Válságban a sci-fi. Ezt nem én, vagyis nem csak én mondom. Valahol ott tartunk, hogy az AI-nak köszönhetően a fikció épp csak egy vonalban toporog a valósággal, miközben jócskán meg kellene előznie. Sem a virtuális valóság kihívásai, sem a mesterséges intelligencia ébredése, de a gondolkodó robot sem számítanak új toposznak. Vagyis a járható út a régi, az embert évezredek óta érdeklő kérdések új köntösbe öltöztetése, vagy a meglévő toposzok kreatív megközelítése. Ilyen környezetben született meg az Üzenet egy messzi galaxisból. 

A felvidéki magyar írók fantasztikus novellái alcímet viselő kötetről nem tudunk meg sokat: nincs sem fülszöveg, sem előszó, semmi nem részletezi létrejöttének körülményeit, a cím vagy a borító fölötti dilemmát. Például miért éppen a Star Wars-ihletett novellacímet vette át a kötet? Vagy miért hozza be épp a Terminátort a borító? S bár kétségkívül érdekes asszociáció, de miért a krisztusi kornak megfelelő harminchárom darab novella került be a kötetbe?  És miért éppen fantasztikus novellák? Hiszen a kötet kilencvenöt százaléka lefedi a sci-fi-t, alig néhány írás kacsingat a horror vagy a fantasy felé. Ami nem baj, sőt: remélhetőleg hamarosan horrorantológia is napvilágot láthat. 

A fantasztikus irodalom kifejezés bennem a keleti blokk tudományos-fantasztikumát idézi. A nyugati blokk felszabadult akcióorientáltságával, fordulataival szemben állnak az elnyomottabb népek történetei, a cenzorokkal való hadakozás, a kettős beszéd, a jövő társadalmába, fantasztikus történésekbe rejtett társadalom- vagy rendszerkritika, a filozófiai mélység. Míg számomra sci-fi az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, Ray Bradbury szövegei, addig fantasztikum Stanislaw Lem munkássága, a Sztrugackij-fivérek Piknik az árokpartonja vagy annak jóval filozofikusabb adaptációja, a Sztalker. Utóbbi a belső sci-fi, amit soha nem a technológiai újítás vagy a lenyűgöző fordulatok visznek előre, hanem az embert mindig is érdeklő kérdések más színben láttatása. Aligha létezik olyasvalaki, aki ne tette volna fel egyszer is a kérdést: mi végre vagyunk? A robotot/valamilyen lényt kreáló ember sztorija ugyanez pepitában: mégis képes újnak hatni. 

Szóval ezen a skálán helyezkedik el valahol az Üzenet egy messzi galaxisból. A kötetben találunk mindenféle történetet: egy részüket tagadhatatlanul korunk AI-forradalma ihlette, amivel nincs is semmi probléma. Olvashatunk félresikerült párterápiáról, az álmok jelentőségéről, az emberiséget felfedező, sőt, szimulációban tartó fajokról, gyíkemberekről, az emberi mindennapok ártatlan mozdulatait felnagyító vagy lekicsinylő idegenekről. A kötet változatos, a novellák három ciklusba szedve olvashatóak, egy idő után az ember visszatérő ismerősként köszönti a szerzőket. Megesik, hogy egyes szövegek tágítják egy másik szöveg univerzumát. Valószínűleg a cikluslogika az oka, de Juhász Kornélia egymáshoz kapcsolódó négy szövege túl közel került egymáshoz, amik közül néhány ráadásul a magyar történelem sorsfordító pillanataival foglalkozik: jobban élvezhető lett volna, ha akár az egész kötetben szétszórva bukkannak fel újra és újra a szövegek, amit az ember vár, de pont elfeledkezik róla, mikor újra érkezik egy.  

A sci-fi toposzhalmaza tálcán kínálja a témákat, az ismerős és bejáratott asszociációkat: határ a csillagos ég, vagy még azon is túl. Van itt vaskosan világépítés, kreatív karakterek, az univerzumnak megfelelő mértékű változatosság és gömbök – utóbbi valamiért gyakran visszaköszönt –, és az a sci-fi-betegségnek számító jelenség is előbbukan, hogy a kiterjesztett univerzumban, ami adott esetben több naprendszert is magába foglal, angolul nevezik a szereplőket. A legkiemelkedőbb novellák mégis a valamilyen egészen egyszerű, de nagyszerű poént vagy fordulatot felmutató írások. Ilyenek voltak a teljesség igénye nélkül Bíró Szabolcs Hurok, Ollé Katalin Üzenet egy messzi galaxisból, Csóka Ferenc Bálványimádókja vagy Gyökeres Kinga A világvége után kettővel balra című novellája. Ezek között szerepel olyan írás is, amelyben idegenek döbbennek meg az emberiség által küldött üzeneten, és fürkészik kutatva az égbolt távoli szegleteit, közben azon méláznak, vajon milyen lehet, hogy másutt is van élet, sőt, intelligencia. A spoilerrel természetesen nem az öröm elvétele volt a célom, és remélhetőleg nem is olyan könnyen dekódolható a novella, de arra szerettem volna rávilágítani, hogy az egyszerű ötletek kellő előkészítés mellett mennyire hatásosak tudnak lenni. 

Ami különösen jót tesz a kötetnek – bár lehetne több is –, hogy felvidéki vagy felvidéki ihletettségű témákat is feldolgoz. Ilyen Tóth N. Katalin A pozsonyi metró című írása. Ez már nem az antológiát, hanem a komplett szcénát érintő sóhaj: jó volna, ha több helyen találnánk meg magunkat! Hiszen ha az űr végtelenjében vagy egy fekete lyuk egyre sűrűsödő magjában nem találunk olyan formát vagy fajt, amilyen a felvidéki magyarság, amilyenek mi magunk vagyunk, minden bogarunkkal, álmunkkkal, traumánkkal, akkor hol máshol fogjuk? Jaroslav Kalfar már megcsinálta A bohémiai űrhajós című művével, amelyben Jakub Procházka az első cseh űrhajósként suhan a Vénusz felé a kozmoszban, s közben az élet dolgairól cseveg egy furcsa, pókszerű lénnyel. 

Egy szó mint száz: az Üzenet egy messzi galaxisból nagy vállalás, első a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának sci-fi-antológiái sorában. És csak remélni lehet, hogy nem az utolsó. Amiről még nem esett szó: a sci-fi egy gyakran lenézett műfaj, amelyet el is szoktak különíteni a szépirodalomtól. A science-fiction inkább a szórakoztató kategóriába esik, mintha ami már szórakoztat, képtelen lenne egyúttal elgondolkodtatni is. Remélhetőleg nem ez az utolsó a sorban, és történik nyitás a többi, lesajnált műnem felé is. Addig azonban az Üzenet egy messzi galaxisból c. könyvben mindenki találhat magának megfelelő novellát: vannak itt ismerős és ismeretlenebb történetek és megközelítések, hosszú utazások és egyhelyben toporgások, várhatóbb és váratlanabb csavarok. Sokszínűség is izgalom – amilyen a világegyetem.