Az óraműves

Órák ketyegése. Ez volt az egyetlen hang, amely betöltötte a végtelen folyosót. A falakat mindenféle órák díszítették, régiek és újak egyaránt. Mind vidáman ketyegett, a saját ritmusában, egyenletesen. Mintha minden idejük meglenne a világon. Eközben apró, lidércszerű lények siettek körülöttük, lecserélve azokat, amelyek elhallgattak. Aztán hirtelen egy hangos harangszó visszhangzott. Egy kis állóóra ütötte el utolsó dallamát. Egy lidérc helyett most egy férfi nyúlt fel, levette az órát a helyéről, és egy karcsú, modern darabra cserélte. Az Órakészítő – így hívták őt. Az idő őre, a végtelen folyosó mestere.

A lidércszerű lények sietve kitértek az útjából, ahogy az ajtó felé indult, kezében az elöregedett órával. Kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött. Azután, még mindig az órát tartva, megindult lefelé a csigalépcsőn a ‘műhely’ felé. Leült a munkapadhoz, és munkához látott. Szétszedte az órát, darabjait három különböző, modernebb órába építette be. Órákig dolgozott, gondosan és precízen. Miután elkészült, szemügyre vette az órákat. Mindhárom egyszerű volt, azonos színű, csendben feküdtek. Csak akkor kezdenek majd ketyegni, ha visszakerülnek a végtelen folyosóra. Egy új óra, egy új kezdet. Míg számukra az idő mulandó volt, az Órakészítő számára végtelen. Egyszer már elhagyta az Óratornyot, hogy felfedezze az emberek világát. És az az egy alkalom örökre elég volt neki. Akkor történt, hogy…

Egy hirtelen kopogás zökkentette ki az elkalandozott eszmefuttatásából. Fel sem tűnt neki, hogy mozdulatlanul, némán ült, gondolataiba merülve. Megköszörülte a torkát, majd az ajtó felé fordult.

– Tessék! – szólt. Egy mosolygó nő nyitotta ki az ajtót. Hollófekete haja a vállán túl ért, kék szemei ragyogtak a műhely fényében. Hosszú, fekete szoknyája minden mozdulatra ringott, miközben belépett a helyiségbe. Fehér blúza felgyűrt ujjai alatt, ahol bőrnek kellett volna lennie, csak fa volt – gondosan megfaragva, furcsán kecsesen, és zavaróan precízen. A mellkasán, ahol a blúz anyaga kivágott volt, egy kis, szív alakú óra ketyegett. Egyszer megállt már – jóval azelőtt, hogy itt lett volna az ideje. Most azonban örökké ketyegett.

– Kész a vacsora – jelentette be.

– Köszönöm, kedvesem – válaszolta a férfi, mosolyát tükrözve. Az Órakészítő egyszer elhagyta az Óratornyot – akkor találkozott vele. Ő egykor egy nő volt, Navi néven, szívében kedves és bátor, lába szilárdan a földbe gyökerezve. Sokan első látásra szerelemnek neveznék, de ő nem hitt az ilyesmiben. Maga az Órakészítő sem volt biztos abban, hogy első látásra történt-e. De azt tudta, hogy szerelem volt – elég ahhoz, hogy egy életen át, s azon túl is kitartson. Amikor Navit idejekorán elragadta egy féltékeny csodáló. De az Órakészítő tudta, hogy nem engedheti el az érzést. Kivette Navi óráját, és egy, az eredetivel teljesen azonos géptestbe helyezte. Azóta az óra örökké ketyegett, egyszer sem állt meg. A közös életet kegyetlenül elvették tőlük. Így hát az Órakészítő gondoskodott róla, hogy örökké tartson. Még ha csak egy „mi lett volna, ha” is volt ez – az Órakészítőnek ez is elég volt. Végül is Navi ideje lejárt. De az Órakészítőé végtelen volt. Egy végtelen élet, amelyet végtelen szerelem és vágyakozás töltött meg az egyetlen iránt, akit valaha is szeretett.