlovákiába került, ahonnan 1965-ben Ausztriába menekült, végül Svájcban telepedett le. Első kötetének elbeszéléseit még oroszul írta, s azokat az ismert cseh baloldali írónő, Marie Majerová fordította csehre.