Kutyák
Naplóm
(Aki e füzetet ellopja, száradjon le a karja nyomba’!!!)
Hétfő:
Első nap az új iskolában. Megint meg kell jegyeznem az új neveket. Az osztálytársaimét és a tanítókét is. Az arcukat és a hangjukat. Az egyik fiú a szünetben állandóan valami gép hangját utánozta. Dübörgött, mint egy légkalapács, amikor a régi utat töri. Drrrmmmm, valahogy így. Fülszaggató volt. A tanító néni kérte, hogy hagyja abba, de a fiú csak folytatta a drrrrrmmm-özést. Vannak hangok, amelyek már a kezdetektől nem jósolnak semmi jót. Nem tudom, miért, de félelmet keltenek. Aztán végül ez a légkalapácsos hangú az iskolaudvart is teleüvöltötte: „Az én apám maffiózó, tudjátok?! Senki nem bánthat engem ebben az iskolában!”
Kedd:
Ma nem kísértem el Adélkát a osztályába. A kishúgom eltévedt ebben a nagy, városi iskolában. Nem találta meg az osztályát, az I.-t. Az öltözőszekrények mellett ült, összekuporodva, mint egy hernyó, míg végül az iskolaigazgató rá nem talált. Kézen fogta, és bevitte az osztályba. Mindenfélét kérdezett tőle. Adélka elmondta neki, hogy ma az A betűt fogják tanulni. Az igazgató olyan öreg, hogy úgy néz ki, mint egy százéves teknős. De kedves a hangja. A húgomnak azt mondta, hogy a betűk írásának és olvasásának elsajátítása egy nagy csoda. Adélka ezt nem érti. Én sem, pedig töröm a fejem. Csodákat Copperfield művel, vagy egy afféle Harry Potter. De nem a bolhányi betűk. Mondatba fűzve.
Csütörtök:
Tegnap, szerdán elveszett Szidóniánk. Nem volt hozzászokva a panellakáshoz. Lehet, hogy kiesett az erkélyről. A faluból, ahol azelőtt éltünk, csak a macskát, Szidóniát hozhattuk el a városba. Arót, a farkaskutyánkat anya a szomszédoknak adta. A kacsákat és a tyúkokat levágta és megkopasztotta. Most a fagyasztóban sorakoznak. De mi Adélkával biztosan nem eszünk belőlük. Akárhogy kiabál is anya. Nem fogom megenni a kacsákat és a tyúkokat, amiknek a hangját olyan jól tudtam utánozni! Mindig válaszoltak a kotkodácsolásomra vagy a hápogásomra. Adélka siratja Szidóniát. Fehér cica volt, rozsdaszínű folttal a hátán. Adélkának pontosan olyan vörös színű a haja. Meg a szeplői az arcán. Anya azt mondja, hogy aranyporral van behintve az arca. De az iskolában biztosan Rozsdásnak gúnyolják majd. Kíváncsi vagyok, milyen csúfnevet adnak majd nekem. Csámpás. Görbe lábú. Sánta. De nem érdekel! Hisz az apám majd úgyis elintézi őket, ha hazatér!
Szombat:
Ma el kellett mennem anyának segíteni az üzletbe. A másik elárusítónő szabadnapot vett ki. Állítólag begyulladtak az erek a lábában, vagy mi. Az én anyukámnak meg egyfolytában fáj a háta. Fél napig rakosgattam a polcra a halas dobozokat, a húskonzerveket, a csipszes zacskókat. Anya megdicsért, hogy úgy néz ki minden, mint a katonaságnál. Minden rendezetten áll. Az üvegeket nem engedte kihurcolni a raktárból. Ő maga hozta ki. Aztán este kenegethettem a derekát sósborszesszel. Adélka meg a nyakát kenegette. Anyának annyira fáj a háta, hogy néha titokban sír. Én is sírok olykor titokban. De ha a felnőttek sírnak, az még rosszabb. Tényleg, a fenti szomszéd ma visszahozta Szidóniát. A lift mellett nyávogott. Talán valóban az erkélyről esett le. Aztán beszaladt a lépcsőházba, és meg sem állt a legfelső emeletig. A macskáknak állítólag hét életük van. Kár, hogy az emberek nem olyanok, mint a macskák. Talán a következő életemben már nem lenne beteg a lábam.
Hétfő:
Adélka ma sírva jött haza az iskolából. Tehát bekövetkezett. A légkalapácshangú fiú azt mondta neki, olyan az arca, mintha kávéval fröcskölték volna le. Hogy az ilyen koszos lányt meg kell tisztítani. Szépen lesikálni drótkefével. Adélka biztosan rémült volt, mint egy nyuszi. Védekezett, hogy azok nem kávéfoltok. Hogy azok a szeplői. Megígértem Adélkának, hogy azt a légkalapácsost legközelebb megverem. Jól tudom azonban, hogy nem hisz nekem. Amikor most titokban írok, a félig nyitott ajtón át belátok anya szobájába. A hátát kinyújtva alszik. Szidónia anya hasán fekszik, összegömbölyödve. Néha rám is így szokott lekuporodni. Olyankor úgy melegít, akár a napocska.
Kedd:
Várható volt! Adélkával kezdte, ma pedig velem folytatta. „Hé, te Nyomorék, ne kerülj az utamba. Ne rontsd itt a levegőt, és ne zavarj!” – mondta az iskolaudvaron a légkalapácshangú fiú. Holott ő ugrott elém. Az én nevem tehát ezentúl biztosan Nyomorék lesz az iskolában. Teljesen elöntött a forróság. Mintha én tehetnék róla, hogy így születtem! Hogy az egyik lábam rövidebb, és vékony, mint a gyufaszál. Lehajtottam a fejem, mint egy öszvér. Mert én egy szamár vagyok! Betoji, aki sem magát, sem a húgát nem tudja megvédeni. Csak anya mondja mindig, hogy nagyszerű fiú vagyok. Hogy én vagyok az ő támasza. Mint egy oszlop. De hát anya mégiscsak az anyukám.
Szombat:
Anya azt állítja, hogy sokat fantáziálok. Apáról azt mondta, hogy ő csak egy könnyelmű alak volt. És hogy jobb így nekünk, hogy elment. Semmi többet. De én azt hiszem, hogy az apám tengerész. A tengerészek olyan kemény, erős fickók. Tele titokkal. Az apámnak is megvan a saját titka, hogy miért van olyan régóta távol. Lehet, hogy a hajójuk valahol Izland körül úszik éppen. Izland mellett a tenger gyönyörű türkizkék. Itt-ott sziklák merednek ki belőle. Mint valami látomás. A kormányosnak ébernek kell lennie, akár egy leopárdnak. Vagy leszakadt jéghegyek talán? Alig látszanak ki a vízből. A hajó számára azonban rendkívül veszélyesek lehetnek. Mint a Titanic esetében. Szeretnék egyszer eljutni Izlandra. Vagy Grönlandra. Gyönyörű lehet az a világ!
Vasárnap:
Olyan sok minden van ebben a városban. És mennyi minden nincsen! Például nagyon hiányzik a kertünk. Minden vasárnap felmásztam az almafa vagy a körtefa alacsonyabb koronájára. Ültem a levelek között az ágon. Utánoztam a madarak hangját. Vagy a földre csurgattam a nyálam. Csak úgy üldögéltem. Néztem ki a kerítésen át a világba. A távolba. Hogy véletlenül a kanyarban nem tűnik-e fel az apám. Itt a városban teljesen elfelejtem utánozni a rigók, a verebek és a fecskék hangját.
Kedd:
A légkalapácshangú fiú hajtóvadászatos játékot talált ki mára. A fiúk két csapatra oszlottak. Vagyis két kutyafalkára. Először az egyik falka kergette a másikat. Majd a légkalapácshangú felvetette, hogy üldözzenek engem. „Ez nagyobb móka lesz. A Nyomorék is olyan, mint egy kutya. De csak olyan döglődő!” – nevetett. „Vagy úgy fogjuk kergetni, mint egy nyulat. Adunk neked egy ugrásnyi előnyt, Nyomorék. És fuss az életedért! Ajánlom neked. Mert ha elkapunk, összeharapdálunk. Mint az igazi kutyák az igazi nyulat.”
Mindnyájan elkezdtek vicsorogni és ugatni, mintegy parancsra. A szívem a torkomban vert, amikor futni kezdtem. Hallottam a kutyák vad ugatását és vicsorgását. Majd a nevetésüket. Biztosan nagyon nevetségesnek tűntem. Teljesen szánalmasnak. Ahogy futottam. „Drrrrrrrrmmmmm” – ordította a légkalapácshangú, erre mindenki utánam iramodott. „Apa!” Igen, ezt kiáltottam. Mintha ezzel a kiáltással odahívhatnám apámat a távolból. Csak egy pillanatra. Néhány másodpercre. Hogy megállítsa a kutyafalkát. A vérben forgó szemű, fekete kutyákat. Hiszen már a nyakamban lihegtek. Valaki elgáncsolt. Ahogy a földön feküdtem, valóban elkezdtek harapdálni. A vállamat, a karomat. Eltépték a nadrágomat, és a vádlimba haraptak. Otthon nem szóltam semmit. Adélkának sem mutattam meg a fognyomokat. Még mindig látszanak a karomon és a lábamon. Nem akarom megijeszteni a húgomat. Anyát sem felbosszantani. A jobb megélhetés miatt jött ebbe a városba. Tehát miattunk. Hogy jobban éljünk. Még jó, hogy van ez a naplóm. És hogy kitalálták a betűket. Szavakat és mondatokat formálhatok belőlük. Levelet is lehet belőlük írni. Írok apámnak a tengerjáró hajóra. Hogy most már tényleg jöjjön vissza. Tudom, hogy amikor ezt a levelet megírom, elalszom. És nem a vérben forgó szemű, fekete kutyákról álmodom majd. Azt fogom álmodni, hogy mindkét lábam ép és erős. Hogy nem én menekülök, hanem az a falka fut előlem. Erős, fekete paripa vagyok. Ügetek. Szabadon. Bátran. Nagyon szilajon. És már semmi sem állíthat meg.
Fordította: Tóth Ozsvald Zsuzsanna