Ha már a Szerző is szavakkal játszik, s noha nevekkel nem viccelődünk ő a sajátjával, madártávlatbólmegteheti, úgy is kezdhetném, hogy a továbbiakban szakértelmetlen megjegyzéseket (mert a „gondolatok” mégiscsak túlzás lenne) szeretnék Madaras László könyvéhez fűzni.  Más szóval: békaperspektívából, egy mezei néprajzos szemszögéből. 

Annak idején (az ezerkilencszáznyolcvanas évek derekán), Nevizánszky barátunk, aki nem átalkodta meg is zenésíteni (ez persze így túlzás, de mégis valami kottarácsra részeg dallamot kreált hozzá), Érsekújvárott, éjnek idején Hodossyék ablaka alatt bődült el olykor, hogy (prózában / vagyis versben, de nem dalban idézzem): 

Az önmagát állítólag avar ősöktől származtató Kalász László írta e két sort, s akkoriban jelent meg az Alföld-ben (vagy Új Írás-ban? netán Tiszatáj-ban). Régészek abban az időben ilyeneket is olvastak. Jó negyven éve történt mindez, hősünk, Madaras László akkoriban volt pályakezdő, jómagam meg, méltatlan laudátora akkoriban az érsekújvári múzeum régészeként kerestem magamnak és családomnak a kenyeret. És akkoriban mondogatta nekem az imént már emlegetett Nevizánszky Gábor, hogy nem vagy te régész, Liszka fiam. Azon akkor kissé megütköztem, ám a mai napig nem értem, hogy miért. Igaz, munkanapjaimat a múzeumban régészkedéssel töltöttem (valamit még publikáltam is), de teljes lélekkel néprajzosnak éreztem magamat. Nota bene: szakmai életem ezen első tíz, „régész” évében markánsan több néprajzi publikációt produkáltam (köztük két könyvet), mint régészetit. Gábornak igaza volt. Mindezt csak azért mondom, afféle szükséges (idióta) magyarázkodásként, hogy szóval már akkor sem voltam régész.  Most meg pláne nem vagyok az. Madaras László könyvének lapozgatása viszont mégis megdobogtatta ifjonti (alig régész) szívemet. 

Eszembe jutnak László Gyula órái a budapesti egyetemen, amikor azt fejtegeti, mit tudhat egy régész arról, ami a szeme elé tárul a földből. (Már ha nem olyan ásatási munkásai vannak, mint nekem annak idején, például Hodossy Gyula, mert akkor, bizony, az égvilágon semmi nem tárul a szemünk elé. Egy földbe beleszúrni nem tudott ásóhegy nyomán ugyanis bajosan.) De ne kalandozzunk el. A prof a kubikosmunkán edzett ásatási munkások keze nyomán előkerült leletanyagra gondolt, s ezt azzal illusztrálta, hogy magára mutatott. Képzeljék el, gyerekek, hogy én most meghalok, eltemetnek, így, ahogy vagyok, majd egy szerencsétlen régész sok száz, netán ezer év múltán kiás. Mit talál belőlem?  Ami szerves, az időközben elporladt, így marad a csontváz, zakóm gombjai, továbbá (kiürítve a zsebét, az asztalra rakva) ez a néhány aprópénz, golyóstoll… Igaz, Parker! Cipőm műanyag talpa. Szegény ördög volt az istenadta, csóválná a fejét a régész. Nem tudván, honnan is tudhatná, hogy nyelveket beszélő, az irodalmat kedvelő, részben művelő, régi kéziratokat, metszeteket gyűjtő, könyveket író, közben festő, picit szobrászkodó, a vörösbort szerető… és még folytathatnám, emberről van szó. Ugyanígy semmit nem tudunk arról az avar vagy honfoglaláskori emberről, akinek földi maradványai a szemünk elé tárulnak.

Aztán, s ez László Gyula következő példája volt, mit tudunk egy honfoglalás kori faluról. Az ott zajló mindennapi életről. Képzeljenek el, gyerekek, folytatta professzorunk, egy ismeretlen szövegű középkori oklevelet, aminek nagy része ki van takarva (vagy csak töredékek maradtak meg belőle), egymástól távol, szórványosan elhelyezett szócafatok, szerencsés esetben, ritkán szóbokrok, árválkodó betűk, betűcsoportok. S akkor ezek alapján olvassuk el az oklevelet!  Ugyanennyit (vagy még ennyit sem) tudunk a honfoglalás korának falujáról. A Kárpát-medencében, egymástól sokszor száz, többszáz kilométeres távolságban elszórtan feltárt településrészleteket, olykor csak egy-egy házmaradványt, kemencét, cserépüstöt és ilyeneket. A régész számára oly fontos szemétgödröket. Nos, ezek alapján kell leleteinkből kiolvasni, hogy miként nézhetett ki a honfoglalás kori falu, a benne zajló élet! Arról meg ne is beszéljünk, hogy fogalmunk sincs a korabeli ízekről, illatokról, szagokról, hangokról, nyelvi fordulatokról…  

Ez a példázat – hogy megszólaljon bennem a mezei néprajzos is – nagyon megtetszett nekem, nem kis mértékben éppen azért, mert voltaképpen minden történeti tudományra, így a néprajzra is érvényes. Nem rekonstruálunk, hanem konstruálunk. Mindezt bizonyítandó és illusztrálandó, hallgatóamnak kreáltam is egy ilyen töredékes szöveget, amit kivetítve felajánlottam nekik, aki megfejti, a szemeszter végén vizsga nélkül beírom neki a jelest. Biztosra mentem. Soha, senki nem fejtette meg. Noha egyszerre, ugyanannak a szótöredék-halmaznak két megfejtése is lehetett. Mégpedig egy-egy híres, közismert vers két-két sora. Mivel nem én fogom felolvasni ezt a szöveget, vagyok oly gonosz, hogy először idemásolom a megfejtendő töredékeket (fontos interpunkciók is megőrződtek benne!), íme:

Nyugodtan tessenek utánanézni, megvannak a közös elemek! Szóval megvan a lehetősége annak is, hogy a fennmaradt régészeti, történeti vagy éppenséggel néprajzi adatokból más-más kutató, más-más, érvényes vagy annak látszódó következtetést von le. Ebben általában tudománytörténeti hagyományokgátolnak bennünket. Nagyon helyesen. Vagy? 

Miközben ezeket írom, az internetes algoritmus (vagy mi a…?) egy videót dob elém (isten bizony semmilyen dologra nem kerestem rá az írás kapcsán a neten, úgy látszik, tényleg gondolatolvasó), ahol, mármint a videóban a régész, Jozef Bátora jelenik meg, s elmondja, Verebély határában egy bronzkori település vizsgálata során modern (genetikai?) kutatásokkal meg tudták állapítani két, egymástól több száz méterre fekvő csontvázról, hogy ezek anya és lánya földi maradványai. Sőt beazonosították annak a háznak az alapjait is (hogy azt hogyan?), ahol laktak. Már csak az hiányzik, teszi hozzá mosolyogva a nyitrai kolléga, hogy a házszámot is meg tudjuk állapítani. 

Nos, fél évszázad alatt rengeteget fejlődött a régészet. És persze a kapcsolódó tudományos diszciplínák. Látom ezt Madaras László most szóban forgó könyvéből is.

Esterházy Péter mondta (írta? mondta-írta?) valahol, fejből, tehát nem pontosan idézem, hogy ha én (mármint Esterházy) egy könyvről írok, akkor nem arról beszélek. Miközben mégis.

Nos, látszólag nem Madaras László könyvéről beszéltem (esetünkben persze inkább: beszéltettem) én sem, miközben nagyon is arról…

És most fölbátorodva Hodossy Gyula biztatásától, hogy aztán ne csak Madaras könyvéről beszélj ám, hanem magadról is, elmesélem egy közelmúltbeli kiállításmegnyitómat. Pontosabban könyvbemutatóra kértek föl, s hogy majd a könyvet is küldik. Mivel viszont az nem érkezett meg, csak a címét tudtam (később kiderült, azt is rosszul), írtam néhány flekket az általam vélelmezett témáról, majd a helyszínen, ahol kiderül, hogy voltaképpen kiállításmegnyitó lesz, aminek kísérőproduktumaként egy könyv is megjelent (öt! példányban), ha már elkészítettem, fel is olvastam a szöveget, ami annyira beletrafált az egész lényegébe, hogy az utánam szólásra emelkedő (nem emelkedett, mert eleve állt, de ez most így jól hangzik), szóval az utánam felszólaló rendező, alkotó annyit bírt mondani, hogy ő is pont ezeket szerette volna előadni, de mivel én ezt most megtettem, az ismétléstől eltekint, s a kiállítást pedig tekintsük megnyitottnak. 

Sikeres vakrandi.

De hogy a program szerint most következő dialógust egy kicsit fölvezessem, amit Csuty András, tanult kollégám (aki régészként szintén kacérkodik olykor-olykor a néprajzzal is) celebrál majd, szóval hogy némi gyúanyagot szolgáltassak, hadd említsek néhány konkrét megjegyzést (inkább kérdést) a könyvvel kapcsolatban.  

Első benyomás: józan, tárgyilagos, hiteles munka, miközben kellemes, mondhatni joviális szubjektivitás is átlengi. Ezt szeretem. Szeretem, ha tudományos munkák mögül nem miszter karótnyelt szerzők sandítanak ránk szigorúan, hanem hús-vér emberek. Akiknek van humoruk, meg – írni is tudnak. Madaras László ilyen.

Ahogy az ilyen munkák születni szoktak, egyes fejezeteik már korábban, konferencia-előadások, tanulmányok formájában megjelentek. A szerző (eléggé nem dicsérhető módon!) az egészet összegyúrta, monográfia-szerűvé tette, az irodalomjegyzéket a kötet végén egységesítette. Időnként, egy-egy lábjegyzetben előbukkan egy ott felejtett utalás egy konferencia-előadásra, tanulmányra, de üsse kő.

Tizenkét fejezetből tevődik össze, mondhatni klasszikus konstrukcióban. Egy pályatárs (Prohászka Péter) előszava, majd a Szerző bevezetője után kutatástörténeti szemle következik. A korszak eseménytörténeti áttekintését követően szigorú értelemben vett régészeti fejezetek sorjáznak (az avar kor régészeti hagyatéka, temetőelemzések kérdései, a településásatások tanulságai, az egyes, a régészeti eszközökkel megragadható mesterségek, kézműves termékek bemutatása), majd (régészként!) ingoványos terepre lép a Szerző, a hitvilág, a nyelv és a zenekultúra problematikáját (mondjuk) érinti. Vagyok olyan gonosz, ha én beszélgetnék vele, ezekre mindenképpen kitérnék… Az avar kor művészete kérdéseinek izgalmas, s az archeológus számára biztonságosabb boncolgatása következik. Ezen belül viszont első alfejezetként a korai avar kor népi kultúrája kerül terítékre. Nos, ha ezt most én olvasnám föl, mélyen a Szerző szemébe néznék, hogy méltóztatna majd a „népi kultúra” szókapcsolatot definiálni. Merthogy, ugye, ezt a néprajzosok is használják, miközben az őszintébb fajtájuk, ha szűkebb társaságban is, de be meri vallani, hogy fogalma sincs, mi is az a népi kultúra. Definíciók (magyarán: leegyszerűsítések) persze forognak közkézen, tanítjuk is, de hogy valójában micsoda, hol vannak a határai… Ha vannak…

Végezetül a híres kunbábonyi (mondjuk így) avar főember sírjából adódó kérdéseket, s legvégül pedig az avar továbbélés és az ún. kettős honfoglalás problematikáját boncolgatja, nem kevés kritikai éllel. Laikusként (mezei néprajzosként) kérdezném meg, hogy miként kell elképzelni az avarok „eltűnését”, beolvadását. Amennyiben helytálló (lehet, hogy nem, nyilván le vagyok maradva) Trugly Sándor véleménye, hogy a komáromi hajógyári késővar temető megélte (ez azért vicces megfogalmazás: egy temető megélte) a magyar honfoglalást, akkor az oda eltemetett, nyilvánvalóan (kései) avar halottakat kik temették el és milyen ruhában? Mármint az eltemetők milyen ruhában lehetettek, mert az eltemetettekről nagyjából sejtjük. Akkor is működhetett már a néprajzban honos kivetkőzés jelensége (amikor szinte egyik generációról a másikra, elhagyják a hagyományos viseletet), s a viseletben eltemetett avar nagyapákat a fiúk és unokák már más ruházatban, ékszerekkel, egyebekkel fölcsinosítottan temették el. Tudunk-e valamit ennek a következő generációnak a sírjairól? Vagy az is elképzelhető, hogy azok már nem is avarok, hanem magyarok voltak. Magyar temet avart? Persze, jött a kereszténység, de azért olyan forrón nem ették a szentelt ostyát… Tudunk erről valamit? 

Végezetül, mintegy post scriptumként utalok Jozef Bátora imént említett kutatási eredményére, amikor anyát és lányát, sőt lakhelyüket is be tudták azonosítani. Az avar kori régészeti leletanyaggal kapcsolatban léteznek hasonló vizsgálati eredmények?

Nem veszem tovább is igénybe türelmüket, igényüket.

Megköszönöm megtisztelő figyelmüket, miközben különös hálával, Laci, Neked tartozom az olvasmányélményért, meg az emlékezésre való inspirációért!