Térugrás

(95 sor Szeberényi Zoltánnak)

az élet egy mondat amit mindenki másképp mond ki

dadogva nyögvenyelősen szégyenkezve megtiport nyelvvel

és ők a csupafülek a hallgatkozók a programozók

hagynak beszélni hallják a belső monológod

őrültség de van benne rendszerkritika

megcsípett bolha vagy és lánglelkű virág

egyszer használatos örökmécs

egy elhajított zseblámpa fénykörében melegszünk

szertegurulnak a tíz körömmel kikapart gesztenyék

az óceán mélyén egykori gyermekruhánk

míg ők folyamatosan mérik szavaink súlyát

megőrzik kihullott hajszálainkat

de ebben a megrokkant csillagközi edzőtáborban

a szívünk mélyi csenddel már nem tudnak mit kezdeni

az élet egy mondat a szóközökben újabb mondatok

a betűk árkában előző életünk árnyai

mint hatalmas száradni akasztott szélfútta lepedők

egykor színes és erős műanyag csipeszekkel

melyekről megállás nélkül pattog a körömlakk

dobolnak fülünkben a segélykérő morzejelek

s mi megkötözve ülünk roskadt trónusunkon

kívánunk kötetet melyben a versek boldogok

és fehér kesztyűben tapogatják a valóság homlokráncait

eltévedünk könyvtárunk recsegő polcai közt

tudásszomjtól félholtan hentergünk pergamen ágyunkon

bőrünk hófehér de a lelkünk teletetoválva

egy mondathoz mindig visszatér az égi leolvasófej

a mondathoz amit mindenki másképp mond ki

felszállnánk egy léghajóval de fél tőlünk a repülés

az összetett szerkezetekből így visszatettek lesznek

kihajolnánk egy minaretből de iszonyodik a tér

nyálkás csigalépcsőn csúszunk egyre lejjebb

és ők a leselkedők a matematikából száműzöttek

mérlegre teszik szánkból félig kicsüngő nyelvünket

igazságszérummal öntözik kérdőjellel kalapálják

cellánk előtt horkolnak a balga börtönőrök

hiába az ajtórésen számukra kitolt szentszöveg

édesebbek nekik a sziruppal leöntött szólamok

fehér botjukkal megvesszőznek hogy azt lásd amit ők

a falakra rótt bölcsességektől sikítófrászt kapnak

szájukból száz hamis gyermekdal szivárog

majd a megsemmisülésbe szép lassan visszaalusznak

valaki jól felkavarta a kölcsönkért idő számjegyeit

s most egy rongyzsákba bevarrva álmosan pihegnek

a hatosok kilencesek akár a szőlőkacsok

makacsul csüngnek az egykori dajkák tápláló keblén

a nullák és nyolcasok pattogó kavicsként kacsáznak

az egyesek és négyesek szuronymezején

a dölyfös ötösök és hattyúlelkű kettesek lemorzsolódnak

a mondat egy élet amit mindenki másképp vet papírra

ha cirkalmas úgy a jó mondják a régi tanárok

s mocorog a félbetört kréta patyolattiszta köpenyükben

míg a megfakult tablók el nem engedik szellemüket

éjfélkor egy kis rendet csinálni csak be-bejárnak

a polcon a poros kitömött baglyok jó cserediákok

nem pislant egyik sem karmuk sem csikordul

ősz van és ősz van és ősz van és mindig ősz

és a postaládánk dugig tömve sárga levelekkel

kihajol a képernyőn a teremtő hogy orrotok összeér

kacsint hogy gazdag vagy csak épp a kincsed mit sem ér

a fekete korongra holtan bukik a barázdabillegető

kicsépelik a versből a rímet mint magot a kalászból

kalaplevéve áll fölötted a kisírt szemű madárijesztő

ha más nem is az a mondat még foglalkoztat olykor

amit mindenki máshogyan ért egyenesen és félre

amit mindenkinek máshogyan formál nyelve és ínye

míg zöld galacsinként fel nem köpi az űrbe

hogy majd egyszer gülüszemű tudósok

kitárgyalják benne az alanyt és az állítmányt

majd illetlen jelzőkkel illessék szent neveinket

a szóközökbe újabb mondatok szorultak

nyelvünk papiros fülünk ceruzahegyező

és ők a megfigyelők a felkentek a feljebbvalók

jeleket és ragokat vésnek homlokunkra

hogy szórjuk szét a szélbe féltett kincseink

de akkor felkelünk és tánclépésben mondjuk el

felvarrjuk az égre nyomtatjuk tótükörre

ki akarna manapság egy mondatra felfeszülni

vitázni egy félig megőrült jegyellenőrrel

legyen inkább a térugrás olimpiai sportág

a csillagok szívét döfjük meg orrhegyünkkel

kifejtett véleményünk akár a zöldborsószemek

szertegurulnak majd úgyis a kozmosz kőpadlóján

munkát adva pár későn kelő hamupipőkének

az imádság szavai külön-külön is teremtett világok

homokként kapható mit egykor kőlapokra írtak

szent zúzmara hull akkor a világra

üresen szörcsög majd a hamisak bankszámlája

előmászunk a levegőtlen dolgozószobákból

s mellünkön felcsipognak a fényjelző diódák

amit születésünkkor lágyan odarajzszegeztek

a mondat végén a szavak örömtáncot lejtenek

nem láttál még ennyi hangzót így önkívületben

a kertkapun túl a duzzadó szőlőszemekben

már karcsú üvegpohárról álmodik a muskotály