I.

Paul Klee Angelus Novus című képe. Első látásra olyan, mint egy gyermekrajz. Sokak számára leginkább Walter Benjamin (ő vette meg a képet) véleménye, értelmezése a mérvadó, aki szerint a képen látható angyal a történelem és a progresszió allegóriája. A nyitott szájú, széttárt szárnyú angyal mintha töprengene valamin. Amiképp Benjamin fogalmaz: „az angyal a múlt eseményeinek szétromboló hatása elől menekül, és a jövőbe tekint, bár a vihar közeledtét látva nem tud mit tenni”.
Érdekes kép. Nem csak a körülményes „előállítási” technikája miatt, hanem mert nagyon fontos „háttérből fakadó” effektussal fogja meg a szemlélőt. Amikor Klee végül akvarellé alakította át a képet, különböző „pacák” és „maszatolások” segítségével a háttértartományt valamiféle Rorschach -effektusként tálalta a képet értelmezni kívánó nézőnek, így a mű ezen része is szabad utat enged a fantáziának. Ezt már Peter von Haselberg állítja meglehetősen meggyőzően.  

Az 1921-ben Benjamin által alapított – és már a lap első megjelenése előtt megbukott – Angelus Novuscímű folyóirat is ennek a szabadjára eresztett fantáziálgatásnak a jegyében született és halt el. (A szerzők eleve lemondtak arról, hogy egymással bármiféle közösséget vállaljanak, s írásaik is a kölcsönös idegenkedés jegyében ábrázolták a korszellemet.)

Elgondolkodtató.

Az angyal töprengésére való utalás első hallásra – számomra – oximoronnak tűnik. Miféle angyal az, amely töpreng? Kételkedhet-e egy angyal egyáltalán? Miféle angyal az, amely talán valami – eredetét, forrását tekintve meghatározhatatlan – kétely folytán töprengeni kezd? El tudunk képzelni egy Angyali üdvözletet egy töprengő, kételkedő angyallal? Mivel a töprengés és a kétely kontingenciája – számomra – megkérdőjelezhetetlen, így nehezen közelítek a töprengő angyal fogalmához…

Summa summárum, egy angyal töprengése nem annyira könnyen értelmezhető, mint saját töprengésem. 

Igen, önmagamat a töprengők táborába sorolom, és mind szóban, mind írásaimban a töprengésem tárgyát igyekszem nemcsak meghatározni, de kordában is tartani. Nem kell tehát olyan szabadjára engedett töprengéstől tartanod, mint mondjuk „Burke töprengése” (Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról), sokkal inkább tartom magam Elizabeth Peters megfogalmazásához: „A töprengés nem időpazarlás, segít eltakarítani a lehullott gallyakat a következtetés sűrűjéből.” Így van. A szellemi rendteremtés célja nálam eltakarítani azokat a lehullott gallyakat, amelyek esetleg gátolják a hosszú távra alkalmas életviteli, filozófiai gondolatok alapos érlelését és kidolgozását. Mindazonáltal megtörténhet, hogy a figyelmes szemlélő – az Angelus Novus hátterének maszatjaihoz hasonlóan, melyek a kép egy különleges értelmezését váltják ki – a töprengésem során felmerülő gondolatok összefüggéstelenségét, a tárgytól való elszakadását vélheti majd felfedezni. Ennek ellenére megkockáztatom citálni José Ortega y Gassetet, aki az általam hosszú távra alkalmas életviteli gondolatok felismerésével és alkalmazásával kapcsolatban a következőkkel igazolja elvárásomat és érvelésemet: „Hogy a gondolkodás igaz legyen, szükséges, hogy a dolgokkal, rajtam kívülállóval összefüggjön; de, ugyanakkor, hogy ez a gondolkodás egzisztáljon, nekem gondolnom kell, el kell mennem az igazságért, amelyet egészen az életembe kell építenem, immanens részéül annak a kicsiny, biológiai világnak, ami én vagyok.” Töprengésem során tehát el kell mennem az igazságért, s ettől nem tántoríthat el az sem, hogy olyan gondolatokkal birkózom meg közben, amelyek nem az enyémek, sőt mi több, be kell vallanom, hogy az alább következő írás hemzseg majd az olyan eredeti gondolatoktól, amelyek nem az én gondolataim. Pontosabban: nem tudom, mennyire az enyémek, mennyire nem. Sajátomnak tekintem őket, hiszen a kultúra, amelyben felnőttem, eleve arra készített fel, hogy minden, amit, mint faj elértünk, közös tulajdonunk, sőt egész kultúránk arra épül, hogy kész megoldásokat nyújtson a megoldandó problémák nagy részére. Galilei írja 

Az Aranymérlegben, hogy Velencében értesült egyik barátjától arról, hogy Hollandiában olyan optikai készüléket fedeztek fel, amely a távolban lévő tárgyakat közelebb hozza. Amint hazatért Páduába, még az első éjjel ólom orgonasíp és lencsék segítségével összeállított egy távcsövet. Írásában megjegyzi, hogy találmányának értéke semmivel sem csökkent azért, mert hallott ilyen eszköz létezésről. (Azokban az időkben Galilei érdeklődésének középpontjában a napfoltok, a bolygómozgás és a távoli égitestek vizsgálata állt, így több mint valószínű, hogy előbb-utóbb megszerkesztett volna egy „távolbalátó” eszközt.)  A jelenség tehát, hogy különálló emberek egymástól függetlenül azonos gondolatra juthatnak – Marquard és Gasset, Darwin és Wallas, Galilei és a holland optikus – egyáltalán nem egyedülálló. 

Egyértelmű tehát, hogy a töprengésem tárgyául választott gondolatok elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy gondolkodásomban haladhassak. Nyilvánvaló, hogy: „a szellem nem haladhat előre úgy, hogy valamilyen irányt ne követne”. (Ez például Poul Martin Møller gondolata, akit Niels Bohr kedvenc írójaként is számon tartanak.)

Elsősorban tehát az irány meghatározása a lényeg, s ez az irány – legalábbis számomra – az emberi szellem olyasfajta proceptív irányulását célozza, amely egységesen tekint a múlt értékei felé, egyértelműen értékeli a jelen lehetőségeit, és kikezdhetetlen jövőképet rajzol maga elé. A procepció egyébként műszó, amennyire tudom, Justus Buchler ezzel a kifejezéssel illette azokat a – pszichológiai értelemeben vett – „beállításmódosításokat”, amelyek nemcsak a percepció (észlelés) megjelenését tartalmazzák, hanem az emlékezést, az ítéletalkotást, a következtetési folyamatokat és sok minden mást. 

Mielőtt továbblépnék elengedhetetlennek tűnik a „beállítódásról” való bővebb információ dióhéjban való megosztása. Ha nem tévedek, akkor – többek között – G.W. Allport foglalkozott az emberi elme működését meghatározó beállítódásokkal: „A személyiség azért strukturálódik, mert tágabb értelemben vett »beállítódásokból« épül fel…” „…ezek permanens cselekvési lehetőségek…” „jelenleg lappangó képességként hordozzuk őket magunkban, ha pedig megfelelő körülmények közé kerülünk, rájövünk, hogy ezek készen állnak a cselekvésre…”

Lám egy újabb megközelítés! A „beállítódások” ugyan a pszichológusok kisajátított terminusa, ám nem kell hozzá különösebb tehetség, hogy az ember felfedezze a hasonlóságot mondjuk a kultúrával kapcsolatos definíciók egyikével-másikával. A kultúra elsősorban azért formálja a személyiséget, mert kész és kipróbált megoldásokat szolgáltat az élet problémáinak nem kis részére. A gondolkodásunk működését irányító hatásokat – tegyük hozzá, meghatározó hatásokat! (és erre később visszatérünk) – környezetünk már jóval azelőtt ránk erőszakolja, semmint azok jelentőségét fel tudnánk mérni, meg tudnánk ítélni. Mennyire független és eredeti tehát döntéshozó gondolkodásunk, mennyire mentes a kultúránk által ráerőszakolt sémák, megoldások, beállítódások hatásától? 

Nos, hogy a beállítódásokból felépülő személyiségünk mennyire áll készen arra, hogy megfelelő körülmények között cselekvésre szánja el magát, ez valójában korunk nagy kérdése. Amikor e sorokat írom, társadalmunk különböző problémák megoldásával küzd, kihívás tehát akad bőven. Ez egyaránt érinti vallási és politikai életünket is. 

Sokan úgy vélik, hogy „miután a kultúra általános színvonala emelkedett, az emberi szellem felkészült egy integrált tanítás befogadására”, amelyből – szintén tévesen – az következik, hogy közös tudásunkat – olykor ki nem mondottan – sokan úgy kezelik, mint közösen felfedezett tulajdont, melyért mindannyian megdolgoztunk, s amelyet mindenki egyaránt ért és használ. Nem nagyon lamentálunk afelett, hogy ez a fajta „tömegek által való kisajátítás” a fejlődés végét jelenti, s egyáltalán nem segít abban, hogy felismerjük, leleplezzük azokat – az imént említett – külső erőket, amelyek szellemi életünk működését, fejlődését irányítják. Csoda-e, ha ilyen előzmények után képtelenek vagyunk korunk „betegségének, betegségeinek” valódi gyökereihez leásni?

De hát lássunk pár példát arra, hogy hogyan is öröklődött „közös” tudásunk!

Nagy Sándor szemére vetette Arisztotelésznek, hogy „magasabb oktatásra szánt” előadásait kiadta, így mindenkinek köztulajdonává válva ő, Sándor, mennyivel lesz különb a többieknél? Mire Arisztotelész válasza: „Tudd meg tehát, hogy ezek ki is vannak adva meg nem is, mert csak azok értik meg akik engem hallgattak.” (Rövidre zárva: az ismeretek önmagukban senkit sem tesznek okossá, műveltté.)

Kleiszthenész még betiltotta Homérosz költeményeinek – valamint Adrasztosznak, a város hősének – az előadását, ezzel is megpróbálva elérni, hogy a dór nemességet elszakítsa lelki gyökereitől, ám ha ma nem mi magunk „dolgozunk meg” a tudásunkért, miféle gyökereket feltételezhetünk, miféle gyökerektől szakadhatunk el? 

Töprengésem folytán miért van mégis olyan érzésem, hogy Kleiszthenészek elszánt csoportja továbbra is hathatósan mesterkedik azon, hogy valamiféle ősi kulturális gyökereket – még ha mégannyira kikezdhetőek is – hóhéri vágással elszakítson?

Egyik kortárs filozófusunk is arról lelkendezett nemrégiben, hogy mennyire szerencsések mai fiataljaink, akik – régebbi korok kevésbé szerencsésnek mondott fiataljaival ellentétben – hozzáférnek a világ leghíresebb és legismertebb irataihoz. 

Theodore Roszak: „Szerencsések azok a kultúrák, amelyek Homéroszra vagy a bibliai történetekre vagy a Mahabharátára alapozhatják gyermekiek oktatását.” Aztán így folytatja: „A hősi példákból megtanulják, hogy az életben teljes felelősséggel tervezzenek. Röviden, hogy egy nemes mértékhez mérjék életüket.”

Spengler már száz évvel ezelőtt kivéreztette ezt az állítást: „Ideje volna már végre-valahára túljutni azon a régi és nagy tekintélynek örvendő előítéleten, mely szerint az antik világ azért áll hozzánk bensőleg közel, mert mi az antikvitásnak állítólag tanítványai és követői vagyunk, holott valójában csupán rajongói voltunk.”

És valóban. Homéroszt nem felejtettük el – bár, hogy fiataljaink buzgón olvasgatnák, azt erősen kétlem – ám az odüsszeuszi történet mai filmgyárak általi értelmezése messze másról szól, mint amikor azt az ókor tanítói az ifjaktól számon kérték.  

Most már oda jutottunk, ahova Borges vezetett bennünket, amikor a következőket írta: „Az utóbbi húsz évet az angolszász költészetnek szenteltem, sok angol verset tudok könyv nélkül. Az egyetlen, amit nem tudok, az a költő neve. De mit számít ez? Mit számít az, ha a kilencedik században keletkezett verseket mondogatva olyasvalamit érzek, amit valaki abban században érzett? Ő bennem él abban a pillanatban, én azonban nem vagyok az a halott.” 
Idézzem tehát fiataljainknak Homéroszt anélkül, hogy Homérosz nevét említésre méltónak tartanám? Idézzem Borges gondolatát anélkül, hogy a nevét megemlíteném? 
„Lehullott, eltakarítani való gally” ez, még töprengésem ingerküszöbét sem éri el. Az angyal csak mosolyogna rajta…

De nem csak a görögöknél akadunk tudást, ismeretet eltitkolni kívánó törekvésekre. Keresztény világunkban is válaszra várnak az apokrif iratokkal vagy a Q^[1] dokumentum elismerésével kapcsolatban megfogalmazott kérdések. Richard Smoley a Tiltott hit című könyvében megerősíti azt a feltevést, hogy Tamás evangéliuma a legkorábbi minden ismert (kanonizált és apokrif) evangélium között: „Tamás evangéliuma bár sosem kapott helyet az Újszövetség könyvei között, minden bizonnyal régebbi a kánoni evangéliumoknál.” 
Mégsem került be az Újszövetség gyűjteményébe. 

Mommsen ugyan Tacitusra gondolva állította világosan és kikezdhetetlenül, hogy – másokkal együtt – „azt mondják el, ami megérdemelte volna, hogy a feledés homályába merüljön, arról viszont hallgatnak, amit el kellett volna mondani”, de úgy gondolom, állítása tökéletesen ül a „szent szövegek” összeállítóira is. Ma már kimutathatatlanok azok az elvárások és irányelvek, amelyek alapján az olykor műveletlen és elfogult egyházatyák döntéseiket meghozták, és még kevésbé értelmezhető az a kétezer éves tehetetlenség, amellyel az egyház a régi bűnök, hiányok és hibák felfedésében, valamint ezek beismerésében tehetetlenkedik… 

Az ebben a fejezetben használt – egyértelműen vallási, egyházi – idézetek szerzőit nem fogom keresni, mivel ezek a szövegek egységesen elfogadott és gyakran használt gondolatokat tartalmaznak, melyek szerzői joga ugyancsak megkérdőjelezhető. Így bizonyos esetekben – az eddigi oratio rectaval ellentétben, ami a szó szerinti idézetet jeleneti – maradok az oratio obliquanál, tehát csak tartalmi fedést próbálok elérni. 

Még mindig a tudás eltitkolásának, elpalástolásának kérdésén töprengek. Mert gondoljunk csak bele! Századunkban már – az egyház által is! – elfogadott hozzáállás, hogy a vakhit nem a mi századunkba való. „Hiszen éppen a vakhit dogmája szolgáltatja ma a hitetlenek számának túlnyomó részét azáltal, hogy az emberekre akarja magát erőszakolni, s éppen a két legbecsesebb előjogától kívánja őket megfosztani: a gondolkozás szabadságától és a szabad ítélőképességtől. Főképp ez a vakhit az, ami ellen a hitetlen tiltakozik.” 

Egyházunk óriási lépéssel halad előre, amikor a fentieket elismeri és nyilvánosságot ad például annak a kijelentésnek is, hogy: „az a hit rendíthetetlen, amely az emberiség bármely korszakában a józan ésszel szemtől szemben megállhat.”
Nagyszerű!

De akkor gondolkodjunk el azon az apróságon, hogy az 1965-ben befejeződött (három évig tartó) II. Vatikáni zsinat egyik legfontosabb konstitúciója (a négyből a harmadik) a Dei verbum még mindig csak a Szentírás és Szent hagyomány közös megbecsüléséről és tiszteletben tartásáról szólt, és még szóba sem kerültek az apokrif iratok. Elismerésre került, hogy a hívek kapcsolata a Szentírással „nem volt megfelelő”, valamint „minden előrehaladás a hitből jön, a kinyilatkoztatott isteni igazságokra való odafigyelésből, a kor sürgetéseire, a feltett kérdésekre való bátor válaszadásból”, de még távolról sem kerültek terítékre azok a hibák, hiányosságok és hiteltelenségek, amelyek kétezer éve kísérik egyházunk történetét. 

Ugyanakkor a zsinat ideje alatt a negyven püspök kezdeményezésére – a háttérben főleg Helder Camara küzdött azért, hogy a harmadik világ nyomorúságára ráirányítsa a figyelmet, a zsinat nyilvánossága előtt pedig Lercaro bíboros, a zsinat egyik vezéralakja szállt síkra a szegények egyházáért az 1965 decemberében Domitillában megrendezett „katakombapaktum” is csak a zsinat peremeseményének számított az egyház és a közösségi média történetében. A 2500 zsinatoló püspökből csak mintegy 500 írta alá a szegénység egyházának ügyét szolgáló dokumentumot! Főleg a szegény régiók püspökei támogatták az ügyet, az emeletes házzal, autóval, szakácsnővel rendelkező fejlett országok püspökei nem. Azon töprengek: mire számíthatunk tehát az egyháztól? Mikor és miféle választ várhatunk a korunk által feltett kérdéseinkre? Reális elvárás-e részemről, hogy az egyház mint intézmény „felszabadítsa” hívei gondolkodását, és kellő tanáccsal, „fegyverrel” lássa el őket ahhoz, hogy sorsdöntő társadalmi kérdésekben saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását, és megoldani kívánják azokat? S mindezek mellett képes-e azzal a bizonyos rendíthetetlen hittel felfegyverezni híveit, amely hit a józan ésszel szemtől szemben megállhat?  A gondot az egyházzal kapcsolatban valószínűleg Wittgenstein fogalmazta meg: „Amikor valamit hinni kezdünk, akkor nem egy kijelentést, hanem a kijelentések egy egész rendszerét hisszük.” 

Netán épp ebben a megvilágításban nyer értelmet a töprengő angyal? 

De hagyjuk az egyházat és a zsinatot, nem mintha inferiórisnak tartanám, csupán a téma meghaladja töprengésem kereteit, másrészt célom érdekében tovább kell haladnom töprengésemben…

Akár humorosnak is tűnhet, hogy bizonyos létünket legmélyebben érintő igazságok voltaképpeni természetükből kifolyólag a leghatározottabban ellenállnak mindenféle „népszerűsítésnek” és „befogadásnak”. Nem én vagyok az egyetlen, akit az „Oszlopos szent”-hez hasonló érdektelenség fogad, holott – látszatra – nem is vagyok olyan magasan, olyan messze az olvasótól. Társadalmi életünk beidegződéseiben, beállítódásaiban tehát egyfajta lappangó komikum rejtőzik, amely mintha csak arra várna, hogy napfényre kerüljön. Micsoda összhang pszichológusaink ama beállítódásainkról szóló megállapításával, melyet fentebb már idéztem: „jelenleg lappangó képességként hordozzuk őket magunkban, ha pedig megfelelő körülmények közé kerülünk, rájövünk, hogy ezek készen állnak a cselekvésre…”

Sajnos, bármilyen hevességgel, meggyőződéssel, elszántsággal és lehető legközérthetőbb módon írja ezt le valaki a változáshoz (akár paradigmaváltáshoz) szükséges meggyőződésből fakadó elszántság és kitartás hiányzik az „emberekből”, talán mert nem rendelkeznek azokkal a kvalitásokkal, érdekeltséggel, amelyre egy változás megkezdéséhez és következetes „kivitelezéséhez” feltétlenül szükség lenne. Ahogy Bergson A nevetés című írásában fogalmaz: „Nevetséges lesz tehát minden olyan kép, amely egy maskarába öltözött társadalom, s hogy úgy mondjam, egy társadalmi maskara gondolatát kelti bennünk. Márpedig ilyen gondolatunk támad, valahányszor valami tehetetlent, készet, előre gyártottat figyelünk meg az élő társadalom felületén.” 

Persze, ennek a fajta humornak, pontosabban az értelmezésének is megvannak a feltételei…

Éppúgy, mint a társadalmi erők, mozgások megértésének is elengedhetetlen feltétele a műveltség. Valójában, azt kell hinnem, hogy minden értelmes embernek át kell esnie a műveltséghez vezető töprengés önpusztító, önmegtisztító fázisán. Ki kell alakítanunk azt a képességet, mely elveti első benyomásunk által keltett nézetünket (pusztítás), elegendő műveltéget kell „összeszednünk” ahhoz, hogy más szemszögből is képesek legyünk megvizsgálni a kérdést, és ennek eredményeként születik meg a harmadik énünk, amely csendes derűvel szemléli az ütköztetést, és végül – épp a részben humornak köszönhető felülemelkedés révén – egyfajta eleganciát ad a szónak, a gondolatnak, a megnyilvánulásnak. 

Ám itt lép színre nem is Klee, hanem inkább Benjamin Angelus Novusa, aki „mintha el akarna hátrálni a múlt eseményeitől”, „és a jövőbe tekint, bár a vihar közeledtét látva nem tud mit tenni”. Benjamin az angyalról beszél, ám én a töprengésemben sokkal kellemetlenebb felfedezésbe bocsátkozom: az a hátráló, tanácstalan angyal a mi megszemélyesülésünk! 

Csak kevesen képesek szalonképesen és humorral az emberek képébe vágni az igazságot: a te lustaságod, kényelmességed és ostobaságod miatt tartunk ott, ahol tartunk! Az új angyal téged ábrázol. 

Nem valamiféle másra mutogatással szabadulunk, szabadulhatunk meg a problémáktól, hanem az önmagunkkal kezdett gondolat-, avagy dogmapusztítással és újragondolással.

Igen, csak rajtunk múlik az egyház és a politikai rendszer megújulása. A vallási téveszmék mellett – olykor azokkal szépen megférve – a politikai téveszmék is inkább csak fenntartják egyes balgák mentális beállítottságát… Ha nem tévedek, épp René Guénon volt az, aki a demokráciát „egy degenerálódásból következő kóros kifelé fordulás egyik végtermékének” nevezte, sőt mi több, egy kortárs filozófusunk szerint mai társadalmunk (civilizációnk) olyan, mint a levágott fejű csirke, amely még reflexeinek engedelmeskedve szaladgál az udvaron, miközben vérző nyakából dől a vér. Bár csak töprengésről van szó, az én, saját bejáratú töprengésemről, mégis azáltal, hogy megosztani próbálom egy esetleges olvasóval – hátha akad, akit érdekel? – kemény szavaknak tűnnek ezek.
Egyetlen mentségem lehet: töprengéseimet – hat évtized olvasmányai és tapasztalatai alapján – szépítés nélkül írom le. Igaz, hogy nagyon röviden – bár véleményem szerint több száz oldalon sem tudnék többet mondani –, ám sem az egyházhoz, sem bármilyen párt programjához nem igazítom mondandómat. Olyasfajta öntisztító útkeresésről szól ez a töprengés, amely nem apró bosszúságokról és azok orvoslásáról szól, hanem a számomra legégetőbb és a legszélesebb társadalmi rétegeket érintő kérdésről: a jelen történéseinek megmagyarázásáról és a történések jövőbe vetítésének lehetségességéről.  

Igen, ezek olyan dolgok, olyan eszmék, amelyek rangja az átlagember számára rég megszűnt, és a modern mentalitás talán értelmezni is képtelen őket, így sokan el sem jutnak életünk, pontosabban utódaink életének leghúsbavágóbb kérdéséhez: mit is lehet kezdeni ezzel a nagyon rossz világgal? 

Az én töprengésem nem ad választ ezekre a kérdésekre… a töprengés csak olyasfajta aggregátum-állapotot jelent, amely számomra összefüggőnek tűnő kérdéseket gyűjt össze.

Nem tudok tehát elfogadható választ adni többek között arra sem, hogy miképp válhat manapság minden jöttment „politikussá”, vagy hogy miképp lehetséges az, hogy szerencsésnek mondott nemzedékünk, amely akadály nélkül hozzájuthat minden eddig tiltott íráshoz, „beállítódásától” függően olykor miért nem fogad el bizonyos igazságokat, míg más igazságokat minden tiltás és józan érvelés ellenére népszerűsít és maradéktalanul elfogad? 

Értetlenül szemlélem továbbá a korrupt politikusok által irányított társadalmat és az általuk meghonosított nyájszellemet. Talán Hamvasnak volt igaza, amikor azt állította: „a kormányzat a polgárságot kecsegtető tételeivel becsapja, és további hatalmaskodását így óhajtja biztosítani, a polgárság a kormányzatot szintén becsapja, mert a tételeket nem hiszi el, és azok mellett csak színleg, bizonyos érdekből foglal állást. A kormány úgy tesz, mintha a nép érdekében kormányozna, a nép úgy tesz, mintha ezt elhinné.” 
Bergson maskarába öltözött társadalmáról beszélünk tehát, és folytatom Hamvas megidézését: „a demokráciának a nép önkormányzatához semmi köze, hanem hatalmi kisebbségi csoport kormányzati hazugsága. A nép teljesen függetlenül attól, hogy valamely tétel igaz, vagy sem, sőt személyes véleményétől is függetlenül, szavazatát a hatalom nyomásának irányában fogja leadni, vagyis a hatalom hazugságára a válasz a nép hazugsága. Az egymást becsapásnak ezt a sajátságos területét nevezik politikának, amely a köztudomás szerint is a mindenkori emberi létezés legelaljasodottabb helye.”

Summa summárum: hazug világban élünk, s miképp Oakshott a Bábeli toronyban kifejtette: „nem teszünk mást, mint hogy minden reflexió nélkül követünk egy cselekvési tradíciót, amelynek szellemében nevelkedtünk”.

A kérdésre, miszerint mit is tehetünk, mihez kezdhetünk ezzel a rossz világgal, talán egy rövid anekdotát említenék: Niels Bohrnak látogatója akadt abban a kunyhóban, amelyet olyankor használt, ha síelni akart, és amelynek ajtajára egy patkó volt szegezve. A látogató rábökött a patkóra, és megkérdezte: „Természettudós létedre csak nem hiszel benne?” Mire Bohr: „Persze, hogy nem hiszek, de biztosítottak felőle, hogy a patkók akkor is hatnak, ha nem hiszek bennük…”

Niels Bohr, a nagyszerű fizikus tudta, mit beszél. Voltak és vannak fizikai/társadalmi jelenségek, amelyek – bizonyítás és elismerés hiányában – létezhetnek, mégha egyelőre nem is tudjuk őket pontosan megmagyarázni. 

Én magam is hiszek abban, hogy mások, akik tőlem eltérően nem kölcsönvett idézetekkel zsonglőrködnek, hanem saját, eredeti meglátásaikkal rukkolnak majd elő, esetleg rávehetik a kultúránk prokrusztészi kínzópadjára fektetett érelmeszesedéssel küzdő társadalmat, hogy megszabaduljon azoktól a kényszerítő erőktől, amelyek deformálták gondolkodását, s ráveszik az embereket arra, hogy egymással közösséget vállaljanak. A jónak, a józan észnek akkor is működni kell, ha én vagy más nem hisz benne!

Lehet, hogy Oakshott elképzelésének van esélye a győzelemre: „A civil társadalomnak el kellene foglalnia azokat a területeket, amelyeket hosszú ideig az állam tartott megszállva”, de az is lehet, hogy azoknak van igazuk, akik – töprengéseik során – arra következtetésre jutottak, hogy tisztességes eszközökkel harcolni tisztességtelenek ellen reménytelen vállalkozás. 

„Az angyal a múlt eseményeinek szétromboló hatása elől menekül, és a jövőbe tekint, bár a vihar közeledtét látva nem tud mit tenni.”