Szamár, tüsszents aranyat!

– szajkózzák az okosok.

Nem tüsszentek, bárhogy kérik,

papírzsepim elfogyott.

Szamár, tüsszents aranyat!

Ezzel vagyok megverve.

Nem tüsszentek, egy se mondja

majd, hogy egészségedre!

Mindy, a kis bocs egy öreg faházikóban élt anyukájával, kisöccsével és a teknősével. Egy nap Mindy és az osztálytársai piknikezni mentek a közeli tavacskához. Vittek magukkal pihe-puha pokrócokat, szendvicseket, almát, gyümölcslevet, süteményt és még sok más ínycsiklandozó finomságot. A kis bocsok kedvesen megosztották egymással ebédjüket. Miután mindenki jól lakott, elindultak felfedezni a tavat és annak környékét.

Ragyogóan sütött a nap. Csodaszép pillangók repkedtek a tarka vadvirágok körül, kacsák és büszke hattyúk úszkáltak a tóban. Még a mókusok is előbújtak odújukból, és kíváncsian figyelték a boldogan játszó bocsokat. Néhányan színes virágcsokrot szedtek, amíg mások faágakkal kardoztak vagy kenyérrel etették a kiskacsákat. Mindy az utóbbiak között volt. Hozott egy zacskó száraz kenyeret, amelyet még anyukája nyomott a kezébe reggel, indulás előtt. A kislány nagyon szeretett kacsákat etetni, mert ilyenkor köré gyűltek, és boldogan hápogtak, miközben versenyeztek a kenyérfalatkákért. Most is így történt. Mindy a tó szélén állt, a kacsák meg körbevették. Már az utolsó darab kenyeret vette ki a zacskóból, és dobta eléjük, amikor két hattyú csúnyán összeverekedett érte, és véletlenül nekimentek Mindynek.  A kislány elvesztette az egyensúlyát, és belefordult a vízbe. Csapkodott, sikoltozott, de hiába, egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Végül az egyik tanító néninek sikerült őt megmenteni. A kisbocsok összegyűltek körülötte, és csodálkozva nézték. Mindy elsőnek nem értette, miért bámulják ennyire, de aztán rájött. A víztől lejött a festék a bundájáról. Azonnal felpattant, és futásnak eredt. Iszonyatosan megijedt. Nem szabadott volna, hogy meglássák a foltjait! Ki fogják közösíteni! Elrejtőzött egy fűzfa alá, és sírva fakadt. Nem telt el sok idő, mire egy halk neszt hallott. Valaki megtalálta őt. Vera, a legjobb barátnője volt az. Ő is bebújt a fűzfa tövéhez, és megölelte a síró lányt. Mindy nem értette, miért, hiszen Verának most utálnia kellene őt. Az apukája jegesmedve volt, ezért ő is félig az. Születésétől kezdve foltos a bundája, de mindig befestette, hogy a suliban senki se tudja meg. Ennek ellenére mindig attól tartott, hogy rájönnek, és ez most be is következett.

– Ne sírj, Mindy! Nem utálunk. – Vera mintha olvasott volna a gondolataiban. – Igazából már rég tudjuk, hogy különleges vagy. De nem számít, így is szeretünk. Ugyanolyan maci vagy, mint mi, csak más színű a bundád.

– Tudtátok? De akkor miért bámultatok az előbb?

– Mert még nem láttunk ilyen szép foltos bocsot. – Mindy most már örömében kezdett sírni . 

Nemsokára megjelentek a többiek is, és mindnyájan szoros ölelésbe bújtak. 

A nevem Ágas, egy tölgyfa vagyok a közeli erdőben. Barátaimmal, Tűlevéllel és Gesztenyével gyakran játszunk és beszélgetünk, máskor pedig a napsütésben gyönyörködünk. Nagyon szeretjük az erdő kis lakóit. A madarak és a nyulak gyakran körénk gyűlnek elmesélni, mi minden történik a tisztáson, ahova mi már nem látunk el.

Egy napsütötte őszi délutánon, miközben Gesztenyével barkochbázom, négy embert pillantok meg, kezükben fűrészt tartanak. Nagyon megijedek, mert egyenesen felém közelednek. Mikor odaérnek hozzám, és meglendítik a fűrészt, először fájdalmat érzek, majd minden elsötétül.Ez az utolsó emlékem az erdőből. 

Aztán felébredek itt, ebben a szobában, pontosan az ablak mellett. Furcsán érzem magam, mintha megváltozott volna a testem. Észreveszem, hogy már nem tölgyfa vagyok, hanem egy polc. A jól ismert erdő helyett pedig egy idegen szobában állok. A felismerés hatására elerednek a könnyeim. Eszembe jut Tűlevél és Gesztenye, tudom, hogy már soha többé nem láthatom a barátaimat.

Percekbe telik, mire megnyugszom, és körbenézek az új otthonomban. Az ablakon át látom, hogy kint havazik, a hó teljesen befedi az utcát. Eszembe jut, mennyire szerettem a havat az erdőben, és ha különösen sok hullott úgy néztem ki, akár egy nagyra nőtt hóember.

Most veszem csak észre, hogy nem vagyok egyedül: velem szemben egy kislány ül az ágyon. Barna haját egy hajpánt fogja hátra, kezében egy hógömböt tart, azt rázogatja. Nem igazán látom, de a gömbben mintha egy apró házikó lenne, meg egy piros ruhás ember. A kislány felkel az ágyról, és ronggyal megtisztítja a játékot, majd hozzám lép. Kissé megijedek a közelségétől, de kíváncsian várom, mi fog történni. A kislány a hógömböt rám helyezi, majd hátat fordít. Az ágya mellett egy kis éjjeliszekrény áll, rajta könyvek, egy plüssmackó és néhány kifestő. A könyvekért nyúl, visszajön hozzám, és azokat is elrendezi rajtam. Nagyon közel van, így kíváncsian végigmérem őt. A száját csüggedten összeszorítja, szomorúnak tűnik.

Nyílik az ajtó, egy másik kislány lép be a szobába, és ebédelni hívja őt. Mikor a lányok kimennek, végre egy kicsit egyedül maradhatok. Elolvasom a rám rakott könyvek címét: Bambi, Az elveszett kiscica, Vuk, úgy tűnik, a szoba lakója is szereti az állatokat. 

Nem telik el sok idő, míg a kislány visszatér. Leül az ágyra, és magához öleli plüssmackóját. 

– Bárcsak ne kellett volna elköltöznünk! Úgy hiányzik Kata – suttogja maga elé, és egy könnycsepp gördül le az arcán. – Félek, hogy nem lesz egy barátnőm sem.

Nagyon megsajnálom őt, mert eszembe jut, hogy nekem sem volt más barátom Tűlevélen és Gesztenyén kívül. És már velük sem tudok többé játszani.

A kislány még mindig szomorúan mered maga elé. Szeretném megvigasztalni őt, így hát halkan megszólalok:

– Ne aggódj, biztosan találsz majd barátnőt! És ugyanolyan jól fogod magad érezni itt is, mint az előző otthonodban.

A kislány azonnal abbahagyja a sírást, és körülnéz. Először nem tudja, honnan jön a hang. Arra gondolok, talán megijesztettem, de feláll, és odasétál hozzám.

– Te tudsz beszélni? – kérdezi halkan, könnyekkel a szemében. Nem látok rajta félelmet, sokkal inkább csodálkozást és kíváncsiságot.

– Igen, tudok – felelem, és ha lehetne, szívesen átölelném.

A kislány szomorkás arcán lassan felbukkan egy halvány mosoly.

A szivárványlovag újabb és újabb történetei mesemondójának – Csóka Ferenc írónak – szavait fordítja képpé az illusztrátor Takács János elgondolkodtató és mosolyra késztető képsorokban. Ezek a szóképek az ismeretlen szépséget és a valóságon túli kalandok már-már félelmetes és mulatságos világát tárják elénk. Az, hogy átlépjünk-e a kinyitott szivárványajtón s belépjünk az illusztrátor festői világába, csak rajtunk múlik. Amennyiben engedünk a látvány csábításának, s az alkotó szó-kép viszonyrendszerének, sokszínű, sokrétegű motívumokkal teli galaxisba merülhetünk el. 

Mesét illusztrálni nehéz feladat. A történet fordulataira, stílusára fókuszálni izgalmas munka. Amikor a szó képpé válik, a látvány varázsa erősíti az olvasók örömét, a karakteres mesevilágot pedig a Takács-képzelet játéka gazdagítja.

A látszólagos könnyed vonalvezetés mögött azonban míves munka rejlik. Pazar, festői felületeket, sajátos nézőpontú térkompozíciókat alkalmaz, így szinte minden illusztrációban rácsodálkozhatunk a jellegzetes takácsi világra. A tarka színek egyensúlyából összeálló illusztrációk játékos és groteszk alakokat keltenek életre. Ez a misztikus–realisztikus szín- és formavilág teszi Takács János illusztrációit egyedivé, felismerhetővé. 

Az írói mesefolyam szerkezetét erőteljes sárgák, zöldek, kékek és e színek számtalan árnyalata teszi hangsúlyossá. A kompozíciókban tobzódó koloritok, a  megbúvó fények titokzatossága illeszkedik a szivárványlovag történetéhez, s ezzel a szín- és motívumrendszerrel egyedi miliőt teremt.

Szimbólumai, a képi látomások, a képalkotó elemek figuralitása, a misztikus festői realizmus és a humor intenzív „takácsos” sugárzása uralja a meseképek sorát. Az illusztrátor láthatatlanná tevő köpenyben bújik el a történet sorai között, s az ott olvasott szavakat látomásos képpé formálja.  

Takács Jánost idézve: „Illusztrációkészítő munkámban mindig az olvasmány kiváltotta élményre gondoltam, ez inspirált a rajz elkészítésénél, s ezt az élményt akartam megosztani.” Ez az élményakarás sugárzik a képeiről. A földi, a vízi helyszínek burjánzó vegetációja, a fantáziavilág térelemeinek sokszínűsége, a főhős és a további szereplők játékos ábrázolása egyenrangú értéket képviselnek. Ezeknek a képi jeleknek kiválasztása és egy képtérbe helyezése szándékos, segítve a narratív összefüggések megfejtését.

Szivárványszínű kifejezőeszközei Takács János művészetének sokféleségéről árulkodnak. Frappáns képi megfogalmazásai időnként szorosan kapcsolódnak a történet változatos fordulataihoz, máskor az illusztrátor képzeletének képi szárnyalása felülemelkedik a szövegen. A vonalteremtő energia egyesül a színkavalkáddal, és alkalmanként egy-egy illusztráció önálló műként is értékelhető. Ez a gondolati sokszínűség arra bíztat mindnyájunkat, hogy lássuk meg az élet szépségeit az egyre durvuló hétköznapokban.  

„Mesés egy könyv ez a meséskönyv. Főhőse egy lovag, aki emberemlékezet óta él, s élni fog, amíg ember a földön él és mozog. A lovag neve Szivárvány, a szivárvány minden színében játszva: hiú és esendő, okos és szánandó, gyáva és vakmerő, öntelt és segítőkész, egyszóval lehető és lehetetlen. Ővele utazhat az Olvasó – legyen kicsi vagy nagy, gyermek vagy szülő, iskolás nebuló vagy felnőtt, óriás vagy törpe – az élet csodáin és rejtelmein át, elmerülve a nyelv s a csend csodáiban és rejtelmeiben.” – e szavakkal ajánlják Szivárvány lovag történetét. 

A meséskönyvet Takács János illusztrációinak erős színhatásai, expresszív karakterű festői nyelve, sajátos motívumvilágának apró ötletei jellemzik, s a meglepő jelképek túlmutatnak a textus nyelvezetén. 

Rajzaiban nem a szöveg képi tolmácsolása formálódik meg, hanem átjárót nyit a verbális és a vizuális élmények között. Humorral átszőtt rajzai tapintatosan segítik a szöveget. Az illusztrátor a szivárványlovag történetfolyam értelmezésekor bemutatja munkásságának visszafogottabb rétegeit. Kiemeli a hétköznapi mondatokat, s azokat továbbgondolva olyan képi atmoszférát teremt, melyek izgalmasan erősítik a történetet.

„1966. január 9-én születtem Dunaszerdahelyen. Alapiskolai tanulmányaimat a mátyusföldi Felsőszeliben végeztem. 1982-ben kerültem Pozsonyba, ahol elektrotechnikai középiskolai tanulmányaim mellett már autodidakta tanulmányokat folytattam az animáció területén. Mint animátor asszisztens, Clean-up és FX Clean-up rajzoló, posing designer, modelpack designer, Lipsing charts designer, Color painter részt vettem több egész estés mozifilm, tévésorozat, reklámfilm elkészítésében neves berlini, budapesti, kecskeméti és pozsonyi stúdióknál. 1996-tól foglalkozom gyermekkönyvek illusztrálásával.

Rajzfilmesként ezt a találkozást törvényszerűnek gondolom. Hitvallásom szerint egy illusztrációnak nemcsak szépnek, de tanító jellegűnek is kell lennie. Minden munkám előtt kutatást végzek, hogy a legkisebb részletekig hitelesek legyenek a képeim. Fontosnak tartom, hogy a kis olvasók pontos képet kapjanak arról, hogy pl.: milyen volt egy szekér és egy úri hintó, milyen ruhát viseltek, hogyan építkeztek, milyen szokásoknak hódoltak, a lovagoknak milyen fegyvereik és lószerszámaik voltak. Ezen kívül a tipikus mesefigurák, fantáziavilág és a szabad művészi kreativitás ábrázolása is nagyon lényeges a számomra. A meseillusztrátor kiváltsága, hogy munkája során megmaradhat gyermeknek.”

Kopasz nyakú

kacsa hápog,

várja már a 

vizesárok,

bámészkodik 

a hold, nahát,

kinyújtja a 

hosszú nyakát.

Csillaggal 

teli az ég,

elszakadt 

a gyöngynyakék.

Fehér bóbitás 

a kacsa, 

úgy jár fodrászhoz,

mint haza.

Telefonommal a kertben,

hápogását ma felvettem.

Lejátszottam, ő meg erre,

mindenütt magát kereste.

Hosszú másodpercekre néma csend borult a Csodalámpás boltra.

– Azt akarod, hogy magadhoz tudd hívni a fogadott lányomat, Satnyácskát? – ismételte Ali bácsi, mikor végre szóhoz jutott. – Tisztázzuk, hogy jól értem-e: ugye, nem telefonhívásról beszélsz?

– Persze hogy nem! – méltatlankodott Luca. – Hanem úgy, hogyha kimondom a nevét, azonnal megjelenjen a közvetlen közelemben, mint mondjuk a… mint a…

– Mint a magyar népmesékben! – nyerített fel Levi. 

– Jaj, fogd már be a szádat, te infantilis! – sóhajtotta Luca. Ám aztán megadta magát. – Hát inkább a Gyűrűk urára gondoltam, vagy bármelyik fantasy, vagy anime-sorozatra, amiben a hősök varázslattal magukhoz tudnak hívni egy segítőt. De ja, végül is a népmesékben is van ilyen. Ugye ezt nem kérhetem? 

Luca bánatosan pislogott Ali bácsira. Az öreg mintha valami olyasmit motyogott volna az orra alatt, hogy „Már megint ezek a filmsorozatok…”, de aztán Lucára nézett.

– Nem arról van szó, hogy nem kérheted, csak hát… Ti aztán döbbenetesek vagytok, ugye tudod?

– Mit tudok? – bámult Luca.

– Hát te, meg Satnyácska. Ő is pontosan ugyanezzel a kívánsággal állt elő, miután tegnap elmentetek.

– Micsoda? Hogy magához hívhasson… engem? – kerekedtek el Luca szemei.

– Pontosan – bólogatott Ali bácsi. – Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt évezredben hányszor teljesítettem dzsinn-erőmmel a kívánságát. De mivel ő is benne volt a tegnapi Vágyvölgyi Győző-műveletben, most neki is járt egy kérés, és…

– És maga megengedte neki? – vágott közbe Levi. – Megengedte, hogy egy démon magához hívhasson egy ilyen védtelen… szóval Lucát?

Nem lehetett biztosan tudni, hogy Láng Leventének a felháborodástól, vagy valami egészen mástól vörösödött-e el az arca. Ali bácsi azonban máris csitítani kezdte a fiút.

– Nyugalom, egyelőre senkinek nem engedtem meg semmit, rendben? Egyszerűen arról van szó, hogy Satnyácska ezt kérte, és kissé különös, hogy ma pedig Luca áll elő ugyanezzel. – A dzsinn karba fonta a kezét, és fürkészőn pillantott a lányra. – Nagyon egymásra találtatok a tegnapi macskasétáltatás közben, igaz?

Luca arca kipirult az izgatottságtól, de leküzdhetetlen mosoly is bujkált a szája szegletében.

– Ha Satnyácska is ugyanazt kívánta, amit én, akkor tényleg barátok lettünk, ugye?

– Nagyon úgy fest – morogta Ali bácsi. – És pont ez a barátság az, ami zavar engem.

– Meg engem is! – állt a dzsinn mellé Levi.

Kezét ugyancsak karba fonta. Hirtelen úgy tűnt, mintha a lezser fiú és a megfontolt öreg ősi szövetségesek lennének. Luca nem tudta, hogyan védekezzen a túlerővel szemben, ezért csak hallgatott.

– Arról van szó, kislányom, hogy egy démon és egy ember barátságából még sohasem sült ki semmi jó a történelemben – törte meg végül a csendet Ali bácsi. – Az ilyen kapcsolat szinte minden alkalommal katasztrófához vezetett. A ti esetetekben viszont…

– Igen? – sikkantott fel reményteljesen Luca.

– Szóval most a fogadott lányomról, Satnyácskáról van szó, az egyetlen démonról, aki képes igazi gonoszkodás nélkül élni. Ráadásul téged különösen megszeretett, Luca. Biztos vagyok benne, hogy soha nem tudna bántani, ezért aztán… Szóval legyen, engedélyezem a kívánságotokat!

– Micsoda?! – kiáltott fel Levi.

Ám a hangját elnyomta egy diadalordítás: 

– Éljeeen!

– De kizárólag feltételekkel! – emelte a magasba az ujját Ali bácsi.

– Hát persze, persze.

Luca elmondhatatlan örömet érzett, de máris készen állt az alkudozásra.

– Levinek nem engedtem a korlátlan időutazást, és nektek sem engedem meg, hogy csak úgy ugráljatok a térben – szögezte le Ali bácsi. – Ezért naponta összesen egyszer hívhatjátok egymást.

Lucának egy pillanatra elfelhősödött a tekintete.

– Háromszor? – mosolygott aztán a dzsinnre.

– Egyszer.

– Kétszer, naaa!

– Jó, de csak vészhelyzetben.

– Egyszer vészhelyzetben, egyszer meg csak úgy, legyen szíveees! – nyafogott Luca.

– Legyen – sóhajtotta Ali bácsi. – De minden hívásról tudni akarok, különben vége az egyezségnek!

– Ez csak természetes! – bólogatott Luca. Aztán megölelte a dzsinnt. – Nagyon köszönöm! Vagyis hogy köszönjük!

A mellettük ácsorgó Levi szóhoz sem jutott. Egyelőre maga sem értette, miért idegenkedik annyira a kialakult helyzettől. Olyan érzése támadt, hogyha Luca és a démonlány közel kerülnek egymáshoz, ő elveszít valamit. Csak hát egyelőre nem tudta megfogalmazni, hogy mit. Ezért aztán csak visszatelepedett a pult tetejére, és onnan dobta be a hirtelen eszébe jutó kérdést:

– Amúgy, ha már itt tartunk, hol van Satnyácska?

– Na, vajon hol? Nyilván a csodalámpásban lustálkodik – legyintett nagyot Ali bácsi. – Veletek ellentétben ő már egyáltalán nem jön lázba egy magamfajta öreg dzsinntől.

– Nem akarod idehívni? – szegezte Lucának a kérdést Arnold.

Ez aztán egyszerre Levit is jobb kedve derítette.

– Ez az! – helyeselt. – Kíváncsi vagyok, hogy néz ránk, ha iderántod!

Luca először grimaszt vágott, de aztán izgatottan fordult Ali bácsihoz.

– Már működik a képességem?

– Megadtam rá az engedélyt, szóval működnie kell.

Luca most már nem sokat teketóriázott.

– Satnyácska, gyere hozzám! – kiáltotta, és szívdobogva várta a hatást.

A mosolya azonban szép lassan elolvadt, mert hiába hívta másodjára, harmadjára, sőt tizedjére is, a démonlánynak nyoma sem volt.

Luca megszólalni sem tudott a döbbenettől. Leesett állal lesett Levire, ezzel szemben Arnold csendesen vette tudomásul, hogy az unokatestvére éppen most kapott hatalmat az időutazáshoz. Ez a hatalom azonban nem érdekelte őt, neki valami más izgatta a fantáziáját.

– Mikor fog kívánni, Ali bácsi? – fordult csillogó szemmel a dzsinnhez.

– Micsodát, fiacskám?

– Hát, hogy Levi időt utazhasson.

– Ó, azt már el is intéztem.

Levi ámulva fordult a dzsinnhez.

– Ezek szerint már bármikor megtehetem?

– Igen, csak ki kell mondanod, hány órára akarsz visszautazni az időben, de jól vigyázz, mert…

– Tudom, csak egy lehetőségem van – legyintett Levi.

Látszott a vigyorgó képén, hogy máris terveket sző. Arnold a fiúra sandított. 

– Nem akarod most felhasználni?

– Az egylövésnyi időutazásomat? Ütődött vagy? – meredt rá Levi. – Maradjunk annyiban, hogy remélem, működni fog, ha eljön az ideje. Most inkább te add elő Ali bának az óhajodat!

– Igen, igen! – lelkesedett egyből Luca is.

A szemüveges fiú azonban, mintha csak az elevenére tapintottak volna, visszavonulót fújt.

– Ó, az én kívánságom az… az nem fontos! Illetve ráér – hebegte, és máris a szemüvegét kezdte törölgetni. – Szóval, mondd csak előbb te, Luca!

– Biztos?

– Hát persze!

– Köszi – vont vállat a lány, majd komoly szemét Ali bácsira szegezte. – Nekem elég furcsa kérésem lesz, de remélem, hogy teljesíthető…

– Mondd csak el nyugodtan, és mindjárt kiderül – biztosította a dzsinn.

– Jó, de ez olyan kérés, ami lehet, hogy nem fog tetszeni Ali bácsinak…

A boltocskában ismét izgalmas feszültséggel kezdett megtelni a levegő.

– Tehát mi volna a kívánságod, kislányom?

– Azt szeretném, hogy bármikor magamhoz hívhassam Satnyácskát, a démonlányt!

– Régen még imádtam a kalandokat, de mára kissé kiöregedtem belőlük – sóhajtotta Ali bácsi, a világ utolsó dzsinnje, miközben kibámult a Csodalámpás bolt kirakatán. – Ha egy regény szereplői lennénk, azt kívánnám, hogy halálra untassuk az olvasókat! De látom már, hogy erre nincs sok esély.

Odakint, a Mécses téren, épp egy futó haladt el az üzlet előtt. Rajta kívül azonban inkább csak ideges vagy fáradt embereket lehetett látni, akik feltehetően a munkahelyükre igyekeztek.

– Nézzétek ezt a sok kifacsart alakot! – mutatott a térre az öreg, majd a három kamaszhoz fordult. – Lefogadom, hogy az egyik kívánságuk egy szép hosszú nyári szünet lenne. Bezzeg ti, akiknek ez megadatott, már reggel nyolc órakor itt rontjátok a levegőt! Mondjátok, miért nem hagytok egy kis nyugtot nekem, és alszotok inkább a puha ágyatokban otthon?

Lucának egyből az jutott eszébe, hogy annál a gyönyörűen kárpitozott, kényelmes barokk széknél, amin épp ül, még az ágya sem puhább. Ám esze ágában sem volt megszólalni. Még csak az kéne, hogy ilyen jelentőségteljes reggelen felbosszantsa Ali bácsit! De feleslegesen óvatoskodott, hisz az üzletben tartózkodott az idegesítés nagymestere, Levi is.

– Ugyan már, Ali bá, ne adja itt az amnéziást! – legyintett a pulton terpeszkedve. – Mind jól tudjuk, miért vagyunk itt, nem igaz, Arnold?

Levi a Napóleon-korabeli szekrénynek támaszkodó unokatestvéréhez passzolta a labdát. Ám mivel a szemüveges fiútól csak egy halvány mosolyra és halk dünnyögésre futotta, kénytelen volt egyedül tovább ütni a vasat. 

– Hát oké, ti gyáva nyulak, akkor kimondom én: Ali bá szent ígéretet tett nekünk, hogy teljesíti egy-egy kívánságunkat. És nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már kitaláltam a magamét!

– Na, ebben biztos voltam – morogta az öreg dzsinn, miközben elhelyezkedett a megszokott sámliján. – A szent ígéret egy kicsit túlzás, de igazad van: segítettetek nekem, hogy az én ötezer éves átkom, Vágyvölgyi Győző végre-valahára eltűnjön az életemből. Szóval tényleg jár nektek egy kívánság. De jobb, ha még az elején tisztázzuk: nem teljesítek mindenféle agyament ötletet, értitek?

Ali bácsi a magasba emelte a mutatóujját, majd miután látta, hogy nincs ellenvetés, összecsapta a tenyerét.

– Na, akkor essünk túl rajta! Ha jól értem, te akarod kezdeni a sort, ugye, Levi?

Láng Leventének szinte lángolt az arca az izgalomtól.

– Hát, ha nem Luca szeretné kezdeni, merthogy, ugye, a lányoké az elsőbbség, akkor én… – sandított Lucára, aki mosolyogva nemet intett. – Oké, akkor azt kívánom, hogy örökké utazhassak az időben!

Az aprócska boltra egy pillanatra csend telepedett. Luca eszmélt a leghamarabb.

– Aaaannyira tudtam, Levi! – csapott a térdére. – Olyan unalmas vagy!

– Miért, csak mert már elárultam tegnap? – kérte ki magának a fiú. – Attól én még kívánhatom ezt!

Ám az ötlethez az öreg dzsinnek is volt hozzáfűznivalója.

– Valóban kívánhatod, csakhogy én nem teljesítem.

– De miért nem? Hisz csak egy kis időutazásról volna szó… – tárta szét a kezét Levi.

Ali bácsi azonban máris felpattant a helyéről.

– Ó, igen! Csak egy kis időutazásról, amit te, ugyebár, olyan mélyrehatóan ismersz, ha nem tévedek!

– Igen, az időutazós filmekből.

– Még hogy időutazós filmek, hah! – Az öreg a szakállát gyűrögetve járkálni kezdett. – Egy jó megfejtésük volt, hogy ugyanazon anyag nem töltheti ki egy időben ugyanazt a teret. De ezen kívül tudják is azok az elszállt írók meg rendezők, hogy a valóságban hogyan működik ez! És tudod is te, kisfiam, hogyan kell helyesen használni a kívánságokat!

– De-de hát én tudom! Nagyon is jól tudom, hiszen már használtam a… – dadogta Levi, ám Ali bácsi szeme villámokat szórt.

– Igen, használtad a kívánságdobozokat a legszigorúbb tiltásom ellenére! És mi lett belőle? Te embervassá változtál, én meg majdnem gyökeret eresztettem egy cserépben. Ne is beszéljünk róla! Inkább örülj, hogy nem egy gonosz dzsinn vagyok, mert máris egy soha véget nem érő időhurokban találnád magadat.

Arnold és Luca figyelmét nem kerülte el, hogy Levi milyen hirtelen holtsápadttá vált. Bizonyára éppen felidézte magában, hogy is szólt a kívánsága: „…örökké utazhassak az időben!”.

– O-oké, akkor módosítanék – nyelt nagyot. – De tisztázzunk valamit: egyáltalán nem utazhatok az időben?

– De utazhatsz – nyugtatta meg a sámlira visszahelyezkedő dzsinn. – Viszont szigorú feltételei vannak!

– Na, neeee! – tátotta el a száját Luca.

A farkasszemet néző Levi és Ali bácsi azonban most mit sem törődtek a lánnyal.

– A jövőbe nem mehetsz – szögezte le az öreg.

– De visszautazhatok akármeddig!

– Ugyan, hová gondolsz! Tán csak nem a dinoszauruszok érdekelnek? – mérte végig hűvösen Ali bácsi. – Két óra bőven elég lesz.

– Miii? – sápítozott Levi. – Egy hét!

– Tizenkét óra.

– Egy nap!

– Egy nap, de egy perccel sem több – emelte magasba a mutatóujját Ali bácsi. Majd még mellékesen hozzáfűzte: – És csak egyetlen egyszer.

– Micsoda?!

Levi most már leugrott a pultról, ám a rendkívül szigorú tekintetű Ali bácsival találta szemközt magát.

– Csak nem gondolod, hogy hagylak életed végéig ugrabugrálni az időben? Ha van elég sütnivalód, egyetlen utazás is bőven elég ahhoz, hogy megcsináld a szerencsédet, vagy éppen a szerencsétlenségedet. Úgyhogy elégedj meg ennyivel! Na, deal, vagy nem deal, ahogy ti mondjátok?

A kamasz fiú jó pár másodpercig bámult a csalafinta régiségkereskedőre. Úgy érezte magát, mint akit épp most forgattak ki a vagyonából, de végül mi mást tehetett volna?

– Tudja, mit, Ali bá? Deal! – nyújtotta megadóan az öreg felé a kezét.

Cini először egy lepkét kergetett, de miután nem sikerült elkapnia, megunta a vadászatot. Inkább egy dióval focizgatott, ami rettentő jól zörgött a betonon. Amikor már ez sem szórakoztatta, figyelme a derék házőrző felé fordult. Pocak egész nap az ólja előtt feküdt, a házfalat bámulta, és sóhajtozott. A kérdésre, hogy mi baja van, meglepő választ adott.

– Az öregség.

– Öregség? – Cini úgy tett, mintha nem tudná, mi az. – De hiszen te fiatal vagy!

Azt hitte, elég egy kis hízelgés, és a kutya hevesen védeni fogja ólját a huncut kis diószem támadásától. De a dió Pocak mancsa mellett pont betalált a házikóba. A cica átugrott egy pitypangot örömében:

– Gól! Ez védhetetlen volt, Pocikám, ismerd be! – és még mielőtt a barátja bármit beismerhetett volna, komolyra fordította a szót:

– De hiszen az öregség tele van szépséggel!

– Csak egyet mondjál – sóhajtotta Pocak.

– Nézzük csak! – virgonckodott a cica, és számolni kezdett az ujjain. – Egy: ööö. Máris mondom. Itt van a nyelvem hegyén. Megvan! Mindenki tisztelettel beszél veled, előre köszönnek az utcán, meghallgatják tanácsaidat, melyeket az életed során összegyűjtött tapasztalat és megszerzett bölcsesség segítségével fogalmazol meg számukra.

Pocak megdöbbent. Ilyen komoly gondolatra azért nem számított egy kiscicától.

– És ki fogadja meg az én tanácsaimat?

Cini körülnézett, de csak a móka kedvéért.

– Hát én! – mondta büszkén, és kihúzta magát. – Kérlek, Pocak, taníts engem! Te annyira, de annyira okos vagy! Neked még a bundád szőre között is ész bújkál! Áruld el nekem, honnét szerezted azt a végtelen nagy tudásodat, amivel itt mindenkit lenyűgözöl.

Körülnézett.

– …engem.

Pocak csóválta a farkát, mintha a legyek idegesítenék. Valahova a távolba nézett, a szemében egy kövér könnycsepp terpeszkedett.

– A postás már sokszor körbebiciklizte a falut azóta, hogy én megláttam a napvilágot.

– Na és? – szökdécselt Cini. – Az a dolga! Különben is, a levélhordók gyakran lecserélődnek, de te állócsillag vagy a kutyatársadalom nagy teliholdja alatt.

Erre már Pocak is megdöbbent. Nehézkesen felült.

– Micsoda? Te kiolvastad Márti néni könyvtárát? Vagy valami port szórt a tejedbe, amitől így sziporkázol? Ha tudni akarod a titkomat, elmondom. Jól figyelj. A gazda minden vasárnap délelőtt a rádiót hallgatja főzés közben. Én csak odafekszem a konyha nyitott ablaka alá, és figyelek. Minden tudásom onnét ered: hírek, vitaműsorok, egy kis komolyzene, amitől telihold nélkül is vonítani tudnék, de az elszenvedett fájdalomért kárpótolnak a vetélkedők, az interjúk ebtenyésztőkkel és más furcsa emberekkel, a betelefonálós műsorok, valamint Bálint gazda hasznos tanácsai a tulipán helyes neveléséről.

Cini szájtátva hallgatta a házőrzőt.

– És Cinkotáról meg Cincinnatiról is ott hallottál? Mondd, Pocak, tényleg van az egereknek saját birodalmuk? És hová rejtették? A kamrába? Vagy a föld alá? Hol van a lejárat?

A kutya sejtelmesen hallgatott. Lassan megkerülte az ólját, mintha ellenőrizné, minden rendben van-e, aztán visszafeküdt a megszokott helyére.

Cini meg sem várta a választ a feltett kérdéseire, máris újabbal hozakodott elő:

– És mikor lesz vasárnap?

Kiderült, hogy vasárnapig még kétszer száll le az éjszaka. Ekkor Cini azt javasolta, hogy játsszanak valami nyelvtani játékot.

– Mondjunk olyan szavakat, amik úgy kezdődnek, hogy „eb”…

Azt gondolta, hogy ha ez a játék nem dobja fel a kutyát, akkor semmi.

– Ebadó – mondta Pocak. A macska nem hagyta magát.

– Egy pontocska neked. Ez az ebadó sugározza a rádióműsort is, ugye?

A vén házőrző ingatta a fejét. Cini lélegzetvisszafojtva figyelt, mert nem tudta, ez mit jelent. Jót vagy rosszat?

– Te ebadta! – sóhajtott a kutya.

– Két pont! – kiáltotta olyan hangosan Cini, hogy a szomszédban ugatni kezdtek a cseppet sem macskabarát vérebek. – Na várj csak! Most én jövök! Eb… Ebben nem vagyok biztos. Eb… Ebben sem.

Hiába erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Ő is körüljárta az ólat, mintha barátja biztonságára ügyelne. Aztán beleszagolt a levegőbe.

– Vacsoraidő! Később folytatjuk!

És elrohant.

Aztán az egész szombati nap Pocak nélkül telt el. Félig a vasárnapi is. Cini, amikor meglátta, hogy a derék eb ismét az ólja előtt fekszik, örömtáncot lejtett. A legszívesebben ráugrott volna a hátára, össze-vissza dögönyözte volna, de aztán komolyságot erőltetett magára.

– Hol voltál? – dorombolta. – Tegnap még az utcára is kimerészkedtem miattad, hátha a vérszomjas Gofrival gyűlt meg a bajod, és elkelne egy kis segítség. Van ám itt izom!

És játékosan a levegőbe bokszolt.

– Orvoshoz vittek – válaszolta a kutya. – Kaptam egy csomó vitamint.

– Akkor most már újra fiatal vagy, ugye?

Pocak elengedte a füle mellett a kérdést.

– És veled mi újság? Meghallgattad a délelőtti híreket? Okosabb lettél?

– Mi az, hogy! – komolyodott el a macska. – Most már mindenkinél okosabb vagyok. Nálad is. Majdnem szétdurran a fejem a sok tudástól. Bánhatod, hogy nem voltál itthon!

– Mesélj! Elhelyezkedtél a nyitott konyhaablak alatt úgy, ahogy javasoltam?

– Persze! Még el is rontottam a gyomromat a húsleves illatával.

– És? Mi újság az Északi-sarkon? Olvadnak még a jégsapkák?

– Azt nem tudom, de egy bizonyos Aranka néninek majdnem meggyulladt a függönye, amikor a születésnapi tortáján elfújta a gyertyákat. Az unokája, a Laci idén fog érettségizni, bármit is jelentsen az. A veje meg nyert a lottón egy kisebb összeget, és vett magának egy traktort, aminek a család nem nagyon örült, mert ők sportkocsit szerettek volna.

Pocak összeráncolta a homlokát.

– Furcsa hírek ezek. Valami baj lehet a rádióval.

– És azt is hallottam, hogy ha frissen gyúrt tésztát főzünk ki, akkor arra is figyeljünk, hogy legalább húsz percen át szárítsuk, mielőtt beletesszük a főzővízbe. Az utca végén a Margit néni nem így csinált, és megszökött a papagája. A férje, a Karcsi azonnal fogta a lepkehálót, felmászott a tetőre, és a kéménybe kapaszkodva próbálta meg elkapni. Lehet, hogy már jövő héten hazaengedik a kórházból.

Pocak vakkantott egyet, lassan, komótosan odaballagott a táljához, de az olyan üres volt, mint a felhőtlen tavaszi ég. Visszafordult, és intett Cininek, hogy kövesse. Közben egyre csak azt mondogatta, hogy valami baj lehet Margit néni rádiójával.

– Mit tanultál még?

– A Juli néni el akarja adni a házát, de annyi pénzért senki sem veszi meg, a Szabóéknál lakodalom várható, Saci néninek meg lányunokája született, pedig ő fiút akart. Már meg is volt a neve: Barnabás. Ugye, Pocak, milyen okos vagyok?

A kutya nem szólt semmit. Látta, ahogy Manci néni éppen Márti nénitől búcsúzkodik a kapuban, és köszöni az recepteket. Ez a nyávogó kis vakarcs az ő beszélgetésüket hallhatta.

De nem akarta elrontani kis barátja jókedvét.

– Okos vagy, Cinikém, nagyon okos.

Repülő- 

szőnyegen

vasorrú 

boszorkány,

rút kezét

megkéri

a tüzes, 

vad orkán.

Repülő- 

szőnyeget

hagyott a 

vak sors rám,

üssed csak, 

üssed csak,

porold ki, 

botocskám!