Először is szeretnék köszönetet mondani. Köszönöm Petőcz Andrásnak, akinek a vezetése alatt csöppentem bele az Opus világába, és életemben először egy irodalmi folyóirat működésének a gyakorlatába. Az ő főszerkesztősége idején tapasztaltam meg, hogyan áll össze egy lapszám, és hogy mi minden szükségeltetik hozzá: szerkesztői döntések hálózata, arányérzék, alaposság, precizitás és persze rengeteg e-mail. Megtanultam, hogy egy lapszám bizonyos tekintetben mindig állítás is a világról és az irodalomról – arról, hogy mit tartunk fontosnak, mit emelünk ki, milyen hangokat engedünk egymás mellé. Köszönöm Hodossy Gyulának és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága választmányának a bizalmat, melyre igyekszem majd rászolgálni. És köszönöm a szerkesztőség minden jelenkori és korábbi munkatársának, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a folyóirat 2009 óta lapszámról lapszámra megjelenhessen, és ma a századik számának megjelenését ünnepelhesse. Köszönöm a mindenkori jeles szerzőknek határon innen és túl, akikről lényegében ez az egész szól, s akik, bízom benne, ezentúl is megtisztelnek majd a szövegeikkel, és természetesen köszönöm az olvasóinknak is az érdeklődést.

Az Opust a kezdetek óta a Szlovákiai Magyar Írók Társasága adja ki. Úgy gondolom, ebből természetszerűleg következik: hivatása a szlovákiai magyar irodalom reprezentálása kell legyen, illetve, hogy hidat képezzen a szlovákiai magyar, a magyarországi és a tágabb Kárpát-medencei irodalmi tér között; megszólítani, fórumot biztosítani a felvidéki szerzőknek, hírt adni szűkebb pátriánk és az összmagyar kulturális tér aktuális irodalmi életének eseményeiről. Olykor nem vagyunk könnyű helyzetben: intézményi értelemben ma szűkebb a tér, mint korábban, az olvasói szokások megváltoztak, a figyelem lerövidült, és a kulturális nyilvánosság is fragmentáltabb. Ugyanakkor poétikailag és generációsan is kifejezetten izgalmas időszakot élünk. Erős, autonóm hangok vannak jelen. A kérdés, a kihívás tehát nem az, hogy van-e színvonalas szlovákiai magyar irodalom, hanem az, hogy hogyan teremtünk köré tartós figyelmet és párbeszédet. 

Ebben van szerepe egy folyóiratnak is: kontextust adni, dialógust és értelmező közeget teremteni. Mindezek fényében fontosnak tartom, hogy a lehető legtöbb szlovákiai magyar szerző könyvéről szülessen érdemi recenzió és kritika; hogy folyamatosan ápoljuk az elhunyt alkotók emlékét, és a fiatal szerzők ne csupán publikációs lehetőséget, hanem érdemi szakmai visszajelzést és valós láthatóságot kapjanak.

Az alappillérek tehát adottak. A képlet egyszerű, a feladat pedig az, hogy ezeket a lehető legmagasabb szakmai színvonalon működtessük – következetesen, nyitottan és igényesen. A csapat ehhez rendelkezésre áll. Angyal Sándor vezető szerkesztőként eddig is meghatározó szerepet vállalt a lap életében, sokrétű munkája stabil, nélkülözhetetlen alapot jelent. Az új szerkesztők, Petrik Viktória és Fekete Tünde pedig már ilyen rövid idő alatt is bizonyították szakmai igényességüket, alaposságukat és energiájukat. A felelős kiadó, Hodossy Gyula, a tördelő és a nyomdai előkészületekért felelős Rácz Éva, illetve a tanácsadó testület tagjai: Balázs F. Attila, Lackfi János és Hogya György sokévnyi példamutató tevékenysége is magáért beszél. Már csak a kellő mennyiségű és minőségű munkát kell elvégezni. Ez a legfontosabb. Az Opus főszerkesztői pozíciója számomra elsősorban felelősséget jelent. Felelősséget az irodalmunk, a közösségünk iránt. Nemcsak a magam, hanem a szerkesztőség nevében is kijelenthetem: ezt a felelősséget büszkén és örömmel vállaljuk.