Órák bőrszíjába rejtve: a gőg

Sosem látott mennyiségben bugyog föl a földből, hullik ránk az égből, terem bokrokban, fákon, irodák sarkaiban, lakóparkok mélygarázsaiban, hitelintézetek központi pultjain, kormányablakokban, kamarai lépcsőházakban, szállodai szobákban, ladikokon és jachtokon, a semmiből jött, de hirtelenjében extra haszonra lelt urizáló kisemberek „tehénen a gatya” kategóriájú zakózsebében, nagykutyák kutyaházában, templomok padsoraiban, VIP-kártyás örömtanyákon, szeretők búvóhelyein, repülők hajtóműveiben, menő órák bőrszíjába rejtve: a gőg. 

Akinek ma jobban megy, annak felerősödik a hite, közben elvész az embersége. A humánumot pillanatok alatt ki lehet pakolni a lelkek kukájára, mint valami kacatot a lomtalanítás szent napján. 

A lélek sajgását néhány pillanat alatt enyhíteni képes egy (malibus) koktél, nem igaz? Majd jöhet minden más: homár és homály. „Én istenem, jó istenem, köszönöm, hogy aranyesőt szórsz a házamra, a családomra, maradjon is ez most már mindig így, cserébe a te dicsőségedre sokasodunk, utazunk a világ végére, s mindenhol odadobunk a londínernek, a pizzafutárnak, meg a riksásnak és az utcai koldusnak is egy kis aprót, dollármagot, rubelmaradékot, jüant, jurót, (túrót), froncsit. Megdumáltuk akkor? Köszönöm hát jól megérdemelt figyelmedet irányomba, szeress és én is szeretni foglak mindörökké, ámen!”

Az önimádat korát éljük. Mindenki elsősorban önmagáért aggódik, utána jöhet a sorban a gyerek (már ha van). Mindenki eszközzé satnyul. Az önzetlen barátság érdekbarátsággá foszlik. A betyárbecsületet betyárkodás váltja. A közösségi média látszatközösségeket, digitális szigeteket teremt; látszólag mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, szólufik szerteszét. 

A társas magány korát éljük. Csak egyéni utak léteznek. Olykor ezek az utak összefutnak, ilyenkor hangzatos barátság van, közös hússütögetés a gardenben, ilyenkor fel lehet bontani „a legutóbbi utunkról hozott” párlatokat, ilyenkor lehet társalogni a semmiről, no meg az üzletről, meg arról, ki kit ismer, hol és hogyan lehet tovább szövögetni a kapcsolati hálót, s jöhet az egyéni és a kollektív sikerpropaganda is. A melldöngetés. Uff!

A locsifecsi társalkodás korát élvezzük. Lehet beszélni a kisebbik kölyökről, aki a magánsuliban igazi géniusz. A nagyobbikról, aki magánegyetemre készül, és a 18. születésnapjára Porschét kapott jutalmul. Lehet társalogni a hetekkel ezelőtti hajóútról, ami valahogy mindenkinek ismerős, mert mindenki járt már hasonlón, vagy pont ezen. Szóba jöhet a zsírleszívás, a mellmegnagyobbítás, a biciklipumpa alkalmazása ajakfeltöltés címén, lehet kicsit tetkózni is, és ki lehet beszélni Sanyit, aki szegény, lecsúszott, akinek nincsen dellája, akit elhagyott a donnája, akinek nem maradt más, csak a pusztája…

Az érzéstelenítés korszakát éljük. A macerás mélyérzést pezsgőző felszínesség váltja. Valami Amerika. Nekem jó, neked jó, neki jó… A többi meg nem tök mindegy? Szociális érzék a kukában. Mobil a kéznél. A lényeg: mindent habkönnyen, kevés energiaráfordítással intézni! Felelősséget vállalni nem tanácsos. Hitelt pedig – hitelből. Álom luxuskivitelben. Újra és újra föl-fe-lé tekinteni. A többistenhit is simán belefér, ha az érdek úgy kívánja. Mások fájdalmát magadra hiába ne vedd! Ne segíts, csak adakozz. „S a haza fényre derűl.”

Kultúra nélküli korban élünk. Egy oly’ korban, amikor a művész egyszerre magányos figura, egyszerre partiarc, egyszerre díjvadász, egyszerre lúzer, egyszerre társadalmon kívüli szerzet, egyszerre – feltéve, hogy megvan hozzá a kapcsolati rendszere és az erős a gyomra – a fölsőbb társadalmi osztály kegyeltje, nem ritkán: kitartottja. S egy kultúra nélküli korban ugye a művészet úri keggyé alacsonyodik. Az értékest összemossák az értéktelennel. A minőséginek reménytelen harcot kell vívnia a minőséginek hazudott bóvlival szemben. Ilyen korszakokban a vitáknak sincs helye. Ha mégis vitahelyzet alakul ki, az hamar átalakul „vita a vitáért” csörtévé, majdan (szó)háborúvá. 

Az önfelmentés korát éljük. Senki nem felelős semmiért. A gyilkos, mint a vadász, csak a természetben kívánatos rendet, harmóniát védelmezi. A tolvaj csak azért tolvaj, hogy ő, mint az anyagi javak „szakértője”, az ilyesmit megbecsülni úgy sem tudó, folyton herdálni kész, a témában járatlan/éretlen társainak utat (ajtót?) mutasson. A lényeget kerülő művész célja pedig nem más, mint az „igényes szórakoztatás”.

Sosem látott mennyiségben bugyog föl a földből, hullik ránk az égből, terem bokrokban, fákon, irodák sarkaiban, lakóparkok mélygarázsaiban, hitelintézetek központi pultjain, kormányablakokban, kamarai lépcsőházakban, szállodai szobákban, ladikokon és jachtokon, a semmiből jött, de hirtelenjében extrahaszonra lelt urizáló kisemberek „tehénen a gatya” kategóriájú zakózsebében, nagykutyák kutyaházában, templomok padsoraiban, VIP-kártyás örömtanyákon, szeretők búvóhelyein, repülők hajtóműveiben, menő órák bőrszíjába rejtve: a gőg. 

A gőggel „magyarázunk” mindent. A gőg erőt ad. Erőt sugall. Közben: elkendőz, elrejt. Tudatmódosító. Burok. S látszólag kivételessé tesz. 

Kivételesen aljassá.