– Üdvözöllek új otthonodban – mondta a kutya, és megpróbált rámosolyogni a jövevényre. Nem igazán kedvelte a macskákat, de ez az apró kölyök szimpatikusnak tűnt neki.

A cica tétován megkerülte az egyik pitypangot, majd felnézett a derék ebre.

– Kár a gőzért, úgysem ijedek meg a vicsorodtól – mondta.

Az eb zavarba jött. Billentett egyet a fülén, és heves farkcsóválásba kezdett.

– Ez mosoly akart lenni – mormogta bocsánatkérően. – Tudod, nem vagyok már a legfiatalabb, és a házőrzők amúgy sem a mosolyukért kapják a velőscsontot.

Friss, tavaszi szellő fújdogált. Ültek egymással szemben. Most találkoztak először, még annyi megbeszélnivalójuk volt!

– Megtudhatnám a neved? – kérdezte a kutya. – Engem Pocaknak hívnak.

A macskakölyök szeme az eb pocakjára tévedt. Nem volt túl nagy. Valószínűleg nem viszi túlzásba a velőscsont fogyasztást. Vagy éppen mindig sok loholnivalója akad ebben a szép nagy kertben.

– Megtudhatnád, ha elárulnám – ásított a kölyök. – De most nincs kedvem beszélgetni. Álmos vagyok. „Ez nem tudja, hogy a macskák általában nappal alszanak?” – gondolta. – „Persze ez éjjel sem kizárt.”

– Akkor, kérlek szépen, mutatkozz be! – Pocak mosolynak szánt vicsora most vigyorrá terebélyesedett. Egy kicsit lehajtotta a fejét, mint aki szégyelli, hogy esetleg lehetetlent akar a másiktól. Amúgy meg annyira szelídnek és alázatosnak tűnt, hogy szinte kenyérre lehetett volna kenni. De ki akarna pástétomként elfogyasztani egy ekkora kutyát? – futott át a pici agyán, és arra gondolt, hogy bezzeg a szomszéd Spicli, az óriási farkaskutya mindig megugatja a tiszteletre méltó kandúrokat, ha épp a kerítése mellett vezet az útjuk.

– Cin… – kezdte a kölyök, aztán megakadt.

A kutya felvonta az egyik szemöldökét.

– Te most cincogsz?

A macska ugrott egyet, hempergett az illatos fűben, aztán barátságosan oldalba paskolta a kutyát.

– Dehogy! Azt akartam mondani, hogy cintányérok csendülése az én nevem, ugyanakkor nagydobok dobbanása is. Tengerek morgása, hegyek dübörgése, viperák sziszegése. Érted?

– Nem vagyok benne biztos – ingatta a fejét Pocak. – Ki adott neked ilyen hosszú nevet?

– Cin… – mondta újra a macska, de ekkor eszébe jutott, hogy ma még nem is mosakodott. A derék házőrző látott már azelőtt gondosan tisztálkodó macskát, így türelmesen várt.

– Cinnel kezdődik? – gondolkodott hangosan, mert a türelme már nem volt a régi. – Cingár?

Aztán a kölyökre nézett, aki valóban olyan karcsú volt, hogy talán még a kulcslyukon is átfért.

– Cincinnati? – töprengett. – Az nem lehet. Úgy tudom, az az egérbirodalom fővárosa. Vagy Cinóber? De az egy vörös színű ásvány, te pedig fehér vagy, néhány fekete folttal a hátadon.

A macska befejezte a mosakodást, most éppen ásított. Hosszasan, jólesően.

– Nem folytathatnánk ezt holnap? – kérdezte. – Sürgős szundikálnivalóm akadt.

– Cinkotáról jöttél? – töprengett az eb, és nem lehetett eldönteni, hogy a műveltségével dicsekszik, vagy csak nem bír másnapig várni. – Cinkota egy ezeréves falu Pest mellett. Mesélj róla! Tényleg csak egyszer volt Budán kutyavásár?

Mielőtt még a kölyök megszólalhatott volna, az eb dobbantott egyet a jobb mancsával, és akkorát ugrott, mintha valaki hátulról alaposan megijesztette volna.

– Megvan! Cinkos! – kiáltotta. – Picirnyó, aprócska kis cinkos cica, aki jó barátja, minden lében kanál bajtársa szeretne lenni egy ilyen tapasztalt, rettenthetetlen ebnek… – és magára mutatott. – Cinkoskám, legyél nálunk üdvözölve!

– Cini! – mondta a cica halkan. – Cini vagyok!

Pocak most örült először annak a ténynek, hogy a kutyák legfeljebb a rajzfilmben tudnak mosolyogni. Ennek a csöppségnek egérnevet adtak! Cini!

– Szép név! – mondta nagy sokára a derék házőrző. – Igazán.

Cini nekiállt a köztük sárgálló pitypang fejét pofozgatni, mintha épp az tehetne róla, hogy ő egérnevet kapott.

– Tudom. Büszke is vagyok rá. De megváltoztatom. Amolyan harciasabbra, aminek hallatán még Spicli is behúzott farokkal vonítja majd a holdat.

– Legyél mondjuk Tigrincs.

Cini dühösen megharapta a pitypang fejét.

– Csak vicceltem! – lépett hátra az eb.

– Nemsokára megérkezik a három nagybácsim, Szervác, Pongrác és Bonifác – mélázott Cini. – Könnyű felismerni őket: az egyik szürke, a másik vörös, a harmadik meg fekete. Azért jönnek, hogy megnézzék, jó dolgom van-e itt, nálatok. Azt ígérték, hogy otthon fellapozzák a nyávogók névnaptárát, és ott találnak nekem valami megfelelőt.

– Nem mintha ez nem lenne jó – bólintott az eb. – De hát te tudod, mit akarsz hallani azon kívül, hogy „cicc”. Márti néni jó gazdád lesz. A Holdmező utca békés környék.

Cini orrára egy légy szállt, de a macska összevont szemöldökét megpillantva fejvesztve tovarepült.

– Szerintem pihenj egy kicsit, amíg megjönnek azok a nagybácsik – tanácsolta a kutya.

– Már nem vagyok fáradt – legyintett Cini. – Amúgy pedig vannak ebben a házban egerek?

A kutya gondolkodott.

– Nem tudom. Én még eggyel sem találkoztam.

– Mindenesetre alaposan körülnézek – mondta Cini, és elindult, hogy felfedezze a kert távolabbi részeit is. A sok szimatolás után jólesett egy kis szundikálás a málnabokor tövében.

Már alkonyodott, amire a három nagybácsi megérkezett.

Cini elámult. Hogy azok milyen állapotban voltak!

Szervác sántikált, a bal szeme folyamatosan könnyezett. Pongrác füle kissé berepedt, a bajusza össze-vissza állt, és egy leheletnyit bandzsított. Bonifác bundája alaposan meg volt szaggatva, és alig hallott az egyik fülére. Kérdezés nélkül belelefetyeltek a Cini tálkájában maradt tejbe, közben ilyesmiket nyávogtak:

– Az ördög maga!

– Mondtam, hogy az Erecsi utcát kerüljük el!

– Na de ő se úszta meg szárazon!

Fél óra is eltelt, mire valamelyest megnyugodtak. Cinire nem sok ügyet vetettek, úgy tettek, mintha elfelejtették volna, miért is jöttek. A kismacska inkább Pocak ólja felé vette az irányt.

– Mi történt velük? – töprengett. – Általában együtt járnak csavarogni, ami kandúrokra kevésbé jellemző. „Egységben az erő, csontban meg a velő!” – hangoztatják. Vajon ki láthatta el így a bajukat? A postás? A rendőr? A villanyszerelő? Netán a szomszéd farkaskutya?

– Szerintem Gofrival futottak össze – mondta izgatottan Pocak. – De te ne félj, majd én megvédlek tőle. Velem nem mer kikezdeni az Erecsi utca réme.

Cini odabújt Pocakhoz.

– A gofri amúgy egy édesség – mondta a kutya elmélázva. – Ha egy ilyen verekedős gazfickót hívhatnak így, egy ilyen édes kiscica miért ne lehetne Cini?

Végül ebben maradtak.