Az Opus irodalmi és művészeti folyóirat 101. száma visszanyúl a gyökerekhez – olyan műveket közöl, amelyeket mindenki megérthet, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Az áprilisi Opusban a gyermekirodalom kapta a főszerepet.
Nem először, és bizonyára nem is utoljára vállalkoztak szerkesztőink arra, hogy a gyerekirodalom világába kalauzolják el az olvasót. A lapszám elején azonban még komolyabb hangvételű írásokkal találkozhatunk.
Teknőc Áron
Teknőc Áron, illa berek,
játszótéren nagyon szeret,
megtöri a néma csendet,
anyjának egy kérdést felvet.
– Maga, mama, szerény szerzet,
támogatja a jó tervet,
írok magáról egy verset,
játszótérre, ha elenged.
Teknőc mama éppen gyomlál,
elszakad nála a fonál,
szereti az elégiát,
mégis a fiára kiált:
– Megszól apád, még megdorgál,
múltkor is két hétig voltál.
Lassú lábad, én meg várok,
leglassúbb a felfogásod.
Kedves Gyula! Születésnapod alkalmából szeretettel köszöntünk, és szívből kívánunk Neked jó egészséget, erőt és még sok alkotó, tartalmas évet! Az a munka, amit évtizedek óta végzel a felvidéki magyar irodalomért, túlmutat egyetlen szerepen vagy feladaton. Nemcsak alkotóként, hanem szervezőként, kiadóként és közösségépítőként is meghatározó alakja vagy ennek a közegnek. Az Opus mögött álló kitartásod és elhivatottságod nélkül ma sokkal szegényebb lenne ez a szellemi tér – nem lenne Opus, nem lenne ez a szellemi műhely, s nem lennénk itt mi sem.
Külön érték, hogy nemcsak létrehozni, hanem működtetni és életben tartani is tudod azokat a fórumokat, amelyek lehetőséget adnak másoknak a megszólalásra. Ez a fajta háttérmunka ritkán látványos, mégis nélkülözhetetlen.
Kívánjuk, hogy ez a lendület, kíváncsiság és elkötelezettség még sokáig kísérjen utadon, és hogy legyen benned továbbra is erő új dolgokba kezdeni, közösséget formálni, értéket teremteni.
Az Opus szerkesztősége
A krakkói kiskakas
Pitymallott Krakkó városában, a házak udvarában már készenlétben vártak a kakasok, hisz úgy gondolták, nélkülük bizony a nap se kel fel. Az utca első házának a baromfiudvarán készülődött a legidősebb, gatyás kakas uraság. Ő adta meg a hangot a többi kakasfinak.
– Jóóóó reggelt! – kanyarította a hangját.
– Jóóó reggelt, jóóó reggelt, jóóó reggelt! – jött minden irányból a válasz.
– Johohóóó reggelt! – indította újra a reggeli üdvözlést.
– Johohóóó reggelt, johohóóó reggelt, johohóóó reggelt! – érkeztek a válaszok.
A nap felgurult az égre, és a kakasok, mint akik jól végezték dolgukat, kis kapirgálás után a tyúkocskákat szedték ráncba.
Egyik reggel a rangidős kakas elkezdte a szokásos üdvözlést, amit követtek is a szokványos válaszok. Indult volna kapirgálni, amikor egy fiatal, ismeretlen kakashang kezdte el reggeli köszöntését. De nem a szokásos jó reggelt volt az:
Az éj fátylát bontogatja a reggel,
A nap sugara simogató,
Új napra ébred mindenki fel,
Talpra hát álmos földlakó.
Az utcácska kakasai döbbenten hallgatták ezt az üdvözletet. Ezek után az egyszerű jó reggelt elég unalmasnak tűnt.
– Nem kell úgy cifrázni, kolléga – ajánlotta a rangidős, de a kiskakas nem hallgatott rá:
Új napra virrad
Állat és ember,
Dalomat várja
Mind aki felkel.
Az utca kakasai nem tudtak erre mit mondani. Ők csak a jó reggeltet ismerték, és eddig az jó is volt.
Az öreg kakas a kerítéshez szökkent. Oda hívta a kollégát.
– Itt az utcában hiába fogod eregetni a szebbnél szebb reggeli köszöntőket. A kakas pajtásokat csak dühíteni fogja. De ha így szeretnél minden nap kukorékolni, ajánlom, hogy nézz körül a világban. Valahol biztosmegtalálod a helyed.
A kiskakas elindult hát az út mentén, hogy találjon valakit, aki értékeli az ő tudományát. Meleg nap volt, és hamarosan megszomjazott. Szerencséjére épp egy hídon vitte át az útja. Lerepült a folyóhoz, hogy a szomját oltsa. A híd alatti vízben libák fürdőztek.
– Ez itt a Moldva? – kérdezte a libáktól.
– Méghogy a Moldva! Hahahaha! Ez itt, kérem, a Visztula. Krakkó fantasztikus folyója. Királyok áztattak itt lábat, sárkány vigyázta a várat. Hajók úsztak, lovagok csatáztak.
A kiskakas lenyűgözve hallgatta a libák vezérét. Na, itt biztos megértik. El is kezdett egy dalt:
Szép reggel virradt rád Visztula,
Krakkó csillogó folyója.
Csodálva figyeljük a fényeket,
A nap a vár mögül integet.
Alig fejezte be, a libák máris nagy hahotázásba csaptak.
– Hahaha! Egy kakasköltő. Hahaha! Mi lett a jó reggelttel?
A kiskakast nagyon bántotta a libák reakciója. Szomorúan ballagott tovább.
Egy kis verébke rebbent mellé.
– Ne szomorkodj, kakaska! Butuskák a libák, hogy kinevettek. Gyere velem a városba. Mutatok neked valamit, ami szépen énekel.
A kis verébke azt is elmesélte, hogy ő bizony családjával együtt a várban lakik, és a királyok morzsáiból falatozik. Nem veszélytelen dolog az se, mert a szakácsnők nem kedvelik őt. A girbe-gurba utcákon járva egyszer csak egy nagy térre jutottak, amely telis-tele volt emberrel.
– Ők mind a városba jöttek.
A kiskakas csak kapkodta a fejét a sok szépség láttán.
– Itt van az éneklő madár, aki megérti a dalomat? – kérdezte reményteljesen.
– Én nem mondtam, hogy madár – felelte a veréb. – Oda, felfelé nézz!
Egy magas, vörös torony tetején kinyílt egy kis ablak, ahonnan egy olyan dallam szállt ki, amelynek nem volt igazi befejezése, hanem egyszer csak hirtelen abbamaradt. A kiskakasnak sem kellett több, rögtön hozzátoldott egy lezárást a dallamhoz. A dallam kicsit halkabban újra indult. A kiskakas hallotta, hogy most is hiányzik a befejezés, hát egy újat ragasztott a végére. Így tett négyszer, amíg a dallam szólt a toronyból. Az emberek a téren lelassítottak, megálltak, mosolyogtak.
– Nézzétek! A kiskakas énekel a mi trombitásunkkal. Milyen ügyes!
A verébke csendesen megjegyezte:
– Ő a te dallampárod. Igaz, nem madár, de nagyon jól szól, minden órában négyszer. Itt szerintem örülnek neked.
Kicsit arrébb reppent, és felmutatott egy nagy fekete szoborra.
– Ő itt Adam. Nagyon ügyes volt ám ő is. Igaz, nem dallamokat írt. Hanem verseket. Meg fog téged érteni.
A kiskakas a város főterén maradt. Minden órában a trombitás dallamára fűzte saját mondandóját, amelyet Adam vállán ülve engedett a világba. A téren dolgozó árusok és lelkes lakosos jól tartották őt, ellátták finom falatokkal, amíg csak élt.
Ma már nem találjuk nyomát Krakkó főterén, de a trombitás dallamát még ma is hirtelen befejezéssel játsszák. Lehet, valahol már készülődik egy kiskakas, hogy a befejezetlen dallamnak szép, kerek véget adjon, mint ahogy mi is ennek a mesének.
Mafla baromfi
Csipegetnek mafla tyúkok,
mint az automaták!
Pöffeszkednek a kakasok,
csak övék a világ!
Körbefutkosnak a tyúkok,
egyiknél a kukac,
egymás szájából kitépik,
fuj, de csúf, de malac!
Arcoskodnak a kakasok,
csapdosnak csőreik,
kocsányon lóg már a szemük,
egymás vérét veszik.
Furán vijjognak a tyúkok,
ütemes kotkodács,
talán héja közeledik,
veszélyben a tojás.
Fára ülnek a kakasok,
odafenn szebb a táj,
magaslaton éjszakáznak:
jön a nyest, bekajál.
Alvászavar
„Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt,
körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt,
hogy többé semmi sem látszott belőle.”
(Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: Csipkerózsika)
Ma nem hallom a kutyákat, pedig napnyugtakor mindig síró csecsemők hangján énekelnek.
Hűvös van. A napkorong halványsárga, amorf szélei megtörnek az ablak osztott tábláin. Buggyantott tojás. A látvány nem ad meleget, inkább még azt a keveset is elveszi, amit eddig tartogatott a szoba.
Mióta nem alszom?
Anyám szerint most már tényleg rám férne a pihenés. Komolyan mondja, összehúzott szemöldökkel, nehezen palástolt aggodalommal. De mintha most ő sem téblábolna eltévedt árnyék módján a szobaajtóm előtt, hogy szúrópróbaszerűen ellenőrizzen. Ha megtenné, behunynám a szemem, és kész. Alvást tettetni igazán egyszerű: a lehunyt pillám mögötti tér az egyetlen, ahova nem jöhetnek utánam.
A hajam egész jól néz ki, ahogy leomlik a kispárnán, és onnan tovább. A finom hullámok pár éve jelentek meg, kislányként még szögegyenes antennaként fúródtak a levegőbe, tetszés szerinti irányokban. De ez most más. Nehéz, selymes, és a hullámok a folyamatos mozgás képzetét keltik a szemlélőben.
Bár szemlélő momentán nincs jelen.
A szemközti falon lóg egy tükör. Belenézhetnék, ha nem unnám a terméketlen, láthatatlan szépség hiábavalóságát. A szépség nézőközönségért kiált, meg kell osztani a világgal. Különben pocséklás.
A fiókban van egy olló. Régi, ormótlan vasdarab, talán éle sincs már. A drasztikus cselekedetek átmenetileg felráznak. De nem szívesen engedek a dühnek. Még nem. Tartogatom, amíg a nyugtalanság tűrhetetlenné fokozódik. Egyelőre csupán kitartó, enyhe háttérzsongásként van jelen, melybe csak egy-egy pillanatra robban be az elviselhetetlenség érzése.
Valami készül.
Nem is tudom, mikor szereztem be azt a doboz altatót. Talán, amikor apám szekrényében kutattam bizonyítékok után. Szerettem volna áruláson kapni, de nem lehet. Gondosan elzárja az iratait, és pénzt sem tart a polcokon. Túl sokan nyúlkálnak a szekrényében, és ő ezzel pontosan tisztában van. A gyógyszer viszont ott volt, és egyszer már majdnem használtam. Akkoriban halt meg a lovam, Csipke, a gyönyörű, hollófekete hölgy, és én nem mertem elaludni, mert azt képzeltem, hogy Csipke eljön értem, a hátára vesz, és magával visz arra a bizonyos helyre. Ma már nem hiszek az ilyen butaságokban; nagylány lettem. Kész nő. És nemcsak a hajam szép, hanem majdnem mindenem. Ezerszer készítettem leltárt magamról, az időmbe belefér.
Anya fel fog jönni, és patáliát csap. Ha észreveszi, hogy nem alszom, kérdőre von a szétdobált ruháim, meg a hajkefémben maradt hajszálak miatt. Meg hogy miért tartom folyton nyitva az ablakot, meg fogok fázni, vagy miért zárom be, amikor olyan fülledt idebent?
Fülledt, igen. Szinte erjesztő. Mint a konyhában az üvegekben puhuló zöldségek. Nem szabad őket kinyitni, mondja Mari, mert akkor beleavatkozunk a folyamatba, és az oxigén jelenléte károsan befolyásolná a végeredményt. Persze nem így mondja, hanem úgy, hogy letöri a kezemet, ha piszkálom az üvegeit, mert megpimpósodik az a drága ződség. De a lényeg ugyanaz.
Megpimpósodunk, így, elzárva. A zöldségek forrnak és erjednek, nekem meg öntudatlanság van kiutalva orvosilag. De a testemben attól még tovább erjednek a dolgok, a hajam is nő, és mindenféle anyagok termelődnek, amik kívül-belül átalakítanak. És egyszer csak kész leszek.
Kész leszek, vagy tovább erjedek. Oxigén jelenlétében, a szabad levegőn csak megromlanék. Ezért mindenki fontosnak érzi, hogy aludjak. Kell ez a fejlődésben lévő szervezetnek. És addig sem szórom szét pazarlóan a szépséget.
Megyek pár kört a szobában. Rendet is rakhatnék, de nem visz rá a lélek. Elvenné ennek a céltalan körözésnek a jelentőségét és méltóságát. Így mégiscsak van benne valami drámai, ami a rendrakásból teljes egészében hiányzik. Leemelhetnék egy verseskötetet a polcról, és elolvashatnék pár verset ‒ mélabúsat, fájdalmasat, gyötrelmeset. Azt a szót pedig kerülöm. Hogy. Szerelem.
Ne is beszéljünk róla. Minek? Először az alvászavaromat kell rendbe hozni, aztán kivárni, míg lezajlik testemben-lelkemben az erjedés, és amikor ez mind megvan, akkor járhatok mindenhova, és találkozhatok bárkivel. De első az egészség.
Most látom, mennyire benőtte a futónövény az ablakot. Le kéne vagdosni. Olvasni kéne. Inni kéne. Fésülködni kéne. Pisilni kéne. Aludni kéne, sokat-sokat. Az tesz jót a lányoknak.
Olyan csend van mindenütt. Most szinte zavar, pedig általában meg tudok őrülni az untig ismert hangoktól. Főleg a kutyák idegesítenek, meg a konyhából felkúszó szag, de most azt sem érzem. Ott, messzebb, pár száz méternyire egy fickó ácsorog az úton. Úgy bámulja a házunkat, mintha kísértetet látna. Biztos apa kollégája. Elég későn jön megbeszélésre. Hajnalig tárgyalnak, aztán reggelig isznak. Másnap nem nagyon látjuk őket. Nekik bezzeg nincs alvászavaruk.
Fiatalnak látszik. Olyan kis sovány. De tetszik, hogy vörös a haja. Persze fölösleges ennyire szemügyre venni, úgysem fogunk találkozni, hiszen az alvásterápiám miatt el sem hagyhatom a szobát. Csak a sebem zavar egy kicsit. Mikor gyógyul már be? Nem vérzik, de körülötte gyulladt a bőr, és kellemetlenül sajog. Erre sem adtak semmit, csak jótanácsot: ne kösd be, mert nehezebben gyógyul.
Engem itt mindenki utál.
A fickó elszánta magát, és elindul. Hátrébb kell lépnem az üvegtől, mert annyit tekergeti a nyakát felfelé, még a végén észrevesz. Pedig én most hivatalosan is: alszom. Ki kell pihennem mindazt, ami eddig volt, és rá kell pihennem arra, ami ezután jön.
Vörös a haja, még az enyémnél is hullámosabb, és az arcába hull. Eltakarja az egyik szemét. Vajon mi elől bujkál? Kék kabátot visel, egészen mélykéket, és ezt jól teszi, mert a rézvörös tincsekkel együtt ez ütős kombináció. Ha én is viselhetnék élénkebbet, nem csak pasztellt, és festethetném az amúgy unalmasan világosbarna hajamat, magam is kipróbálnék néhány merész változatot.
Ő viszont nem próbálgat, magától ilyen rézvörös. Ez szerencsésen ellensúlyozza azt a félszegséget, ami a járásában és a testtartásában megnyilvánul. Nem sokat tudok a férfiakról, de annyit látok, hogy őt bárki megenné reggelire. Amúgy fogalmam sincs, mit jelent ez pontosan, csak nagyjából, körvonalakban sejtem. És nevetnem kell rajta.
A fickó most átvág a dzsungelen, és belép apám dolgozószobájába. Ennyi volt a mai izgalom: egy vörös hajú férfi kék kabátban, zöld bokrok és fehéres-rózsaszín virágok keretében.
Most pedig lefekszem. Akkor is, ha fél óra múlva újra éber leszek, és tovább dolgozik bennem a nyugtalanság és az erjedés. A tablettát tartogatom, amíg a feszültség eléri azt a szintet, hogy legszívesebben kinyitnám az ablakot, és kirepülnék a szabad levegőre, a buggyantott-tojás-szerű napkorong felé, miközben torkom szakadtából ordítanék, hogy: végre!, végre!
A hajamat elrendezem magam körül, mert kényelmetlen, ha ráfekszem. És ha benyit anyám, lássa, hogy fésülködtem. A kezeimmel mindig bajban vagyok. Hova tegyem őket? Itt se jó, meg ott se. Ha a szívemre teszem, úgy festek, mint egy halott. Esetleg megtréfálhatnám anyámat. Lehet, hogy nem díjazná a poént. Választhatnám a magzatpózt, oldalt fekve, felhúzott térdekkel, de akkor a méltóságom utolsó morzsáit is a lábuk elé szórnám, ezt pedig mégsem akarom. És talán ők sem akarják.
Jót akarnak. Hogy egészséges legyek.
Egy egészséges, fiatal lány.
Vajon hol lehet ilyen kék kabátot kapni? Van női szabású is? Vagy nőkhöz nem illik a kéknek ez az árnyalata? Nem teljesen sötét, mint a tinta, nem is királykék vagy indigó, hanem olyan, mint a kobalt. Kobaltkék. Ez most csak úgy beugrott.
Vajon mi lehet a kobalt? Rákeresni nem tudok. Idefent az idő megállt, a térnek pedig nincs ereje; nulla a térerő. Azon a polcon áll egy lexikon mindenféle tudománnyal telezsúfolva. Ha felkelnék, megtudhatnám, mit üzen a kobalt. De csak felizgatnám magam. Mert talán van jelentősége annak, hogy ma láttam ilyesfajta kobalt színt. Talán üzenni akart ezzel az univerzum.
Most már legalább ezt is tudom. A kobalt a kobold szóból származik. Gonosz törpés, ósdi elképzelés áll a dolog mögött, csupán mese. A kobalt eredetileg szürke, csak kabáton és hasonló dolgokon vesz fel kék színt. Ennek bizonyára van jelentősége, de az is lehet, hogy nincs. Talán nem is nekem szóló üzenet, csak egy random férfi kabátjának a random színe.
A kobaltkékben ott rezeg valami finom bánat. Nem élénk, nem dinamikus, inkább sejtelmes, kicsit fásult, kicsit gátolt. Mint az a férfi, aki viseli. Vajon miről beszélnek apával? Talán ő az építész, aki az átalakítást felügyeli? Csoda, hogy nem ugatták meg a kutyák. Talán ők is érezték, hogy van benne valami ártalmatlan. Az arcát ugyan nem láttam, de azt innen is megmondom, hogy ez a típus engem halálra idegesít. A kabátja viszont jól néz ki.
Visszafekszem, próbálok ellazulni.
Szeretek egyedül lenni. Jó a csend.
Mély hasi légzés, ettől minden lelassul, izzik a paraszimpatikus idegrendszer. Az izzás nem jó szó; lágyan bekapcsol. Finoman, halkan kattan, és lassan elmosódik a külvilág, a szoba, odalent a többiek is egyre távolabb kerülnek, messzire úszik a gazos kert és a közeli dombok, aztán a távoli dombok, a még távolabbi dombok…
Egyáltalán jól állna nekem az az árnyalat?!
Most nem kéne felpattannom, mint akit darázs csípett meg, de iszonyú ideges vagyok. A jobb mutatóujjam lüktet, nem akar gyógyulni a seb. Jól megszúrta az a vacak. Megint vérzik. Belekenem a lepedőbe, kit érdekel, mit fognak szólni? Ha bejönnek, majd ráfekszem.
Kialudtam magam. Olyan éber vagyok, mint egy vadászkutya, remegve szimatolok; bármi zaj, bármilyen inger jól jönne, lecsapnék rá, szétmarcangolnám, és várnám a következőt.
Nem tudok aludni.
Nem AKAROK aludni.
Két kör jobbra, két kör balra, közben grimaszolok a tükör előtt elhaladva. Két kör tánclépésben. Menüett. Kevés a hely, lehet, hogy fel kéne szedegetni a ruhákat a földről.
Mi ez?! Valaki járkál a szobám előtt, esküszöm! Anyám jött ellenőrizni? Vagy valaki kaját hoz végre? Vagy apám fog prédikálni a rendről? Bármelyik előfordulhat. Jobb, ha alvást színelek.
De előtte kilesek. A családom nem így trappol, nem így tipeg, nem így csoszog. Idegen léptek. Csak nem a kék kabátos? Ó, te jó ég! Mit akar idefent?
Jó, hogy van kukucskáló. Az ajtóhoz lopózom, a tenyerem izzad. Éberebb már nem is lehetnék. Úgy kell félrehúzni a kis leffentyűt, hogy ne súrlódjon túl hangosan. Van benne gyakorlatom.
Na lám.
A fickó áll odakint kobaltkék kabátban, és olyan arcot vág, mint aki nem tudja, hogy a három közül melyik ajtón nyisson be. A szemköztit a helyében elkerülném, de persze szabad ember: azt csinál, amit akar. Most erre fordul, egészen közelről látom.
Nocsak.
Nem hazudok, tetszik. Persze nem tűnik valami határozottnak, az orra kicsit hosszú, de az arca jóságot sugároz. Az ilyentől semmi rossz nem telik ki. Ez az első benyomásom. Persze önmagában kevés, de akkor sem történt érdekesebb dolog errefelé már vagy száz éve.
Be fog jönni. Érzem. Talán apám küldte kémkedni, vagy valami doktor lehet, álmatlanság-szakértő, vagy fiatal nőorvos. Tutira nem fogok levetkőzni előtte. A pszichém titkait szívesebben megosztom vele. A perzselő nyugtalanságot és a folyamatos remegést. Lazán, szimbolikusan beszélnék neki az üvegekben erjedő zöldségek kínjairól, ahogyan várják, hogy megérjenek. Hogy is lehetne aludni attól a folyamatos bugyborékolástól?
Talán mégsem orvos, nincs neki olyan tipikus táskája. Másfajta kuruzsló? Ahhoz túl tiszta a tekintete. Az ilyen tekintet szégyenkezésre késztet. Tűrhetetlenül rossznak érzem tőle magam.
A kilincs felé nyúl, úgyhogy irány az ágy!
Nem szép dolog anyáméktól, hogy rám küldenek egy szakembert, anélkül, hogy jelen lennének. De talán még rosszabb lenne, ha itt fontoskodnának. A tervem a következő. Lehunyom a szemem, és amikor közelebb lép, vagy finoman ébresztgetni kezd ‒ halló, kisasszony, Kobalt doktor vagyok, alvásszakértő (esetleg álmatlanság-szakértő) ‒, akkor nagy nehezen kinyitom a szemem, álmosan pislogok, talán fel is sikoltok, hogy segítség, rabló!, vagy ilyesmi, aztán hagyom, hogy megnyugtasson. Beszélgetünk, kicsit panaszkodom, de csak úgy, úrilányosan, ő felír valamilyen gyógynövényes keveréket, és ha ügyes vagyok, napi húszperces sétát is kizsarolok a kertben, a friss levegő jótékony, alvást elősegítő hatására hivatkozva. A végén köszönetet mondok, és amikor kikísérem ‒ egy perccel sem hamarabb ‒, megkérdezem, hol vette a kabátját, és hogy vajon női szabásban is árulnak-e ilyet.
Hajam oké, szoknyám oké, kezem oké. A mimikámon is elvégzem az utolsó simításokat. Szende legyek, vagy gondterhelt, esetleg bájosan szomorkás? Inkább mérgesnek érzem magam itt, belül, és félek, hogy kisugárzik.
Már itt is van. Vajon idehúzza a széket? Lehet, hogy nem kellett volna rajta hagynom a kiselejtezett fehérneműimet. Már mindegy.
Rezzenéstelenül áll az ágy mellett. Vajon mire vár?
Csak áll.
Az idő áll, a pillanat áll, száz évig tart a csend. Megkockáztatok egy pillaemelést ‒ egy milliméternyit ‒, de az alkonyi fény megzavar, a szemembe vakít a nyugvó nap. Jobbra egy kobalt folt, balra függöny lengedez, rózsák illatát hozza a szél. Mire várunk?
Nem mozdulok. A sebemből vér szivárog, a fehér szoknyámba törlöm észrevétlenül.
A milliméteres pillarésen át látom, hogy lehajol. Az arca egyre közelít, betölti a teret. Ijesztő és jóságos. Most már kivárom, mi lesz.
Érdekes. Minden kékben úszik ‒ én is. Hogy lehettem ilyen ostoba? Mint aki nem tudja, mire vár, pedig dehogynem. Mindvégig tudtam. De vajon honnan tudtam? Hiszen senki nem mondta el nekem.
És ha tudnék rá figyelni, talán elcsodálkoznék azon, hogy a kertben kutyák ugatják a holdat, a magas sövény mögül pedig olyan hangos kiabálás és nevetés hallatszik, mintha fesztivál zajlana a faluban.
Körtánc
Balatoni sellő Maris,
sertepertél, mégis hamis,
keze alatt leég a rizs,
tanúsíthatja a vak is.
Szépségversenyen az idén
a legszebb lány lett az Irén.
Tündér lelkű, harsány szirén,
égbőĺ jött egy kis hópihén.
Dinnyét eszik az Ildikó,
meggyfáján fészkel a rigó,
természete kemény dió,
lehet az vagy három kiló.
Szomorkodik az Emese,
sótlan annak a levese,
a káposzta száz levele
ezzel a hírrel van tele.
Égen-földön jár Jolánka,
cipellője szép topánka,
a kertjében, bár jó lányka,
csupa gazos a pohánka.
Áldott, derék Julianna,
a kenyere égi manna,
még az ördögnek is adna,
világ végére szaladna.
Lázadó ifjúsági irodalom
Az ember alapvetően lázadó. Lényegünk (vagy az evolúció lényege?) a küzdelem. A lázadó, a lázadás kifejezést természetesen elsősorban nem történelmi-társadalmi értelemben használom, hanem mint az emberi élet hajtóerejét, az ellenállást az embert, az emberi kiteljesedést, a személyes szabadságot gátló jelenségekkel szemben, jöjjenek azok a gátló elemek a természetből, a közvetlen környezetünkből, a társadalomból, a történelemből. (Vagy éppen saját magunkból, ami már persze messzire vezetne.)
Talán az ellenállás szó pontosabb is, mint a lázadás, bár a két jelenség egylényegű. Ellenállok, hogy megőrizzem az épségemet a többé-kevésbé erőszakos akarásokkal szemben, hogy kialakítsam és fenntartsam a személyiségemet, az emberi lényegemet, azt az egyedi teremtményt, aki vagyok.
Persze nem minden ember egyformán lázadó, ellenálló. Sok függ az örökléstől, a neveltetéstől és persze a kihívásoktól is, azaz attól, hogy milyen és mekkora ellenállásra késztet a környezet, környezetnek nevezve mindent, ami – miközben támogat, segít, alakít! – ellenállásra is késztethet.
A környezeti kihívás sokféleségét, erejét tekintve a gyerek, a gyerektársadalom van a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Nem akarom elvenni a pszichológusok kenyerét, nem is tudnám, tehát csak annyit állapítok meg, hogy a lázadások intenzitását tekintve a gyerekek, kamaszok több súlycsoporttal a felnőttek előtt járnak, hiszen a – gyakori életviharokra egyébként is felkészültebb – felnőtteknél a gátló tényezőkkel szembeni ellenállás sokkal kisebb, vagy néha el is marad a racionálisan felismert előny: a túlélés érdekében. A gyerek létezése, fejlődése ezzel szemben folyamatos harc, hogy a környezeti hatásokból felépítse a személyiségét, és ugyanakkor, ha tud, ellenálljon a romboló erőknek, azaz megvédje, ami felépült. Ezt mindenki igazolhatja, aki nem agyonfegyelmezett kis felnőttként, hanem gyerekként volt gyerek.
Amatőr lélektani fejtegetések helyett illendőbb, ha – az Opus tematikájához kapcsolódva – a saját házam táján, az irodalom berkeiben, és leginkább a saját regényeim világában maradok. Az ifjabbaknak szánt könyveim ugyanis szinte kivétel nélkül lázongó gyerekek történeteit beszélik el. Nem mintha az ifjúsági irodalom többsége nem róluk szólt volna az elmúlt évszázadokban a meséktől Mark Twain, Erich Kästner, Astrid Lindgren regényein át a J. K. Rowling Harry Potteréig.
Álljon itt néhány példa egy-egy mondatban könyveim főhőseinek lázadó személyiségeiről és tetteikről.
Első regényem, a filmként is ismert Gyerekrablás a Palánk utcában gyerekhőse – társaival összefogva – elrabolja saját magát, hogy elvált, de egymást még mindig szerető szüleit ismét az oltár elé állítsa.
A Hecseki és a kedves betörők gyerekszereplői – újkori Robin Hoodként – tolvajokat, orgazdákat, sikkasztókat rabolnak ki, hogy a Fabula család elviselhetőbb otthonra cserélhesse vizes alagsori lakását, mielőtt az újabb kistestvér megszületik.
A mi Kinizsink című regényben a Fekete Sereg vezérét keltik életre a gyerekek, mert a felnőttek nem védik meg őket és kedvenc állataikat Garai Nándortól, a hatalmaskodó polgármestertől. A mi Dózsánk körülbelül ugyanerről szól.
A nemzetközi díjat kapott Petepite még közvetlenebb módon mesél a lázadásról: főhősöm az apja, azaz egy felnőtt bőrébe bújik (pontosabban helyet cserél az apjával), hogy megszabaduljon a gyerekként elnyomásnak érzékelt napi drilltől.
A legnépszerűbb két Nógrádi-könyv, a Segítség, ember! és a Hogyan neveljünk? monológjai is lázadásokról szólnak, akár egy kutya szájába adom a mondandót, akár egy matematikatanár „neveléséről” van szó.
A listát folytatva, a Gyerünk haza! két kis rebellis angol gyerek szökéséről szól, akik a szokatlan magyar falusi életformát elviselhetetlennek tartva hazaindulnak Londonba.
Legkedvesebb regényem, az Édes Munyimunyi! (A tengeren is túl) főszereplője is igazi önfejű kis kamasz, aki a felnőtt vélemények, sőt a tények ellenére is hisz abban, hogy az édesanyja nem veszett a tengerbe, és hónapokon át harcol az igazáért.
A kisebb történetekből kötetté szőtt Emmike nem semmike, a Papa, ne már! és a Nem vagyok Samu! című könyvek már a címükben is jelzik, hogy valódi kis lázadók a gyerekszereplők.
A sort még folytathatnám a Zseni sorozat-tól az Alattunk a kincs-en át az Alex hét napjá-ig, de aki ezek közül egyet is olvasott, tudja miről beszélek, ha a lázadó hősöket emlegetem.
Ami a fenti példákon túl talán érdekesebb lehet az ifjúsági irodalommal foglalkozók és az érdeklődő olvasók számára, az az, hogy egy író miért kötelezte el magát ilyen csökönyösen a lázadó gyerekek ábrázolása mellett. Miért épít fel ennyire tudatosan didaktikus történeteket?
A kulcs, mint minden író esetében, az élettörténet, az élettörténetem, amellyel most nem fogom terhelni a kedves olvasót. Elég belőle annyi, hogy az ötvenes-hatvanas években, másokhoz hasonlóan én sem kaptam meg gyerekkoromban azt a szeretetmennyiséget, amitől boldog felnőtt lehettem volna, nem kaptam meg azt az információmennyiséget, ami elégedett és főleg – minden szempontból – sikeres emberré tehetett volna, de megkaptam azt a hazugságmennyiséget, félrevezetést, bántást, amely megkeserítette ifjú és felnőtt életemet. Ennyi röviden.
Mindezeket – felnőtté válásom során – felismerve döntöttem úgy, hogy ha már ifjúsági regényeket írok, megpróbálom ezekben a művekben arra tanítani, nevelni a világra nyitott elméjű ifjabb (és idősebb!) olvasóimat – amennyire lehetséges –, hogy ismerjék meg önmagukat, irányítsák az életüket és harcoljanak a jogaikért, meg az álmaikért.
Végezetül, a nyolcvanhoz közeledve megjegyzem: nyugodt szívvel távozom majd ebből az árnyékvilágból, mert gyerekként ugyan nem voltam igazi lázadó kölyök, legalábbis nyíltan nem lázadhattam, de azóta igyekeztem megtenni, amit „megkövetelt a haza”. Másképpen fogalmazva: amit megköveteltem magamtól.
Tengeri társaság
Bálna
Tengerben úszik a bálna,
most épp kilátszik a háta,
óriási alak,
ősei nem halak,
mégis a víz a hazája.
Cápa
Uszonya szeli a vizet,
talán a zsákmányért siet,
fogai élesek,
eléggé rémesek,
partról ritkán látni ilyet.
Medúza
Alig látszik a medúza,
most pont egy örvény lehúzta,
ő olyan zselé-lény,
és hogyha elérném,
csípése durván lezúzna.
Polip
Egy fej és nyolc kar az egész,
egy szeme nézi van-e vész,
színváltó a bőre,
tinta dől belőle,
ha bántják, pedig nem vegyész.
Kardhal
Hal, ámde pikkelyek híján,
orra, meg mint egy kard, nyilván,
célszerű kerülni,
ha le kell merülni,
mert felnyársalna, úgy szimplán.
Csikóhal
Tengeri csikóként ismert,
fura hal, mondhatom is, mert
pont olyan lófejű,
sakkfiguraszerű,
amelyik huszárként tisztelt.
Delfin
Tengeri emlős, társas lény,
okos, ez kétségtelen tény;
csoportban úszkálnak,
gyakran kiugrálnak,
megcsillan rajtuk a napfény.
Rája
Rombusz vagy kör az alakja,
amúgy egy porcos halfajta,
lapos és hullámzó,
meg néha megrázó,
ha áramot fejleszt farka.
Tengeri sün
Tengeri sün él a mélyben,
egész’ a tengerfenéken,
gömbölyű, tüskés lény,
megfogni nem merném,
megszúrna, s kösz, ezt nem kérem!
Hering
Egy tengeri hal a hering,
hatalmas rajokban kering,
felszíni vizekben –
mindenképp hidegben –,
a biológia szerint.
Szirén
Tengeri emlős a szirén,
tengeröbölben jött elém,
ábrázata cuki,
talán picit duci,
más néven: tengeri tehén.
Tengeri teknős
Páncélos tengeri hüllő,
páncélja hátán a „teknő”,
de nem is fér bele,
se lába, se feje,
ám azért jó nagyra megnő.
Cini és Pocak
(részletek egy készülő mesekönyvből)
Téged hogy hívnak?
– Üdvözöllek új otthonodban – mondta a kutya, és megpróbált rámosolyogni a jövevényre. Nem igazán kedvelte a macskákat, de ez az apró kölyök szimpatikusnak tűnt neki.
A cica tétován megkerülte az egyik pitypangot, majd felnézett a derék ebre.
– Kár a gőzért, úgysem ijedek meg a vicsorodtól – mondta.
Az eb zavarba jött. Billentett egyet a fülén, és heves farkcsóválásba kezdett.
– Ez mosoly akart lenni – mormogta bocsánatkérően. – Tudod, nem vagyok már a legfiatalabb, és a házőrzők amúgy sem a mosolyukért kapják a velőscsontot.
Friss, tavaszi szellő fújdogált. Ültek egymással szemben. Most találkoztak először, még annyi megbeszélnivalójuk volt!
– Megtudhatnám a neved? – kérdezte a kutya. – Engem Pocaknak hívnak.
A macskakölyök szeme az eb pocakjára tévedt. Nem volt túl nagy. Valószínűleg nem viszi túlzásba a velőscsont fogyasztást. Vagy éppen mindig sok loholnivalója akad ebben a szép nagy kertben.
– Megtudhatnád, ha elárulnám – ásított a kölyök. – De most nincs kedvem beszélgetni. Álmos vagyok. „Ez nem tudja, hogy a macskák általában nappal alszanak?” – gondolta. – „Persze ez éjjel sem kizárt.”
– Akkor, kérlek szépen, mutatkozz be! – Pocak mosolynak szánt vicsora most vigyorrá terebélyesedett. Egy kicsit lehajtotta a fejét, mint aki szégyelli, hogy esetleg lehetetlent akar a másiktól. Amúgy meg annyira szelídnek és alázatosnak tűnt, hogy szinte kenyérre lehetett volna kenni. De ki akarna pástétomként elfogyasztani egy ekkora kutyát? – futott át a pici agyán, és arra gondolt, hogy bezzeg a szomszéd Spicli, az óriási farkaskutya mindig megugatja a tiszteletre méltó kandúrokat, ha épp a kerítése mellett vezet az útjuk.
– Cin… – kezdte a kölyök, aztán megakadt.
A kutya felvonta az egyik szemöldökét.
– Te most cincogsz?
A macska ugrott egyet, hempergett az illatos fűben, aztán barátságosan oldalba paskolta a kutyát.
– Dehogy! Azt akartam mondani, hogy cintányérok csendülése az én nevem, ugyanakkor nagydobok dobbanása is. Tengerek morgása, hegyek dübörgése, viperák sziszegése. Érted?
– Nem vagyok benne biztos – ingatta a fejét Pocak. – Ki adott neked ilyen hosszú nevet?
– Cin… – mondta újra a macska, de ekkor eszébe jutott, hogy ma még nem is mosakodott. A derék házőrző látott már azelőtt gondosan tisztálkodó macskát, így türelmesen várt.
– Cinnel kezdődik? – gondolkodott hangosan, mert a türelme már nem volt a régi. – Cingár?
Aztán a kölyökre nézett, aki valóban olyan karcsú volt, hogy talán még a kulcslyukon is átfért.
– Cincinnati? – töprengett. – Az nem lehet. Úgy tudom, az az egérbirodalom fővárosa. Vagy Cinóber? De az egy vörös színű ásvány, te pedig fehér vagy, néhány fekete folttal a hátadon.
A macska befejezte a mosakodást, most éppen ásított. Hosszasan, jólesően.
– Nem folytathatnánk ezt holnap? – kérdezte. – Sürgős szundikálnivalóm akadt.
– Cinkotáról jöttél? – töprengett az eb, és nem lehetett eldönteni, hogy a műveltségével dicsekszik, vagy csak nem bír másnapig várni. – Cinkota egy ezeréves falu Pest mellett. Mesélj róla! Tényleg csak egyszer volt Budán kutyavásár?
Mielőtt még a kölyök megszólalhatott volna, az eb dobbantott egyet a jobb mancsával, és akkorát ugrott, mintha valaki hátulról alaposan megijesztette volna.
– Megvan! Cinkos! – kiáltotta. – Picirnyó, aprócska kis cinkos cica, aki jó barátja, minden lében kanál bajtársa szeretne lenni egy ilyen tapasztalt, rettenthetetlen ebnek… – és magára mutatott. – Cinkoskám, legyél nálunk üdvözölve!
– Cini! – mondta a cica halkan. – Cini vagyok!
Pocak most örült először annak a ténynek, hogy a kutyák legfeljebb a rajzfilmben tudnak mosolyogni. Ennek a csöppségnek egérnevet adtak! Cini!
– Szép név! – mondta nagy sokára a derék házőrző. – Igazán.
Cini nekiállt a köztük sárgálló pitypang fejét pofozgatni, mintha épp az tehetne róla, hogy ő egérnevet kapott.
– Tudom. Büszke is vagyok rá. De megváltoztatom. Amolyan harciasabbra, aminek hallatán még Spicli is behúzott farokkal vonítja majd a holdat.
– Legyél mondjuk Tigrincs.
Cini dühösen megharapta a pitypang fejét.
– Csak vicceltem! – lépett hátra az eb.
– Nemsokára megérkezik a három nagybácsim, Szervác, Pongrác és Bonifác – mélázott Cini. – Könnyű felismerni őket: az egyik szürke, a másik vörös, a harmadik meg fekete. Azért jönnek, hogy megnézzék, jó dolgom van-e itt, nálatok. Azt ígérték, hogy otthon fellapozzák a nyávogók névnaptárát, és ott találnak nekem valami megfelelőt.
– Nem mintha ez nem lenne jó – bólintott az eb. – De hát te tudod, mit akarsz hallani azon kívül, hogy „cicc”. Márti néni jó gazdád lesz. A Holdmező utca békés környék.
Cini orrára egy légy szállt, de a macska összevont szemöldökét megpillantva fejvesztve tovarepült.
– Szerintem pihenj egy kicsit, amíg megjönnek azok a nagybácsik – tanácsolta a kutya.
– Már nem vagyok fáradt – legyintett Cini. – Amúgy pedig vannak ebben a házban egerek?
A kutya gondolkodott.
– Nem tudom. Én még eggyel sem találkoztam.
– Mindenesetre alaposan körülnézek – mondta Cini, és elindult, hogy felfedezze a kert távolabbi részeit is. A sok szimatolás után jólesett egy kis szundikálás a málnabokor tövében.
Már alkonyodott, amire a három nagybácsi megérkezett.
Cini elámult. Hogy azok milyen állapotban voltak!
Szervác sántikált, a bal szeme folyamatosan könnyezett. Pongrác füle kissé berepedt, a bajusza össze-vissza állt, és egy leheletnyit bandzsított. Bonifác bundája alaposan meg volt szaggatva, és alig hallott az egyik fülére. Kérdezés nélkül belelefetyeltek a Cini tálkájában maradt tejbe, közben ilyesmiket nyávogtak:
– Az ördög maga!
– Mondtam, hogy az Erecsi utcát kerüljük el!
– Na de ő se úszta meg szárazon!
Fél óra is eltelt, mire valamelyest megnyugodtak. Cinire nem sok ügyet vetettek, úgy tettek, mintha elfelejtették volna, miért is jöttek. A kismacska inkább Pocak ólja felé vette az irányt.
– Mi történt velük? – töprengett. – Általában együtt járnak csavarogni, ami kandúrokra kevésbé jellemző. „Egységben az erő, csontban meg a velő!” – hangoztatják. Vajon ki láthatta el így a bajukat? A postás? A rendőr? A villanyszerelő? Netán a szomszéd farkaskutya?
– Szerintem Gofrival futottak össze – mondta izgatottan Pocak. – De te ne félj, majd én megvédlek tőle. Velem nem mer kikezdeni az Erecsi utca réme.
Cini odabújt Pocakhoz.
– A gofri amúgy egy édesség – mondta a kutya elmélázva. – Ha egy ilyen verekedős gazfickót hívhatnak így, egy ilyen édes kiscica miért ne lehetne Cini?
Végül ebben maradtak.