Szépnevű pályázatunkra ezúttal – bármily meglepőnek tűnhet – kétszer annyi prózai mű érkezett be, mint vers. Ez azért is elgondolkodtató, mert állítólag nincs magyar ember, aki legalább egyszer ne próbálkozna meg a versírással. Lehet, hogy változik a kor, és sorra dőlnek meg a hiedelmek? Ám legyen bárhogyan is, a szikár adaton túl (9 vers és 16 novella – köztük egy regényrészlet) tény, hogy a beküldött elbeszélések jókora része, legalább a pályaművek fele, leszámítva az alkalmankénti pongyolaságot, értékelhető volt. 

Nem volt könnyű helyzetben a bírálóbizottság (összetétele: Hodossy Gyula, Tóth László és szerénységem), hiszen mint az eltérő vélemények dacára – amelyek talán csak árnyalatnyi minőségbeli kilengést mutattak – kiderült, hogy legalább 3-4 elbeszélés is megérdemelte volna a legjobbnak vagy ahhoz közel járó díjat. Hogy közülük mégis a Széttépett rózsaszirmok című, Póda Erzsébet által írt elbeszélésre esett a választásunk, azért lehet, mert ez a novella valamennyi közül nyelvileg a legletisztultabb, formailag a legkerekebb történet. A Koncsol László Kacsa, kacsa boszorkány vagy! című, csallóközi boszorkányperek által ihletett történet is azt bizonyítja, mennyire képes megtermékenyíteni a levéltári faktográfia az írói fantáziát. Többek közt ezért is keltette fel a figyelmünket a nem mindennapi, különös téma, amilyenre a Felvidéken talán csak Kovács Magda prózájában találunk rokoni szálakra. A prózai pályaművek közül ezért is emelkedett ki – sportnyelven szólva – egy fél karhossznyival. Közte és a Hogya György által beküldött Megvilágosodásunkról című elbeszélés között alig volt minőségbeli különbség; talán annyi, hogy utóbbiban, bár erkölcsi üzenete, a történet mélysége és az írásmű formai szerkezete kimagaslóan megsüvegelendő, előfordul néhány nyelvi bukfenc, amelyek kis érleléssel, korrekcióval kiküszöbölhetőek lettek volna. A legjobbaktól alig maradt el Kiss Bálint Béla Metronómja, míg az Óper meló című elbeszélés (szerzője Morva Mátyás) fiatalos frissességével – ha beszélhetünk ilyen értékrendről – tűnt ki a mezőnyből. De dicséretet érdemel még Füssy Farael A hallgatás algoritmusa című elbeszélése, vagy Seres Róberttől a Lezárás című regényrészlet is.

A költészeti kategóriában lényegesen könnyebb volt a zsűri dolga: Z. Németh István költeményéről, a Térugrásról első olvasatban is kiderül, hogy befutott költő írta, aki mestere a lírai formáknak. Maga a vers talán Z. Némethtől kissé meglepő, egyfajta erkölcsi vitairatként is értelmezhető, szerencsére nem klapanciákkal, de sok iróniával és humoros képpel megtűzdelve, ami különleges feszültséget ad a versnek. Lehet, hogy a költő játszik velünk, gondoltam olvasás közben, de az is lehet, hogy új dimenziókkal kívánja meglepni a gyanútlan olvasót (bár ez eddig sem volt idegen tőle). A 95 sor megírására, mint az alcím jelzi, Szeberényi Zoltán kilencvenöt évének köszöntése szolgáltatott apropót. Formai szempontból tiszta szabadversről van szó. 

Utána a jobbak közé tartozik Fellinger Károly két költeménye, a Mittel úr és a Láthatatlan című, különösen az előbbi. 

Végül feloldásként elárulom, hogy amikor ezeket a sorokat írtam, a költő vezetéknevének első betűjét elütötte a játékos klaviatúra, és Mémeth került a képernyőre: N helyett M-mel. Tovább játszadoztam vele: „Németh írt egy mémet”. Ennyi bárdolatlanságot remélem, megbocsát a részemről, hiszen Z. Németh Istvánnak kiváló a humorérzéke.