Királyhelmecen, a Mailáth József Regionális Múzeumban szakmai szimpóziumot rendeztek A nemzedéki antológiák szerepe a felvidéki magyar irodalomban címmel, Csáky Pál Talamon-díjas író elnökletével. A szakmai programot Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész és kisebbségkutató előadása nyitotta meg Keresztmetszet négy kötetben címmel. Őt követte Tamási Orosz János költő, szerkesztő, aki a Csillagoktól roskadó ég alatt témakörét járta körül, majd G. Kovács László történész, műfordító tette fel a kérdést előadásában, hogy vajon az „Egyszemű éjszaka” foglyai? maradtak-e az akkori szerzők. A diskurzust Krausz Tivadar költő és író folytatta a Miért ne játssz a mozdonnyal című gondolatébresztő felszólalásával. Végül Tóth László József Attila-díjas költő, író, az MMA rendes tagja zárta az előadók sorát, aki az Elfutó dallamok nyomában / Szlovákiai magyar antológiakeringő az 1980–1990-es években címmel adott átfogó képet a nemzedéki kötetek utóéletéről.

A betegség miatt távol maradó Filep Tamás Gusztáv előadását Üveges Henrietta költő, a SZMÍT tagja olvasta fel. Előadásában rámutatott arra, hogy „a  négykötetes, 1936–1937-ben Nyitrán kiadott Szlovenszkói magyar írók antológiája több szempontból is egyedi, kivételes vállalkozás az első kisebbségtörténeti korszak hasonló jellegű kiadványaihoz képest”. A folytatásban pedig kitért az antológia kapcsán a kiadók sanyarú sorsára, gazdasági válság utáni időkre, amikor „mecénás nélkül sikerült megjelentetni, sőt, legalábbis az első két kötetből második kiadást (gondolom, inkább utánnyomást) kellett belőle készíteni. A köteteket el lehetett adni, meg lehetett szervezni a recepciójukat; horribile dictu: a szerzők honoráriumot is kaptak. Ez volt a két világháború közötti szlovákiai magyar irodalom legterjedelmesebb antológiája (összesen nagyjából 900 oldalnyi szöveg). A programot valószínűleg folytatni is lehetett volna, ha az első bécsi döntés után Nyitra nem a Szlovák Köztársasághoz tartozik, és a produktumok eljuthatnak az összmagyar piacra. A szervezőknek így is volt még a második világháború éveiben olyan kezdeményezése, amely szintén páratlan az adott korszakban.” Ezt követően röviden szólt a négy kötet kapcsán magáról a kiadóról, megközelítőleg egy évtizeden át tartó működéséről. Továbbá megemlítette a két fiatal szerkesztő, Dallos István és Mártonvölgyi László kivételes munkabírását, szervezőmunkáját. Nekik köszönhetően 1936–1937 között egy kiterjedt szerzői gárdát felvonultató, négykötetes Szlovenszkói magyar írók antológiája látott napvilágot Nyitrán. A második világháború éveiben a politikai és jogi akadályokat is sikerült kijátszaniuk, és tíz kötetben megjelentették a folyóiratnak szánt, de könyvsorozatnak álcázott Magyar Albumot is. Előadása végén kötet legfontosabb, ma is iránymutató írásai közül kiemelte Szvatkó Pál Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak, valamint Borsody István Magyar olvasó Szlovenszkón című munkáját. Ugyancsak fontosnak tartotta kiemelni Krammer Jenő A szlovenszkói magyar irodalom lélektani szemszögből című elemzését, illetve Pfeiffer Miklós A nemzeti és vallásos gondolat és a kisebbségi kérdés című írását, mivel ezek a művek hűen tükrözik az első kisebbségi korszak szellemi és irodalmi törekvéseit.

A Fiatal szlovákiai magyar költők 1958-ban megjelenő antológiáról írt előadásta szintén betegeskedő Tamási Orosz János helyett Ábrahám Burík Zsuzsanna, a Nosztalgia versklub egyik háziasszonya olvasta fel. A Turczel Lajos által szerkesztett antológia az a kötet, amely elhozta a „nyolcak” nemzedékének igazi áttörését. Tamási ezekkel a gondolatokkal kezdte előadását. „Úgy beszélni valamiről, hogy lényegében véve minden megközelítés sejthetően negatív kontextust vált ki, nagyon nehéz. Azt is mondhatnám, élve a szállóigével: időnként kutya nehéz igazat mondani akkor, ha az ember tudja, hogy az, annak részleges tartalma, amiről beszél, legfeljebb egy hazugság relativizált igazsága lehet. Bonyolultnak tűnő kiindulópontnak látszódhat ez irodalmi szöveggyűjtemény, nevezetesen egy lírai antológia – bemutatkozó költők „rajban röptetése” – esetében, azt sem feledve, hogy abban nyolc debütálás történik, tehát báminemű koncepciózus, avagy ideológiai megrendelés ez esetben nem állhat fönn, mondom ezt amiatt, mert – sajnos – nem egyszer előfordult, hogy az adott politikai környezet erős befolyásolással bírt, ám esetünkben erről szó sincs. Vagy mégis beszüremlik valami a sorok szóközeibe?“  S hogy beszüremlik-e, megtudhatjuk, ha elolvassuk az antológiát, vagy utána nézünk a  „nyolcak” csapatának. A kötetben bemutatkozó nyolc fiatal alkotó Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor és Tőzsér Árpád.

Az „Egyszemű éjszaka” foglyai? címmel G. Kovács László történész, műfordító előadásában idézte a (cseh)szlovákiai magyar irodalom történetének két olyan mérföldkövét, amelyek a mából mintha kevésbé látszanának, de kétségkívül a helyükön vannak, és se eltávolításukra, se átfestésükre nem történt kísérlet. „Az 1970-ben Egyszemű éjszaka címmel megjelent, a csehszlovákiai magyar költészet kilenc pályakezdő költőjének bemutatkozási lehetőséget biztosító antológia a maga idejében nagy port vert fel, s a modern költészet törekvései iránt kevésbé, alig érdeklődő olvasók is felfigyeltek rá. Olyan alkotók léptek egy csoportként a színre – köztük például Tóth László, Kulcsár Ferenc, Varga Imre –, akik radikálisan új hangokat szólaltattak meg, akik messzemenően a Fábry Zoltán által már évekkel korábban meghirdetett antisematizmust képviselték, s akik által új szemléletmód tört utat magának. Nonkonformisták voltak az akkor már egyre fojtogatóbb „normalizáció” viszonyai között, elutasították az ideológiai-politikai meghatározottságot és a szóba, a költészetbe vetett hittel forgatták tollukat, kattogtatták írógépüket. Vállalva azt is, hogy „érthetetlenek”, botrányosak lesznek. Két évvel később, 1972-ben, amikor a társadalom életét és a kultúra világát már szinte már teljes mértékben a vaskalapos diktatúra szervei és intézményei uralták, fiatal prózaírók mutatkoztak be költőtársaikhoz hasonlóan egy antológia, a Fekete szél lapjain. (Némelyikük az Egyszemű éjszaká-ban is szerepelt.) A kötet fogadtatása nem volt olyan viharos, mint a lírikusokat bemutató antológiáé, de világos volt, hogy miközben hivatalosan a „szocialista realizmus” érvényre juttatását követelték mindenkitől, aki az irodalom világában próbált érvényesülni, a Fekete szél szerzői – például Bereck József, Kovács Magda, Mikola Anikó, Varga Imre – makacsul törekedtek arra, hogy írásaikban önmagukat adják. Valóságszemléletük, lélekábrázolási törekvéseik és stílusviláguk változatossága vitathatatlanul arról tanúskodott, hogy markáns individualitással bíró szerzők szólaltak meg. Olyanok, akik a korszerű (világ)irodalom áramlataihoz kívánnak kapcsolódni, és nem szeretnék, ha a hivatalos elvárások Prokrusztész-ágyába kényszerítenék őket.” 

Vajon miért érdemes ma is kézbe venni ezt a két könyvet? Milyen értéke(ket) képviselnek napjainkban? Csak irodalomtörténeti szempontból érdekesek és fontosak, vagy éppúgy olvashatók és olvasandók, mint a magyar és világirodalom megannyi klasszicizálódott alkotása? S hova jutott az akkori ifjú költők és prózaírók nemzedéke? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk a szimpóziumon.

Miért ne játssz a mozdonnyal címmel Krausz Tivadar költő, író személyes gondolatait hallhattuk az Iródiáról, Az együttgondolkodás iskolájáról. Arról a jubileumi antológiáról, amelyik az Iródia mozgalom negyedszázados évfordulójára jelent meg.

„Az együttgondolkodás iskolája – Írtam még 43 éve az Iródiáról. Ma is elsősorban a filozofikus beszélgetéseink az emlékezetesek a számomra. Egyikünk se készült filozófusnak. Mégis a filozofikusság, a gondolkodásmódok legigényesebbje jellemzett minket. A legbravúrosabb gondolatmenetei Hogya Györgynek és Farnbauer Gábornak voltak, de senki sem akart lemaradni mögöttük a különböző filozófiákban való elmélyülésben. És egyértelműen modernek voltunk. Mivel a Nyugaton akkora már elterjedt a posztmodern, s hozzánk is éppen becsengetett, a modern filozófikus gondolkodásmódnak mégsem lett sikere. A társadalomtudományokat tanuló Iródiások szociologizálva kezdtek gondolkodni. Ez kellett csak az összejöveteleinkre kezdetektől rossz szemmel néző elvtársaknak. A szociologikus gondolkodásmód terjedése kiverte a biztosítékot a smasszereinknél. Ezt már ellenzéki politizálásnak tekintették. Igen megörülhettek ennek, mert eleinte azt remélték, magyarkodunk majd. Ilyen magaslabdát azonban nem adtunk fel nekik. A magyarságunkat mély természetességgel éltük, nem kellett azt verbálisan tupírozni. De a társadalomtudományos szociologizáló gondolkodás kizárólag a párt jogköre volt. A nálunk nem sokkal idősebb író és szerkesztő barátok, akik péntekenként foxi-maxira jártak és párttagok voltak – mert abban a világban másként nem volt karrier -, négyszemközt, ritkábban szűk körben és persze három féldeci után mindig előjöttek a farbával, hogy éppen mi nem tetszik a vezető elvtársaknak a létezésünkben. Mit tartottam én erről? Hogy a szociologizáló gondolkodás nem ér annyit számomra, mint a filozofikusság, s ez a gondolkodásmód váltás már a modernből a posztmodernbe süllyedés jele. Az alkalmazott társadalomtudományosság nem az én világom volt. Mindössze őszinte elismeréssel tekintettem fel Tóth Karcsiékra, akiknek ez meg élethivatásuk volt.

Elfutó dallamok nyomában/Szlovákiai magyar antológiakeringő az 1980-1990-es években címmel Tóth László József Attila-díjas költő, író, az MMA rendes tagja előadását hallhatták az Opus vezető szerkesztője, Angyal Sándor tolmácsolásában a szimpózium résztvevői, amelyben A Nyugtalan indák, a fiatal költők lírai antológiája, és a Piknik a Szaharában, a fiatal írók prózai gyűjteménye állt a középpontban. 

 Tóth László kiemelte, hogy a „Piknik a Szaharában című novellaválogatás meglátásom szerint mindazokat a vonásokat, erényeket megtestesítette, amelyeket a Nyugtalan indákból hiányoltam s hiányolok máig. Tehát míg a szlovákiai magyar költészet addigi képéhez, eredményeihez képest ez nem hozott szinte semmi újat, a Piknik… – talán Kovács Maga, Mikola Anikó, illetve Talamon Alfonz kivételével – az epika addig járatlan útjait nyitotta meg ezen irodalomrész előtt. S tulajdonképpen az ő nyomukban indult – s valamennyien egyenlő eséllyel, ami bemutatkozó antológiájuk egyenletes színvonalát, kiegyensúlyozottságát is fémjelezte – a Piknik a Szaharában huszonévesekből álló, egytől egyig már a Grendel Lajos főszerkesztette Irodalmi Szemlében összeállt csapata, akik mindegyikének megvolt az esélye, hogy felnőjön az elődeikhez, és esetenként meg is haladja őket. Azazhogy ez utóbbi megállapítás egyikükre, az antológia címadó írásának szerzőjére, Pálovics Lászlóra, már nem lehetett érvényes, ugyanis a (cseh)szlovákiai magyar próza ez egyik legígéretesebb reménysége ekkor már több mint öt esztendeje halott volt, jóllehet, ha élt volna még, akkor sem lett volna túl a harmincon.  S akit három izgalmas, antológiabeli novellája olyan érzékeny és sokoldalúan művelt elbeszélőnek mutatott, aki meglehetős biztonsággal uralta írásai tárgyát: önmagát, s ugyanilyen magabiztosan kezelte anyagát: a nyelvet. De a megbocsátó humor is az ő két írásában (Szupernova-robbanás; Piknik a Szaharában) csillogott az antológiában a legfényesebben, míg a harmadik opusa, az AgyLele azt a fajta „intellektuális önmélyítést” folytatta, melyet tájainkon Kovács Magda kezdett el, s mely novellatípust Tőzsér Árpád a következőképpen írta le: „Ezeknek az írásoknak nincsen irányuk, sem meséjük, egyértelmű mondanivalójuk sincs, csak központjuk, forgásuk és mélységük van.”

Nagy Erika