Két, pontosabban három dolgot szükséges előrebocsátanom. Az egyik, hogy B. Kovács István azon kevés emberek egyike, akiket minden körülmények között a barátomnak tudhatok. Nemcsak abból adódóan, hogy szűkebb pátriánk azonos, eredetileg Gömörország nevelt emberré mindkettőnket, hogy egy korosztály vagyunk, hanem a világlátásunk, értékrendünk és némileg az ízlésünk és vélhetően a tartásunk okán is. 

Ebből következik a másik: bárki azt gondolhatja, hogy barátról könnyű jókat, szépeket s főleg igazat mondani. Kitüntetettünk, B. Kovács István eddigi gazdag életútja, munkásságának sokrétűsége azonban megnehezíti a mégoly tárgyilagos ítélkezést is. Ehhez az adott szakterületeken való jártasság szükségeltetne, amire szerénységem aligha lenne képes. Egy személyben lenni régésznek, néprajzosnak, történésznek kisebbfajta polihisztori felkészültséget igényel, költő, újságíró voltomból ezek, bármennyire szeretném, nem adódnak. 

E fenti kettőből pedig következik a harmadik tehertétel: aki sok mindennel foglalkozik, arra azt szokták mondani, hogy nem lehet elég alapos minden általa űzött foglalatosságban, törvényszerűen csak felszínes lehet. Márpedig B. Kovács Istvánra akármit lehet mondani, csak azt nem, hogy bármit is felkészültség, alaposság, tudás és elszántság nélkül, vagy bármelyiket elhanyagolva művelné, művelte volna. Ha más nem, kutatási eredményei kétséget kizáróan igazolják, hogy tájainkon ritka tudású és felkészültségű emberről beszélünk.

Régész, muzeológus, bölcsész, aki Méhiben feltárta a közép-európai őskor egyik kulcsfontosságú leletét, a rézkori istentriászt, megásta a sajógömöri ispáni várat és a rimaszombati városmagot, gyűjtött baracai népköltészetet, bemutatta Gömör legkevésbé ismert kistáját, a Vály-völgyet, foglalkozott a palóc eredetkérdéssel, „rendbe tette” Rimaszombat tévesen használt jelképeit. (Amelyeket sajnálatos módon máig nem cserélte le a városvezetés.) S végül – talán az utolsó pillanatban – megmentette az elveszettnek hitt magyar hősepikát. S ha mindez kevés lenne, könyvében bizonyítja, hogy a magyar művelődéstörténet két emblematikus emlékét, a nagyszentmiklósi 2. számú aranykorsó jelenetsorát és a középkori Szent László-legendát ez a magyar hősepika ihlette. 

De mivel a Szlovákiai Magyar Írótársaság Turczel Lajosról elnevezett díja mindig az előző évi teljesítményt hivatott értékelni, illetve jutalmazni, legyünk konkrétak. B. Kovács István tavaly megjelent grandiózus kötete, Az elveszettnek hitt magyar hőseposz címet viselő műve természetesen nem egy esztendő terméke, hanem több évtizedes kutatás eredménye. A szálak visszanyúlnak a szerző egyetemista éveire, vagyis közel fél évszázadra. Akkor gyűjtötte fel István a mostani kötet alapjául szolgáló anyagot, amelyet először 1998-ban publikált. Akkor műfajilag hősmeseként mutatta be a rimaszécsi Busa Viktortól magnóra vett öt történetet. Mint maga is bevallja, két évtized múltán, 2016-ban átértékelte akkori álláspontját, és a népmeseként felgyűjtött anyagot „egykori hőseposzunk szöveglenyomataként” határozta meg. Magyarán: az elveszettnek hitt magyar hőseposz eseménytörténetének lenyomataként. 

Kis kitérővel utaljunk a hőseposzok genezisére, enélkül nem értenénk, miért tartjuk korszakos műnek, alapműnek a kötetet. A német nyelvterületen az 1200-as évekből származó Nibelung-ének, az oroszoknál az ugyancsak a 13. századra datált Igor-ének (Ének Igor hadáról), a finneknél a Kalevala (bár ez utóbbi, mint később utalunk rá, külön történet) az európai népek középkorbeli nemzetté válásának egyik kulturális építőeleme volt. Annál fájóbb volt a hiánya a magyar nemzeti eposznak, hiszen a Magyar Királyság tudvalevően az évezred fordulóján kialakult, a magyar nyelv a hivatalos latin, majd később a német dacára, a népességnek köszönhetően folytatólagosan jelen volt, hiszen a népelem és az általa használt magyar nyelv nem pusztult el a kemény térítés során. Hogyan lehetséges, hogy más népekhez hasonlóan nem maradt fenn magyar hőseposz? Nem lett volna? Ha volt, ki dugdosta és miért? Lehet, hogy egyszer ezekre a kérdésekre is választ kapunk. Az azonban bizonyos, hogy a népmesék birodalmában szinte minden eleme fennmaradt az ősi magyar hitvilágnak. Népmeséinkben ugyanúgy megtaláljuk a három világréteget, a ma pokolként emlegetett alsó-, az emberlakta középső- és a teremtő (egykoron istenek) otthonaként ismert eget, azaz a felső világot, valamint az őket összefogó világfát, az ördögöket, a vajákosokat, a táltosokat, a hét szűk esztendőt, és a végtelenségig sorolhatnánk a motívumokat.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy például a finn nemzeti eposz, a Kalevala csak 1835-ben jelent meg nyomtatásban, egy bizonyos Elias Lönnrotnak köszönhetően, aki a finn népköltészet, elsősorban a karjalai eredetű hősi és epikus énekeket gyűjtötte össze, és készített belőlük versfolyamot, logikus feltételezni, hogy ugyanez megvolt a magyar nép körében is, ráadásul ugyanúgy, folyamatosan, akár a többi európai népeknél. Jogos volt tehát Arany János feljajdulása és hiányérzete – ami a Rege a csodaszarvasról és a Buda halála eposzok megírására sarkallta –, hogy számunkra akkor miért nem maradt fenn? Ez utóbbi, a Kalevala megjelenésének évszáma azért is fontos, mert azt bizonyítja, hogy nem a közzététel időpontja a perdöntő a keletkezés genezisének szempontjából. A karjalai eposzok anyaga is évszázadokon át öröklődött apáról fiúra, fiúról unokára. A népi mesélők, akár egy búvópatak tiszta vizét, generációkon keresztül őrizték, mesélték és éltették a magyar nép hősepikáját. B. Kovács István – képletesen szólva – csak a forrás vize fölé térdelt, merített belőle, és minél tovább nézte a felbuzgó vizet, annál világosabban tudatosult benne, hogy aranyszemcsék csillannak a fenéken. Ott van a magyar hőseposz – bármily hihetetlennek is tűnjön – a néhai gömöri előadómesefolyamában, csak ki kell bontani onnan.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy ezek az eredettörténetek, motívumok századokon keresztül ott sorakoztak a népmeséinkben, csak éppen a sok darabka és a sok történet nem állt össze egyetlen logikus mesefolyammá, nem akadt ember, aki rendszerbe szedte volna őket. Kérdés: vajon miért? Arany Jánoson kívül senkinek sem hiányoztak? Vagy senkinek nem volt füle, készsége hozzá? Nagy romantikus mesegyűjtőink, Benedek Elek, Arany László, Illyés Gyula előtt bizony nemigen akadt irodalmár, aki felcsipegette volna őket. A politika, az államvezetés pedig egészen a huszadik század elejéig megelégedett az értéktelen német mesék sulykolásával a magyar nebulók fejébe. Bizony, írható ez is az elnemzetietlenítés, mai szóval, az asszimilálási szándék számlájára. Az eredeteposz úgy látszik, nem hiányzott senkinek. Főleg nem a hivatalosságnak. A szakma kereste ugyan a hőseposz nyomait, de nemigen találta. 

És itt páros lábbal ugorjunk bele a mába. Amikor B. Kovács István gyűjtésének első kiadása megjelent, a szakma nemes egyszerűséggel hallgatásba burkolózott. Volt némi hümmögés, ejnye-bejnyézés, hát-hátozás, de azt hiába vártuk, hogy a reveláció erejével robbant volna be a tudományosnak nevezett magyar kultúrtörténetbe A világ vitéze. (Ez volt ugyanis az eredeti címe.) István akkor még a maga szerény módján „egy lehetséges olvasatként” adta közre a történetet, ám azóta – mint tavaly megjelent műve tartalmazza – rátett egy lapáttal, és nem kevesebbet bizonyít, mint hogy a nagyszentmiklósi kincs 2. számú aranykorsóján (amely az avarkornak nevezett 7-8. században készült)ugyanazt az ősi magyar hitvilágból fennmaradt történetet idézi, amit ő maga begyűjtött. Ennek taglalásától eltekintenék, hiszen sem a helyszín, sem az alkalom nem viselne el egy tudományos értekezés súlyát. 

E helyütt maradjunk annyiban, hogy B. Kovács műve várja az elismerést és a szakma akár kritikus, akár jóváhagyó értékelését. Mi, a SZMÍT választmánya egyelőre annyit tehetünk, hogy szerény eszközeinkkel köszönetünket fejezzük ki a szerzőnek az eddigi munkásságáért, és megjutalmazzuk a Turczel Lajos-díjjal. A díjazottnak, B. Kovács Istvánnak szeretettel és tisztelettel gratulálunk!