A gömöri mesemondó

Beszélgetés a 80 éves Kovács Magdával

Milyen emlékek és élmények határozták meg gyerekkorodat, amelyek később az írásaidban is visszaköszönnek?

Nekem lényegében csodálatos, élményekben, eseményekben gazdag gyerekkorom volt. A családom sem egy mindennapi család volt. A spanyolos apám többször is szembe került a hatalommal, háromszor is bebörtönözték, annak ellenére, hogy mindig ártatlan volt, soha senkit egy ujjal sem bántott. Született intelligens ember volt, édesanyám pedig egy művészlélek. Korán árvaságra jutott, nagyanyja nevelte fel. Lányregényeket írogatott, amelyekkel a barátnőit szórakoztatta, így tőle örökölhettem a hajlamot az írásra. Gyönyörűen festett, és még gyönyörűbben énekelt. Szüleim szerelemből házasodtak, és végig kitartott közöttük ez a kapcsolat. Édesapám 94 évet élt meg, édesanyám pedig 91 éves korában hunyt el. A nehézségek ellenére hosszú éveket éltek meg együtt. Én ebben nőttem fel, egy gyönyörű helyen. Szabadok voltunk, és azt a szabadságot, amit megéltünk a lőkösi határban, mint gyerekek, nem lehet elfelejteni. Ennek hatására én mindig szabad akartam maradni, nehéz volt rám hámot vetni. Még megéltem a régi falusi idillnek az utolsó pillanatait, például azt, hogy összeültek nálunk az ismerősök. A szüleim nem voltak szomszédolósak, de hozzánk mindig jöhettek a hosszú őszi estéken, és meséltek és meséltek. Nagyon fogékony voltam a hallottakra, megjelentek előttem azok a történetek, amelyeket elmeséltek. S ezek a történetek máig bennem élnek. 

Melyek voltak az első irodalmi élményeid, és hogyan inspirálták ezek a későbbi prózai munkáidat?

Elsőként Dávid Teréz volt rám hatással. Különös módon Verne is, imádtam még akkor is, ha őt inkább fiúk olvasták. Mark Twain is megfogott a történeteivel. S amikor már az értelmem egyre jobban kinyílt, akkor jöttek a klasszikus orosz, francia, magyar szerzők is. Mai napig olvasok minden nap. Sőt most tanulok angolul, igaz, kicsit későn kezdtem bele, de már ott tartok, hogy egyszerű mondatokat le tudok fordítani. 

Fiatal kezdőként volt-e kedvenc helyed vagy menedéked, ahol feltöltődtél az íráshoz, ahonnan erőt meríthettél?

Nehéz erre válaszolnom, mert nekem elég zaklatott életem volt. Egy kis faluból kitörni legalább olyan kihívás volt, mint most, amikor egy angolul nem beszélő fiatal lány elmegy Londonba szerencsét próbálni. Amikor elmentem Pozsonyba nagyon gyengén beszéltem szlovákul,  viszont nagyon sok jóbarátra találtam. Egy rossz szavam nem lehet az akkori pozsonyi magyar szellemi közösségre. Felkaroltak, és kicsit a kedvencük is lettem, sokat segítettek, hogy felverekedjem magam. Az emlékeimből vettem erőt, az olvasási élményeimből. Elindult bennem egy szikra, belülről táplálkoztam,  és meg-megbújó forrásként tört fel bennem.

Miután családot alapítottál, kicsit a háttérbe helyezted az írást.

Igen, valóban igy volt, de ennek is megvolt az oka. Állást vállaltam egy nem könnyű munkahelyen, a társadalom szélére sodródott gyerekeknek voltam a nevelője. Olyan gyerekeknek, akik tele voltak haraggal a világ iránt. Megtanultam megérteni őket, bár igaz, nem egyik napról a másikra. A másik igazság pedig az, hogy én keveset alkotó típus vagyok, amiért Cselényi Laci folyton szidott. Ilyenkor én csak a vállamat vonogattam, és azt mondtam, azért, mert én a rosszakat kihagyom. Egyszer Duba írta is rólam görbe tükörként, hogy Kovács Magda ritkán ír, de akkor nagyot. Ilyen alkat vagyok, engem meggyötör az írás, ha jót írok. Csak úgy könnyedén írni nem nehéz, annyi rutinom van, hogy akár naponta is írhatnám a prózáimat, de az nem én lennék. Amikor annak idején Mács Józsi keresztül ment Tornalján, mindig bejött hozzánk, és azt mondta, te Magda, nem tudom, hogy mi van a te írásaidban, de ha elolvassa az ember, sokáig érzi az ízét, hangulatát, úgy, mint amikor valaki megpendíti a hangszer húrját, és egy darabig még érzi a vibrálást. Nálam mindig az érzelmek dominálnak írás közben, és ezért tudok  nagyon sokat szenvedni.

Voltak-e közös alkotói beszélgetések vagy inspirációk a családon belül férjeddel, Bárczi Istvánnal és lányoddal, Zsófiával?

Határozottan igen. Nagyon sok mesét olvastam a lányomnak, amikor kicsi volt, s mikor már minden könyvet kiolvastam, akkor magamtól meséltem neki. A férjem ilyenkor azt mondta nekem, hogy Magda, miért nem írod le? Ezekkel a szavakkal ösztönzött Pista, aki még nálam is kevesebbet írt. Halála előtt két héttel felkérést kaptam, egy tárlatmegnyitóra kellett szöveget írnom. Miskolcra kaptunk meghívást az énekkarral a tornaljai amatőr festők kiállítására. Nem akartam a férjemet otthon hagyni, hiszen akkor már tudtam, hogy végesek a napok, amelyeket még együtt tölthetünk. Nem akartam viszont cserben hagyni a szervezőket sem, így olyan állapotban voltam, hogy írás közben makacsul folyt az orrom vére, de sikerült befejeznem, majd felolvastam Pistának. Soha nem felejtem el a szavait, azt mondta nekem –  annak ellenére, hogy nem nagyon dícsérgetett, sőt kritikus szemmel olvasta az írásaimat –, hogy ez egy tökéletes írás, minden a helyén van, és írjál Magda, mert te tudsz írni! Ezek voltak az utolsó bíztató szavai. S ez volt az az írás, amelyet sokáig emlegettünk, hiszen orrvérzésig írtam. Amikor Zsófi Kassára járt gimnáziumba, és hétvégenként hazajött, az előszobaajtóból bedobta a táskáját, majd első kérdése mindig az volt, hogy anya, írtál új mesét? S mikor visszament, elvitte az osztálytársainak, akik nagyon várták, hogy olvashassák. 

Hogy él ma a 80 éves Kovács Magda?

Furcsán. Nem akarom elhinni, hogy én már a célegyenesben vagyok,  hogy mindjárt befutok. Kicsit zavar a 80 év, de tudom, átbillenek rajta, mert így volt akkor is, amikor a hetvenhez közeledtem. Amikor a negyvenhez közeledtem, akkor pedig arra gondoltam, hogy odalett az ifjúságom. A kerek évfordulók mindig gondolkodóba ejtenek. Eszembe jut édesapám, akinek 94 évesen is értelem volt a szemében. Pár hónappal a halála előtt azt mondta nekünk, hogy gyerekek, én már úgy megszoktam ezt az én bőrömet, nem szívesen ugrok ki belőle. Most itt tartok én is. Boldog vagyok, hiszen van egy csodálatos lányom, csodálatos lányunokám és csodálatos vejem, akit fiam helyett fiamként szeretek. Tornalján pedig egy nagyszerű közösség él, így köszönöm, jól érzem magam a bőrömben.