A cím talán inkább egy képzőművészeti alkotáshoz illene, mint recenzió élére, de Tóth László Időutazás II. Alkalmi írások 2017-2025 című könyvének írásai egyértelművé teszik e választást. Az említett mű lapjain ugyanis irodalmárok és képzőművészek találkoznak (majd negyvenen, ha jól számoltam), továbbá az említett időszakban írt díjátadó szövegek, köszönetnyilvánítások, emlékezések, riportok hozzák közelebb Tóth László személyiségének, munkásságának, életművének egy szeletét. Egy recenziónak álcázott elmélkedés keretében megoldhatatlan, hogy mindenkivel foglalkozzunk, így az alábbiakban inkább azokról a gondolatokról vagy inkább társadalmi jelenségekről szólok, amelyek a könyv olvasása közben mélyebben megérintettek, és vélhetően nagyobb érdeklődésre is számot tarthatnak.  

Ám először is: miért flâneur? A flâneur jelentése egy a (nagyvárosi) tömegbe beolvadó, csendesen szemlélődő figura (Walter Benjamin tette meg az urbánus identitás ikonikus alakjává), akiről feltételezhetjük, hogy eme tevékenységnek – és korábbi tapasztalatainak – köszönhetően képes meghatározni önmagát és megfigyelésének tárgyát. A megfigyelés tárgyával kapcsolatban gondolhatunk akár a társadalmunkra (is)… 
Úgy vélem, Tóth Lászlóra ugyancsak illik ez a meghatározás: flâneur.  A mindenkori jelen állandó megfigyelőjeként – grafomán hajlamait kiteljesítve –, korának hiteles tanújaként hatalmas írott örökséget gyűjtött össze az idők során (ha írói eszmélését első versének időpontjától számítjuk, akkor bizony ez hatvanhárom év!), s ennek az örökségnek egy szeletét fogja össze az Időutazás II. (Miként „elődje”, az Időutazás). Az írásokat olvasva egyre inkább érik bennem a meggyőződés, hogy irodalmi életünk csendes, viszont annál alaposabb megfigyelőjéről (is) szól ez az összeállítás, egy olyan ízig-vérig irodalmárról, akiből, sajnos, egyre kevesebb van. Talán Tóth Lászlónak a képzőművészek iránti nyitottsága, vagy az írások rendkívül széles változatossága miatt az első, ami az Időutazás II. olvasása közben eszembe jutott – mert az ember már csak olyan, hogy szereti az analógiákat, mégha Spengler határozott meggyőződése szerint „Senkinek sem volt a leghalványabb sejtelme arról, hogy itt (megjegyzésem: mármint az analógiákban) bújik meg az az egyetlen gyökér, melyből a történelem problémájának átfogó megoldása eredhet.” – szóval az első, ami eszembe jutott, Kurt Schwitters munkássága volt, Merz-féle kollázsaival, installációival, verseivel. Meglepő és meghökkentő változatosság, a témák, alanyok rendkívül alapos ismerete; erről tanúskodik az Időutazás II.

Ám tovább haladva úgy ítélem meg, hogy a divizionizmus (vagy nevezhetjük pointillizmusnak is) analógiája hatásosabb és kifejezőbb. Igen-igen, a sok-sok kis ecsetvonás – amelyek végül a nagy művet (akár életműről is beszélhetünk, bár Tóth László esetében ez ugyancsak nehezen behatárolható) alkotják – amely, ha megfelelő távolságból, megfelelő szakértelemmel és nyitottsággal szemléljük, rájövünk, hogy a pointillizmus analógiája sokkal találóbb. Tóth László – az említett kötetben csokorba gyűjtött – pár oldalas cikkei, méltatásai, utalásai és persze a vele készített – terjedelmesebb és alaposabb – riportok megfelelő odaadással szemlélve tökéletesen egyeznek Groóh Gáspár ítéletével: „Az általa megszerzett tudást akarja minél szélesebb körben terjeszteni, védekezésül azzal a tájékozatlansággal szemben, amelynek Csoóri Sándor szerint van olyan szintje, amely már a gyöngeelméjűséggel társul.” 

Igen. Úgy mutat be másokat, hogy önmagát mutatja be, s a riportokban úgy beszél önmagáról, hogy másokat leplez le. Hetvenkedés című írásában igazolja sejtésemet: „E már-már idegesítő sokféleség egyetlen magyarázata: Egész életemen végighúzódó heves vágyam, hogy önmagam legyek (lehessek), így műveim is túlnyomórészt a kötött egyéni és közösségi identitások kérdései köré szerveződnek.”
Herkulesi, úgy is mondhatnánk „többemberes” munka, néha ő maga is érzi ezt: „Időző könyvemet (is) legalább öten írtam” …majd pár sorral lejjebb Márkot idézi: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.”
Flâneurünk, megfigyeléseit felhasználva endogén módon építkezik, s mindezt egy, a nagyközönség számára is fogyasztható komplex irodalmi emlékezetbe ötvözve teszi közzé. Az apró ecsetvonásokból/irodalmi alkotásokból egy nagyobb kép alakul ki. Az, amit Seurat és Signac festékkel, azt Tóth László leírt és le nem írt szavakkal fejezi ki. Rengeteg szín és árnyalat, komplementer árnyalatok a vásznon, őszinte és diplomatikus, tapintatos megfogalmazások a fehér papíron. A sok-sok ezer pont közötti üres tér a vásznon, elgondolkozásra késztető gondolatközök a papíron. Az értő fül érti a szünetet, meghallja az üzenetet. Tóth László üzenetét: értékek nélkül nincs mihez mérnie magát az embernek, értékek nélkül nem teljes az ember. 

És akkor itt van még a tükör. Miért tükör? Miért egy fémfoncsorral bevont üveglap?
Nos, a tükör elsősorban – ha már irodalomról és művészetekről van szó – a valóság hű mását, az önismeret eszközét jelenti, s e cél eléréséhez – mármint az olvasó személyiségének gazdagításához – Tóth László is – miként minden irodalmár – az írást használhatja és használja eszközként. Az, hogy ezt a célt olykor ugyancsak körülményes elérni, arról nem Tóth László tehet. (Mert bár egy nyelvet beszélünk, nem egyszer tapasztaljuk, hogy minden igyekezet ellenére azok, akikkel megérteni szeretnénk valamit, csak odáig jutnak el a megértésben, hogy belátják, mégsem értik azt, amiről azt hitték, értik. Más szóval, nem a nyelv az akadálya annak, hogy olykor nem értünk egyet.) 

Így tehát, bár a valósággal szembeállított tükör mutatja/mutathatja a valóságot, az őszinte írások mégsem érnek célt, bármennyire is szeretnénk. „A történelem problémájának átfogó megoldása” nem csak az analógiák, de a tükrök esetében sem működik.

De azért nézzük csak meg, hova állítja tükrét Tóth László, kit vagy mit szeretne szembesíteni, mit szeretne egyértelműbbé, érthetőbbé tenni. Az emlékezések és díjátadók figyelemre méltó szövegei mellett akadnak fajsúlyosabb, továbbgondolásra érdemes felvetések is, inkább ezekből említek párat!

Olyan társadalmi méretű kérdéseket érint a szerző, amelyekre nyilván nehéz a válaszadás, ám fontosságukra való tekintettel megkerülhetetlenek. Ilyen például Mészáros Károly 1989-ben megfogalmazott felvetése az irodalmi hagyatékok tudatos feldolgozásával kapcsolatban. Az Irodalom és emlékezet című írásában Tóth László továbbviszi a gondolatot, és rákérdez egy irodalmi múzeum megalapításának kérdésre, vagy „egy olyan programra, amely nyilvántarthatná egyes íróink irodalmi hagyatékának hollétét, lépéseket tehetne azok digitális emlékezet számára történő feldolgozásának érdekében.”

Ugyancsak húsba vágó kérdésekkel szembesülünk a Ki volt s ki lehetne nekünk Zalabai Zsigmond című írásában, melyek már évtizedek óta válaszra és megoldásra várnak. (A megoldást persze ismét ne Tóth Lászlón kérjük számon!) Az említett kérdéseken azonban el lehet mélázni: „Egyáltalán: olvasója a szlovákiai magyar irodalomnak, könyvnek van-e még?”  „…eljut-e még akár a legtávolabbi vidékekre is a szlovákiai magyar író s könyv? Hiszen könyvesbolt is alig akad már, ahol szívesen látott portéka lenne a szlovákiai magyar író s könyve…” „Könyvtáraink, kulturális szervezeteink, intézményeink, iskoláink rendezvényein…” „…lassan nem gyakoribb vendégek-e a már »menő«, de akár harmadik-negyedik vonalat képviselő magyarországi írók, mint a szlovákiai magyarok?” 

Fontos, létünket érintő és ugyanakkor veszélyes, sértődékenységre is okot adó kérdések, sőt azt is mondhatnám, feldolgozhatatlan kérdések, ám Tóth Lászlót nem olyan fából faragták, hogy holmi sértődékenység miatt visszafogja magát. Ha úgy látja, egy-egy bírálatot is megereszt, legyen szó Szalatnai Rezső vagy akár Rácz Olivér személyéről.  

A válogatás legizgalmasabb, legtöbbet mondó gondolatait azonban a riportok rejtik magukban. A művészetekkel továbbra is lépést tartva, zenei hasonlattal élve a korai ariosokat felváltják az érett áriák, ezek teljesítik ki az igazi hangzást, a riportok teszik egyértelműbbé, érthetőbbé a felsejlő, nehezen meghatározható, nehezebben körülírható Tóth László-i profilt. A divizionista képhez ezek adják a megfelelő távolságot, a megfelelő útmutatást. 
A szakmai, írói, kiadói, szerkesztői kapcsolatairól szólva az egyik riportjában fogalmazza meg és mondja ki őszintén – és talán a legkeményebben: „Szomorú tapasztalatom, hogy újabban az embernek a barátja is csak addig barátja, amíg érdekei úgy kívánják…”, „… ez már nem az én világom.” 
Ezek a színek is ott vannak a képen…

A sors kegyetlen. A sors nem kíméli a nagy költőket sem. Tóth László is eljut Horatius ódáinak egyik alapgondolatához, alapérzéséhez, melyet ugyan csak páran értenek, ám az érzést szinte mindenki átélte: „Odi profanum volgus et arceo.” (Ad chorum virginium et puerorum – III. 1.1.)

Az „et arceo”-t egyenértékűnek tekinthetjük az „ez nem az én világommal”.  Legalábbis egyik nyilatkozatában erre utal a nyugdíjba vonulásra utaló kijelentése, bár én erre nem vennék mérget. 
Azt javaslom, „utazgasson” továbbra is, időben és térben, üljön le egy-egy kávéház teraszán, és miközben palacsintáját fogyasztja, igazi flâneur módjára szemlélődjön, értékeljen, és írja le, mit lát, mit gondol! 

Erősítse meg, és ha kell, írja újra a társadalmi/irodalmi emlékezés szabályait, „terjessze megszerzett tudását”, és így gyarapítsa a szellem embereinek ugyancsak fogyatkozó táborát!