Z. Németh István

Cini és Pocak

(részletek egy készülő mesekönyvből)

Hogyan legyünk okosak?

Cini először egy lepkét kergetett, de miután nem sikerült elkapnia, megunta a vadászatot. Inkább egy dióval focizgatott, ami rettentő jól zörgött a betonon. Amikor már ez sem szórakoztatta, figyelme a derék házőrző felé fordult. Pocak egész nap az ólja előtt feküdt, a házfalat bámulta, és sóhajtozott. A kérdésre, hogy mi baja van, meglepő választ adott.

– Az öregség.

– Öregség? – Cini úgy tett, mintha nem tudná, mi az. – De hiszen te fiatal vagy!

Azt hitte, elég egy kis hízelgés, és a kutya hevesen védeni fogja ólját a huncut kis diószem támadásától. De a dió Pocak mancsa mellett pont betalált a házikóba. A cica átugrott egy pitypangot örömében:

– Gól! Ez védhetetlen volt, Pocikám, ismerd be! – és még mielőtt a barátja bármit beismerhetett volna, komolyra fordította a szót:

– De hiszen az öregség tele van szépséggel!

– Csak egyet mondjál – sóhajtotta Pocak.

– Nézzük csak! – virgonckodott a cica, és számolni kezdett az ujjain. – Egy: ööö. Máris mondom. Itt van a nyelvem hegyén. Megvan! Mindenki tisztelettel beszél veled, előre köszönnek az utcán, meghallgatják tanácsaidat, melyeket az életed során összegyűjtött tapasztalat és megszerzett bölcsesség segítségével fogalmazol meg számukra.

Pocak megdöbbent. Ilyen komoly gondolatra azért nem számított egy kiscicától.

– És ki fogadja meg az én tanácsaimat?

Cini körülnézett, de csak a móka kedvéért.

– Hát én! – mondta büszkén, és kihúzta magát. – Kérlek, Pocak, taníts engem! Te annyira, de annyira okos vagy! Neked még a bundád szőre között is ész bújkál! Áruld el nekem, honnét szerezted azt a végtelen nagy tudásodat, amivel itt mindenkit lenyűgözöl.

Körülnézett.

– …engem.

Pocak csóválta a farkát, mintha a legyek idegesítenék. Valahova a távolba nézett, a szemében egy kövér könnycsepp terpeszkedett.

– A postás már sokszor körbebiciklizte a falut azóta, hogy én megláttam a napvilágot.

– Na és? – szökdécselt Cini. – Az a dolga! Különben is, a levélhordók gyakran lecserélődnek, de te állócsillag vagy a kutyatársadalom nagy teliholdja alatt.

Erre már Pocak is megdöbbent. Nehézkesen felült.

– Micsoda? Te kiolvastad Márti néni könyvtárát? Vagy valami port szórt a tejedbe, amitől így sziporkázol? Ha tudni akarod a titkomat, elmondom. Jól figyelj. A gazda minden vasárnap délelőtt a rádiót hallgatja főzés közben. Én csak odafekszem a konyha nyitott ablaka alá, és figyelek. Minden tudásom onnét ered: hírek, vitaműsorok, egy kis komolyzene, amitől telihold nélkül is vonítani tudnék, de az elszenvedett fájdalomért kárpótolnak a vetélkedők, az interjúk ebtenyésztőkkel és más furcsa emberekkel, a betelefonálós műsorok, valamint Bálint gazda hasznos tanácsai a tulipán helyes neveléséről.

Cini szájtátva hallgatta a házőrzőt.

– És Cinkotáról meg Cincinnatiról is ott hallottál? Mondd, Pocak, tényleg van az egereknek saját birodalmuk? És hová rejtették? A kamrába? Vagy a föld alá? Hol van a lejárat?

A kutya sejtelmesen hallgatott. Lassan megkerülte az ólját, mintha ellenőrizné, minden rendben van-e, aztán visszafeküdt a megszokott helyére.

Cini meg sem várta a választ a feltett kérdéseire, máris újabbal hozakodott elő:

– És mikor lesz vasárnap?

Kiderült, hogy vasárnapig még kétszer száll le az éjszaka. Ekkor Cini azt javasolta, hogy játsszanak valami nyelvtani játékot.

– Mondjunk olyan szavakat, amik úgy kezdődnek, hogy „eb”…

Azt gondolta, hogy ha ez a játék nem dobja fel a kutyát, akkor semmi.

– Ebadó – mondta Pocak. A macska nem hagyta magát.

– Egy pontocska neked. Ez az ebadó sugározza a rádióműsort is, ugye?

A vén házőrző ingatta a fejét. Cini lélegzetvisszafojtva figyelt, mert nem tudta, ez mit jelent. Jót vagy rosszat?

– Te ebadta! – sóhajtott a kutya.

– Két pont! – kiáltotta olyan hangosan Cini, hogy a szomszédban ugatni kezdtek a cseppet sem macskabarát vérebek. – Na várj csak! Most én jövök! Eb… Ebben nem vagyok biztos. Eb… Ebben sem.

Hiába erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Ő is körüljárta az ólat, mintha barátja biztonságára ügyelne. Aztán beleszagolt a levegőbe.

– Vacsoraidő! Később folytatjuk!

És elrohant.

Aztán az egész szombati nap Pocak nélkül telt el. Félig a vasárnapi is. Cini, amikor meglátta, hogy a derék eb ismét az ólja előtt fekszik, örömtáncot lejtett. A legszívesebben ráugrott volna a hátára, össze-vissza dögönyözte volna, de aztán komolyságot erőltetett magára.

– Hol voltál? – dorombolta. – Tegnap még az utcára is kimerészkedtem miattad, hátha a vérszomjas Gofrival gyűlt meg a bajod, és elkelne egy kis segítség. Van ám itt izom!

És játékosan a levegőbe bokszolt.

– Orvoshoz vittek – válaszolta a kutya. – Kaptam egy csomó vitamint.

– Akkor most már újra fiatal vagy, ugye?

Pocak elengedte a füle mellett a kérdést.

– És veled mi újság? Meghallgattad a délelőtti híreket? Okosabb lettél?

– Mi az, hogy! – komolyodott el a macska. – Most már mindenkinél okosabb vagyok. Nálad is. Majdnem szétdurran a fejem a sok tudástól. Bánhatod, hogy nem voltál itthon!

– Mesélj! Elhelyezkedtél a nyitott konyhaablak alatt úgy, ahogy javasoltam?

– Persze! Még el is rontottam a gyomromat a húsleves illatával.

– És? Mi újság az Északi-sarkon? Olvadnak még a jégsapkák?

– Azt nem tudom, de egy bizonyos Aranka néninek majdnem meggyulladt a függönye, amikor a születésnapi tortáján elfújta a gyertyákat. Az unokája, a Laci idén fog érettségizni, bármit is jelentsen az. A veje meg nyert a lottón egy kisebb összeget, és vett magának egy traktort, aminek a család nem nagyon örült, mert ők sportkocsit szerettek volna.

Pocak összeráncolta a homlokát.

– Furcsa hírek ezek. Valami baj lehet a rádióval.

– És azt is hallottam, hogy ha frissen gyúrt tésztát főzünk ki, akkor arra is figyeljünk, hogy legalább húsz percen át szárítsuk, mielőtt beletesszük a főzővízbe. Az utca végén a Margit néni nem így csinált, és megszökött a papagája. A férje, a Karcsi azonnal fogta a lepkehálót, felmászott a tetőre, és a kéménybe kapaszkodva próbálta meg elkapni. Lehet, hogy már jövő héten hazaengedik a kórházból.

Pocak vakkantott egyet, lassan, komótosan odaballagott a táljához, de az olyan üres volt, mint a felhőtlen tavaszi ég. Visszafordult, és intett Cininek, hogy kövesse. Közben egyre csak azt mondogatta, hogy valami baj lehet Margit néni rádiójával.

– Mit tanultál még?

– A Juli néni el akarja adni a házát, de annyi pénzért senki sem veszi meg, a Szabóéknál lakodalom várható, Saci néninek meg lányunokája született, pedig ő fiút akart. Már meg is volt a neve: Barnabás. Ugye, Pocak, milyen okos vagyok?

A kutya nem szólt semmit. Látta, ahogy Manci néni éppen Márti nénitől búcsúzkodik a kapuban, és köszöni az recepteket. Ez a nyávogó kis vakarcs az ő beszélgetésüket hallhatta.

De nem akarta elrontani kis barátja jókedvét.

– Okos vagy, Cinikém, nagyon okos.

Oszd meg az ismerőseiddel!

Tamási Orosz János

„…vágyaikból hegyezett meseceruzáikkal…”

Ravasz József versei ürügyén a gyerekkönyvekről

Meglehet, komolynak tűnik majd e néhány bevezető mondat, ám azt gondolom: jó, ha valamire minden esetben felhívjuk a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy sokan úgy gondolják: gyerekverset írni nagyon könnyű, hiszen játékosnak, szépnek, könnyű ritmusúnak, „fülbemászó” rímektől csengő-bongónak kell lennie. Mások tudják, hogy épp ezt nagyon nehéz sokáig szerethetővé, maradandóvá, egymást követő generációkra hatóvá tenni. Mert az utóbbi a valódi titok; csak az a gyerekvers válhat ilyenné, amely mintha a gyermek gondolataiból fakadna, az ő tűnődéseit, álomképeit, élete kísérő jelenségeinek fokozatos felismerését képezné le, fogalmazná meg, tenné érthetőbbé számára. Persze, nagy tisztelet illeti a – nagyon nagy vonalakban itt általam két csoportba sorolt – könnyű, ritmusos mondókák és kiszámolók hangvételét idéző versek szerzőit is, a különbség, amire utaltam, nem minőségi, hanem a gondolatiság mélységében keresendő.

S nem különben abban: a vers nyelve, szókészlete mennyire követi a befogadó kulturális tapasztalatát, szókincsét, az általa megélt hétköznapok élethelyzeteit. Hiszen a vers által közvetített szituációt – legyen akár az nagyon elvonatkoztatott meseelem – elképzelhetővé, befogadhatóvá kell tenni ahhoz, hogy ne csak pillanatnyi élményt jelentsen a hallgató számára. Ez különösen az átalakult világban lényeges, hiszen ma már a klasszikus mesekészlet-elemek, vagy a balladák fordulatai annyi – gyerekeknek szánt – feldolgozáson estek át; átírások, rajzfilmek, dramatizált változatok s egyéb megoldások során, hogy a befogadók fantáziájához már nem olyan egyszerű eredeti, izgalmas, egyedi alkotásokat igazítani. Ugyan a csengő-bongó rímek és ritmusok világára még mindig számíthat a szerző, de egyre inkább érdekesebb kihívás azon kapcsolódásokat megtalálni, amelyek a befogadó életkorából fakadó tapasztalataira, s már formálódó, alakuló identitás-élményeire támaszkodnak.   

Ravasz József gyerekverseit én már régóta ez utóbbi csoportba sorolom, s az itt olvasható versek még jobban megerősítik ezt a gondolatomat. Elég, ha szemünk csak belefut a találomra fellapozott oldalra, s elidőz a sorok fölött, például itt: „A világ ablakán / vágyaikat a cigány / gyerekek a leheletükbe rajzolják. / Képzeletük örök.” S máris kirajzolódik előttünk e versek légköre, a pillanatnyi megtorpanás, a gyermeki tekintet látványértelmezése, valóságszublimálása, s ha továbblép szemünk, erre, hogy „Felhőkezű cigány gyerekek / tartják röptükben / a tarkarétű meseországot. / Csábító színekbe téved a Nap.”, akkor nyilvánvaló a költőt vezető-ihlető forrás – a gyermeki lét utazásának, lépéseinek nagyon mély, nagyon bensőséges értése, meghallása. Hiszen már – s ennek figyelmen kívül hagyása nagyon sok sietve élő szülő hibája – az akár egy-két éves gyermek is összefüggéseket keres a tárgyak, az emberi gesztusok, a színek között; elmeséli azokat önmagának, még nem is vonták be a szerepjátékok bölcsis-ovis világába, amikor ő már játékot formál a tárgy és saját maga közé, hidat épít az értelmezéshez; ezért igaz a közismert mondat is, hogy nem kell ezernyi cifra játék, a gyerek egy cipősdobozzal is elvan, ha akarja, hajót épít abból, máskor várat – csak a fakanalat, anyuka, ne vegyük vissza tőle. Mert az már vagy árbóc, vagy ágyúcső…

Ravasz József versei, persze, már egy későbbi gyermekkor képeit rögzítik, örökítik meg. Amikor a gyermek már szinte kiskamasz, vagy elérte ezt a határt; már tudatosan „találja ki” a percek üzeneteit, vegyíti az álmot a valósággal, „mostan színes tintákról álmodom”, hessent el mindenkit maga mellől, s elmélyülten hajol a papírlap fölé. Mert nagy dolgok készülnek azon – álom és álmoskönyv egyszerre. A gyermekkor suhanó lenyomatai, amiről még ő sem tudja, talán épp ő a legkevésbé, hogy ez a pillanat örökké vele s benne marad majd. Hiszen az élet egyszerre rossz és jó boszorkány; abban a pillanatban tündérek élnek, s ők örökké ott maradnak majd, emlékképként, célként, eszközként és lehetőségként. Ha a gonosz boszik jönnek, akkor az álmok fegyverzik le őket, s ha a jók, akkor az nem más, mint a megvalósult álmok csodája.

Rajzokról beszélek, nem csak átvitt értelemben, nem csupán afféle metaforaként; bár lehetne épp így is, hiszen elég egyetlen „módszertani” eljárásra utalni: gyakori, hogy egy-egy traumatikus élményt a gyermek képtelen szavakba önteni, ezért arra kérik, rajzolja le, mesélje el annak figuráival; de hát most messze nem erről beszélek, hanem a gyermek spontán, örömteli pillanatairól – amikor álmait, emlékeit, vágyait rajzolja le, színezi ki, vetíti annak rajzfilmjét a fehér papírra. Ahogyan e kötetben látjuk, hiszen Ravasz József versei gyermekrajzokkal olvadnak össze, ölelkeznek egymáshoz, s ki tudja már, melyik ihlette a másikat? Az alkotó tudja, persze, de nem kell elárulnia, hiszen verseit olvasva azért belénk bújik a kisördög, meglehet, itt-ott beleírt ő, átjavított valamicskét a sorokon, mert könnyen kiderülhet – valamely ifjú művész még nála is erősebbet álmodott. Vagy épp az új rajzon keresztül a hetvenhat éves költő azon s attól döbbent meg: ez a kép itt ugyanaz az udvar, ugyanaz a péró, ahol valaha ő is, ők is ugyanezt tették, nézd, a „cigány gyerekek / most is sárba / rajzolják madármásaikat.”, hökken rá a képre, s formálódik a vers: „A cigány gyerekek meseházikónak / képzelik a gyermeknapot, s vágyaik / szeretet-tégláiból égig építik. / Sürög-forog a rajkók hada, / vadvirágot, madárdalt gyűjtenek / szertelen, s gúzsba kötik a nyarat.”

De van még valami, amit feltétlenül ki kell emelnünk Ravasz József itt olvasható verseinek erényei közül: az a belső ihletettség, amely együtt lélegzik ugyan a részben empátiával, részben újra-átéléssel megkomponált versképekkel, ugyanakkor nem hagyja el a költészet tartományát; az általa itt felvonultatott versremekek kiválóak arra is, hogy az ifjú olvasót közelebb hozzák a költészet megértéséhez, a poézis értelmezéséhez. Ízig-vérig a kortárs költészet modern eszközeivel dolgozik, elbeszélő-elmesélő sorai nagyon könnyen befogadhatóak, úgy költőiek, hogy nem alkalmaz paradoxonokat, allegóriákat vagy épp bonyolultabb szimbólumokat. Nyelvezetét ugyanakkor nem egyszerűsíti le, de csak annyival s annyira teremti meg abban a költői harmóniát, amennyit a képek igényelnek. Mert a versharmóniát a képekkel együtt kell létrehoznia, ezt tudja; ugyanakkor, visszatérve a gondolat elejére: ez az elbeszélő verspróza az olvasót a felnőtteknek szóló kortárs költészet befogadásához is hozzásegíti. Ennek hangsúlyozásához külön is ki kell emelnem a kötetben szereplő haikukat, melyek a magyar költészet teljességében is immár külön fejezetet képeznek, gazdagítva annak értékeit. Ugyanakkor mindeddig alig néhányan (ennek magam kísérletei kapcsán néztem utána) gondoltak arra s valósították meg azt, ami pedig kézenfekvő: hogy gyerekversként írjanak haikut. Pedig ezt a versformát szinte már a gyermeklét kezdetén tetten érhetjük; a gyermek, képet képpel, gesztust gesztussal összekötve szinte mintha haikuban-haikuval értelmezné a történést. Elég rájuk pillantanunk: „Rügyfakadás a / cigánygyerekek szeme / az ébredésben.” Elég, ha kiolvassuk tekintetükből a vihart bámuló gyönyörködést: „Villámlik az ég, / aranygyökerek futnak / szerteszét – csoda!”

Szép, felemelő, amolyan ünneplős könyv ez. De csak annyira, ahogyan az élet minden pillanata az; ha olyan szépen élünk, mint amilyen szépek e rajzok s amilyen áhítattal értelmezte s adja át nekünk Ravasz József azokat, akkor megértjük: minden pillanat, az élet minden lélegzetvétele ünnep lesz s marad.

Ravasz József: Ősi cigány színvilág – Angyali játékok. Csallóközi Roma Néprajzi Múzeum, Dunaszerdahely, 2025

Oszd meg az ismerőseiddel!

Bíró Szabolcs

Mary Pope Osborne: Csodakunyhó-sorozat

Egy hideg márciusi napon céltalanul böngésztem az egyik könyvesbolt kínálatát, amikor a kezembe került két ifjúsági kisregény: a Kígyó és kard, valamint a Jönnek a vikingek! című kiadványok, Mary Pope Osborne könyvei. Azelőtt még sosem hallottam a Csodakunyhó-sorozatról, és bár az említett könyveket leginkább hat-hétéves kortól ajánlották, én azért hazavittem ezeket a négy és fél éves fiamnak. És milyen jól tettem! A két könyvet három röpke nap leforgása alatt kiolvastuk, majd rögtön kezdtük elölről, és akkor már tudtam: fokozatosan be kell szereznem a sorozat többi részét is. A fiam tátott szájjal, tágra meredt szemmel hallgatta a főszereplő testvérpár, Jack és Annie kalandjait, amelyek olvasása közben én is remekül szórakoztam, habár korántsem felnőtteknek szóló könyvekről beszélünk. A témaválasztások, az írónő alapos háttérmunkája és a jól elhelyezett csavarok azonban engem is megnyertek maguknak.

Na de ki is az a Mary Pope Osborne, és mi az a Csodakunyhó-sorozat?

Mary Pope Osborne amerikai írónő 1949-ben született, és 1982 óta publikál, elsősorban gyermek- és ifjúsági könyveket. Műveit eddig 35 nyelvre fordították le, és azokból több mint 134 millió példány kelt el világszerte. Az írónőt, aki életművét a gyerekek írás- és olvasási készségének fejlesztésére szentelte, az évek során számos díjjal tüntették ki. Legsikeresebb művei egyértelműen a Csodakunyhó-könyvek, melyenek első darabja 1992-ben látott napvilágot: ez volt a Dinoszauruszok földjén. A történetet azóta számos további kaland követett. A sorozat alapfelállása a következő: adott a nyolcéves Jack és hétéves húga, Annie, akik egy nap rejtélyes fakunyhót találnak az erdőben. A kunyhóban különféle könyvek vannak felhalmozva, és hamar kiderül, hogy a faházikó tulajdonképpen egy időgép, amellyel bárhová elutazhatnak – kalandjaik végén pedig ugyanabba a pillanatba térnek vissza, ahonnan útra keltek.

Az írónő látszólag kiapadhatatlan fantáziával keveri kis hőseit egyik kalandból a másikba. A gyerekek a dínók korából a lovagok korába, majd az ókori Egyiptomba, a japán nindzsák és szamurájok közé, vagy épp a dél-amerikai őserdő mélyére kerülnek. Megismerjük a karibi kalózok világát, kirándulást teszünk a jégkorszakba, elutazunk a Holdra, a vadnyugatra, az ókori Rómába közvetlenül a pompeji katasztrófa előtti időbe, egy ókori görög olimpiára, a Titanic fedélzetére (méghozzá éppen azon a bizonyos végzetes éjszakán), Camelotba és Artúr király korába is többször visszatérhetünk a könyvek által. A főszereplő gyerekpáros az első öt kötet után már konkrét feladatokat, küldetéseket is kap az idő- és térbeli utazásaikon, például kiderül, hogy a kunyhó Morgan le Fey, a cameloti boszorkány tulajdona, később pedig Merlinnel, a nagy varázslóval is megismerkednek – és ezáltal az ifjú olvasók nem csupán a történelembe, hanem a történelmi legendákba, mítoszokba is beavatást nyernek.

A sorozat amerikai és angol nyelvű kiadása között van némi eltérés. Míg magyarul minden kötet a Csodakunyhó sorozatcím alatt jelent meg, addig az eredeti kiadások két sorozatra bonthatók: a 6–9 éveseknek szóló „Magic Tree House Books” szériára, valamint a 7–10 éves olvasókat megcélzó „Magic Tree House Merlin Mission Books”-ra, melyek értelemszerűen a Merlintől kapott küldetések történetét mesélik el. Ez utóbbiak nyelvileg és dramaturgiailag is kissé komplexebbek, terjedelmüket tekintve pedig nagyjából másfélszer hosszabbak – szerintem egyébként ezek a sorozat legjobb darabjai.

Érdekességként jegyzem meg, hogy angolul 2015-ben megjelent egy „Magic Tree House Super editions” kötet is, a Danger in the Darkest Hour, amely a második világháborúba, nem sokkal a normandiai partraszállás előttre repíti szereplőinket, és ami még a Merlin-küldetéseknél is jóval hosszabb lett. Az írónő emellett negyven olyan ismeretterjesztő könyvet jegyez társszerzőként, amelyek az egyes Csodakunyhó-kötetek témájához kapcsolódnak, hogy az ifjú olvasók még többet megtudhassanak az egyes történelmi korokról és azok érdekességeiről.

Az egyszerű nyelvezettel, mégis izgalmasan, fordulatosan megírt könyvek egyértelmű pozitívuma, hogy míg a főszereplők valódi, sokszor életveszélyes kalandokba keverednek – azaz tényleg lehet értük izgulni –, addig a megoldás sohasem az erőszak: a gyerekek minden alkalommal a szívükre és az eszükre hagyatkozva juthatnak ki az adott kelepcéből, aminek következtében az is kiderül, hogy a dolgok sokszor nem is olyan feketék vagy fehérek, mint amilyennek látszanak. 

Külön szólnunk kell Sal Murdocca nagyszerű illusztrációiról, melyek tökéletesen illeszkednek a történetekhez. Ha pedig eddig nem derült volna ki: a Csodakunyhó-sorozat, amellett, hogy rendkívüli szórakozást nyújt, felhívja a gyerekek figyelmét a könyvek, az írott szövegek fontosságára, és tisztességes alapinformációkat közöl az egyes történelmi korokról, vagy épp az óangol mitológia egyes elemeiről – persze szervesen a történetekbe ágyazva.

Egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a könyvek magyar nyelvű kiadása megállt huszonnégy kötetnél (ezeket az Animus adta ki 2009 és 2016 között), ami így elsőre ugyan nem tűnik kevésnek, csakhogy eredeti nyelven összesen negyven rész látott napvilágot a sorozatból (ebből kaptunk meg magyarul húszat), és további huszonhét rész a Merlin-küldetéseket felölelő szériából (amiből magyarul négyet adtak ki), plusz ott van a D-napról szóló különleges epizód, amelynek sajnos sosem készült el a magyar változata, hasonlóképpen az egyes regényekhez passzoló ismeretterjesztő könyvekkel. Sebaj, a megjelent huszonnégy magyar fordításnak attól még igazán örülhetünk, és ezeket valóban megéri begyűjteni az ifjú olvasók polcára, hiszen akkor is megfelelőek, amikor még a szülő olvas fel a csemetének, majd akkor is, amikor a gyerek már önállóan feledkezik bele a könyvekbe.

Mary Pope Osborne: Csodakunyhó. Animus, Budapest, 2009–2016

Oszd meg az ismerőseiddel!

Kovács Balázs

Megyünk tovább, előre

Először is szeretnék köszönetet mondani. Köszönöm Petőcz Andrásnak, akinek a vezetése alatt csöppentem bele az Opus világába, és életemben először egy irodalmi folyóirat működésének a gyakorlatába. Az ő főszerkesztősége idején tapasztaltam meg, hogyan áll össze egy lapszám, és hogy mi minden szükségeltetik hozzá: szerkesztői döntések hálózata, arányérzék, alaposság, precizitás és persze rengeteg e-mail. Megtanultam, hogy egy lapszám bizonyos tekintetben mindig állítás is a világról és az irodalomról – arról, hogy mit tartunk fontosnak, mit emelünk ki, milyen hangokat engedünk egymás mellé. Köszönöm Hodossy Gyulának és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága választmányának a bizalmat, melyre igyekszem majd rászolgálni. És köszönöm a szerkesztőség minden jelenkori és korábbi munkatársának, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a folyóirat 2009 óta lapszámról lapszámra megjelenhessen, és ma a századik számának megjelenését ünnepelhesse. Köszönöm a mindenkori jeles szerzőknek határon innen és túl, akikről lényegében ez az egész szól, s akik, bízom benne, ezentúl is megtisztelnek majd a szövegeikkel, és természetesen köszönöm az olvasóinknak is az érdeklődést.

Az Opust a kezdetek óta a Szlovákiai Magyar Írók Társasága adja ki. Úgy gondolom, ebből természetszerűleg következik: hivatása a szlovákiai magyar irodalom reprezentálása kell legyen, illetve, hogy hidat képezzen a szlovákiai magyar, a magyarországi és a tágabb Kárpát-medencei irodalmi tér között; megszólítani, fórumot biztosítani a felvidéki szerzőknek, hírt adni szűkebb pátriánk és az összmagyar kulturális tér aktuális irodalmi életének eseményeiről. Olykor nem vagyunk könnyű helyzetben: intézményi értelemben ma szűkebb a tér, mint korábban, az olvasói szokások megváltoztak, a figyelem lerövidült, és a kulturális nyilvánosság is fragmentáltabb. Ugyanakkor poétikailag és generációsan is kifejezetten izgalmas időszakot élünk. Erős, autonóm hangok vannak jelen. A kérdés, a kihívás tehát nem az, hogy van-e színvonalas szlovákiai magyar irodalom, hanem az, hogy hogyan teremtünk köré tartós figyelmet és párbeszédet. 

Ebben van szerepe egy folyóiratnak is: kontextust adni, dialógust és értelmező közeget teremteni. Mindezek fényében fontosnak tartom, hogy a lehető legtöbb szlovákiai magyar szerző könyvéről szülessen érdemi recenzió és kritika; hogy folyamatosan ápoljuk az elhunyt alkotók emlékét, és a fiatal szerzők ne csupán publikációs lehetőséget, hanem érdemi szakmai visszajelzést és valós láthatóságot kapjanak.

Az alappillérek tehát adottak. A képlet egyszerű, a feladat pedig az, hogy ezeket a lehető legmagasabb szakmai színvonalon működtessük – következetesen, nyitottan és igényesen. A csapat ehhez rendelkezésre áll. Angyal Sándor vezető szerkesztőként eddig is meghatározó szerepet vállalt a lap életében, sokrétű munkája stabil, nélkülözhetetlen alapot jelent. Az új szerkesztők, Petrik Viktória és Fekete Tünde pedig már ilyen rövid idő alatt is bizonyították szakmai igényességüket, alaposságukat és energiájukat. A felelős kiadó, Hodossy Gyula, a tördelő és a nyomdai előkészületekért felelős Rácz Éva, illetve a tanácsadó testület tagjai: Balázs F. Attila, Lackfi János és Hogya György sokévnyi példamutató tevékenysége is magáért beszél. Már csak a kellő mennyiségű és minőségű munkát kell elvégezni. Ez a legfontosabb. Az Opus főszerkesztői pozíciója számomra elsősorban felelősséget jelent. Felelősséget az irodalmunk, a közösségünk iránt. Nemcsak a magam, hanem a szerkesztőség nevében is kijelenthetem: ezt a felelősséget büszkén és örömmel vállaljuk. 

Oszd meg az ismerőseiddel!

Petőcz András

Váltófutás – a staféta átadása

A csapat a legfontosabb. „Kell egy csapat”, ahogy Sándor Pál a Régi idők focija című filmjének a szállóigévé lett kultikus mondata szól. És soha nem a személy a fontos. Nincsenek pótolhatatlan emberek. Feladatok vannak.

Futok a pályán, kezemben a staféta. Futok egy kört a stadionban, aztán még egyet. És aztán egy harmadikat. Tudom, hogy a harmadik kör végén vár rám a csapattársam. Ráerősítek, hogy jó helyzetben adhassam át neki a stafétát. Minden erőmre szükség van. Látom, ahogy felkészül, vár, nézi, hogyan érkezem a célba. Egy pillanatra egymáshoz ér a kezünk. Amikor megragadja a stafétát, érzem a kézfejét a kezemen, egyetlen pillanat az egész, és már ő fut tovább. Én még szintén futok, mert visz a lendület. De lassítok is. Jó érzés. Megy tovább minden, megtettem, amit tehettem, most már ő az, aki a hátán viszi a csapatot. És rohan, körbe a stadionban.

Jó volt főszerkesztőként jelen lenni, jó volt irányítani az Opust, és jó átadni a feladatokat. Kovács Balázs és Angyal Sándor jó kombináció. Mert Hodossy Gyula vezetésével valóban kialakult egy erős csapat, ahol mindenki együtt van, dolgozik, és mindez: garancia. A jövőre. Balázs és Sanyi. A munka pontos, a feladatok adottak. Sanyi azt teszi, amit eddig is: hátteret ad. Balázs pedig tudja irányítani a munkát. Mert fiatal és lelkiismeretes, korrekt, és megvan benne a jó értelemben vett alázat.

Boldog voltam, hogy otthon lehettem az Opusban. Nagy figyelmet fordítottam arra, hogy pontosan, időre elkészüljön mindig. És próbáltam az arányokat is eltalálni, hogy az országos folyóirat tényleg felvidéki maradjon. Boldog vagyok, hogy mindez megy tovább. 

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Így szól a Bibliában Pál 2. levele Timóteushoz, annak 4. része, a 7-es szakasz. Mivel megtartottam a hitet, vagyis épült tovább az Opus, ezért nyugodt szívvel bízom a feladatokat Kovács Balázsra, az új főszerkesztőre. Fiatal, aki a nemes harcot szintén megharcolja majd, és el is végzi a futását. Ebben biztos vagyok. 

A stafétát tehát átadom.

Oszd meg az ismerőseiddel!

Fellinger Károly

Híres horgász

Híres horgász 

a nagyapa,

nem lakik jól 

hallal soha.

Ha dicsérik, 

majd elolvad,

egyet fog, de 

legnagyobbat.

Nagyanya szól, 

kisunokám,

nemhiába 

mégis sovány.

Akkorát fog, 

szedtevette,

akkor is nő, 

ha megette.

Oszd meg az ismerőseiddel!

Szabó Zoltán Attila

„Légy, mint a szirtfok…”

Tisztelettel köszöntöm a századik Opust! Itt, Dunaszerdahelyen, ebben a pompás kiállítótérben, a Csallóközi Múzeumban most egyszerre vagyok jelen, mint az Opus szerzője, s mint a Nyugat Ma és a Nyugat Plusz alapító főszerkesztője, mint az Újnyugat Irodalmi Kör vezetője. De hadd említsem meg lelkes olvasói szerepkörömet is.

Mert én makacsul hiszek abban, hogy érdeklődő olvasók nélkül folyóiratot csinálni teljességgel fölösleges! Tudom, sokan nem értenek velem egyet. Több olyan belterjes fórumról is tudok, ahol már-már zavaró tényezőnek tekintik a „civileket”, az írott szóra (még) kíváncsi olvasót. S az olvasó joggal fordul el a vele nem számoló irodalmároktól. Minek is menjen az ember olyan társaságba, ahol nem látják szívesen?

Az Opus és a Nyugat Plusz nem ezen az ösvényen, nem a tévúton jár, logikus hát, hogy szövetségesek lettünk. A kapcsolatunk több mint egy évtizedre tekint vissza. (Bár ha meggondolom, lapunknak alapításától fogva köze volt a Felvidékhez. Első számunkban – például – Bolemant László és Szarka Tamás versei is napvilágot láttak.) 

Az Opus és a Nyugat Plusz küldetését Marcus Aurelius szavaival tudom leghívebben kifejezni: 

„Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.” (Elmélkedések, Negyedik könyv) 

A fenti gondolat azért is kedvemre való, mert 2010-ben alapított elődlapunk, a Nyugat Ma, majd a helyébe lépő Nyugat Plusz immár 16 éves históriás könyvébe visszalapozva – a költővel szólva – ráébredtem: Tizenhat esztendőnk hatalom! Ahogy az Opus 18 éve is az!

Gondoljunk csak bele, mi minden változott ezen időszak alatt… A szemünk láttára esnek-kelnek korunk hősei. A tegnapi tótumfaktum ma útját vesztett kalandor. A tegnapi kurátor ma már csak egy megvénhedt isten. A kikiáltott zseni – kocsmatöltelék. A kulturális rovat érinthetetlennek hitt szerkesztője, a primőrről egykor lemaradt akcióhős. Így megy ez. Mindeközben: a Nyugat Plusz – mint ahogy az Opus is – élő, létező, „lélegző”, elnézést kérek érte, de olvasókkal rendelkező orgánum.

Ahogy az Előretolt helyőrségben fogalmaztam: „gyakran sápatagnak, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-bel-pesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-bel-pesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzervvérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a bel-pesti »tájszólást«. Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a bel-pesti tippeket »játszom« meg. Talán nem véletlenül tartom magam inkább budai – tabáni – polgárnak.”

Tőzsér Árpád a „mi Nyugatunkkal” kapcsolatosan a következőket vetette papírra 2021-ben: „Figyelemre méltó már maga a tény is, hogy a Nyugat Plusz az egykori Nyugat hagyományát a címében is vállalja, s ennek megfelelően a magyar irodalom új és újabb nemzedékeit ennek a hagyománynak a folytonosságában közli, értelmezi és értékeli.”

Nos, azt hiszem, ez a néhány becses sor a közeli Pozsonyból többet ér, mint bármely állami díj, vagy leereszkedő kobaksimogatás. Valamirevaló alkotó nem trófeákra hajt, a tisztesség vezérli. Ezért is öröm itt lenni köztetek. Öröm igaz barátokkal együtt alkotni.

Fogadjátok őszinte nagyrabecsülésemet!

Egy kassai polgár, Márai Sándor soraival búcsúzom: „Talán eljött a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmetes és földközeli. Nem akartál az élet helyébe valamit, ami csak hasonlít az életre…” 

Hajrá, Opus!

A szerző a Nyugat Plusz folyóirat főszerkesztője. 

Oszd meg az ismerőseiddel!

Nagy Koppány Zsolt

Százszámra mért irodalmi lapöröm

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt kollégák, leköszönő és beköszönő főszerkesztők, szerkesztők, szerzők, olvasók és szimpatizánsok!

A Magyar Írószövetség elnökségének és különösen elnök asszonyának, Erős Kingának a nevében is tisztelettel üdvözlöm Önöket, és gratulálok a megjelenő századik lapszámhoz, meg mindahhoz a változáshoz, amelyre a szemünk előtt került sor. 

Elnök asszonnyal egyetértünk abban – és mégis, vagy éppen ezért gyakran beszélgetünk is erről a témáról –, hogy a magyar irodalmi kultúra folyóirat-alapú. Nincs ez így minden nyelvterületen, minden országban és kontinensen – de szerencsénkre nálunk így van. Tehát az irodalmi utánpótlás, az irodalmi önszerveződés, az irodalmi azonosságtudat, az irodalmi szocializáció mind-mind folyóiratok körül alakul ki és létezik. Nem is igen látunk arra példát, hogy valaki úgy csöppenjen bele az irodalmi élet megdicsőülésébe – értsük ezalatt a könyvmegjelenést –, hogy előtte ne járta volna végig a szívünknek legkedvesebb szamárlétrát: az irodalmi lapokban való közlést, az egyes lapok körül csoportosuló tudós szerzők közé való bekerülést, a jónevű szerkesztők óvó tekintete alatt való felnövést, a tüzes csikóból literátus táltos paripává való átváltozást. 

Ettől más, kiemelkedő és a miénk ez a jelenség – így volt ez a történelem során mindig, és remélhetőleg így marad még sokáig. Az irodalmi lapok köré szerveződő, azokat kellemetes zümmögéssel körülvevő, mi több, körülölelő szerzői szeretet ritka kincs, megérdemli a megbecsülést. Amint műhellyé, eszmei társasággá, közösen vallott értékek mentén szerveződő baráti és szakmai csoportosulássá válik egy irodalmi lap szerkesztősége és szerzőközössége (meg jó esetben az olvasói is), valahogy minden és mindenki megnemesedik: mindenki a jobbik oldalát mutatja, mindenki okosan igyekszik szólni, még az is, aki a nagy meghatottságtól, amit most én is érzek, gyorsan megiszik valamit. 

És itt vagyunk helyben: életem, szerzői utam és országváltásom során számos szerkesztői kollektíva tagja lehettem (és még több irodalmi-, illetve napilap köré szerveződő szerkesztőségi kollektívába betekintést nyerhettem), ezért köszönet illet sokakat, de a korai években még csupán a külsőbb elektronhéjról csodáltam az akkori nagy és legendás szerkesztőségeket. Ezekben a nagy és legendás szerkesztőségekben nagy és legendás szerzőink iszogattak már délelőtt tíz órakor, de ez valahogy hozzátartozott a dologhoz, senki nem akadt fenn rajta, vagy aki fennakadt, az első kör vodka után azonmód megbékélt legott. És az, ami máshol masszív és májgyilkos alkoholizálás lett volna, ezekben a füstös szerkesztőségi szobákban valami rendkívülivé nemesült: ezek az iszogató öreg bölények ilyenkor megbocsátóbbak voltak a fiatalok dőreségeivel szemben (és ha néha nagyon mellényúltak egy-egy ifjú titán szárnypróbálgatásainál, és azonmód lebunkózták és ledorongolták őket, később mondhatták, hogy ugyan, fiacskám, csak az ital beszélt belőlem, de valójában zseni vagy, na fuss és hozzál még egy üveg vodkát szépen, mert még fiatal a lábad), megbocsátóbbak voltak a pályatársak árulásával szemben, őszintén tudtak örülni egymás sikereinek, de meglocsolták a torkot az ugyan ritkábban jelentkező, de mindig körülöttük, körülöttünk ólálkodó kudarcok és tragédiák alkalmával, sőt ürügyén is. Persze, ne bohóckodjam el: valójában nem az ital tette. Csak egy ilyen beszédbe úgy kell az italos poén, mint szépen lélegző lapszámokba az új és új tehetségek remek szövege. Szóval nem az ital tette, hanem valami nemes szellem. 

Olyan szellem, amely nemcsak táplálkozott a múlt ezirányú ismeretéből, a különleges és szinte egyedülálló, magyar sajátosságként, hungarikumként is felmutatható irodalmi lapok köré szerveződő irodalmi élet jelenségéből, hanem maga is tevőlegesen részt vett benne, alakította és nyeste, szabta, borzosan és bájosan szabálytalan rendszerbe foglalta a szerzőket és műveiket. Nemes és emelkedett lélekkel, jóindulatú odafordulással, szeretettel. (Már a legtöbb esetben, mert persze, aki nem szaladt elég fürgén el még egy üveg vodkáért az ő fiatal lábain, az bizony megnézhette magát, mikor legközelebb bevitte a kis verseit, novelláit!)  

Lélek van, mégpedig nemes lélek az irodalmi lapokban, egészen pontosan azokban az önfeláldozó, erejükön felül vállaló és gyakran a széllel szembeforduló jótét emberekben, akik valamilyen furcsa perverziónál fogva irodalmi lapok létrehozásának és fenntartásának szentelik kevéske szabadidejüket, pénzüket és törékeny idegrendszerüket, azért, hogy az arra érdemes népeknek legyen hol közölniük, és aztán ezzel hencegniük. Meg persze az olvasókért is. Hát áldja meg a fennvaló ezeket a kivételes hölgyeket és urakat, akiknek köszönhetően tovább él a magyar irodalmi kultúra: nem lehetünk elég hálásak nekik, és nem köszönhetjük meg eléggé azt, amit tesznek. 

A Magyar Írószövetség és elnöksége nevében azért én még egyszer elrebegek itt egy köszönömöt, elkiáltok egy gratulálokot, és elsuttogok egy további sok sikert, és további száz lapszámot – vagy ahogy Petőfi mester mondotta a vasutak kontextusában, miszerint száz vasútat, ezeret –, száz lapszámot, ezeret kívánok, kívánunk az Opusnak. 

Oszd meg az ismerőseiddel!

Lackfi János

Csillár-hintáztató

Belerezdül az egész ház,

Meg a csillár belehintáz,

Papa állán a szakálla

Libikókáz lalalázva.

A pohárkák toporognak,

Üvegek meg mocorognak,

A tojások berepednek,

Az egész föld belereszket,

Meg az ég és meg a föld és

Fokozódik a dübörgés,

Ez a lépés kacifántos,

Fokozottan elefántos…

A talaj most benyomódik,

Odalenn meg kinyomódik,

Kire rálép, kilapul most,

Nosza, rejtsük el a cirmost,

Nehogy aztán kinyuvassza

Elefánt úr, ebugatta!

Ne taposd le a virágot,

Ne taposd ki a gyepünket,

Ne te légy az, aki büntet!

Kicsi csülköd, dagi angyal,

Betekerjük puha ronggyal.

Tipegő, halk elefántot

Na, ki látott, na ki látott?

De ígérd meg, hogy az ormány

Sem üvöltöz ma gorombán!

Oszd meg az ismerőseiddel!