Ülök a tükör előtt, durva mozdulatokkal

törlöm az illatot, amit az ajkak hagytak a nyakamon.

S bár a bánatot szükségtelen lenne dokumentálni,

észreveszem, hogy 

a papírzsebkendőkkel számolom a könnyeimet,

ahogy egyenként a szemeteskosárba ejtem őket.

A szemeimet szebbnek látom, mint amilyennek képzeltem egyáltalán.

Azon tűnődöm, hogy a megértés szebb, mint a megbocsátás.

Veled voltam 

egy szent helyre vezető úton. 

Egy tizenhatodik századi francia hercegnő ruháját viseltem

amikor a kolostorból messzire ragadtál.

Sürgettél, toltál, hogy másszak fel a levegőbe függesztett lépcsőn

s mivel ez lehetetlen volt ezekkel a ruhafodrokkal,

ledobtam a körkörös alsószoknyákat

és másztam,

a fűzőket,

a hegedűvonóhoz hasonló szalagokat,

melyek halott pillangókká váltak, mikor leszakítottam őket

és másztam.

A legfelső lépcsőfokon

már ruhátlan voltam a könnyen szitáló esőben.

Nem találtalak sehol

és egy másik ágyban ébredtem.

Hiszek abban, hogy mindig van valami nagyobb, 

mint az illendőség bevett szabályai.

Vizsgálom a bőrömet,

semmi sem tapad hozzá a múltból,

csak 

egyre növekszik a vékonyságom.

Mintha arra készíteném magamat, hogy repüljön a lelkem.

Nem hiszem, hogy ez a falusi úton történt, ami a család házai 

mellett fut, de nem is az elit kávéházaival zsúfolt utcában, 

a főváros közepén.

A lángolás alábbhagyott mielőtt felébredtem. 

Tetemek nincsenek.

Biztosan szétestek a poharakkal, a régi képekkel

és a zárt, a résnyire nyitott és a szélesre tárt ablakokkal együtt.

Állsz előttem felöltözve, a kegyetlenségig tiszta ruhában,

érzem az illatodat,

és tudom, hogy a lábak, amelyek megjárták a világot,

nem fosztanak meg a saját illatodtól.

Egy kosár narancsot nyújtasz felém 

a kikötőbe éppen megérkezett matróz mosolyával

és én emlékeztetlek, hogy nem szeretem a narancsot 

Azt hiszem, hogy vége a világnak,  

a fogaink nem tudják ezt a kemény anyagot megrágni.

Ezért biliárdgolyók helyett kezdjük használni őket,

miután a kozmikus törmelék

alkalmas sima asztalok 

és dákók 

gyártására, hat mély lyukkal,

egyenlő távolságra egymástól.

Kiterítve fekszem a testemhez képest széles koporsóban.

A rózsák, amiket fölém szórnak

nem kényszerítenek, hogy a körmeimmel kaparjam a bőrömet.

A barátaim pórusai nyitottak az új költeményekre

a felfogható előjelek nélküli halál szabadságáról, 

és a bennünket eltöltő megkönnyebbülésről,

ha olyan valaki hal meg, akit nem volt elég időnk szeretni. 

Te a lábaimnál állsz.

Nem emlékszem semmilyen kapcsolatra közted és őközöttük.

Még mindig magasabb vagy nálam

és ez elég is arra, hogy újraébressze bennem a haragot irántad.

Úgy látszik, fehér pamutkendővel zárták be

combjaim közét – s ez felfedi a klasszikus hibát –,

hogy félelmeink titka a kasztrációs szorongás. 

Egyszer elkaptam eksztázisod teljességének pillanatát,

miközben a szívem gyors dobbanásait követtem

és rohantam egy szemközti járda felé.

A vágy, amit nem tudtam felkelteni,

most vak térben robban 

érted.

Lesöpröm arcom közömbösségét

és a vágyat teszem fel rá egy kimért érintéssel.

A koporsó elég széles mindkettőnk számára.

Kétlem a szomorúságodat.

Még mindig a lábadon állsz,

elegánsan

és én – sajnos – sosem gondolkodtam el azon,

hogy előtted haljak meg.