A Szlovákiai magyar szép irodalom antológia válogatása, illetve az elkészült kötetek bemutatása során is gyakorta felmerül az a kérdés, mi teszi az összegyűjtött műveket az adott év szlovákiai magyar irodalmának példaértékű darabjaivá. A technikai válasz természetesen adott – olyan alkotók versei és prózái kerülhetnek be, akik a Felvidéken élnek, vagy Szlovákiából származnak. 

Főleg a válogatás során fontos a világos sorvezető, mert ha filozófiai fejtegetésekbe kezdene a kötet összeállítója, hamar elveszne önnön útvesztőjében, és jobb esetben egy következetlen antológia látna napvilágot, rossz esetben el sem készülne. Amikor viszont az antológia valamely bemutatóján merül fel a kézenfekvő kérdés, mi teszi szlovákiai magyar irodalommá a kötetben összeválogatott műveket? – már foghíjas, fél szívvel adott válasz volna annyit mondani, hogy a szerzők egytől egyig közvetlenül kötődnek a Szlovákiába szakadt magyar nemzetrészhez. 

Ugyanakkor ezeken kívül nagyjából annyit tudok hozzáfűzni, hogy természetesen jó néhány mű a mi helyszíneinken játszódik, a mi történeteinket meséli el és a ránk jellemző nyelvezetben íródott, jövevényszavainkkal és tájszólásunkkal együtt. Mindazonáltal a mérvadó a szerző múlt- vagy jelenbéli földrajzi helyzete, és az alkotás esztétikai minősége. 

Valóban elgondolkodtató kérdés, hogy önmagában ez a két tényező elég-e ahhoz, hogy az egyetemes- vagy akár a magyar irodalom egy jelentékeny halmazát szlovákiai magyarnak, vagy ha tetszik, felvidékinek tudjuk nevezni, nem csak ma vagy holnap, de hosszú távon, a jövőben is. Viszont a 2025-ös év Forbáth-díjasának életműve kapcsán még véletlenül sem merül fel hasonló dilemma, így a bevezetőm maradjon meg gondolatébresztőnek, további fejtegetését pedig napoljuk el. 

Ha hétköznapibb helyzetben lennénk, azt hiszem, a következő bekezdést joggal spórolhatnám meg, mondván, hogy Ravasz Józsefet, a Csallóköz magyar ajkú cigány poétáját Dunaszerdahelyen nem kell bemutatni. Viszont jeles nap a mai, így jeles bemutatás dukál: a 2025-ös év Forbáth-díjjal kitüntetett szlovákiai magyar költője 1949-ben látta meg a napvilágot Apácaszakálason, jelenleg Dunaszerdahelyen él. Főiskolai docens, romológus, szociális munkás, a dunaszerdahelyi Romológiai Kutató- és Módszertani Intézet vezetője, a dunaszerdahelyi Csallóközi Roma Néprajzi Múzeum alapítója. Első önálló verseskötete 1990-ben jelent meg Idegen kézműves címmel, azóta pedig legalább tizennyolc további látott napvilágot, köztük verses-, szakirodalmi- és tanmese kötetek, de akad a sorban önéletrajzi regény is. Legutóbbi, amely a Mindennapi verskenyér címet viseli, 2024-ben jelent meg, az alkotó 75. szülinapjára. 

A Forbáth-díjat hagyományosan a megelőző év legjobbnak ítélt szlovákiai magyar lírai teljesítményéért adják, és bár nem végeztem háttérkutatást, azt hiszem, az esetek többségében az adott alkotó a soron következő kötetéért kapta a rangos elismerést. Ravasz József esetében nem csak azért különleges a helyzet, mert éppen a 75. születésnapjára megjelent könyv által lett díjazott, hanem azért is, mert a Mindennapi verskenyér bevallottan 75 év lírai termésének legjavát vonultatja fel két alegységben, Tamási Orosz János szerkesztői kezét is dicsérve. 

Az elsőben, melynek címe A válogatás megkísértése, Ravasz korai műveit is bőséggel olvashatjuk. A vezérfonal a cigánylét versbeöntésén túl – beleértve a cigányholokauszt iszonytató és plasztikus felidézését: 

„Nagypéntek napján / Csallóközben, / népem vérétől piroslott / a csikorgó, zajos-hó. / Nem kongattak harangot. / Nem volt pap. / Sem imakönyvet szorongató gyásznép. / Nyilaskeresztesek büszke hajnala volt az. / Jajveszékelő kiáltásaiktól háborgott / a Tőkési-ág.” 

– a szülőföldhöz, a gyermekkori emlékekhez, Istenhez, a családhoz és a gyökerekhez való ragaszkodás. Már itt érezhető, hogy a verseken átívelő lírai én két ellentétes véglet közt hánykolódik: a kívülálló, az örök idegen és a szülőföld határtalan szerelmese. Az élethelyzetbe természeténél fogva belekódolt az elfogadás iránti vágyódás, amely a gyermeki lélek fohászában még makulátlanabbul érhető tetten: 

„s arra kértem az Urat, / lássam a Cigányországot, földet, erdőt, folyókat, / legelésző lovakat, bégető nyájat, vadvirágos rétet, / ahol fára mászhatok madárfészket látni, s aztán / gyönyörű lepkék után szaladva körbetáncolhatom / szívem vadvirágos báltermét, hogy legalább egyszer / legyek egyenlő diáktársammal, Péterrel…, a hazáját / végtelenül szerető, barna szemű cigánygyerek, aki / hiába kérdezi anyját, választ sohasem kap eleget”.

A második alegység A verslétezés folyamatában hajózva címet viseli, és terjedelmi szempontból a kötet derekát adja. 2018-tól kezdve egészen a 2022-es év végéig találjuk időrendi sorrendbe szedve kis híján kétezer nap verskenyerét. Ez alapján méltán kijelenthető az is, hogy nem csak az átlagos olvasó mindennapi kenyere a vers – bár az volna! –, hanem az alkotóé is. A már említett tematikus fogalomkörökön túl gyakorlatilag minden egyébbel szembetalálkozunk, ami a költő fantáziáját a kiragadott öt év alatt foglalkoztatta. Még jelentősebb távlatból nyúl vissza az olyan vészterhes időszakokig is, mint a cigánylét – és egyben a nemcigány lét – legsötétebb napjait felidéző holokauszt, de a mindennapok örömei, a nő iránt érzett szerelem, a szülőföld, a cigánysors, a váltakozó évszakok és a táj végtelen szeretete, az évről évre előforduló alkalmak és ünnepek, mint például az advent és a karácsony megélése, és a költői lét mivolta, illetve a vers maga, mind érvényes témául szolgálnak Ravasz József napról napra írt költeményeinek. Hadakozik az idővel, képletét keresi, Istenhez fohászkodik, népét és szülőföldjét szüntelenül félti… 

Olvasás közben, a dátumokat figyelve, már vártam, mi történik majd 2020. tavaszán és 2022 februárjában a versnapló sorai közt, de a közéletet és a világot hiszterizáló indulatkorbácsolás, feszültségkeltés, tudatosan gerjesztett zaj csupán leheletnyi finoman szivárog át ebbe az alternatív, belső lírai versvalóságba – legyen az egy cím, mint a Karanténizmus vagy egy baljós gondolat, mint a 

„Műholdas, / háborús jelek / üzenetei izmosodnak / az éterben. / Az egyszerű, hétköznapi ember / cselszövést gyanít./ Történelmi hibák vírusa terjed. / A józan ész PCR tesztje pozitív.”

A már említett kettősség, a Felvidék, vagy ha tetszik, Csallóköz iránti – sokunk számára példaként is felmutatható – rajongás és a hontalanság, a hazátlanság rideg, kirekesztő és elidegenítő érzelmi töltete közt gerjedő feszültség a második szakaszban is felfedezhető. Ez az ambivalens örvénylés olykor feloldódik egy-egy elfogadásért kiáltó versben – 

„Szabadságharcos cigányok is vagyunk. / Kossuth zászlója alatt is sokan meghaltunk. / Védtük Eger várát. Czinka Panna kurucoknak muzsikált, / fegyverkovácsaink, ágyúöntőink mind egy szálig / vitézek voltak. // Hallod-e Magyarország? / Trianonnal kezdődik ki a magyar, / magyar ajkú cigány!” 

– míg máskor beforratlan sebként szakad fel újra és újra: 

„Akárha fény / derült volna arra, / hogy mi egy földön kívüli, / űrmesében létező, / rejtjeles-nép vagyunk.”

Kezdő gondolatmenetemhez visszatérve, ha feltennék nekem azt a kérdést, hogy Ravasz József Mindennapi verskenyér c. kötete miért éppen a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Forbáth-díját nyerte el, és miért tekinthetjük költészetét a kortárs felvidéki líra szerves részének, nem kéne azon a ponton megállnom, hogy azért, mert felvidéki születésű magyar ajkú cigány. Annak rendje és módja szerint számba tudnám szedni azokat a gondolatokat, amelyeket az iménti percekben a tisztelt jelenlévőkkel is megosztottam, kiemelve, hogy Ravasz József tagadhatatlanul felvidéki, csallóközi őshonos versmagoknak szántóvetője. És ezen túlmenően nincs is egyéb feladatom, mint hogy ismételten szíves figyelmükbe ajánljam a 2025-ös év Forbáth-díjasát, és jómagam is szívből gratuláljak neki!