Szereplők:

Egérke

Kiskígyó

Tüskés Tóni

Hét madár (a két fa ágán): Rigó, Harkály, Szarka, Szajkó, Holló, Gerlepár

Bagoly Béni

A világ, ahol élünk, nem törődik azzal, ki miként öregszik, marad-e örök ifjú, milyen gének összehangolt működése, szabályozási hálózata határozza meg a sejtek energiafelhasználását és regenerációját. Különböző fajoknál pedig végképp másként telik az idő, ezért az ember életidejébe beleférhet, hogy a körülötte lévő élőlényeket nemesítse, hogy a világot élhetőbb hellyé próbálja tenni. És nemcsak búzaféléket, szőlőt, hanem önmagukért virágzó rózsát, hortenziát, tulipánt nemesítsen; aztán lovat, kutyát, galambot tenyésszen; vagy hogy irodalmi lapot alapítson, bábáskodjon felette, szerzőket, szerkesztőket, olvasókat neveljen ki; végignézze közössége valódi kibontakozását; szellemi táptalajt, tartalékot biztosítson a későbbiekre.

Mint köztudott, egy év leforgása alatt a kutyák hét évet ugranak előbbre az életükben. A makákók három évet, a nyulak nyolcat, a lovak tízet, a zsiráfok négy emberi évet „fejlődnek” egyetlen röpke esztendő alatt. Az irodalmi lapszerkesztők azonban hány naptári évet öregednek, mennyit őszülnek a támogatásokért folytatott küzdelemben, hogy életben tudják tartani a lapot; hogy legyen erő kifizetni a nyomdát, a szerzőket, ne adj’ isten a szerkesztőket is… Mennyi hajvesztésbe, mennyi naptári teherbe kerül a kultúrát megtartó, értéket teremtő feladatokat elvégezni, főként egy anyaországtól elszakadt orgánum esetében… Főszerkesztői számítás szerint is meghaladja ez a lovak 1:10-hez viszonyított év-konverzióját.

Most egy irodalmi lap, az Opus századik lapszámának ürügyén vagyunk hivatottak ünnepelni. Ne felejtsük el: az irodalmi orgánumoknak is megvan a maguk életkora, és ezt az életkort nem a naptári évek határozzák meg – ahogyan tévesen szokás prediktálni –, hanem a megjelent lapszámok adják meg a valódi, korrekt dátumot. Az irodalmi folyóiratok gyorsabban nőnek fel havi vagy negyedéves periodikájuk révén, mint mi, és talán hevesebben élnek, szeretnek, törnek össze szívet, mint bármelyikünk ebben a teremben.

Ezzel persze senkit nem kívánok felmenteni – pláne nem sérteni – vágyaiban és hevületeiben, de egy irodalmi laptól nincs nagyobb céda, nincs nagyobb széltoló, ahogyan nincs nagyobb hős sem a közössége életében: hiszen mindent, de mindent kitereget annak ügyeiről – azaz a mi ügyeinkről. Erre hivatott, ez a mestersége, nyomdafesték ide vagy oda.

Az Opus pergeti az éveket, és állhatatosan bírja, míg bírjuk vele együtt a gyűrődést. Így a lap alapító szerkesztőjének, kiadójának, illetve a szerkesztőségnek minden ráncot elfedő púder nélkül gratulálok, és kívánok sok sikert az elkövetkező munkához ezekben a korunkat is meghaladó kutyaidőkben, az Opus századik születésnapján.

A szerző A Vörös Postakocsi főszerkesztője

Görbe hátú, karvaly orrú

bakarasznyi törpe rém,

ne vigyél el, akkor inkább,

mint a szellem, bújj belém.

Bákász, Bákász, ne ijesztgess,

boszorka ül mellemen,

bárhogy nézzük, nem vagyok én

rossz gyerek, csak eleven.

Hunyorosan ne kacagjál,

meglátják a vasfogad,

legyen elég, hogy a Holdon

Holdanyóka enni ad.

Ha elrabolsz, Bákász, akkor

a Hold túlsó felére,

ne lássam anyut zokogni,

mikor kitör a béke.

Amikor egy irodalmi folyóirat eléri a századik számát, nem pusztán egy sorozat újabb állomásáról beszélünk, hanem egy tartós kulturális jelenlétről. Olyan jelenlétről, amely formálja és gazdagítja a kortárs magyar irodalom egészét – különösen egy olyan közegben, ahol a nyelv és az identitás kérdései nem elméleti problémák, hanem a mindennapi tapasztalat részei.

Az Opus irodalmi és művészeti folyóirat ezt a jelenlétet képviseli a Szlovákiában élő magyar közösség számára. De nem csupán számukra: a lap az egyetemes magyar irodalom része, a Kárpát-medencei szellemi tér aktív szereplője. Hiánya érzékelhető lenne a közös irodalmi térképen.

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában napvilágot látó, Hodossy Gyula alapította Opus ma az egyik a két rendszeresen megjelenő nyomtatott magyar irodalmi folyóirat közül Szlovákiában, amely következetesen teret ad a kortárs szépirodalomnak. Ebben a helyzetben egy folyóirat értéke nem csupán esztétikai minőségében mérhető, hanem abban is, hogy képes-e a kisebbségi lét tapasztalatát gondolkodási horizonttá emelni. Az Opus ezt teszi: hagyomány és jelen között teremt párbeszédet.

A lap hasábjain megjelenő szövegek sokfélesége tudatos szerkesztői koncepció eredménye. Klasszikus, modern és posztmodern hangok kerülnek egymás mellé; eltérő formák és tematikák találkoznak, mégis megmarad az arányérzék és a művészi fegyelem.

Az Opus nem csupán irodalmi fórum, hanem közösségi tér is: találkozási pont, ahol a felvidéki magyar irodalom önértelmezése ölt formát. A kisebbségi identitás itt nem díszítő elem, hanem elemzési és alkotói alaphelyzet. A lapszámokban rendszeresen jelennek meg a helyi és nemzetközi kulturális folyamatokra reflektáló írások, amelyek egyszerre erősítik a közösségi emlékezetet és nyitnak a kortárs irodalom tágabb összefüggései felé.

A lapszámokban visszatérő szerzők között olyan alkotókat találunk, akik önmagukban is meghatározó alakjai a kortárs magyar irodalomnak. Hizsnyai Zoltán a kisebbségi lét tapasztalatát gondolatilag árnyalt, reflektív módon fogalmazza meg. Tóth László lírája a közösségi identitás finom rétegeit bontja ki érzékeny költői hangon. Csehy Zoltán lírai és esszéisztikus munkái a kisebbségi sors valóságát emelik irodalmi látószögbe. Németh Zoltán, Z. Németh István, Nagy Erika, Hogya György vagy éppen Kovács Balázs írásai rendre a grendeli örökség jegyében, az igényes irodalom védjegyeként jelennek meg az Opus lapjain.

A századik szám arra is emlékeztet, hogy az irodalom nem pusztán esztétikai gyakorlat, hanem jelenlét, felelősség és szellemi önazonosság. A Kárpát-medencei magyar nyomtatott kultúra fennmaradása azon is múlik, hogy vannak-e ilyen következetes, minőségi fórumai.

Az Opus századik száma nemcsak mérföldkő, hanem ünnep is: az olvasás, az értelem és a művészi felelősség ünnepe.

Idén, fennállásának 25. évfordulóját ünneplő Irodalmi Jelen szerkesztőségének testvéri és baráti köszöntését hoztam. Szeretettel gratulálunk a századik lapszám megjelenéséhez. 

A szerző az Irodalmi Jelen főszerkesztője

Hol voltam, hol nem, az Óperenciás-tengeren talán túl, az Üveghegyen talán innen, de, szerintem, valahol Közép-Európában, s még inkább valahol a Csallóközben… voltam egyszer én. Mivel pedig voltam, elkerülhetetlen volt, hogy mindenféle embereket is ismerjek. Én pedig tényleg ismertem is mindenfélét, alacsonyat és magasat, szőkét és barnát, szálegyenest és púposat, öreget és fiatalt, ismertem én kofaasszonyokat és lókupeceket, tökmagárusokat és lángossütőket, bolhaidomárokat és lepketáncoltatókat, kardnyelőket és üvegpohárevőket, bolhát is megpatkoló kovácsokat és kikapós patikáriusnéket, a Sárkánykirállyal hadban álló királyokat és sánta szakácsnéket, borisszákat és bornemisszákat, s mindenféle efféle fire és fura, illetve kevésbé fire és kevésbé fura alakokat. És persze volt köztük egy kislány is, aki egészen olyan volt, mint amilyenek a kislányok általában lenni szoktak. Két keze volt neki is, és két lába, volt szeme, füle, szája, orra… mindene… 

S mivel orra is volt, mint említettem, csaknem természetes, hogy zsebkendője is legyen. 

Így hát volt neki az is, nem is egy… nem is kettő… hanem tíz! Vagy még talán annál is több! Persze, természetesen ezeket nem egyszerre hordta magánál, hanem egyenként. A többi meg ezalatt egy nagy, sötét szekrény még sötétebb fiókjába zárva várta, hogy sorra kerüljön. 

Szomorú volt hát, mondanom sem kell, ezeknek a zsebkendőknek az élete, de még szomorúbb volt azoké, akik rajtuk éltek. Mert mondanom sem kell, hogy ezeken a zsebkendőkön mindenféle fire és mindenféle fura figurák éltek, s ha nem is borisszák és bornemisszák, a Sárkánykirállyal is hadban álló királyok és sánta szakácsnék, bolhát is megpatkoló kovácsok és kikapós patikáriusnék, kardnyelők és üvegpohárevők, bolhaidomárok és lepketáncoltatók, tökmagárusok és lángossütők, kisasszonyok és lókupecek, hát kislányok és kisfiúk, bohócok és artisták, fák és virágok és bogarak és mindenféle állatok. Akiknek egyetlen szórakozásuk az volt, hogy halkan susorogtak egymással a sötétben, és várták, hogy egy-két napra kiszabaduljanak a börtönükből, és a kislány zsebébe kerüljenek… Ahol azért jobb, mert nincs olyan sötét, mint a szekrényben, s ugyanekkor innen gyakrabban is előkerülhetnek, hogy szabadabb lélegzetet vegyenek. Ebből is látható, hogy bizony nem volt valami szívderítő a kislány zsebkendőinek és a kislány zsebkendőin élő figurák élete. 

Az egyiken például állatok – egy oroszlán, egy teve, egy elefánt, egy zsiráf, egy zebra és két majom –, akik egy szép napon meg is unták a rabságot, és elhatározták, hogy megszöknek.

Meg bizony. Afrika végeláthatatlan szavannái és szabadságot adó esőerdői az ő igazi hazájuk, és nem ez a sötét és szűk szekrény, s különösen nem e sötét és szűk szekrény még sötétebb és még szűkebb fiókja. Csoda, hogy ez előbb nem jutott eszükbe. De ha nem jutott eszükbe előbb, eszükbe jutott most, s mivel eszükbe jutott, az ötletet szó követte, a szót pedig tett. Így aztán egy kedvező pillanatban, amikor senki, de senki nem volt a szobában, ahol a szekrény állt, amelyikben az őket fogva tartó fiók volt, lemásztak a zsebkendőről, és óvatosan kikecmeregtek a fiókból és leereszkedtek a földre, amit itt nem a szavannák kövér füve borított, hanem valami olcsóbb fajta szőnyeg, aztán elrejtőztek az ajtó mögé, és megvárták azt a pillanatot, hogy valaki bejöjjön a szobába, és nyitva hagyja maga mögött az ajtót, hogy aztán azon észrevétlenül kisurranhassanak, mert bár közülük a zsiráfnak igazán hosszú nyaka volt, a kilincset még ő sem érte föl, mert ha fölérte volna, nem fért volna rá a zsebkendőre, s arról a nyaka minduntalan lelógott volna, márpedig ő zsebkendőzsiráf volt, és ki látott már zsebkendőzsiráfot, amelyiknek a nyaka nem fér rá a zsebkendőre! Szóval, ezek az Afrika tágas szavannái és titokzatos esőerdői után vágyakozó állataink valahogy kilopóztak az előszobába, ahol elrejtőztek a cipős szekrényben, hogy ott várják ki, míg valaki ki nem nyitja a bejárati ajtót. Ha ennyi időt kibírtak már a ruhásszekrényben, még egy kicsit igazán kibírhatnak a cipősben – gondolták. De nem sokáig kellett várniuk, mert alig néhány perc múlva berobogott a lakásba a gazdájuk, a kislány, aki mint mindig, természetesen most is nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Áldott egy jó szokása van a gazdinknak, gondolták ekkor szökevény zsebkendőállataink, és ahogy tudtak, kióvakodtak a lépcsőházba. Épp időben, mert a következő pillanatban már a kislány apjának a kiáltozását hallották a hátuk mögött, s valami olyasmiről szónokolt nagy hangon, hogy az ajtó nem cipzárra működik, majd nagy csattanással becsapódott mögöttük az ajtó. 

Innen azonban már gyerekjáték volt a zsebkendőállatok dolga, és baj nélkül sikerült is lejutniuk a földszintre, onnan pedig kijutniuk az utcára. S noha, mint mondtam, gyerekjáték volt számukra az egész, az első kellemetlen meglepetés már a lépcsőházban érte őket, ami akkor ért a csúcspontjára, amikor kiléptek az utcára. Amint ugyanis lépcsőfokról lépcsőfokra egyre lejjebb jutottak, úgy lett egyre hidegebb. S bár Afrikában még nem voltak, de afrikai állatok lévén azt tudták, hogy Afrikában még a leghidegebb évszakban sincs olyan hideg, hogy attól vacogni kezdjen a foguk, és odabent a szekrényben is állandóan egyenletes és kellemes, mondhatnám: afrikai meleghez szoktak hozzá. De erre a hidegre igazán nem számítottak. Az igazi meglepetés azonban akkor érte őket, amikor kiléptek az utcára… 

Mert ott volt ám csak hideg! 

Hogy is ne lett volna, hiszen már november vége felé járt az esztendő, csípős szél fújt, és tépte a fákat. Szerencsétlenségére az elefánt lépett ki elsőnek a bejárati ajtón. Szerencsétlenségére, mert egy erős széláram felkapta őt, és vagy húsz méterrel odébb lódította. 

Mondhatom, ilyet még nem látott a világ! 

Elefánt a levegőben! 

Rettegéssel vegyes csodálkozással ámult is, bámult is az oroszlán, a teve, a zsiráf, a zebra és a két majom eleget a repülő elefánt láttán. Aztán arra gondoltak, hogy az elefánt gondolt egy nagyot, és most cserben hagyva őket, a vándormadarak példáját követve, elrepül Afrika melegebb vidékeire.   

– Vigyél magaddal! – kiáltotta utána az oroszlán.

– Engem is! – kiáltotta a teve is.

– Ezt hogy csinálod? – érdeklődött a zsiráf.

– Hogyan? Hogyan? – kíváncsiskodott a zebra és a két majom is.

Majd:

– Taníts meg minket is repülni! – kiabálta kórusban a repülő elefánt után az oroszlán, a teve, a zsiráf, a zebra és a két majom.

Mire azonban az elefánt fölfedhette volna szökevény társai előtt repülésének a titkát, már földet is ért.  

– Hogy csináltad? – kérdezgették tőle a köréje sereglő zsebkendőállatok.

– Nem tudom – felelte szégyenkezve az elefánt, mert bár azt tudta, hogy repült, arról viszont sejtelme sem volt, hogy csinálta.

Ekkor azonban egy erősebb széllökés a tevét kapta föl, és röpítette tovább.

– Én is tudok! Én is tudok! – örvendezett röptében a teve.

A többiek csak ámultak-bámultak megint nagyokat, mert ha nagy csodának tartották a repülő elefántot, legalább akkorának kellett tartaniuk a repülő tevét is.

– Én is tudok! Én is tudok! – bőgte önfeledten még mindig a levegőben a teve, majd ő is földet ért…

És így ment ez még egy darabig: hol az egyiküket kapta föl és lódította meg a szél, hol a másikukat, és hol az egyikükhöz kellett odaszaladniuk, hol a másikukhoz, és ahogy így innen oda, onnan odébb szaladgáltak, egyre messzebb kerültek a lakótömbtől, amelynek egyik ötödik emeleti lakása egyik szobájának egyik szekrényében, és ennek a szekrénynek is az egyik fiókjában lakott a zsebkendő, melyről meglógtak… S már az ötödik lakótömbnél járhattak… 

…amikor odahaza Kiskatának, mert így hívták a kislányt, aki a gazdája volt, eszébe jutott, hogy mivel – éppen náthás lévén – már alig kap levegőt, talán ki kellene fújnia az orrát. Mivel azonban, mint általában, most sem volt nála zsebkendő, odarohant a szekrényhez, kitárta annak félig nyitott ajtaját, és kihúzva fiókját, előkapta onnan a zsebkendőt. De rögtön látta, hogy valami nincs rendben vele. Alaposabban szemügyre vette hát, és igencsak elcsodálkozott, amikor rádöbbent, hogy ez valójában az oroszlános-tevés-elefántos-zsiráfos-zebrás-kétmajmos zsebkendője, csakhogy éppen az oroszlán, a teve, az elefánt, a zsiráf, a zebra és a két majom hiányzik róla. 

– De ha egyszer nincsenek rajta, akkor hol a fenében lehetnek?! – csúszott ki Kiskata száján azzal a szóval együtt, amit ugyan a felnőttek ilyen helyzetekben gyakran használnak, de tőle rossz néven veszik, ha időnként bizony neki is kicsúszik a száján. De megvan! Biztosan anyu keze van a dologban, gondolta, és már szaladt is az anyjához:  

– Nézd! – bökte anyja szeme elé a hófehér zsebkendőt a kislány.

– Mit nézzek rajta?! – csodálkozott az anyja. – Egy közönséges hófehér zsebkendő – tette még hozzá.

De a kislány nem hagyta annyiban.

– Ez nem egy közönséges zsebkendő. Ez az oroszlános-tevés-elefántos-zsiráfos-zebrás-kétmajmos zsebkendőm…

– Az oroszlános-tevés-elefántos-zsiráfos-zebrás-kétmajmos? – csodálkozott el az anyja, és aggodalmasan a kislány homlokára tette a tenyerét, hogy nem lázas-e…

– Nekem te csak ne nézd a lázam! – rántotta el anyja kezét a homlokáról a kislány. – Vedd tudomásul, hogy nincs is lázam, és hogy ez az oroszlános-tevés-elefántos-zsiráfos-zebrás-kétmajmos…

– De hiszen ez egy hófehér zsebkendő – védekezett az anyja.  

– Igen, mert te kimostad belőle az oroszlánt-tevét-elefántot-zsiráfot-zebrát és a két majmot! – vádaskodott a lány.

Erre mit tehetett volna az édesanyja, ő is közelebbről szemügyre vette a zsebkendőt: hát valóban az állatos volt, de az állatok tényleg hiányoztak róla…

– Az nem lehet, hogy kimostam volna őket… Hiszen egy oroszlánt-tevét-elefántot-zsiráfot-zebrát és két majmot nem lehet csak úgy kimosni sehonnan – magyarázkodott. – Meg aztán, emlékszem, amikor mostam, még rajta voltak…

– Mi történik itt?!  – állított oda hozzájuk a kislány apja is.

ؘ– Nézd! – lökte apja szeme elé is a hófehér zsebkendőt a kislány.

– Mit nézzek?! – csodálkozott az apja. – Egy közönséges zsebkendő – tette még hozzá, és már ment is volna el.

– Ez nem egy közönséges zsebkendő – szállt vele vitába a kislány anyja. – Ez az oroszlános-tevés-elefántos-zsiráfos-zebrás-kétmajmos zsebkendő!

– Igen? – kérdezte gyanakodva a kislány apja a kislány anyjától, és igen furcsán nézett rá. – És hol van róla az oroszlán, a teve, az elefánt, a zsiráf, a zebra és a két majom? Talán csak nem mostad ki őket a zsebkendőből?! – nézett a kislány apja még inkább gyanakodva a kislány anyjára.

– Amikor eltettem, még rajta voltak. Úgy látszik, később szöktek meg – magyarázta nagy komolyan apunak anyu.

– Megszöktek volna? – töprengett el ezen apu is.

– Meg – hagyta helyben ellentmondást nem tűrő hangon a kislány.

– És ha a Tolvajkirály lopta el őket? – jegyezte meg bátortalanul anyu.

Mert ahhoz nem fért kétség, hogy senki más nem tudott volna ilyen észrevétlenül belopózni a lakásunkba, csak a Tolvajkirály, akinek kalandos történeteiről épp a múltkor írt egy mesét apu. Kell is neki mindenféle ilyen lehetetlen történeteket kitalálnia?! – nézett ekkor kicsit szemrehányóan a kislány anyja a kislány apjára.

– Nem a Tolvajkirály volt – jelentette ki erre a kislány, kicsit védelmébe is véve az apját. – A Tolvajkirály zsebkendőstül együtt vitte volna el őket..

És ebben lehetett valami. Talán egyszerűen csak megszöktek… 

– Hát… ha megszöktek, akkor vissza kell őket hozni – javasolta apu, és már indult is az előszobába, hogy vegye a cipőjét, kabátját, sapkáját.

– Várj, én is megyek! – kiáltotta a kislány is, és már rohant is az apja után.

Közben a szökevények még mindig csak a hatodik lakótömbig jutottak el. A szél ugyan valamelyest enyhült, de a levegő nem.

– Fá… fá… zom… – vacogott duettben a két majom.

A többiek hallgattak. Valahogy nem tartották magukhoz méltónak, hogy most panaszkodni kezdjenek

– Hát… ami azt illeti… nekem sincs melegem – ismerte el kis idő múltán az állatok királya.

– Nekem sincs… nekem sincs… nekem sincs… – csatlakozott hozzá ekkor az elefánt, a zsiráf, a teve és a zebra is.

De nemcsak fáztak – féltek is.

Féltek?

Ami az illeti, féltek.

Az oroszlán is?

Bizony ő is.

Mert lehet, hogy ő az állatok királya, aki meglehetősen félelmetes látványt nyújt a saját birodalmában, az afrikai szavannákon és esőerdőkben, de ennek a csallóközi kisvárosnak az egyik lakótelepén bizony cseppet sem volt félelmetes. És ugyanígy a többiek – az elefánt, a teve és a zsiráf sem. Hát még a szelíd zebra és a halálra rémült és a hidegtől csonttá dermedt két majom! Főleg pedig mert olyan kicsik voltak, hogy bőven elfértek volna egy gyerekzsebkendőn. 

– Én bizony hazamegyek! – jelentette ki fogvacogva az egyik majom…

– Én is! – csatlakozott hozzá ekkor a másik is.

A többiek fellélegeztek az ötlet hallatán, akik közül az oroszlán szólalt meg elsőnek:

– Várjatok! Veletek megyek, hogy ne essen bántódásotok!

– Felülhettek akár a púpjaim közé is… – javasolta a teve.

– Én meg elhárítanám, ha akadályba ütköznétek – ajánlotta fel az elefánt.

– Én meg majd az utat kémlelem, hogy jó irányban megyünk-e – így a zsiráf.

– Én meg… én meg… hebegte a zebra, akinek ugyan fogalma sem volt, hogy mivel tudná segíteni a többieket, de abban biztos volt, hogy valamivel biztosan… ha mással nem, legalább abban, hogy együtt maradhasson a zsebkendőn a társaság…

Igen ám, csakhogy volt egy gondjuk. Egy igen-igen nagy gondjuk! Említettem ugyanis, hogy már a hatodik lakótömbnél jártak, amikor hirtelen honvágyuk támadt, és úgy gondolták, hogy visszatérnek eddigi jó meleg otthonukba és a jó puha zsebkendőjükre… de fogalmuk sem volt, hogy a lakótömbök közül melyik volt az ötödik… a negyedik… a harmadik… a második… s az első… hisz az egyik szakasztott olyan volt, mint a másik… olyan egyformák voltak mind. 

De ekkor hirtelen ismerős hangokat hallottak az egyik irányból…

– Hol lehetnek vajon? – így a kislány… 

– Szerintem nem juthattak messzire… – így az apja.

– Jó… jó… de hol? – okoskodott, mint általában mindig, a kislány.

– Itt… – nyújtotta ki a nyakát még jobban a zsiráf.

– …itt… itt… – zendítettek rá a többiek is.

– Hiszen ezek az én majmocskáim! – kiáltotta ekkor a kislány, megpillantva hirtelen állatos zsebkendője majmait, de olyan meleg szeretettel ejtette ki a szavakat, hogy azoknak is forróság öntötte el a szívüket, és menten kiolvadtak gémberedett tagjaik. 

Ezek után már alig telt el egy-két pillanat, és zsebkendőállatkáink máris ott csimpaszkodtak megmentőiken. Az oroszlán, az elefánt meg a teve apán, a zsiráf, a zebra és a két majmocska pedig Kiskatán, aki olyan, de olyan büszke volt, hogy elbírja őket egyszerre mind!

És mire hazaértek, anya már ki is mosta, meg is szárította és ki is vasalta az állatocskák zsebkendőjét, akik boldog örömmel keresték meg rajta korábbi helyüket, hogy a vasaló még mindig sugárzó melegétől egy kicsit újra átmelegedjenek ők is. 

A szerző megjegyzése: 

Itt azonban még nem kell, hogy véget érjen a mese. Hiszen mindenki kedve szerint folytathatja azzal, amivel kedve támad… például hogy szerinte mit csináltak ezután újra megtalált otthonukban zsebkendőállatkáink… Persze az sem szükséges, hogy a keresésükre indult kislány, akinek a zsebkendőjéről oly botor mód leléptek, és az apukája ilyen gyorsan megtalálják őket… s akár még – mindenféle nehézségbe ütközve – tovább is bolyonghattak volna otthonukat keresve a hatalmas lakótelepen, ahol az egyik lakótömb szakasztott olyan volt, mint a másik… olyan egyformák mind… 

De ha folytatjátok, feltétlenül azzal kezdjétek Ti is, hogy:

Hol voltam, hol nem… az Óperenciás tengeren talán túl… 

Nos?

Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.

Cini éppen szunyókált, ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére.  A bajsza megrándult néha, de az is csak egy szemtelen légy miatt.

– Nagy hírem van számodra, Cinikém! Ha ezt meghallod, egekig ugrálsz örömödben!

A macska kinyitotta az egyik szemét, de rögtön vissza is csukta.

– Megnyugtatlak, hogy nincs olyan hír a világon – dorombolta.

– De van! – vakkantotta Pocak. – Hosszas tépelődés, rágódás és megfontolás után úgy döntöttem, hogy te leszel az utódom!

A légy most Cini fülére szállt, de ő ügyet sem vetett rá. 

– Hallottad? Te lehetsz az új házőrző!

Pocak összevonta a szemöldökét, és megkerülte a macskát. Cini megbillentette a fülét, a légy elrepült.

– Én már öreg vagyok – folytatta a kutya. – Úgy döntöttem, nyugdíjba megyek. De a ház nem maradhat őrizetlenül. Kéne valaki, akinek átadhatnám a tudásomat. Egy másik kutya szóba sem jöhet, hát úgy gondoltam…

A macska ásított egyet, és tovább szunyókált.

– Te majdnem olyan ügyes és bátor vagy, mint én.

Cini a fülét sem billegette. Pedig már két légy bosszantotta.

– A hallásod tökéletes, karmaid félelmetesek.

Cini úgy tett, mint aki ezt sem hallja.

– Fogaid élesek, pillantásod tekintélyt parancsoló.

Cini álmában elmosolyodott.

– Ráadásul minden pörköltmaradék és csirkecsont neked jár ezután, amit eddig én kaptam a jó szolgálat fejében.

A macska egy pillanat alatt talpra ugrott, és megnyalta a száját.

– Komolyan?

– Úri becsületszavamra – bólintott Pocak jelentőségteljesen. Cini gyanakodva nézett rá.

– És mit kellene tennem? Talán ugatni? Mert azt száz csibemájért sem.

– Talán azt kihagyhatjuk – gondolkozott el Pocak. – De ha ráérsz, most rögtön elkezdhetnénk a kiképzést.

– Rengeteg fontos dolgom van – nyújtózkodott Cini –, de lásd, kivel van dolgod, vacsoráig a rendelkezésedre állok.

– Ez a beszéd! – vakkantott a kutya. Cini a nagy piros kapunál érte csak utol. Az eb felemelte jobb mancsát.

– Az első és legfontosabb szabály: ha valaki elmegy a házunk előtt, bele kell kapaszkodni a drótkerítésbe, és hangosan u… Izé, úgy csinálni, hogy ne legyen kedve bejönni. Vicsorogni, morogni, hatalmas cirkuszt rendezni.

– Fújni szabad? – kérdezte ásítva Cini. Egész éjszaka aludt, ettől napközben rendkívül elálmosodott.

– Fújni? – hökkent meg Pocak. De aztán felragyogott a szeme. – Hát persze. Tüzet, mint a sárkányok.Második szabály: ha bejön a postás, meg kell harapni!

– Muszáj?

– Okvetlenül. Ő a mi ellenségünk. Nyikorog a biciklije, az egyenruhájának kibírhatatlan szaga van, és általában hagymát reggelizik.

Cini bólintott. Nem is olyan nehéz dolog a házőrzés. De Pocak vakkantással jelezte, hogy korántsem értek még a lecke végére.

– Egész éjjel virrasztani kell, és ha jön a betörő, lesből ráugrani, majd hangos u… Ugrándozással felverni az egész házat.

– Betörő? – kérdezte Cini unottan. – Gyakran jár ide?

Pocak elgondolkodott.

– Szerintem nem. De az nem jelent semmit. Bármikor benézhet hozzánk, és akkor nincs kegyelem, csak haddelhadd, rontom-bontom meg csihi-puhi.

– És miről ismerem fel? Olyan, mint a postás, csak nem tud éjjel aludni?

Pocak összehúzta a szemöldökét, és morogni kezdett.

– Grrr! Lopakodva jár, mint a vadászó macska. Álarc van rajta. Magával viszi a kutyáknak… izé, a macskáknak odakészített csülökcsontokat…

Erre már Cini is ugrott egyet.

– Akkor jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.

– Én már nem – indult Pocak a bódéja felé. – Telihold volt, egész éjjel azt ugattam, hogy zavar a fényesség, kapcsolják le végre az égi lámpát. Sok sikert!

Cini egy kicsit még élesítgette karmait a meggyfa tövében, majd nekilátott mosakodni, mert egy valamirevaló házőrző adjon magára. Amikor kifényesítette a bundáját, felugrott a kerítés tetejére, hogy jobban lássa, ha idegen közeledik. De nem járt arra más, csak a barátja, Cecil, aki éppen egerészni indult.

– Nagy hírem van számodra, Cecilkém! Ha ezt meghallod, egekig ugrálsz örömödben!

– Nocsak! – mondta a kandúr. – És mi lenne az?

– Ha szereted a pörköltszaftot, megtanítlak házat őrizni!

Cecil megnyalta a szája szélét, miközben a farka kérdőjelet formázott.

– Gyere csak be hozzánk, mindent elmagyarázok.

Pocak régebben azonnal talpra ugrott, ha idegen macska lépte át a felségterületét, de most mélyen aludt az óljában. Az orra sem volt már a régi.

Hogy a két macska miről pusmogott, azt pedig senki sem hallotta.

Amikor a postás fél óra múlva megérkezett, döbbenten látta, hogy két macska hintázik a meggyfa alsó ágán. Amikor bedobta a levelet, a cicák két lábra állva pingponglabdát egyensúlyoztak az orruk hegyén.

– Képzelődöm! – gondolta. – Talán kevesebb kávét kéne innom – és gyorsan elbiciklizett.

Cecil elégedetten dorombolt.

– A cirkusz megvolt, már csak a betörő van hátra. Aha, már látom! Ott jön.

Emil bácsi lassan, sántikálva közeledett az úton. Látszott rajta, hogy nagyon fáj a lába.

– Nincs rajta álarc – súgta Cecil.

– Talán így akar bennünket megtéveszteni – vélte Cini, és már iramodott is, hogy a jövevényt jól megijessze. A karma viszont megcsúszott a frissen festett kerítésen, és harcias házőrző nagyot nyekkent a sárban.

– Puff neki! – nevetett Cecil. – Szereztél néhány újabb foltot, öcsi!

– Jól megijesztettem, az biztos – mondta gyorsan Cini –, nézd csak, most ott áll rémülten, és azt se tudja, merre szaladjon.

Emil bácsi valóban megállt, hogy egy kicsit kifújja magát. Cecilt még mindig rázta a nevetés.

Cini kitörölte a sarat a szeméből, majd oldalba lökte a barátját.

– Azt javaslom, fussunk mi is néhány kört a ház körül. Így vacsora előtt jól fog esni egy kis testmozgás.

– Szaladj csak, ha jólesik – legyintett Cecil, mert észrevette, hogy Márta néni közeledik a kezében egy tányér cicáknak való finomsággal. – Úgy legalább hamarabb megszáradsz.

A kenguru, a kenguru,

Az nem repül, az nem gurul,

Fel sem borul, fel sem borul,

Tapad nagy talpa piszkosul.

A kenguru kemény legény,

Kit hasba rúg, pislog szegény,

Kit hasba rúg, hát püff neki,

Oly izmosak a csülkei,

Akit megrúg, űrbe repül,

Pályára áll a föld körül.

A kenguru, ha begurul,

Hát minden sértést megturul…

Vagy megtorol… vagy megtöröl,

Aprócska ökle vasököl.

De úgy püföl, mint bokszoló,

Tömény proteint kosztoló.

Vicces kapafogú nyuszi,

Az ütése medvepuszi.

Ha kengurut látsz, jól vigyázz,

Mert matricává szétgyaláz!

Laposra tapos perc alatt,

Gombóccá gyűr, és zsebre rak.

Anti a karácsonyi díszkivilágításban fürdő ház kéményébe kapaszkodott. A kormos téglák összemaszatolták vékony, sápadt kezét, miközben göcsörtös fekete karmával bevéste a nevét az érdes felületbe. Tetszett neki ez a kifejezetten hegyes tetejű kóceráj. Hogy kifejezze, igényt tart rá, amolyan foglaló gyanánt háromszor ráköpött a délutáni ónos esőtől csúszós cserepekre. Habzó nyála kénesen bűzölgő, komótos füstölgésbe kezdett, miközben ő maga a csatornába kapaszkodva, kissé merev mozdulatokkal leereszkedett a ház udvarára.

Az is tetszett neki. Főleg az utcáról a bejáratig hosszasan kanyargó, csodaszép fűzfákkal keretezett, leaszfaltozott feljáró. Könnyedén el tudta képzelni, amint a hozzá érkező, kárhozatra jutott lelkek kulturált körülmények között sorakoznak rajta, mielőtt befalja őket. A szép környezet talán egy egészen kicsikét enyhíti azt az elképzelhetetlen fájdalmat, amint éles fogai apró cafatokra tépik a lelkek fátyolszerű anyagát.

Anti oldalra billentett fejjel a fűzfasorra hunyorgott. Az ágakra aggatott fényfüzérrel még szebbé tehetné a panorámát. Persze csak akkor teheti igazán az otthonává a helyet, amikor beteljesedik a prófécia, és eljön az ő ideje. Nostradamus szerint ez csupán a következő századfordulón esedékes, ám a Sátán szerint már jövő héten kedden, délután három óra tizenhárom perckor. Akárhogy is, egyszer vége szakad az évtizedek óta tartó semmittevésének, és már előre tartott az egész hercehurcától. 

Anti unottan felsóhajtott, majd a ház egyik ablakához lépett. Már éppen bekukucskált volna rajta, amikor egy érdes, forró kéz ragadta meg a vállát.

– Ejnye, fiacskám! Már vagy ezerszer megmondtam neked, hogy addig semmi keresnivalód az emberek között, amíg nem teljesedik be a prófécia.

Anti duzzogva lesett fel görnyedt, törött szarvú tanítójára.

– Belzebub bácsi! – nyafogott türelmetlenül. – Otthon olyan unalmas. Az emberek decemberben különösen kitesznek magukért. Minden olyan színes, fényes, szeretetteljes és…

Belzebub egy szigorú pillantással Antiba fojtotta a szót.

– Á, már értem! Már megint a szeretet után kujtorogsz, mi, te Sátán fattya?

Anti lesütötte sárga szemét. 

– Sajnálom, de karácsonykor valahogy olyan sok van belőle, hogy még a szobámban is érzem a szagát – dünnyögte szégyenkezve.

– Ebben igazad van, kölyök. Én is érzem. Alig várom a januárt. Olyankor majdnem minden vérrel, belső szervekkel, meg egyéb undormánnyal töltött szőrös zsírzsákból kifogy a szeretet. Most azonban túlcsordul bennük. Okádnom kell tőle.

És valóban. Ahogy Anti a jó öreg Belzebubra nézett, észrevette, hogy a szokásos vérvörös színe helyett a pikkelysömörös bőre inkább zöldes árnyalatban pompázott. Hatalmas, szőrös kezével egy igazán apró zsebkendőt tartott az orra elé. A fehér anyagba a „B” monogramot hímezték. Belzebub felesége nem szerette, ha a férje holmija összekeveredik a pokol többi hercegének a holmijával. Anti megesküdött volna rá (már ha nem gyulladna ki tőle a nyelve), hogy a melegítőnadrágjában is ott virított tanítója nevének a kezdőbetűje. 

És várjunk csak…

– Belzebub bácsi, miért vagy melegítőben?

Az öreg megvonta a vállát.

– Sátán annyira sürgetett érted, hogy nem volt időm felöltözni. Egyébként Abaddon jön nekem eggyel, mert ma neki kellett volna vigyáznia rád, de túlságosan lusta hozzá – jegyezte meg Belzebub rosszallón, aztán legyintett. – No de mindegy is! Menjünk haza, mielőtt még tényleg elhányom magam ettől a sok szeretettől.

Azzal előkapott egy vékony láncon fityegő kecskeszarvat a melegítője zsebéből, és a ház falába karcolt vele egy pentagrammát. A szimbólum hirtelen lángra kapott, velőtrázó sikolyok kíséretében ajtóvá alakult.

Az ajtó keserves nyikorgás közepette kitárult előttük.

– Meg kéne olajozni a nyamvadt pántjait – morgolódott Belzebub, miközben belépett rajta, Anti pedig kissé csalódottan követte.

Mielőtt az átjáró bezáródott volna mögöttük, még látta, ahogy a házban lakók egy feldíszített karácsonyfa mellett ülnek, és dülöngélve nevetnek valamin. A hangjuk majdnem elnyomta a Pokolban raboskodó lelkek jajveszékelését. De csak majdnem.

– Belzebub bácsi? – szólalt meg kisvártatva Anti, miközben lefelé haladtak az Infernóba vezető, fáklyákkal megvilágított rozoga lépcsősoron. Súlyos lépteik patkányok ezreit késztették menekülésre. 

– Mi van, kölyök? – mordult rá Belzebub olyan ellenségesen, hogy egy röpke pillanatra elbizonytalanította Antit. Végül a kérdés csak azért is kikívánkozott belőle.

– Szerinted az én születésnapomból lehet karácsony?

Belzebub megbotlott. Ha Anti nem kapja el a könyökénél fogva, akkor az öreg egészen a Sátán trónjáig bukfencezik. Noha halhatatlan volt, a vénséges csontjai nem köszönték volna meg az artistamutatványt. 

– Úgy vélem, Jézus levédette a karácsonyt, szóval rengeteg jogi marhasággal járna, ha a te születésnapodat is így neveznénk – szólalt meg végül kissé bizonytalanul, majd tovább indult, Anti pedig sietve követte.

– És ha nem így hívnánk, de ugyanúgy díszítenénk karácsonyfát és megajándékoznánk egymást?

Belzebub mindkettőjük érdekében elengedte hegyes füle mellett a fiatal kölyök kérdéseit. 

– Már vége van a karácsonynak – legyintett bosszankodva. – Most a szilveszter következik. Petárdák, virsli, meg lencse.

– Ez a Szilveszter Jézus rokona? – kíváncsiskodott Anti, mire a vénséges tanára kinevette.

– Dehogy, te Sátán fattya! Szilveszter az év utolsó napja. Ekkor várják az új évet.

Anti egy darabig a gondolataiba mélyedve, csendben követte Belzebubot, aztán határozottan megszólalt.

– Ha apámnak igaza lesz, és tényleg a jövő héten kedden teljesül be a prófécia, akkor magamnak akarom azt a napot.

Belzebub kuncogva pislantott Antira.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak, fiam. Január hatodika Gáspár, Menyhért és Boldizsár, vagyis a háromkirályok napja. 

– Kit érdekelnek holmi királyok! – csattant fel Anti ádázul vicsorogva. – Az én napom lesz és kész!

Belzebub egészen elérzékenyült. A kölyök végre valahára nem a szeretetről faggatózott, hanem az irigység beszélt belőle. Nagyon úgy tűnt, hogy a Pokol hét hercege közül csupán ő maga vette komolyan a tanári szerepkörét.

Ahogy a kölyök felé fordult, és büszkén meglapogatta a vállát, rusnya képén visszataszító vigyor terült szét.

– Ha az Antikrisztus január hatodikát akarja, akkor meg is kapja.