Beszélgetés a hetvenéves Hogya György Talamon–díjas íróval

A Királyhelmecen élő Hogya György (1956.8.16.) prózaíró első írásait a Nő és az Irodalmi Szemleközölte 1983-ban. Két írással szerepelt a Próbaút címen megjelent antológiában, majd a Főnix Füzetek sorozatban önálló kötettel jelentkezett. Legutóbbi önálló könyve, a Félreértések és félremagyarázásokcímű esszékötet 2022-ben jelent meg.

Emlékszel az első sikerre vagy buktatóra?
1983-ban a Nő című hetilap irodalmi pályázatot hirdetett, beküldtem valamit, amire már nem is emlékszem, és a ki nem adott első díj mellet második díjat kaptam. Nem nevezném sikernek, de ennek köszönhettem, hogy az akkor Érsekújvárban szerveződő Iródia vezetője, Hodossy Gyula meghívott az első találkozójukra. Ez a meghívás és az azt követő három év alatt ott szerzett tapasztalatok és ismeretségek már kimondottan „szakmai” sikert jelentettek…

Az írói világod hogyan alakult az évek során? Milyen témák, motívumok dominálnak a műveidben? Változott-e egyáltalán az írói szemléleted és a témaválasztás az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar közösség életében tapasztalható változások tükrében?
Írói világom folyamatosan változott és változik. Az elmúlt ötven évben sokféle munkát végeztem, és ez a változatosság nyilvánvalóan befolyásolta a gondolkodásomat, a világra való állandó rácsodálkozásomat. A sokféle munka és a sokféle írás együttesen hatott rám. Ma is azt tartom, hogy az írónak rengeteget kell olvasnia. Hogy milyen témák és motívumok dominálnak a műveimben, arról az a pár olvasó tudna mesélni, akik esetleg olvassák az írásaimat. Az olvasmányélmények hatására a témák is állandóan változtak. Egy ideje az esszé műfaja fogott meg, és az esszé fontosságát igyekszem is hangsúlyozni minden egyes írásomban. Ez is nagyon hosszú folyamat, amely talán Montaigne esszéivel kezdődött, és Musillal, Hamvassal, Spenglerrel, Odo Marquarddal folytatódott. Ez persze távolról sem a teljes névsor, különböző esszéírók írásait elemezve, azokon rágódva nagyon sok más, hasonló szerző gondolataival, idézeteivel is kapcsolatba kerültem. Schopenhauer, Borges, Eco és mások utalásokat használnak, és én ezeket az utalásokat is igyekeztem megfogni, értelmezni. Nem tudom felsorolni azokat a filozófusokat, esszéírókat, akiket alaposabban és kevésbé alaposan, tehát csak rövid írásaik alapján ismertem meg. A kevésbé alaposra mondok egy példát: Nicolo Dáviláról csak az Irodalmi Jelen egyik számában közölt széljegyzetei kapcsán szereztem tudomást, de könyveit beszerezni sokáig nem tudtam. Addig azt a pár széljegyzetet „emésztettem”, ami azt jelenti, hogy nézeteit próbáltam megrágni, és amint lehetőség nyílt rá, ütköztetni másokkal. Ebből – tehát a mások nézeteinek ütköztetéséből – kellene, hogy megszülessen a saját véleményem, ami, ugye, bizonyos értelemben mégsem csak a sajátom, hiszen éppúgy része a közös tudásunknak, mint minden más, amit a saját kultúránk ránk erőltetett. Az igazán eredeti gondolkodás képességét azokban látom, akik képesek az adott kultúrkör határait feszegetni. Köztudott, hogy minden egyes kultúrában az ott élő emberek gondolkodását, sőt mi több döntéseit is meghatározza az a kultúra, amelyben felnőttek. Nos, ezt a prokrusztészi ágyat szétrúgni, az az igazi kihívás! Nagy szerepe és kényszerítő ereje van a kultúrák találkozásának, s egy példát ezzel kapcsolatban is megemlítek: Pápua Új-Guinea őslakosai még a múlt század elején is annak az ősrégi szokásnak engedelmeskedtek, amely előírta, hogy az ismert a jó, az az elfogadott, az ismeretlent pedig el kell pusztítani! Ezért ha két magányos bennszülött találkozott az erdei ösvényen, és nem tudtak kitérni, leültek a földre, és elkezdték emlegetni, sorolni az ismerőseiket. Ha akadt közös ismerős, akkor természetesen a másik már nem idegen, így békésen továbbmentek, de ha nem, akkor meg kellett ölniük a másikat. Ez ugyan egy kirívó, szélsőséges példa, de ha belegondolsz, akkor finomabb formájában ugyanez az érvrendszer hatotta át az európai gondolkodást is. A „suba subához, guba gubához” elv szerint házasodtunk, találkoztunk, „rétegződtünk”, és így zajlik ez ma is. Nem öljük meg a másikat, csak jelezzük: „Nem közénk való vagy.” A kultúrák találkozása tehát segít az oldódásban (az Új-Guineai bennszülöttek már nem ismeretlenségük okán ölik egymást), és ezen felül az írásokhoz való hozzáférés is nagyon erősen véleményformáló lehet. Itt jön képbe az esszé, mint a szellemi eszmélés egyik nagyon hatásos eszköze. Persze az esszé önmagában nem sokat ér, ha az esszéíró és a társadalom nem teremti meg az esszéolvasót! Ha nincs érdeklődő, ha nincs „befogadó”, önmagában az esszé hatástalan. Akkor működne a dolog, ha az esszéíró és az esszéolvasó egy erdei ösvényen találkozva leülnének, és megkeresnék közös ismerőseiket… és ha nem találnak ilyet, akkor legalább nem ölik meg egymást…

Van-e tervezett vagy folyamatban lévő új műved, s ha igen, milyen témában?
Állandóan dolgozom, és megpróbálok nem gondolni azokra a tényezőkre, amelyek az írásom, esetleg a könyvem kiadását befolyásolják. Az esszéolvasót „megteremteni” csak úgy lehet, ha kapcsolat van közöttünk. Ehhez, ugye, kulturális intézményeink segítségére lenne szükség. Mármint a könyv megjelentetése érdekében. Utolsó kéziratomat már másodszor, tehát második éve „nullázta le” a Kultminor egyik buzgó cenzora, így arra kell gondolnom, hogy az illetőnek esetleg igaza van, és az írásaim nem érik el a közlésküszöböt vagy… a másikra meg nem is akarok gondolni. Ettől függetlenül írok. Pár esszé van még a tarsolyomban, aztán egy kisebb szünetet kell tartanom, fel kell töltődnöm. Ez olvasást jelent.  

 Kik azok a kortárs írók vagy költők, akiket különösen szeretsz vagy inspirálónak találsz?
Számomra minden „jó” író kortárs. Állandóan visszatérő és meghatározó élményt jelentenek az életemben azokkal az írókkal való találkozások, akik a korrekt vitatkozás és kétely szellemét ültették el bennem. Nagyon hosszú a névsor. Az egyik könyvespolcomra kiválogattam azokat a szerzőket, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot, ha csak pár oldal erejéig is, de időnként fellapozom őket. A költők közül a múlt század első felének magyar alkotóit ismerem inkább, olyannyira, hogy jó pár kötet ott van az ágyam mellett, és esténként azokat is lapozgatom.  

Milyen értékek vezérelnek az életében? Mi a legfontosabb tanítás, amit az írói pályán átadnál a kezdőknek?
Ha értékekről beszélünk, akkor elsősorban keresztény világunk értékeit kellene, hogy szem előtt tartsuk, hiszen egyházaink közvetítésével alakult ki erkölcsi tartásunk. Azt hiszem, ha őszintén a tükörbe nézünk, akkor be kell vallanunk, hogy a vallás, pontosabban vallásaink egyházai nem váltották be az erkölcsi fejlődésünkhöz fűzött reményeket. Sem tűzzel, sem vassal, sem igével nem tudtuk megnevelni Káinjainkat. Hiába van Tízparancsolat, a vétkeink, esetleg bűneink utáni feloldozást mi saját magunk „kezeljük”. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy mire számíthatunk a továbbiakban az egyházunktól, ha a II. Vatikáni zsinat négy konstitúciójának megfogalmazása idején (1965-ben) a Rómától nem messze fekvő Domitillában megrendezett „katakombapaktumnak” nevezett találkozót csupán negyven püspök kezdeményezte! Kidolgozták a szegénység egyházának ügyét szolgáló dokumentumot, és a zsinaton jelenlévő 2500 zsinatoló püspökből mindössze 500 írta alá ezt az említett dokumentumot. 2500-ból 500. Főleg a szegény régiók püspökei támogatták az ügyet, az emeletes házzal, autóval, szakácsnővel rendelkező fejlett országok püspökei nem. Röviden ennyit a példamutató értékmegőrzésről….  A kulcsot a változáshoz a régebbi – egyház előtti – múlt értékeinek ismerete és tisztelete jelenti, valamint a felismerés, amely az egyetlen parancsolat üzenetét jelenti. Egyetlen parancsolatot kell ismernünk, és ez az egyetlen parancsolat bele kell, hogy vésse magát gondolkodásunkba, viselkedésünkbe, érzelmeinkbe. A múlt értékeiből tudunk csak igazán kiindulni, és azokhoz igazodva, azokat igazítva előre lépni. Lehet, hogy valaki szerint túlzott elvárás a történelem alapos – hangsúlyozom, nem teljes! – ismerete, de enélkül csak homokra építünk várat. Ezt tudom javasolni a kezdőknek is. Ha nem olvasnak sokat, nem barátkoznak a művészetekkel, akkor nem fognak tartós alkotásokat létrehozni. Lehet divatos stílusoknak hódolni, lehet népszerű témák fel- és átdolgozásával csábítani az olvasókat, mindez tiszavirágéletű lesz. Ha valaki nem ismeri a kilenc pontos rejtvénymegoldást, nem baj. Ha valaki sokat gondolkodik, és akkor sem jön rá a megoldásra, az sem baj. A baj akkor kezdődik, ha elvárják, hogy valaki megmutassa nekik a megoldást, és ettől okosnak hiszik magukat. Ha nem tévedek, az Iródia kezdeti időszakában, 1984-ben, Tőzsér Árpádnak volt egy elgondolkodtató kijelentése, amikor a kezdőket értékelte: „Az összkép lehangoló”. Ezzel nem a tehetségeket bíráltavagy vonta kétségbe, hanem az erudíció hiányát kérte számon. Nos, tapasztalataim szerint, ha mi, iródiások, felkészületlenül és erudíció nélkül vágtunk neki az irodalom hatalmas óceánjának, akkor a mai fiatalok sokkal hátrányosabb helyzetben vannak, mondom ezt annak ellenére, hogy sokkal több lehetőségük van „utánanézni” dolgoknak. De, mint a kilenc pontos rejtvénnyel kapcsolatban említettem: ha készen kapod a megoldásokat, az csak rövid távú átmeneti megoldást jelent. Abból nem lesz tartósan értékes mű. Több dolgot is hiányolok a fiatalokban. Véleményemre az a tény jogosít fel, hogy több, fiatalok által benyújtott pályázati munkát volt lehetőségem elbírálni. Az első a lázadás hiánya. Semmi újat, semmi forradalmit, semmi lázadót nem látok az „új idők” írásaiban, inkább letargia, szerelmi csalódás, beletörődés, olykor obszcén kifejezésekbe rejtett feltűnési vágy jellemzi ifjú titánjainkat. A másik – amit szintén kapcsolatba tudok hozni hiányos műveltségükkel – a „rálátás” hiánya. Hiszen mint említettem, olyan összehasonlíthatatlanul több lehetőségük nyílik az információk – és itt elsősorban a múltbéli információkra gondolok –, beszerzésére, amelyről mi még csak nem is álmodozhattunk, és mégsem használják ki. Mennyivel nehezebb dolga volt Merezskovszkijnak Julianus aposztatáról, Leonardóról vagy Napóleonról beszerezni az adatokat, mint manapság! És ennek ellenére, ha megkérdezem, hogy mi a véleményük a demokráciáról, vagy mi is az a civilizáció, amelyben élnek, értetlenséggel találkozom. Egy példa ennek illusztrálására. Egy középiskolában tartottam előadást, és rögtön a kultúrával kezdtem. Mennyire van jelen életünkben, viselkedésünkben. Erről tanúskodik például az is, mondtam, hogy itt jártok, és a földön pedig itt hever egy keksz celofánborítója. Mit gondolsz, ki szaladt oda felvenni? Nos, nem a fiatalok. A tanárnő szaladt oda, és vette fel, a fiatalok keresztbe tett lábbal minden szégyenérzet nélkül nézték. Milyen véleményük lehet a kultúráról, és miképp akarnak írni róla?  

Mit jelent számodra a 70. életév? Milyen érzésekkel gondolsz vissza az elmúlt évtizedekre?
Sok mindenre megtanított. Miután jómagam is nemegyszer kényszerültem megalkudni – egy alkalommal kimondottan túlélésem érdekében –, sokkal megértőbb és elnézőbb lettem embertárasaimnak a társadalmi igazságtalansággal szemben tanúsított csökönyös belenyugvásának látszó viselkedésébe. Régebben – az imént említett és a fiataloktól elvárt forradalmi hevületnek köszönhetően – úgy véltem, hogy a dilettantizmuson és korrupción alapuló parancsuralmi rendszerek ellen éppúgy kötelező fellépni, és ha kell, akkor harcolni, mint a tömeg debilitásával határos közömbössége ellen, ám a fizikai munkát végző volt kollégáim között kétkezi munkával eltöltött idő megtanított arra, hogy amiképp nekem nem volt se időm, se erőm azokban az időkben írással foglalkoznom, úgy nekik sem volt idejük, se kedvük olvasással tölteni a szabadidejüket. Ott és akkor szembesültem a „fallal”, amely a magas és a népi kultúra között húzódik. Nem lehet elvárni a kétkezi munkástól, hogy magas eszmékkel foglalkozzon… és nem is szabad haragudni rá, netán számon kérni, hogy olvasson; ráadásul esszéket! Ugyan ki tud ilyesmit kitalálni? Az esszé és a magas művészet üzenetei a társadalmi gondok megoldásával kapcsolatban egyfajta szellemi elitnek kell, hogy szóljanak, egy olyan hiteles csoportnak, amely élvezi a tömeg bizalmát, és alkalmas arra, hogy az üzenetek – a népi kultúra képviselői számára érthető, hiteles – magyarázatával komoly társadalmi döntéseket hozzon. Ez az elit távolról sem lehet politikai beállítottságú, az csak csődöt jelentene. Ebbe az elitbe csak olyan a múlt és a jelen értékei iránt elkötelezett emberek kerülhetnének, akik végérvényesen leszámolnak az önmagát állandóan felszámoló demokrácia téves eszméjével. Az elmúlt hetven év megtanított rá, hogy az elkövetkező időkben ilyesmivel nem számolhatok, ezért a csendes, „befelé irányuló emigrációra” szavazok, visszahúzódó életre készülök fel. 

Van olyan élményed, amely különösen meghatározó volt számodra az írói életben?
Életünk legmeghatározóbb élménye a haláltudat, és nagyon sok író, gondolkodó hajlik arra, hogy az elmúlás gondolatával kacérkodjon. Seneca szerint minden, ami életünkből letelt, már a halálé, Spengler pedig a nyugat alkonyát jósolta, ami, ugye, a mi civilizációnk. Akadtak, persze, radikális gondolkodók is, De Sade márki egyenesen a civilizáció (és nem mellékesen a moralitás birodalma) megszüntetéséért szállt síkra. Mindezzel csak arra a kiábrándultságra szeretnék utalni, amely az utóbbi idők történései miatt alakult ki az emberekben. Vezetőink részéről – a legalsótól a legfelsőbb szintig – értelmetlen döntések sorát tapasztaljuk, és ez elkeseríti az embereket. Joggal. Őrült Káinjaink jelenleg is zajló háborúk soráért felelősek, és mi nem látjuk a megoldást. „Az összkép lehangoló”, idézem ismét Tőzsér Árpádot, de most már társadalmi viszonylatban. Hát bizony, szerintem is lehangoló, és a változást – ha lesz – az én korosztályom már nem tudja befolyásolni. Talán tizenöt éves lehettem, amikor már „tudtam”, hogy író leszek. Lesz, ami lesz, de az leszek. Azzal is tisztában voltam, hogy írói munkámmal nem fogom megváltani a világot. De úgy gondoltam, hogy magányomból küldött gondolataimmal, írásaimmal legalább segítek másoknak, hogy ők váltsák meg a világot. Egyébként, válaszom a kérdésedre: életemben a magány a legmeghatározóbb élményem. Ehhez még egy megjegyzés: A minap érdekes diskurzust folytattam az MI-vel. A kérdésem a Theophrasztosz-i és Umberto Eco-i szövegértelmezés kérdéseivel volt kapcsolatos, de nem ez a fontos. A beszélgetés végén az MI a belé táplált udvariassági szólamokon túl a következőt kívánta nekem: „Kívánok neked magányos, de annál gyümölcsözőbb alkotómunkát!” Mintha saját kiáltásom visszhangját hallanám Platón barlangjából…