Lehullott levél

(Szerkesztői megjegyzés: Ebben a saját irodalmi bajlódásukon túlmutató kurta levélpárban barátaink egy néhány napja elhunyt kedves ismerősüknek állítanak emléket a maguk profánul random módján. Virág helyett levél, részvétnyilvánítás helyett múltfuvallat.
Ezzel adózik Lilith és Kornél Grendel Lajosnak és közös élményeiknek.)

Emlékszel, Lilith?

Nem tudom, te hogy voltál vele, de amikor én először megláttam őt, tagadhatatlanul csalódtam. Valami nagynak, már csak a betűrím elvén is grandiózusnak képzeltem, erre ott totyogott előttem egy szottyadt kis öregember. Nem a művész fog hiányozni, az elvont lény a név mögött, hanem az a bácsika, aki esténként ’csak úgy kóválygott’ az írótábor területén és iszogatta a borocskáját. Az az öregisten mosolyú jelenség, aki az egyetlen árnyékos padon olvasgatott a pihenő alatt. Az a bájos, közvetlen írónagypapa.
Emlékszel, hogy tudott nevetni a legalpáribb vicceken is? Milyen érzés, hogy nem lesz több olyan pillanat, amikor a csicsergő írók közt ott ücsöröghet a fonott karosszékben? Hogy már sosem hallhatjuk a tömör megállapításait a testi bajairól meg a rendszerváltásról (mindig volt repeta a vén remetétől). Olyan, mintha egy figyelő védelmező illant volna el…
Nincs több szavam, csak sóhajtoznék. Minek is beszélnék, ha azt mondta rólam, túl posztmodern vagyok.
Szóval búcsúzom, Grendel papi…
Meg tőled is.

Kornél, a világcsavRgooo.

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

.

Válasz a lehullott levélre

(Szerkesztői megjegyzés: két ember, négy karakter emlékpárbaja ez)

„…a halál visszavonhatatlan és végleges, mint egy csillag pusztulása a végtelen és közömbös űrben.” (Grendel Lajos: Négy hét az élet)

Hogy emlékszem-e?
Egy kora őszi napon láttam először, életem első olyan eseményén, ahol „kisírókontárként” jelentem meg. Feketeségemben odalibbentem ahhoz az asztalhoz is, ahol Ő ült. Élő érettségi tétel, menő, mi?
Lágy kézfogása volt, olyan öreg, sokatmondó, már-már nőies.
– Lajos, Grendel Lajos vagyok – mondta.
– Szólítson akár Lilithnek – válaszoltam rögtön.
– Kérlek, nyugodtan tegezz, itt ez a szokás – kérte, és másik kezével is megfogott, majd komótosan leült. Nem meséltem soha, de akkor és ott megilletődtem. Nem szokásom, te is tudod. Zavaromban csak egy félszeg mosolyra tellett. Az élő történelem egy darabja, kérte, hogy tegezzem. Biccentettem és távoztam.
Később, jóval később beszélgettünk először hosszan. Léváról és irodalomról, ugyan mi másról, mézbor felett másról nem is érdemes.
A szemei, azok hiányozni fognak a nyári találkozásokban, őszinte, kíváncsi, ítéletmentes, érdekelte vadkelet, becsültem őt érte, nem csak betelepült beduinnak látott.
Emlékszem, azt mondta neked, hogy túl posztmodern vagy, kicsit magamra is vettem, holott neked szólt. Emlékszem egy estére, amikor a bor mellé befigyelt az ampulla pálinka is, gyógyszerként oldotta meg mindenki nyelvét. Eszterházyról vitázott valakivel, és mellettem felgyúlt egy papír zsebkendő.
Igazat adok, nem művészként fog hiányozni, úgy sosem halhat meg, ebben van a jó és jelentős író eszenciája, ott marad a könyvespolcokon, ott marad másokra tett hatásában. Mégis búcsúzunk, a testtől és hangulattól, amit magával hozott.

Köszönünk mindent, Grendel papi, legyen könnyű a föld.
Mély tisztelettel köszön el:

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória)