A nevem Ágas, egy tölgyfa vagyok a közeli erdőben. Barátaimmal, Tűlevéllel és Gesztenyével gyakran játszunk és beszélgetünk, máskor pedig a napsütésben gyönyörködünk. Nagyon szeretjük az erdő kis lakóit. A madarak és a nyulak gyakran körénk gyűlnek elmesélni, mi minden történik a tisztáson, ahova mi már nem látunk el.

Egy napsütötte őszi délutánon, miközben Gesztenyével barkochbázom, négy embert pillantok meg, kezükben fűrészt tartanak. Nagyon megijedek, mert egyenesen felém közelednek. Mikor odaérnek hozzám, és meglendítik a fűrészt, először fájdalmat érzek, majd minden elsötétül.Ez az utolsó emlékem az erdőből. 

Aztán felébredek itt, ebben a szobában, pontosan az ablak mellett. Furcsán érzem magam, mintha megváltozott volna a testem. Észreveszem, hogy már nem tölgyfa vagyok, hanem egy polc. A jól ismert erdő helyett pedig egy idegen szobában állok. A felismerés hatására elerednek a könnyeim. Eszembe jut Tűlevél és Gesztenye, tudom, hogy már soha többé nem láthatom a barátaimat.

Percekbe telik, mire megnyugszom, és körbenézek az új otthonomban. Az ablakon át látom, hogy kint havazik, a hó teljesen befedi az utcát. Eszembe jut, mennyire szerettem a havat az erdőben, és ha különösen sok hullott úgy néztem ki, akár egy nagyra nőtt hóember.

Most veszem csak észre, hogy nem vagyok egyedül: velem szemben egy kislány ül az ágyon. Barna haját egy hajpánt fogja hátra, kezében egy hógömböt tart, azt rázogatja. Nem igazán látom, de a gömbben mintha egy apró házikó lenne, meg egy piros ruhás ember. A kislány felkel az ágyról, és ronggyal megtisztítja a játékot, majd hozzám lép. Kissé megijedek a közelségétől, de kíváncsian várom, mi fog történni. A kislány a hógömböt rám helyezi, majd hátat fordít. Az ágya mellett egy kis éjjeliszekrény áll, rajta könyvek, egy plüssmackó és néhány kifestő. A könyvekért nyúl, visszajön hozzám, és azokat is elrendezi rajtam. Nagyon közel van, így kíváncsian végigmérem őt. A száját csüggedten összeszorítja, szomorúnak tűnik.

Nyílik az ajtó, egy másik kislány lép be a szobába, és ebédelni hívja őt. Mikor a lányok kimennek, végre egy kicsit egyedül maradhatok. Elolvasom a rám rakott könyvek címét: Bambi, Az elveszett kiscica, Vuk, úgy tűnik, a szoba lakója is szereti az állatokat. 

Nem telik el sok idő, míg a kislány visszatér. Leül az ágyra, és magához öleli plüssmackóját. 

– Bárcsak ne kellett volna elköltöznünk! Úgy hiányzik Kata – suttogja maga elé, és egy könnycsepp gördül le az arcán. – Félek, hogy nem lesz egy barátnőm sem.

Nagyon megsajnálom őt, mert eszembe jut, hogy nekem sem volt más barátom Tűlevélen és Gesztenyén kívül. És már velük sem tudok többé játszani.

A kislány még mindig szomorúan mered maga elé. Szeretném megvigasztalni őt, így hát halkan megszólalok:

– Ne aggódj, biztosan találsz majd barátnőt! És ugyanolyan jól fogod magad érezni itt is, mint az előző otthonodban.

A kislány azonnal abbahagyja a sírást, és körülnéz. Először nem tudja, honnan jön a hang. Arra gondolok, talán megijesztettem, de feláll, és odasétál hozzám.

– Te tudsz beszélni? – kérdezi halkan, könnyekkel a szemében. Nem látok rajta félelmet, sokkal inkább csodálkozást és kíváncsiságot.

– Igen, tudok – felelem, és ha lehetne, szívesen átölelném.

A kislány szomorkás arcán lassan felbukkan egy halvány mosoly.