Az egyik oldalon itt van maga a történet, amely nem fér bele egy kötetbe: a Felvidékről származó magyarok történetfolyama Trianontól napjainkig, amelynek a szerző – eddig – három kötetet is szentelt. Továbbá itt van maga az író, akit – bár már Budapesten született – nem enged el ez a történéssor, holott annak nagy részéről csak áttételes információi lehetnek, lévén, hogy maga 1965-ös születésű. A magyar történelemnek azt a felkavaró szeletét írja meg könyveiben, amely igencsak érzelemdús, megrázkódtatásokkal teli, ugyanakkor csak a miénk: magyar keresztút a már letűnt, mostoha huszadik században. A szerző számos egyéni, megélt tapasztalatra épít, megírja nem csupán a saját családjáét, hanem tágabban értelmezve a felvidéki magyar sorsot, amelyről – hite szerint – nem szabad megfeledkeznünk. Kiemelten szerepel a szövegfolyamban az otthoni, a csallóközi történetek sora, s ezeket jól egészítik ki – néhol egymáshoz kötődő, párhuzamos eseményekként, néhol időrendben egymásra épülő, folytatólagos történetekként – az új hazában, Magyarországon megéltek. Mindazon kiszolgáltatott, tisztességes magyarok történetét dolgozza fel a három kötet, akiket kétszer is megbüntetett a sors: először akkor, amikor leszakították őket az egyetemes nemzettestről, másodszor pedig akkor, amikor meg őket tették meg bűnbaknak a történelem igaz és igaztalan fordulataiért.  

„Én magamat átvitt értelemben csallóközinek tartom, noha én már Budapesten születtem, hiszen a nagyszüleimet 1946-ban elkergették a szülőföldjükről. És az nagyon fontos, hogy mi is történt akkor. Nagyapám egy katolikus általános iskolának volt az igazgatója, s amikor Beneš betiltotta a magyar szó használatát, a nagyapám továbbra is magyarul merte tanítani a magyar gyerekeket egy színmagyar faluban. Ez volt a bűne. Ezért vették el a házát, a földjét, a hazáját, négy gyerekkel ezért dobták át az országhatár túloldalára. Az én olvasatomban a nagyapám a szlovákiai magyar pedagógusügy mártírja. Ilyen családi háttérrel szinte szükségszerű, hogyha az ember tollforgatóvá válik, akkor ezeket a történeteket fel kell dolgozza. Mégsem nekem jutott az eszembe. Tíz évvel ezelőtt a feleségem vetette fel, hogyha már olyan sok történetet meséltem neki meg a gyerekeinknek azokról az időkről, akkor miért nem írom meg? Tehát végül is ő volt az ihletadó, aki elindította ezt a folyamatot. A tíz évig tartó munka most befejeződött, három kötet lett belőle”– vallja. A Megyek túlra Trianontól 1948-ig, a Mécses a ködben az 1950-es évekig követi a felvidéki magyarság sorsát, míg a harmadik kötet, az Éjfélre kialszanak a lángok a 1960-as évektől egészen a közelmúltig tekint, s a felvidéki magyarság 20. századi és 21. század eleji sorsát tárja elénk, az identitás, az asszimiláció és az emlékezet kérdéskörében.

Pozsonyban élő olvasóként többször elgondolkodtam a kötetek olvasása során, mit mondhatnak ezek a történetek a Magyarországon, Erdélyben vagy a Délvidéken élő olvasók számára. Persze, minden családnak megvannak a maga históriái, amelyeket bizonyos ideig megőriz a családi emlékezet, de az újabb történések idővel felülírják őket. Ezért fontos lejegyezni őket, belőlük áll össze a nemzet története – azzal, hogy a családi, emberközeli történetek érzelemdúsabbak is, mint a történészek tárgyszerű értekezései, s ezért többet adnak vissza az események igazi mélységeiből. Ezt teszik Jezsó könyvei is, amelyek nem csupán érdekfeszítő olvasmányokat kínálnak az olvasónak, hanem olyan morális tartalmat is, amely segít az értékeinket megtartani modern korunk  egyre ridegebbé váló világában is. 

Az első kötetet egy ikerpár története uralja, akik a szerző számára az egységes magyar nemzet jelképei, ráadásul nőként az élet szimbólumai is. A regényfolyamban Trianon választja el őket egymástól: egyikük családjával Szlovákiában marad, míg a másik Magyarországra kerül. Ennek a két családnak a párhuzamos történetét követi végig a 20. századon át egészen napjainkig. Értelemszerűen a trilógia három kötetének az első regénye Trianon első nemzedékéről, a második része a másodikról, a harmadik kötete pedig a harmadik generációról, vagyis a mostani, a huszadik század második felében született nemzedékről szól. 

A legutóbbi, harmadik kötet címadó mondata – Éjfélre kialszanak a lángok – egyszerre konkrét és metaforikus: az idő múlását, a kihunyó emlékezetet, ugyanakkor a kitartás drámáját is jelenti. A lángok szimbólumként szerepelnek itt, hiszen a szerző szerint a fény addig él, amíg valaki őrzi. Ez a – mondhatni, a regény kulcsmondatává váló – kijelentés mégis a derengést, a fény felé mozdulást sejteti, nem véletlen, hogy a főhős irodalmár magában gyakran Adyt, Pilinszkyt és Faludyt idézi…

A regény cselekménye az 1960-as évektől indul, s a 2010-es évekig tart. Ez az időszak a felvidéki magyarság számára viszonylagos stabilitást, ugyanakkor lassú asszimilációt jelentett. A nyílt elnyomás helyét a közöny, a feledés és az elvándorlás vette át. A szerző realista alapossággal, de mély érzékenységgel ábrázolja ezt a korszakot. Azt a korszakot, amelyben a falusi közösségek lassan megszűnnek, az iskolák egy részét bezárják, a templomok kiürülnek. A fiatalok már a városokba, sőt, a fővárosba: Pozsonyba, illetve Budapestre, vagy még távolabbra, nyugatra mennek. A szomorú vagy enervált szülők pedig azt mondják, sőt, talán el is hiszik, hogy ez a kisebbik rossz számukra, ott legalább jobban tudnak boldogulni – Magyarországon magyarként is. A sokszálú történet a Felvidék és Magyarország több helyszínén játszódik, bemutatva a kisebbségi lét problémáit, a történelmi traumákat, a személyes és közösségi emlékezet erejét. A szerző figurái hús-vér alakok, akik sorsuk változásával lelkükben, céljaikban is formálódva élik meg a saját drámájukat. Ha a regény karaktereit és katarzisát nézzük, mindegyikben az élethelyzet és a morál, a test és a lélek között feszül drámai konfliktus. Az Irodalmár és Éva finoman megrajzolt belső monológjait gyakran párhuzamosan, gyors váltásokban látjuk, vagy az álom motívumban megjelenő Ádám, illetve családja életének jellemző állomásairól is villanásokban értesülünk. A regény szerkezete mozaikos, fejezetei novellaszerűek. Minden rész egy-egy generáció vagy közösségi esemény köré szerveződik, de a motívumok és utalások révén szorosan összekapcsolódnak. A regény az identitás és közösség problematikáját több szálon is felmutatja. Túlnyomó részben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent magyarnak lenni a Felvidéken, mi minden jelenti a kisebbségi lét dilemmáit (asszimiláció, nyelvi-kulturális veszteség, nemzeti emlékezet kihívásai, de a megélhetési gondok is), s ebben mi a család és a közösség szerepe. Ide tartozik az is, hogy milyen módon őrzi meg a közösség a múltját, milyen kompromisszumokat kell kötni a megmaradásért. Ehhez két perspektívából is bemutatja a szerző a folyamatokat: a budapesti magyar illetve a felvidéki magyar viszony szemszögéből, egyben rávilágítva az „anyaországi” perspektíva és a határon túli közösségek gondolkodásának különbségeire is.

A nehéz témák ellenére érdekes, jó stílusú, olvasmányos mindhárom kötet, s az igényes olvasót el is kell, hogy gondolkodtassa határon innen és túl is. Nagyon fontos ugyanis a morális üzenetük is, amely korunk emberét az erkölcsi értékek – az igazsághoz való ragaszkodás, az egymásra való odafigyelés, az egymás iránt való szolidaritás – megtartásának fontosságára figyelmeztetik. Széthulló világunkban mindezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az éltető lángoknak nem szabad kialudniuk…