„túl bonyolult. nem vers. elengedtem.”(36.o.)

Egyszerre narancs és egyszerre lekvár. Az egzotikus kuriózuma ötvözve valamivel, ami hagyományos, hétköznapi, mégis maga az alapvető biztonság, az otthoni komfort. Hiszen ki tudna ellenállni annak, amit az imádott nagymama vagy édesanya készít szívvel-lélekkel szerettei kedvéért? Ezt a létérzést adja át a kortárs irodalom kedvelőinek kezébe került Narancslekvár c. Kovács Balázs-kötet, melynek szerzőjéről tudni érdemes, hogy bár több lapban és antológiában publikált már, ez az első önálló, kizárólag saját művekből összeállított gyűjteménye.

„a költészetet versekre játsszák” (75.o.)

Mint azt már a bevezető passzusban említettem, nem mindennapi választás maga a cím sem, előrevetíteni hivatott a hozzá tartozó tartalom különlegességét is. És ez itt a legnagyobb paradoxon! Hiszen az egyedisége témáinak hétköznapiságában, a mókuskerék más-más szempontból való megközelítésében rejlik. Kifejtem. A kötetben megjelenő tematikák bizonyos szempontból roppant sokszínűnek mondhatók, ugyanis versről versre az apró részletekben eltérő élethelyzeteket, a mindennapok monotonitását boncolgatja, esetenként az átlagember életének megkerülhetetlenül is részét képező problémákból kiindulva. Gyakran kapnak hangsúlyt vagy más megközelítésből fakadó értelmezési fókuszt olyan mozzanatok, szokások, melyekről elsőre nem is sejtenénk, hogy valóban jelentőséggel bírnak, továbbmegyek, utólag akár a legemlékezetesebbnek bizonyulhatnak: szokványosnak tűnő pillanatnyi merengések, egyes életszakaszok elénk állította akadályok, meggátolhatatlan és önerőnktől független fájdalmak, veszteségek, vagy akár a kirekesztettség, kívülállóság, idegenség elviselhetetlennek tűnő gyötrelmei. Egyik pillanatban a szerelmi merengés kerül a központba valamilyen abszolút banális asszociáció által, míg a másik lapon már sokkal mélyebb filozófiai kérdéseket firtat, például, hogy miféle béklyókat hordozunk magunkon egy-egy gondolat formájában egy életen át, vagy hogy paradox módon képes a változatlanság is minden pillanatot különlegessé és értékessé tenni. Meglepő gyakorisággal használ bibliai utalásokat – mint ahogy az időjárás miatt c. versében is karácsony ünnepének fényében –, valamint foglalkozik bizonyos társadalmi nyomások következményeivel, mint amilyen a szégyenérzet egy hajléktalannal való interakció által. Végigvezeti olvasóját a becstelen és érzéketlennek tűnő gondolatok keltette önundortól kezdve a változatos kötődési minták sémáin át egészen a technológiai újításokkal és modernizáló eljárásokkal teli, egyfolytában mozgásban lévő világunkban zajló útkeresésünk folyamatáig, melyet ellentétbe állít a természetközeli megéléssel és a világfauna ösztönös elemiségével, hiszen nekik nem kell „meggyónni természetüket” (39.o.). Emellett erőteljes pszichológiai prizmán keresztül látja és láttatja is a világot és az emberi lét traumáit. Olyan szélsőséges kérdéseket feszeget, mint az ego ereje, a hatalomvágy, az alárendelő viszonyrendszer vagy a toxikus kapcsolati sémák. A szerző értelmezésében a pszichológus maga is egy összekötő pozíció, egy híd saját belső mikrokozmoszunk és a reális világ közt.

A kötet visszatérő elemei egyes motívumok és költői eszközök. Szimbólumrendszere nem bonyolult, témáiból adódóan sem, továbbá nem is indokolt, hiszen a közvetíteni kívánt üzenet állandósult frázisokként vonzza magához ezeket. Nem szakrális magaslatokból tekint le a Földön élő nyolcmilliárd ember szürke kis életére, hanem velünk együtt megélve és átérezve akarja némileg kifordított szemszögből láttatni mindezt, elsősorban saját emberi mivolta tapasztalatából. Trópusok láncolatát hozza létre, művészien halmozva egymásra az első olvasásra klisésnek érződő metaforákat, átgondoltan megformált szinekdochékat, szinesztéziákat és hangsúlyos, refrénszerű ismétléseket. Sajátos párhuzamai általában nem maguktól értetődőek, és ezáltal válnak újszerűvé. Rengeteg ismétlődő refrénszerkezet figyelhető meg a versek struktúrájában, csak úgy dúskál a színesebbnél színesebb költői képekben, így kölcsönözve expresszív képiséget műveinek. A mozaikszerű mozzanatok és a játék a színekkel váltja egymást, szinte állandósulnak a részletes és többnyire érzékinek mondható eseményleírások, a naturalista elemek fantasztikumba hajló előfordulásai, valamint az intenzív florális jegyek pillanatnyiságának impresszionista megjelenítései. Művei prózai, leíró jellegű hosszúversek, melyekben a hatáskeltés a kulcs, mindezt úgy érve el, hogy pattanásig feszíti a befogadó minden egyes idegszálát az áhított végső, drámai leszámolás momentumáig. Az egyszerű, mégis nagyszerű, illetve a kevesebb néha több elve alapján ismételten operál olyan alapvető fogalmakkal és az azokhoz tartozó érzékelésekkel, mint a csend, a hideg, a fagy, a sötétség vagy a vonat, utcai forgalom, tömegközlekedés. Asszociációkkal és utalások sokaságával él verseiben, sőt van, amelyeket kifejezetten erre épít, több egymástól eltérő forrásból merítve, s megjelenítve sajátos szlenges elemeket („mind1ik” 44.o.), lokális és dialektális specifikumokat („csallóközi vidám paradicsom” vagy „kaccsazás” 44.o.) és periodikusan előforduló filmes áthallásokat. További fő jellemzőként nevezhetnénk meg a líraiságot, melynek gyümölcse például a „tejszínes gomolyfelhők olvadtak” (49.o.) forma és társai.

Találkozhatunk továbbá az antiszemita értékítélet és a kapitalista társadalomkritika tematizálásával, a világ- és a magyar irodalom nagyjainak intertextuális kivetüléseivel, József Attila Duna-élményétől Franz Kafka tárgyilagos, materialista, érzelemmentes prózanyelvi világszemléletén át – bár ezt szó, mi szó, alaposan magáévá téve kifordítja, s ennek ellenpólusa, tulajdonképpeni kontrasztjaként minden megnevezett pontot egy érzelmi célba futtat – egészen Cortázar Egy zsebben talált kézirat c. novellájának hangulatáig, s az egykori romantikus irodalom hagyományos látomásosságával és balladai homályának zavart keltő élményével egyaránt.

Mélylélektani eszmefuttatásai tűpontosak, minden esetben kilógnak a szöveg kontextusából, azzal a szándékkal, hogy félreérthetetlenül célt érjenek, nyomot hagyva elgondolkodtassanak, s az olvasó még véletlenül se tudjon átsiklani felettük – „volt, hogy 22 185szor (sic!) kellett, hogy kitépjelek magamból.” (45.o.) Emberi mivoltunk esendőségének gyakori megnyilvánulása, hibája, ha úgy tetszik, hogy szüntelenül várunk, reménykedünk. Elveszíteni véljük sokszor mindazt, aki vagy ami még mindig ott van, csak természetességéből adódóan már nem vesszük észre. Kétségbeesésünkben megszállottan üldözni, hajszolni kezdjük a vágyott célt, félve, hogy talán sosem érjük el, vagy ha mégis, akkor saját balgaságunk és figyelmetlenségünk okán elveszítjük. Akkor aztán kapálózunk, hogy mindenképpen helyrehozzuk mindazt, amit igazán a lelkünk mélyén tudjuk, hogy már nem lehet. Veszélyes dolog bizony a remény, főképp, ha önáltatással párosul. Képesek vagyunk, és sokszor boldogan és szándékosan el is hitetjük magunkkal a lehetetlent, csak hogy könnyebbnek érezzük az elkerülhetetlen lezárást, veszteséget, hogy elodázzuk az érzést és a tényt, amit a tudatalattink már sejtet. Akkor is korrigálunk, legalább is megpróbáljuk, amikor már valójában mit sem számít. Ahogy az a való életben is lenni szokott, úgy Kovács esetében is ezt a folyamatot követi az elkerülhetetlen identitáskrízis, válsághelyzet, majd a fokozatos önelemzés periódusai.

„nehogy lemaradjak magamról” (10.o.)

Ars poetica-jának megformálása sem maradhat ki a kötetből, először röviden a hatodik vers c. költeményében próbálja szavakba önteni azt, de a tényleges és teljes vallomásra a záró ciklust szánta. Egy ominózus hosszúvers, mely az előtte említett költészet előnyeit és kibontakozásban meggátolhatatlanságát hirdető néhány sorral ellentétben sötétebb, az árnyoldal mélyebb rétegeit tárja fel apránként, és enged ezekbe betekintést. Egyfajta történet a versírásról, ihletről s magáról a folyamatról mint létélményről, ám lekicsinyítve, elértéktelenítve a költői én identitásának minden művészi aspektusát. ’Írok, de minek? Hisz nem vagyok jó benne’ állapot, mely kétélű benyomást kelt, s egyik sem éppen tanácsos eljárás. Metaforái által már egy zöld és üde fiatalságot sirat, mely életszakasz a valóságban számára még évtizedek távlatában van csupán, s ezért első kötetes költő műveit a kezünkben tartva egy nehéz dilemma elé kerülünk. Ott motoszkál bennünk olvasókban, hogy lehet ez egy indokolatlan önbizalomhiány kivetülése is, de nem hagy nyugodni annak gondolata, hogy az egész túl művinek bizonyulhat ehhez, s így azt a bizonyos határt átlépve erőltetett képmutatás csírái bujkálnak a sorok között. Két ennyire szélsőséges fogalmat egy lapon említeni furcsának tűnhet, ám ebben az esetben a végletekig indokolt, hisz ez az érzéspárosítás uralkodik érzelmileg a teljes köteten.

Konkrét ciklusbeli specifikuma a második versegységnek egy séma, melyet három individuális esetben is alkalmaz. Ezekben a szösszenetekben három egymástól távol eső világvárost jelenít meg, de a kép stílusa megegyező azok jelenetének hétköznapisága révén, szinte azonos fogalomhasználat és hangulatteremtés jellemző rá – azaz, hogy lehetünk bárhol a világon, mind csak a nagy egész részei vagyunk, objektíven nézve mindnyájan egyformák vagyunk, és ugyanazt éljük meg életünk során némiképp módosult formában.

Szerkezete első ránézésre egyszerű, átlátható, mindösszesen három különálló ciklusra osztja a kötetet, mely valójában egészét tekintve egy pillanatok tükrében bemutatott élettörténet. Prológusa a már meglévő probléma, az eltérőség, drámai helyzet az, hogy ezek között megpróbál eligazodni, különbséget tenni, de ez a megválaszolatlan állapot személyes töprengésbe torkollik a valós válaszadás helyett. Felépítés tekintetében akadnak kiemelkedő gyöngyszemek a versek sorában, melyeket érdemes lehet kiemelni. Ilyen például a csonthó című, hiszen alapvetően már a cím is hordoz magában egy paradox ellentétpárt a két fogalom textúráját tekintve, emellett azonban a hasonlóságuk is azonnal egyértelmű – a szín, ami elsőre szembetűnő, és a ropogás, mely teljesen érthető, a többség mégsem gondolna rá azonnal. Jellemző eljárása a hosszúmondatok megformálása a lehető legmegfontoltabb módokon – egy puhadobozos marlboro goldot legyen szíves –, s ezeket egymásra kötve hoz létre használati utasítás jellegű útmutatókat, csak hogy mindezt végül az értelmetlenség feleslegességébe futtassa ki, hiszen minden cselekedetünk és pillanatunk pusztán egy a sok közül, ne aggassunk különlegességet arra, ami nem érdemli azt. Dokumentumverseit szebbnél szebb keretekbe foglalja, önmagukba vezetve vissza és zárva le a műveket. Sok esetben pedig párbeszédeket folytat más kontextusból származó szövegekkel, legyen az egy matekpéldával, szóbeli közléssel vagy tudományos tanulmánnyal folytatott dialógus. Szabadversei lazasága közt elejtve megbújnak meglepetésszerű apró rímek – véletlen vagy szándékos? Nem is igazán számít! A címválasztások első olvasásra szokatlannak, értelmetlennek, inkoherensnek tűnhetnek, mintha egyszerűen kilógnának a szövegkörnyezetből, ám mélyebben a szavak mögé nézve rájövünk, hogy általában igenis árulkodóak, csak nem a már automatizált denotatív értelmezésükben. Hasonlóan jelentéssel bír minden esetben a versek tördelése is, mindig valamilyen plusz fókuszt hivatott megjeleníteni a műveken belül, de facto a lényeget, az élet értelmét vagy épp ellenkezőleg, annak értelmetlenségét.

 „az önbizalomhiány a kreativitás legnagyobb ellensége”(46.o.)

Végérvényesen elmondható, hogy egy nagyszerű, mesterien megformált gyűjteményről beszélhetünk, mely olyan jelenetekkel dolgozik, melyek mindenki által jól ismertek, ám a kötet valódi íze annak köszönhető, hogy ezeket egyéni tapasztalatai tükrében tárja Kovács elénk, ezzel hozva minket igazán közel a szövegekhez és a költői énhez magához is. Eltörli a határt szerző és olvasó közt, melynek hátterébe a költészet egyszerűségét, a mindennapokban bárki által művelhetőségét helyezi megtagadva így saját tehetségét. Ezt az egyértelmű üzenetet befogadva és értelmezve innentől már csak egy kérdés marad nyitva számunkra: van-e válaszfal racionális önismeret és művi szerénység közt, s ha igen, akkor vajon hol?

(Dunaszerdahely, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 2025)