(Aki e füzetet ellopja, száradjon le a karja nyomba’!!!)
Hétfő:
Első nap az új iskolában. Megint meg kell jegyeznem az új neveket. Az osztálytársaimét és a tanítókét is. Az arcukat és a hangjukat. Az egyik fiú a szünetben állandóan valami gép hangját utánozta. Dübörgött, mint egy légkalapács, amikor a régi utat töri. Drrrmmmm, valahogy így. Fülszaggató volt. A tanító néni kérte, hogy hagyja abba, de a fiú csak folytatta a drrrrrmmm-özést. Vannak hangok, amelyek már a kezdetektől nem jósolnak semmi jót. Nem tudom, miért, de félelmet keltenek. Aztán végül ez a légkalapácsos hangú az iskolaudvart is teleüvöltötte: „Az én apám maffiózó, tudjátok?! Senki nem bánthat engem ebben az iskolában!”
Kedd:
Ma nem kísértem el Adélkát a osztályába. A kishúgom eltévedt ebben a nagy, városi iskolában. Nem találta meg az osztályát, az I.-t. Az öltözőszekrények mellett ült, összekuporodva, mint egy hernyó, míg végül az iskolaigazgató rá nem talált. Kézen fogta, és bevitte az osztályba. Mindenfélét kérdezett tőle. Adélka elmondta neki, hogy ma az A betűt fogják tanulni. Az igazgató olyan öreg, hogy úgy néz ki, mint egy százéves teknős. De kedves a hangja. A húgomnak azt mondta, hogy a betűk írásának és olvasásának elsajátítása egy nagy csoda. Adélka ezt nem érti. Én sem, pedig töröm a fejem. Csodákat Copperfield művel, vagy egy afféle Harry Potter. De nem a bolhányi betűk. Mondatba fűzve.
Csütörtök:
Tegnap, szerdán elveszett Szidóniánk. Nem volt hozzászokva a panellakáshoz. Lehet, hogy kiesett az erkélyről. A faluból, ahol azelőtt éltünk, csak a macskát, Szidóniát hozhattuk el a városba. Arót, a farkaskutyánkat anya a szomszédoknak adta. A kacsákat és a tyúkokat levágta és megkopasztotta. Most a fagyasztóban sorakoznak. De mi Adélkával biztosan nem eszünk belőlük. Akárhogy kiabál is anya. Nem fogom megenni a kacsákat és a tyúkokat, amiknek a hangját olyan jól tudtam utánozni! Mindig válaszoltak a kotkodácsolásomra vagy a hápogásomra. Adélka siratja Szidóniát. Fehér cica volt, rozsdaszínű folttal a hátán. Adélkának pontosan olyan vörös színű a haja. Meg a szeplői az arcán. Anya azt mondja, hogy aranyporral van behintve az arca. De az iskolában biztosan Rozsdásnak gúnyolják majd. Kíváncsi vagyok, milyen csúfnevet adnak majd nekem. Csámpás. Görbe lábú. Sánta. De nem érdekel! Hisz az apám majd úgyis elintézi őket, ha hazatér!
Szombat:
Ma el kellett mennem anyának segíteni az üzletbe. A másik elárusítónő szabadnapot vett ki. Állítólag begyulladtak az erek a lábában, vagy mi. Az én anyukámnak meg egyfolytában fáj a háta. Fél napig rakosgattam a polcra a halas dobozokat, a húskonzerveket, a csipszes zacskókat. Anya megdicsért, hogy úgy néz ki minden, mint a katonaságnál. Minden rendezetten áll. Az üvegeket nem engedte kihurcolni a raktárból. Ő maga hozta ki. Aztán este kenegethettem a derekát sósborszesszel. Adélka meg a nyakát kenegette. Anyának annyira fáj a háta, hogy néha titokban sír. Én is sírok olykor titokban. De ha a felnőttek sírnak, az még rosszabb. Tényleg, a fenti szomszéd ma visszahozta Szidóniát. A lift mellett nyávogott. Talán valóban az erkélyről esett le. Aztán beszaladt a lépcsőházba, és meg sem állt a legfelső emeletig. A macskáknak állítólag hét életük van. Kár, hogy az emberek nem olyanok, mint a macskák. Talán a következő életemben már nem lenne beteg a lábam.
Hétfő:
Adélka ma sírva jött haza az iskolából. Tehát bekövetkezett. A légkalapácshangú fiú azt mondta neki, olyan az arca, mintha kávéval fröcskölték volna le. Hogy az ilyen koszos lányt meg kell tisztítani. Szépen lesikálni drótkefével. Adélka biztosan rémült volt, mint egy nyuszi. Védekezett, hogy azok nem kávéfoltok. Hogy azok a szeplői. Megígértem Adélkának, hogy azt a légkalapácsost legközelebb megverem. Jól tudom azonban, hogy nem hisz nekem. Amikor most titokban írok, a félig nyitott ajtón át belátok anya szobájába. A hátát kinyújtva alszik. Szidónia anya hasán fekszik, összegömbölyödve. Néha rám is így szokott lekuporodni. Olyankor úgy melegít, akár a napocska.
Kedd:
Várható volt! Adélkával kezdte, ma pedig velem folytatta. „Hé, te Nyomorék, ne kerülj az utamba. Ne rontsd itt a levegőt, és ne zavarj!” – mondta az iskolaudvaron a légkalapácshangú fiú. Holott ő ugrott elém. Az én nevem tehát ezentúl biztosan Nyomorék lesz az iskolában. Teljesen elöntött a forróság. Mintha én tehetnék róla, hogy így születtem! Hogy az egyik lábam rövidebb, és vékony, mint a gyufaszál. Lehajtottam a fejem, mint egy öszvér. Mert én egy szamár vagyok! Betoji, aki sem magát, sem a húgát nem tudja megvédeni. Csak anya mondja mindig, hogy nagyszerű fiú vagyok. Hogy én vagyok az ő támasza. Mint egy oszlop. De hát anya mégiscsak az anyukám.
Szombat:
Anya azt állítja, hogy sokat fantáziálok. Apáról azt mondta, hogy ő csak egy könnyelmű alak volt. És hogy jobb így nekünk, hogy elment. Semmi többet. De én azt hiszem, hogy az apám tengerész. A tengerészek olyan kemény, erős fickók. Tele titokkal. Az apámnak is megvan a saját titka, hogy miért van olyan régóta távol. Lehet, hogy a hajójuk valahol Izland körül úszik éppen. Izland mellett a tenger gyönyörű türkizkék. Itt-ott sziklák merednek ki belőle. Mint valami látomás. A kormányosnak ébernek kell lennie, akár egy leopárdnak. Vagy leszakadt jéghegyek talán? Alig látszanak ki a vízből. A hajó számára azonban rendkívül veszélyesek lehetnek. Mint a Titanic esetében. Szeretnék egyszer eljutni Izlandra. Vagy Grönlandra. Gyönyörű lehet az a világ!
Vasárnap:
Olyan sok minden van ebben a városban. És mennyi minden nincsen! Például nagyon hiányzik a kertünk. Minden vasárnap felmásztam az almafa vagy a körtefa alacsonyabb koronájára. Ültem a levelek között az ágon. Utánoztam a madarak hangját. Vagy a földre csurgattam a nyálam. Csak úgy üldögéltem. Néztem ki a kerítésen át a világba. A távolba. Hogy véletlenül a kanyarban nem tűnik-e fel az apám. Itt a városban teljesen elfelejtem utánozni a rigók, a verebek és a fecskék hangját.
Kedd:
A légkalapácshangú fiú hajtóvadászatos játékot talált ki mára. A fiúk két csapatra oszlottak. Vagyis két kutyafalkára. Először az egyik falka kergette a másikat. Majd a légkalapácshangú felvetette, hogy üldözzenek engem. „Ez nagyobb móka lesz. A Nyomorék is olyan, mint egy kutya. De csak olyan döglődő!” – nevetett. „Vagy úgy fogjuk kergetni, mint egy nyulat. Adunk neked egy ugrásnyi előnyt, Nyomorék. És fuss az életedért! Ajánlom neked. Mert ha elkapunk, összeharapdálunk. Mint az igazi kutyák az igazi nyulat.”
Mindnyájan elkezdtek vicsorogni és ugatni, mintegy parancsra. A szívem a torkomban vert, amikor futni kezdtem. Hallottam a kutyák vad ugatását és vicsorgását. Majd a nevetésüket. Biztosan nagyon nevetségesnek tűntem. Teljesen szánalmasnak. Ahogy futottam. „Drrrrrrrrmmmmm” – ordította a légkalapácshangú, erre mindenki utánam iramodott. „Apa!” Igen, ezt kiáltottam. Mintha ezzel a kiáltással odahívhatnám apámat a távolból. Csak egy pillanatra. Néhány másodpercre. Hogy megállítsa a kutyafalkát. A vérben forgó szemű, fekete kutyákat. Hiszen már a nyakamban lihegtek. Valaki elgáncsolt. Ahogy a földön feküdtem, valóban elkezdtek harapdálni. A vállamat, a karomat. Eltépték a nadrágomat, és a vádlimba haraptak. Otthon nem szóltam semmit. Adélkának sem mutattam meg a fognyomokat. Még mindig látszanak a karomon és a lábamon. Nem akarom megijeszteni a húgomat. Anyát sem felbosszantani. A jobb megélhetés miatt jött ebbe a városba. Tehát miattunk. Hogy jobban éljünk. Még jó, hogy van ez a naplóm. És hogy kitalálták a betűket. Szavakat és mondatokat formálhatok belőlük. Levelet is lehet belőlük írni. Írok apámnak a tengerjáró hajóra. Hogy most már tényleg jöjjön vissza. Tudom, hogy amikor ezt a levelet megírom, elalszom. És nem a vérben forgó szemű, fekete kutyákról álmodom majd. Azt fogom álmodni, hogy mindkét lábam ép és erős. Hogy nem én menekülök, hanem az a falka fut előlem. Erős, fekete paripa vagyok. Ügetek. Szabadon. Bátran. Nagyon szilajon. És már semmi sem állíthat meg.
Szöknek, másznak, vakaróznak, Csillagokkal takaróznak, Ropogtatnak rókagombát, Potyogtatnak szagos bombát. Majszolgatnak apró rákot, (Napvilágot sose látott). Iszap mélyén tekergőzve Bújnak szutykos mocsárgőzbe. Kéreghez dörzsölik hátuk, Felhőzik a hó utánuk. Fa tetején fenn teremnek, Tócsát néznek étteremnek. Ágról eszik le a lombot, Lábuk cakkozza a dombot. Egymás hátát bogarásszák, A gyümölcsfát vadul rázzák. Kunkorognak kéz-láb nélkül, Kősziklákon egy se szédül. Szárnyuk tárva vitorláznak, Fa odvába rágnak házat. Döng a föld, amerre járnak, Ennivalót kunyerálnak. Hogyha vicsorognak, reszketsz, Pedig zárja őket ketrec. Röptében mind legyet kapkod, Sárból túrja ki a makkot. Ágra ülve fütyörésznek, Kifosztják a teli fészket, Telelgetnek, nyaralgatnak, Megörülnek minden magnak. Beöltöznek vadnak, halnak, Egymás hátán élnek-halnak. Farsangolnak, táncolgatnak, Ki fog törni minden ablak!
A költő legújabb válogatott gyermekverskötete 2025-ben jelent meg az Anser Kiadó gondozásában, és a gyerekirodalmi műveket felvonultató Kabóca-könyvek sorát erősíti.
A könyvet Török Eszter rajzai díszítik. A színpompás egyszerűség szókapcsolattal jellemezhető rajzok újabb dimenzióval gazdagítják a kötetet. Miközben a főszerepet átengedik a verseknek, finoman árnyalják őket, kiszolgálják a gyermekek vizualitásra való természetes igényét. Emellett a gyakorlatban beszélgetésindító vagy gyerekcsalogató szerepet is elláthatnak. Amit első látásra furcsának találtam, azok a szenvedő fagyik a borítón. Négyből kettő fagyigolyó nem vág éppen boldog arcot, de természetesen nem a kötet minőségére szeretnék figyelmeztetni a gyanútlan könyvvásárlót, hanem azt jelzik, mindenféle érzelem felvonul a versek soraiban, hangulatokból, témákból és formákból is gazdag választékra számíthatunk. Ötletesnek találom továbbá, hogy a címek nagy nyomtatott betűkkel íródnak, így a kezdő olvasók is könnyen felismerhetik őket. A kedvenc vers kikeresése közös élmény a kötet legkisebb társolvasóival is.
A versek alaptémáit tekintve a kötet öt egységre oszlik, melyek mindegyike egy-egy vers címét viseli. A Tükör előtt megnevezésűben a gyermekek világának hétköznapi apróságai kerülnek fókuszba. Olyan mindennapi tevékenységek vonulnak fel a versek varázsköntösében, mint a hintázás, óriáskerekezés, altatás, alvás és álmodás, fotózkodás, tükörben szépítkezés, tanulás, evés, focizás, képzelgés, internetezés, matekozás, stb. Emellett az ünnepekre is akadnak versek, azaz versformában válik varázslatossá a húsvét, a szülinap és a vakáció is.
Ez a szakasz szolgáltatja a legszélesebb spektrumát a gyerekversváltozatok kínálatának. Akad itt kiszámoló, filozofikus vers, de a Józsika például Weöres Sándor Bóbitájának az átirata társadalomkritikai felhangokkal, míg a Csalivers mindenkiben felhozza a „ha X Y lett volna, az én mesém is tovább tartott volna” meseformula okozta érzést. A sokszínűség zsongásában a legjobban sikerültek azok a költemények, melyek szolgáltatják a gyerekirodalomtól elvárt duplafedelű jelleget, azaz, hogy a gyerekekre és a felnőttekre más módon, de egyaránt hatnak. Személyes kedvencem a Békítő. Ennek a versnek a legnagyobb erőssége a feszültség, melyet a megragadott helyzet valós, bántó mivolta és a feldolgozási mód könnyedsége teremt. Rettenetes szorongást válthat ki egyesekből, ha valaki megharagszik rájuk, sőt némasággal bünteti őket. Azonban a szavak szintjén is esztétikai érzetet simogató nyelvezet (olyan kifejezések szerepelnek benne, mint hókompót, üregér, álompaplan, harmatzuhany) és a feloldás elvontan gyakorlatias jellege, a békétlen egyén jókedve „a Holdon volt” és „visszavonzotta a Föld”, a kötet egyik legkedvesebb versévé teszi ezt.
Különösen mély témák kerülnek elő. A toxikus emberek kezelésének módját tanítja meg gyermeki egyszerűséggel a Petárda Péter című vers, míg a szociális különbségek miatt ellehetetlenedő kapcsolat feszültsége bújik meg egy álomról szóló versike dunyhája alatt (Csillag voltál álmomban). Az Óriáskerékben a kötet erősségének számító nyelvi leleményt jól tükrözi az óriáskerékre használt metafora: „felszálló műanyag gyümölcs / és ülök benne én, a mag”. A boldogság pillanata a felemelkedés, a nézőpont változása ügyesen torkollik egy élet-halál vagy ifjúság-öregség metaforába, persze, ezt csak azok veszik észre, akik elég érettek hozzá, hogy feldolgozzák. „Jönnek még új és új körök, látod, a kerék meg nem áll, nélküled is tovább pörög”.
Ebben a szakaszban kapott helyet a Csetlibotli című vers is, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. A Csetlibotli a felszínen egy rettenetesen ügyetlen focista verses története. Gyerekszemmel talán ennyi, de az ő esete lehet egy megnyugtató példázat a testnevelés terén ügyetlenebb gyerekeknek vagy kiemelhető lehet propozitív életszemlélet propagálása szempontjából, azaz, hogy mindenki bántja ezt a szegény gyereket, mert nem ügyes a fociban, ő viszont élvezi, csinálja és még egy menő verseskötet címadó versének szereplője is lett.
A kötet második részében, a Baj van Meseföldön címet viselő versfolyamban az olvasók elmerülhetnek a meselények kavalkádjában. Menetelő vagy építő manók, törpekirály, tündérek, szörnyecske, biciklis boszorka… Ebben a részben, talán azért, mert az alváshoz dukálna minden gyereknek a mese, központi szerepet tölt be az álomba merülés és maga az álom toposza is. Az Álom, puha párna egy monotonul kiválóan motyogható, így altatáshoz ideálisan alkalmazható szöveg. Azt sorolja fel, ki mindenki alszik már, így ez a kurta vers a refrénes szerkezetével úgy is jellemezhető, mint az „Aludj el szépen kis Balázs” (József Attila – Altató) villámváltozata. Mégis a címadó vers az egyik legkedvelhetőbb ebből a szakaszból, ugyanis a Baj van Meseföldön nem csak egy vers. Miközben reflektál a világ értékrendjének szétcsúszására, rejtvényként is funkcionál a szemfüles gyerekeknek. Az ismerős mesei elemek ismeretlenítésével, élénkíti a figyelmet és a befogadói lendületet. Ugyanezt a hatást váltja ki a Sárkányriport című vers is, melyben első olvasásunk megkezdésekor úgy tűnik, egyfejű sárkány szerepel. Ám amikor már Süsüt kiáltanánk, kiderül, hogy másról van szó. Szeretnéd tudni, miről? Járj utána!
Köztudott tény, hogy a gyerekek szeretik az állatokat, így nem csoda, hogy a kötet harmadik része állatverseket vonultat fel. A címadó Harap vagy nem harap vers a tipikus házikedvencről, egy kutyáról szól, de egzotikusabb fajokból sincs hiány. Szerepel itt gondolatban tejen hajózó kapitánymacska, egerek, oroszlán, akit egy zebra akar vegán életmódra nevelni, pók, sün, medve, bolha, kecske. A Sünijáték című vers a sünös szójátékok tüskés kis kincsesdoboza, míg a Galibaliba egy zseniális nyelvtörő, amelyet nyelvbotlás nélkül elmondani kalapemelintős teljesítmény. Az üzenetükkel nevelő versek sorát erősíti a Nyiszi-nyuszi, mely negatív példát mutat be egy nyafogó, válogatós nyuszi alakjában, és a Szamár mondja magának. Az utóbbiban egy ködbe keveredett szürke szamár buzdít optimizmusra.
A Macska az esőben című szakaszbana természet, az évszakok, illetve azok tulajdonságai és az időjárás kapja a főszerepet. Az év minden szakaszára akad itt legalább egy költemény. Naptárba lehetne rendezni ezt a verscsokrot, így faliújság-feliratokért, ünnepi szavalatokhoz ideális versekért nyugodtan szemezhetnek innen a tanárok. Megszemélyesített szél és hópehely kavarog, de akad itt fagyizásról, napszúrásról, balul sikerült szánkózásról is vers, mégis a legerősebbek a líraibb hangvételű hangulatot megragadó gyöngyszemek. A Balaton éjjel felütése folytán egy szokványos tájleíró költeményre számítunk, aztán a tavi látképet meselények népesítik be, és az olyan verssorok varázslatával, mint „Misi mesekapitány, az utasai álmodó gyerekek, képzeletük gyöngysorrá fűzi össze a túlparti fényeket” mi is beleolvadhatunk egy megragadott varázspillanatba. Hasonló kategóriába sorolható a Bogáréj című vers, mely egyszerűen fogalmazva egy csodaszép versike az éjszakáról. Minden érzékszervet megmozgat a soraival: „rózsa ringat egy katicát, súg a folyó, mormolja mély hangján éji dalát”.
A kötet utolsó szakasza a Flegmadár címet viseli. Olyan humorosan groteszk, csattanóval záródó, szójátékokon alapuló verseket foglal magába, melyek közt témájukat tekintve nincs igazán kapcsolat, hacsak nem a mókás agymenésjellegük. Akad itt Lár, Aligalig és Porvár fiktív tereinek dióhéjnyi ismertetése, fémből álló király, R és L hangok gyakorlására ideális vers egy rollerboltosról, cirkusz és bűvészkedés, internetező macska, kiflievő madár. A Beugratós című versben a szúnyog megfogása és zsírja kisütése helyett egy olyan bolha kerül megvásárlásra a bolhapiacon, amelynek a megmosdatása is furmányos játék. Megtudhatjuk, hogyan látott az ifjú indián ufót, mit gondol magáról egy őszi falevél és mire használható egy tűzhányó. Kelekótyán kedves, furmányosan furfangos élményt nyújt ez a szakasz.
A könyv valóban egy gazdag verscsokorral ajándékozza meg a kicsiket, ugyanakkor hasznos, rímekkel és szójátékokkal bőségesen megbolondított segítséget nyújt pedagógusoknak és szülőknek egyaránt. A lírai esztétikum szirmaival, nyelvi kreativitás szárával, rímek és ritmus bimbóival és a legifjabbakat is foglalkoztató témák leveleivel ez a könyvecske bármelyik könyvespolc lélekfejlesztő dísze lehet. Más, borító kompatibilisebb értelemben a Csetlibotli egy olyan friss fagyikehely, amelyben mindenki, kicsik és nagyok, kergék és komolyak, elmerengők és sorok közt száguldók egyaránt találnak valami ínyükre valót.
Z. Németh István: Csetlibotli. Anser Kiadó, Dunaszerdahely, 2025
Télen, amikor Tardoskedden befagyott a Putnoki tó jege, és a határban már megcsípte a dér a csipkebogyót, libatollat fosztottak esténként a faluban a lányok és asszonyok. Bent a konyhában ropogott a tűz a kemencében, az asztalon szakajtókban állt a fehér libatoll, sorban nyílt az ajtó, jöttek a jókedvű lányok, kendős asszonyok. – Adjon isten jó estét, Boriskám – a leghangosabban Mariska néni köszönt a gazdasszonynak. Neki telis-tele volt a köténye csudajó mesékkel lidércekről, csodálatos fűzfavesszőről, az örök ifjúság vizéről, fondorlatos boszorkányokról. A petróleumlámpa fényénél járt a fosztók keze, mint a motolla. Mariska néninek a nyelve is ügyesen pörgött. A fiatalabbja tágra nyílt szemmel hallgatta. Titkon azért az ablakot is lesték, hiszen tudták jól, hogy a legények sem maradnak ilyen estéken otthon. Koppant is ám az ablaküvegen valami, egy legény bekiabált: – Szabad-e bejönni? De még mielőtt Boriska néni válaszolhatott volna, az ajtó kivágódott, az egyik legény egy riadt kis verebet engedett a tenyeréből a szobába. Lett is nagy sikoltozás, kacagás! A madárka rémülten csapkodott a szárnyával, a sok finom, könnyű tollpihe pedig, mint az igazi hóviharban a hópelyhek, felrepültek a magasba, hogy utána a rikoltozó asszonynép kendőjén, orruk hegyén landoljanak. – Megálljatok, ti gézengúzok! – rázta az öklét Boriska néni, de a legények csak jóízűen nevettek. Aztán addig törte a fejét, míg ki nem találta, hogyan tehetné jóvá a legény a csúnya csínyt. Elfogyott a házban a víz, elküldte hát a legényt a kútra a hideg holdfényben. Messze volt a kút, már éppen tizenkettőt ütött a toronyóra, amikor a legény visszafele jövet a teli vödrökkel a befagyott tó partjára ért. Látta ám, hogy két hajlott hátú öregasszony beszélget a parton. Köszönt nekik illendően: – Dicsértessék, öreganyáim! De az asszonyok még csak nem is bólintottak. Még hátat is fordítottak. Furcsállta a legény a dolgot, behúzódott egy terebélyes fa alá, onnan leste a két öregasszonyt. Hát uramfia, egyszer csak rálépnek a tó jegére, s amint a tó közepére érnek, a jég hatalmasat reccsen, ők meg koromfekete libává változnak, és ott lubickolnak, gágognak a jéghideg habokban! A legénynek se kellett több! A vödröket nyomban elhajította, úgy rohant a házba, hogy a lába sem érte a földet. Másnapig szólni se tudott, csak remegett, mint a nyárfalevél. Amikor végre visszatért belé a lélek, mindent elmesélt. Attól kezdve nem volt nyugta a falunak. A boszorkányok éjjelente titokban jártak az embereket „nyomkodni”. Különösen a legényt kínozták sokat. Egy álló hétig nem jött álom a szemére, mert éjfélkor valami láthatatlan, bénító, mázsás súly telepedett a mellére, hogy majd megfúlt. Csak akkor szabadult, amikor a kakas az elsőt kukorította. Elhatározta a legény: véget vet a kínnak. Vett a boltban egy vég hosszú, piros pántlikát, és bekészítette az ágya mellé a nagy, éles fejszével együtt. Estére a pántlika egyik végét az ajtó kilincséhez kötötte, a másikat a derekára tekerte, s úgy feküdt le. Virrasztott erősen, s míg a pántlika feszes volt, tudta, az ajtó zárva. Elütötte az éjfélt az óra, érzi ám, hogy lazul a pántlika! Megmarkolta a fejsze nyelét, s leste az ajtót. Hát látja, hogy egy hatalmas, fehér hólyag gurul be a szobába, egyenest az ágya felé. Amint a hólyag mellé ért, a legény felpattant, és rásújtott. A hólyag ijedten gurult a nyitott ablak felé, ki az udvarra, de a legény utána vágta a fejszét teljes erejéből. A vas eltalálta a hólyagot, az pedig akkorát pukkant, mint az ágyú, s a helyén egy öreg banya tűnt fel, aki fülsüketítő jajveszékeléssel menekült ki a kapun. Reggel aztán futótűzként terjedt a hír: a határban egy öregasszonyt találtak holtan, akinek fejszeütés mély nyoma tátongott a fején. Kocsit hoztak, hogy beszállítsák a faluba, de a lovak, amint megérezték a boszorkát, megbokrosodtak, s az árokba borították a szekeret. Ekkor hirtelen koromsötét lett, hatalmas szélvihar kerekedett, s az erdő sűrűjéből egy titokzatos, fekete köpenyes ember lépett elő. Szó nélkül felkapta a tetemet, s elnyelte őket az erdő homálya. Attól a naptól kezdve a legényt soha többé nem nyomta semmi. De még ma is azt mesélik, hogy hideg éjszakákon, amikor a holdat sűrű felhők takarják, éjfélkor a szédítően magas tardoskeddi templomtorony körül röpköd egy koromfekete liba. Nem békésen szálldos, hanem vadul, éles gágogással veri fel az éjszaka csendjét, s a szárnya suhogása olyan, mintha a jeges szél fütyülne az egetverő fák között. Sokan úgy tartják, hogy aki belenéz a fekete boszorkányliba szemébe, az többé nem találja a hazavezető utat. Elveszíti a józan eszét, és egész éjjel csak kószál a tóparton, mintha keresne valamit, amit sosem lelhet meg. Mire felkel a nap, az ilyen embernek a haja is hófehér lesz a rémülettől, s elfelejti még a saját nevét is. Ezért, ha sötét éjszakán a torony felől gágogást hallasz, ne emeld fel a tekinteted! Siess haza, mert a fekete liba nem madár, hanem a múltból maradt gonosz bűbáj, ami ma is keresi azokat, akik nem tudják, mikor kell behunyni a szemüket.
(A tardoskeddi boszorkányok című hiedelemtörténet alapján)
Petőcz András, az Opus februárban leköszönő főszerkesztője betegség miatt nem tudott részt venni az Opus 100 ünnepségen, ezért nem vehette át a neki szánt ajándékot. Ezért Hodossy Gyula, az Opus irodalmi és művészeti folyóirat kiadója, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke Budapesten találkozott a volt főszerkesztővel. Petőcz itt vehette át a neki szánt díszoklevelet és az ajándékot, Hodossy pedig köszönetet mondott neki a szerkesztőség nevében az Opus folyóirat életében végzett munkájáért.
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága választmányi tagja, Morva Mátyás látogatott el a komáromi Műszaki Szakközépiskola diákjaihoz, ahol éppen az Olvasás hetét tartották.
A fiatal prózaíró két előadás során három osztállyal találkozott. A program egy rövid, interaktív „bemelegítéssel” indult: a diákok okostelefonjaikon válaszoltak irodalommal kapcsolatos kérdésekre.
A március 15-i nemzeti ünnep kapcsán kiosztották a Kossuth- és Széchenyi-díjakat. Ebben az évben lapunk tanácsadótestületének tagja, Lackfi János is megkapta a Kossuth-díjat. A rengos elismeréshez lapunk nyílt levélben gratulált a költőnek.
LACKFI JÁNOS Babérkoszorú és József Attila-díjas író, költő számára a kivételesen értékes, sajátos kifejezőerő és elegáns könnyedség, ugyanakkor játékos fordulatokban megbúvó magvas gondolatok jellemezte, a gyermekirodalom terén különösen kiemelkedő írásművészete, valamint a szépirodalom népszerűsítését szolgáló sokoldalú tevékenysége elismeréseként.
Ahhoz, hogy egy folyóirat eljusson a századik számáig, valakinek álmodnia kellett egy nagyot 18 évvel ezelőtt. A Hodossy Gyula által vezetett Szlovákiai Magyar Írók Társaságának választmánya akkor döntött a lapalapítás és -kiadás mellett. S úgy tűnik, jól tették. Íme itt az Opus 100. jubileumi duplaszáma.
A lapszám nyitóverse egyértelműen Hodossy Gyuláé, hiszen ki más lehetne méltóbb rá, hogy a jubileumi lapszámot elindítsa. A Tanulni a csendet című lírája mintha nemcsak a századik számhoz, hanem magához a folyóirat-létformához is íródott volna. A szöveg tiszteletadás, de közben ars poetica is, ami egyértelmű üzenet számunkra arról, hogy újra és újra meg kell tanulni figyelni, jelen lenni, megszólalni. Nem véletlen, hogy innen indulunk – a csendből, amelyből minden irodalom megszületik.
