Lázadó ifjúsági irodalom

Az ember alapvetően lázadó. Lényegünk (vagy az evolúció lényege?) a küzdelem. A lázadó, a lázadás kifejezést természetesen elsősorban nem történelmi-társadalmi értelemben használom, hanem mint az emberi élet hajtóerejét, az ellenállást az embert, az emberi kiteljesedést, a személyes szabadságot gátló jelenségekkel szemben, jöjjenek azok a gátló elemek a természetből, a közvetlen környezetünkből, a társadalomból, a történelemből. (Vagy éppen saját magunkból, ami már persze messzire vezetne.) 

Talán az ellenállás szó pontosabb is, mint a lázadás, bár a két jelenség egylényegű. Ellenállok, hogy megőrizzem az épségemet a többé-kevésbé erőszakos akarásokkal szemben, hogy kialakítsam és fenntartsam a személyiségemet, az emberi lényegemet, azt az egyedi teremtményt, aki vagyok.

Persze nem minden ember egyformán lázadó, ellenálló. Sok függ az örökléstől, a neveltetéstől és persze a kihívásoktól is, azaz attól, hogy milyen és mekkora ellenállásra késztet a környezet, környezetnek nevezve mindent, ami – miközben támogat, segít, alakít! – ellenállásra is késztethet.

A környezeti kihívás sokféleségét, erejét tekintve a gyerek, a gyerektársadalom van a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Nem akarom elvenni a pszichológusok kenyerét, nem is tudnám, tehát csak annyit állapítok meg, hogy a lázadások intenzitását tekintve a gyerekek, kamaszok több súlycsoporttal a felnőttek előtt járnak, hiszen a – gyakori életviharokra egyébként is felkészültebb – felnőtteknél a gátló tényezőkkel szembeni ellenállás sokkal kisebb, vagy néha el is marad a racionálisan felismert előny: a túlélés érdekében. A gyerek létezése, fejlődése ezzel szemben folyamatos harc, hogy a környezeti hatásokból felépítse a személyiségét, és ugyanakkor, ha tud, ellenálljon a romboló erőknek, azaz megvédje, ami felépült. Ezt mindenki igazolhatja, aki nem agyonfegyelmezett kis felnőttként, hanem gyerekként volt gyerek.

Amatőr lélektani fejtegetések helyett illendőbb, ha – az Opus tematikájához kapcsolódva – a saját házam táján, az irodalom berkeiben, és leginkább a saját regényeim világában maradok. Az ifjabbaknak szánt könyveim ugyanis szinte kivétel nélkül lázongó gyerekek történeteit beszélik el. Nem mintha az ifjúsági irodalom többsége nem róluk szólt volna az elmúlt évszázadokban a meséktől Mark Twain, Erich Kästner, Astrid Lindgren regényein át a J. K. Rowling Harry Potteréig.

Álljon itt néhány példa egy-egy mondatban könyveim főhőseinek lázadó személyiségeiről és tetteikről.

Első regényem, a filmként is ismert Gyerekrablás a Palánk utcában gyerekhőse – társaival összefogva – elrabolja saját magát, hogy elvált, de egymást még mindig szerető szüleit ismét az oltár elé állítsa.

A Hecseki és a kedves betörők gyerekszereplői – újkori Robin Hoodként – tolvajokat, orgazdákat, sikkasztókat rabolnak ki, hogy a Fabula család elviselhetőbb otthonra cserélhesse vizes alagsori lakását, mielőtt az újabb kistestvér megszületik.

A mi Kinizsink című regényben a Fekete Sereg vezérét keltik életre a gyerekek, mert a felnőttek nem védik meg őket és kedvenc állataikat Garai Nándortól, a hatalmaskodó polgármestertől. A mi Dózsánk körülbelül ugyanerről szól.

A nemzetközi díjat kapott Petepite még közvetlenebb módon mesél a lázadásról: főhősöm az apja, azaz egy felnőtt bőrébe bújik (pontosabban helyet cserél az apjával), hogy megszabaduljon a gyerekként elnyomásnak érzékelt napi drilltől. 

A legnépszerűbb két Nógrádi-könyv, a Segítség, ember! és a Hogyan neveljünk? monológjai is lázadásokról szólnak, akár egy kutya szájába adom a mondandót, akár egy matematikatanár „neveléséről” van szó.

A listát folytatva, a Gyerünk haza! két kis rebellis angol gyerek szökéséről szól, akik a szokatlan magyar falusi életformát elviselhetetlennek tartva hazaindulnak Londonba.

Legkedvesebb regényem, az Édes Munyimunyi! (A tengeren is túl) főszereplője is igazi önfejű kis kamasz, aki a felnőtt vélemények, sőt a tények ellenére is hisz abban, hogy az édesanyja nem veszett a tengerbe, és hónapokon át harcol az igazáért.

A kisebb történetekből kötetté szőtt Emmike nem semmike, a Papa, ne már! és a Nem vagyok Samu! című könyvek már a címükben is jelzik, hogy valódi kis lázadók a gyerekszereplők. 

A sort még folytathatnám a Zseni sorozat-tól az Alattunk a kincs-en át az Alex hét napjá-ig, de aki ezek közül egyet is olvasott, tudja miről beszélek, ha a lázadó hősöket emlegetem. 

Ami a fenti példákon túl talán érdekesebb lehet az ifjúsági irodalommal foglalkozók és az érdeklődő olvasók számára, az az, hogy egy író miért kötelezte el magát ilyen csökönyösen a lázadó gyerekek ábrázolása mellett. Miért épít fel ennyire tudatosan didaktikus történeteket?

A kulcs, mint minden író esetében, az élettörténet, az élettörténetem, amellyel most nem fogom terhelni a kedves olvasót. Elég belőle annyi, hogy az ötvenes-hatvanas években, másokhoz hasonlóan én sem kaptam meg gyerekkoromban azt a szeretetmennyiséget, amitől boldog felnőtt lehettem volna, nem kaptam meg azt az információmennyiséget, ami elégedett és főleg – minden szempontból – sikeres emberré tehetett volna, de megkaptam azt a hazugságmennyiséget, félrevezetést, bántást, amely megkeserítette ifjú és felnőtt életemet. Ennyi röviden.

Mindezeket – felnőtté válásom során – felismerve döntöttem úgy, hogy ha már ifjúsági regényeket írok, megpróbálom ezekben a művekben arra tanítani, nevelni a világra nyitott elméjű ifjabb (és idősebb!) olvasóimat – amennyire lehetséges –, hogy ismerjék meg önmagukat, irányítsák az életüket és harcoljanak a jogaikért, meg az álmaikért.

Végezetül, a nyolcvanhoz közeledve megjegyzem: nyugodt szívvel távozom majd ebből az árnyékvilágból, mert gyerekként ugyan nem voltam igazi lázadó kölyök, legalábbis nyíltan nem lázadhattam, de azóta igyekeztem megtenni, amit „megkövetelt a haza”. Másképpen fogalmazva: amit megköveteltem magamtól.