Pitymallott Krakkó városában, a házak udvarában már készenlétben vártak a kakasok, hisz úgy gondolták, nélkülük bizony a nap se kel fel. Az utca első házának a baromfiudvarán készülődött a legidősebb, gatyás kakas uraság. Ő adta meg a hangot a többi kakasfinak.

– Jóóóó reggelt! – kanyarította a hangját. 

– Jóóó reggelt, jóóó reggelt, jóóó reggelt! – jött minden irányból a válasz.

– Johohóóó reggelt! – indította újra a reggeli üdvözlést.

– Johohóóó reggelt, johohóóó reggelt, johohóóó reggelt! – érkeztek a válaszok.

A nap felgurult az égre, és a kakasok, mint akik jól végezték dolgukat, kis kapirgálás után a tyúkocskákat szedték ráncba.

Egyik reggel a rangidős kakas elkezdte a szokásos üdvözlést, amit követtek is a szokványos válaszok. Indult volna kapirgálni, amikor egy fiatal, ismeretlen kakashang kezdte el reggeli köszöntését. De nem a szokásos jó reggelt volt az:

Az éj fátylát bontogatja a reggel,

A nap sugara simogató,

Új napra ébred mindenki fel,

Talpra hát álmos földlakó.

Az utcácska kakasai döbbenten hallgatták ezt az üdvözletet. Ezek után az egyszerű jó reggelt elég unalmasnak tűnt.

– Nem kell úgy cifrázni, kolléga – ajánlotta a rangidős, de a kiskakas nem hallgatott rá:

Új napra virrad

Állat és ember,

Dalomat várja

Mind aki felkel.

Az utca kakasai nem tudtak erre mit mondani. Ők csak a jó reggeltet ismerték, és eddig az jó is volt.

Az öreg kakas a kerítéshez szökkent. Oda hívta a kollégát.

– Itt az utcában hiába fogod eregetni a szebbnél szebb reggeli köszöntőket. A kakas pajtásokat csak dühíteni fogja. De ha így szeretnél minden nap kukorékolni, ajánlom, hogy nézz körül a világban. Valahol biztosmegtalálod a helyed.

A kiskakas elindult hát az út mentén, hogy találjon valakit, aki értékeli az ő tudományát. Meleg nap volt, és hamarosan megszomjazott. Szerencséjére épp egy hídon vitte át az útja. Lerepült a folyóhoz, hogy a szomját oltsa. A híd alatti vízben libák fürdőztek.

– Ez itt a Moldva? – kérdezte a libáktól.

– Méghogy a Moldva! Hahahaha! Ez itt, kérem, a Visztula. Krakkó fantasztikus folyója. Királyok áztattak itt lábat, sárkány vigyázta a várat. Hajók úsztak, lovagok csatáztak.

A kiskakas lenyűgözve hallgatta a libák vezérét. Na, itt biztos megértik. El is kezdett egy dalt:

Szép reggel virradt rád Visztula,

Krakkó csillogó folyója.

Csodálva figyeljük a fényeket,

A nap a vár mögül integet.

Alig fejezte be, a libák máris nagy hahotázásba csaptak.

– Hahaha! Egy kakasköltő. Hahaha! Mi lett a jó reggelttel?

A kiskakast nagyon bántotta a libák reakciója. Szomorúan ballagott tovább.

Egy kis verébke rebbent mellé.

– Ne szomorkodj, kakaska! Butuskák a libák, hogy kinevettek. Gyere velem a városba. Mutatok neked valamit, ami szépen énekel. 

A kis verébke azt is elmesélte, hogy ő bizony családjával együtt a várban lakik, és a királyok morzsáiból falatozik. Nem veszélytelen dolog az se, mert a szakácsnők nem kedvelik őt. A girbe-gurba utcákon járva egyszer csak egy nagy térre jutottak, amely telis-tele volt emberrel. 

– Ők mind a városba jöttek.

A kiskakas csak kapkodta a fejét a sok szépség láttán. 

– Itt van az éneklő madár, aki megérti a dalomat? – kérdezte reményteljesen.

– Én nem mondtam, hogy madár – felelte a veréb. – Oda, felfelé nézz!

Egy magas, vörös torony tetején kinyílt egy kis ablak, ahonnan egy olyan dallam szállt ki, amelynek nem volt igazi befejezése, hanem egyszer csak hirtelen abbamaradt. A kiskakasnak sem kellett több, rögtön hozzátoldott egy lezárást a dallamhoz. A dallam kicsit halkabban újra indult. A kiskakas hallotta, hogy most is hiányzik a befejezés, hát egy újat ragasztott a végére. Így tett négyszer, amíg a dallam szólt a toronyból. Az emberek a téren lelassítottak, megálltak, mosolyogtak. 

– Nézzétek! A kiskakas énekel a mi trombitásunkkal. Milyen ügyes!

A verébke csendesen megjegyezte:

– Ő a te dallampárod. Igaz, nem madár, de nagyon jól szól, minden órában négyszer. Itt szerintem örülnek neked.

Kicsit arrébb reppent, és felmutatott egy nagy fekete szoborra. 

– Ő itt Adam. Nagyon ügyes volt ám ő is. Igaz, nem dallamokat írt. Hanem verseket. Meg fog téged érteni.

A kiskakas a város főterén maradt. Minden órában a trombitás dallamára fűzte saját mondandóját, amelyet Adam vállán ülve engedett a világba. A téren dolgozó árusok és lelkes lakosos jól tartották őt, ellátták finom falatokkal, amíg csak élt.

Ma már nem találjuk nyomát Krakkó főterén, de a trombitás dallamát még ma is hirtelen befejezéssel játsszák. Lehet, valahol már készülődik egy kiskakas, hogy a befejezetlen dallamnak szép, kerek véget adjon, mint ahogy mi is ennek a mesének.