Tisztelettel köszöntöm a századik Opust! Itt, Dunaszerdahelyen, ebben a pompás kiállítótérben, a Csallóközi Múzeumban most egyszerre vagyok jelen, mint az Opus szerzője, s mint a Nyugat Ma és a Nyugat Plusz alapító főszerkesztője, mint az Újnyugat Irodalmi Kör vezetője. De hadd említsem meg lelkes olvasói szerepkörömet is.

Mert én makacsul hiszek abban, hogy érdeklődő olvasók nélkül folyóiratot csinálni teljességgel fölösleges! Tudom, sokan nem értenek velem egyet. Több olyan belterjes fórumról is tudok, ahol már-már zavaró tényezőnek tekintik a „civileket”, az írott szóra (még) kíváncsi olvasót. S az olvasó joggal fordul el a vele nem számoló irodalmároktól. Minek is menjen az ember olyan társaságba, ahol nem látják szívesen?

Az Opus és a Nyugat Plusz nem ezen az ösvényen, nem a tévúton jár, logikus hát, hogy szövetségesek lettünk. A kapcsolatunk több mint egy évtizedre tekint vissza. (Bár ha meggondolom, lapunknak alapításától fogva köze volt a Felvidékhez. Első számunkban – például – Bolemant László és Szarka Tamás versei is napvilágot láttak.) 

Az Opus és a Nyugat Plusz küldetését Marcus Aurelius szavaival tudom leghívebben kifejezni: 

„Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.” (Elmélkedések, Negyedik könyv) 

A fenti gondolat azért is kedvemre való, mert 2010-ben alapított elődlapunk, a Nyugat Ma, majd a helyébe lépő Nyugat Plusz immár 16 éves históriás könyvébe visszalapozva – a költővel szólva – ráébredtem: Tizenhat esztendőnk hatalom! Ahogy az Opus 18 éve is az!

Gondoljunk csak bele, mi minden változott ezen időszak alatt… A szemünk láttára esnek-kelnek korunk hősei. A tegnapi tótumfaktum ma útját vesztett kalandor. A tegnapi kurátor ma már csak egy megvénhedt isten. A kikiáltott zseni – kocsmatöltelék. A kulturális rovat érinthetetlennek hitt szerkesztője, a primőrről egykor lemaradt akcióhős. Így megy ez. Mindeközben: a Nyugat Plusz – mint ahogy az Opus is – élő, létező, „lélegző”, elnézést kérek érte, de olvasókkal rendelkező orgánum.

Ahogy az Előretolt helyőrségben fogalmaztam: „gyakran sápatagnak, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-bel-pesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-bel-pesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzervvérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a bel-pesti »tájszólást«. Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a bel-pesti tippeket »játszom« meg. Talán nem véletlenül tartom magam inkább budai – tabáni – polgárnak.”

Tőzsér Árpád a „mi Nyugatunkkal” kapcsolatosan a következőket vetette papírra 2021-ben: „Figyelemre méltó már maga a tény is, hogy a Nyugat Plusz az egykori Nyugat hagyományát a címében is vállalja, s ennek megfelelően a magyar irodalom új és újabb nemzedékeit ennek a hagyománynak a folytonosságában közli, értelmezi és értékeli.”

Nos, azt hiszem, ez a néhány becses sor a közeli Pozsonyból többet ér, mint bármely állami díj, vagy leereszkedő kobaksimogatás. Valamirevaló alkotó nem trófeákra hajt, a tisztesség vezérli. Ezért is öröm itt lenni köztetek. Öröm igaz barátokkal együtt alkotni.

Fogadjátok őszinte nagyrabecsülésemet!

Egy kassai polgár, Márai Sándor soraival búcsúzom: „Talán eljött a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmetes és földközeli. Nem akartál az élet helyébe valamit, ami csak hasonlít az életre…” 

Hajrá, Opus!