Bosszúálló boszorkányliba

Télen, amikor Tardoskedden befagyott a Putnoki tó jege, és a határban már megcsípte a dér a csipkebogyót, libatollat fosztottak esténként a faluban a lányok és asszonyok. 
Bent a konyhában ropogott a tűz a kemencében, az asztalon szakajtókban állt a fehér libatoll, sorban nyílt az ajtó, jöttek a jókedvű lányok, kendős asszonyok.
– Adjon isten jó estét, Boriskám – a leghangosabban Mariska néni köszönt a gazdasszonynak.
Neki telis-tele volt a köténye csudajó mesékkel lidércekről, csodálatos fűzfavesszőről, az örök ifjúság vizéről, fondorlatos boszorkányokról.
A petróleumlámpa fényénél járt a fosztók keze, mint a motolla. Mariska néninek a nyelve is ügyesen pörgött. A fiatalabbja tágra nyílt szemmel hallgatta. Titkon azért az ablakot is lesték, hiszen tudták jól, hogy a legények sem maradnak ilyen estéken otthon.
Koppant is ám az ablaküvegen valami, egy legény bekiabált: 
– Szabad-e bejönni?
De még mielőtt Boriska néni válaszolhatott volna, az ajtó kivágódott, az egyik legény egy riadt kis verebet engedett a tenyeréből a szobába. Lett is nagy sikoltozás, kacagás! A madárka rémülten csapkodott a szárnyával, a sok finom, könnyű tollpihe pedig, mint az igazi hóviharban a hópelyhek, felrepültek a magasba, hogy utána a rikoltozó asszonynép kendőjén, orruk hegyén landoljanak.
– Megálljatok, ti gézengúzok! – rázta az öklét Boriska néni, de a legények csak jóízűen nevettek.
Aztán addig törte a fejét, míg ki nem találta, hogyan tehetné jóvá a legény a csúnya csínyt. Elfogyott a házban a víz, elküldte hát a legényt a kútra a hideg holdfényben. Messze volt a kút, már éppen tizenkettőt ütött a toronyóra, amikor a legény visszafele jövet a teli vödrökkel a befagyott tó partjára ért. Látta ám, hogy két hajlott hátú öregasszony beszélget a parton. Köszönt nekik illendően:
– Dicsértessék, öreganyáim!
De az asszonyok még csak nem is bólintottak. Még hátat is fordítottak. Furcsállta a legény a dolgot, behúzódott egy terebélyes fa alá, onnan leste a két öregasszonyt. Hát uramfia, egyszer csak rálépnek a tó jegére, s amint a tó közepére érnek, a jég hatalmasat reccsen, ők meg koromfekete libává változnak, és ott lubickolnak, gágognak a jéghideg habokban!
A legénynek se kellett több! A vödröket nyomban elhajította, úgy rohant a házba, hogy a lába sem érte a földet. Másnapig szólni se tudott, csak remegett, mint a nyárfalevél. Amikor végre visszatért belé a lélek, mindent elmesélt.
Attól kezdve nem volt nyugta a falunak. A boszorkányok éjjelente titokban jártak az embereket „nyomkodni”. Különösen a legényt kínozták sokat. Egy álló hétig nem jött álom a szemére, mert éjfélkor valami láthatatlan, bénító, mázsás súly telepedett a mellére, hogy majd megfúlt. Csak akkor szabadult, amikor a kakas az elsőt kukorította.
Elhatározta a legény: véget vet a kínnak. Vett a boltban egy vég hosszú, piros pántlikát, és bekészítette az ágya mellé a nagy, éles fejszével együtt. Estére a pántlika egyik végét az ajtó kilincséhez kötötte, a másikat a derekára tekerte, s úgy feküdt le. Virrasztott erősen, s míg a pántlika feszes volt, tudta, az ajtó zárva.
Elütötte az éjfélt az óra, érzi ám, hogy lazul a pántlika! Megmarkolta a fejsze nyelét, s leste az ajtót. Hát látja, hogy egy hatalmas, fehér hólyag gurul be a szobába, egyenest az ágya felé. Amint a hólyag mellé ért, a legény felpattant, és rásújtott. A hólyag ijedten gurult a nyitott ablak felé, ki az udvarra, de a legény utána vágta a fejszét teljes erejéből. A vas eltalálta a hólyagot, az pedig akkorát pukkant, mint az ágyú, s a helyén egy öreg banya tűnt fel, aki fülsüketítő jajveszékeléssel menekült ki a kapun.
Reggel aztán futótűzként terjedt a hír: a határban egy öregasszonyt találtak holtan, akinek fejszeütés mély nyoma tátongott a fején. Kocsit hoztak, hogy beszállítsák a faluba, de a lovak, amint megérezték a boszorkát, megbokrosodtak, s az árokba borították a szekeret. Ekkor hirtelen koromsötét lett, hatalmas szélvihar kerekedett, s az erdő sűrűjéből egy titokzatos, fekete köpenyes ember lépett elő. Szó nélkül felkapta a tetemet, s elnyelte őket az erdő homálya.
Attól a naptól kezdve a legényt soha többé nem nyomta semmi.
De még ma is azt mesélik, hogy hideg éjszakákon, amikor a holdat sűrű felhők takarják, éjfélkor a szédítően magas tardoskeddi templomtorony körül röpköd egy koromfekete liba. Nem békésen szálldos, hanem vadul, éles gágogással veri fel az éjszaka csendjét, s a szárnya suhogása olyan, mintha a jeges szél fütyülne az egetverő fák között.
Sokan úgy tartják, hogy aki belenéz a fekete boszorkányliba szemébe, az többé nem találja a hazavezető utat. Elveszíti a józan eszét, és egész éjjel csak kószál a tóparton, mintha keresne valamit, amit sosem lelhet meg. Mire felkel a nap, az ilyen embernek a haja is hófehér lesz a rémülettől, s elfelejti még a saját nevét is.
Ezért, ha sötét éjszakán a torony felől gágogást hallasz, ne emeld fel a tekinteted! Siess haza, mert a fekete liba nem madár, hanem a múltból maradt gonosz bűbáj, ami ma is keresi azokat, akik nem tudják, mikor kell behunyni a szemüket.

(A tardoskeddi boszorkányok című hiedelemtörténet alapján)