Opuszok

dr. Kiss LÁszló

Kölcsey Ferenc, ahogy nem ismerjük

– levelei a mesmerizmusról, avagy állati mágnesességről

A reformkor előtti időszak legismertebb folyóirata az 1817-től megjelenő Tudományos Gyűjtemény volt. 1828-ban, a tudomány haladása iránt érdeklődők az I. kötetben figyelemfelkeltő értekezést olvashattak Az állati Magnetismus nyomairól a régiségben címmel. Az értekezés szerzője Cselkövi-ként írta magát alá, keresztnév nélkül. Ilyen nevű/álnevű író még nem szerepelt a TGY szerzői között. S már most elárulhatom, hogy a későbbi kötetekben – a TGY utolsó kötete 1841-ben jelent meg – sem találkozunk Cselkövi nevével. Sőt, amikor az 1893-ban kiadott Pallas Nagy Lexikona az álnév címszóban felsorolta a hazai irodalomban ismertebb álneveket, a Cselkövi név nem szerepelt a listán.
     Mielőtt felfednénk Cselkövi kilétét, essék szó az értekezés címében szereplő állati magnetismusról. Mitől állati a magnetizmus/mágnesesség? Vagy nem is állati? Az anima latin szó számtalan jelentéssel bír: szél (szellő), levegő, élet, életerő, élőlény, állat. A magnetizmus (egyik) atyjának tartott Mesmer rájött, hogy kúráinál nem a mágnes, azaz a halott érc segít, hanem a mágnes titkos erejével az analóg erő az élő emberben. Így született meg az animális jelző, amely igen szerencsétlenül fordítva az állati mágnesességhez vezetett – tierische Magnetismus – a helyes életmágnesség helyett. Nos, ilyen fordítói baki máskor is történt már.
     Maradva a kaptafámnál: a latin tuberosa jelentése gümős, gumós – rokon eredetű a tuberkulózis, azaz tüdőgümőkór neve –, ám a népi nyelvérzék úgy tette értelmesebbé, hogy a tuberosát a tuba (tubica, galamb) és a rózsa összetételének fogta fel. Így lett belőle virágnév: tubarózsa. (Tótfalusi István: Vademecum. Szokatlan szavak szótára, 1983).

Az előzmények
Maradva az állati mágnesességnél – e szókapcsolat a reformkor kezdetén már közismert. Köszönhetően egy 1818-ban meg jelent, az Állati mágnesesség mérőserpenyője c. könyvnek. A könyv szerzője a magyar királyi pesti Tudomány Mindenségbeli Orvos Tehetségnek, azaz az egyetem orvosi karának tagja, Kováts Mihály (1762–1851), a 19. század elő felének ismert orvos írója volt. Nem kívánom bemutatni a Franz A. Mesmer (1734–1815) által 1775-től tanított, majd Bécsben, Párizsban sikerrel gyakorolt állati mágnesesség – későbbi nevén delejesség – tanát. Mesmer életét az orvos író Raffy Ádám A léleklátó c. 1967-ben meg jelent regényéből, tanítását, a mesmerizmust Stefan Zweig A lélek orvosai. Mesmer – Mary Baker Eddy – Freud magyarra is lefordított kötetéből ismerheti meg az érdeklődő.
     A 19. század elején feledésbe merült mesmerizmust a németek kezdik újra dicsérni, alkalmazni. 1816-ban Karl A. Eschenmayer filozófus és természetbúvár kiadja a Versuch die scheinbare Magie des thierischen Magnetismus aus physiologischen und psychischhen Gesetzen zu erklären c. munkáját. A német szerző az akkor már mesmerizmusnak nevezett gyógymódot tartja az orvostudomány legfontosabb irányának.
     S mivel a mesmerizmus Pesten is terjed – itt is már (1818-ban!) három mágneselő szuszék van, írja Kováts könyvében –, doktorunk úgy mutatja be az új orvostudományi szakadást, hogy lefordítja a fentebb említett Eschenmayer munkáját, ám rögtön mérőserpenyőre helyezi azt. Az orvostörténészek megegyeznek abban, hogy Kováts kétrészes munkája epébe mártott tollal írt szigorú kritikát és cáfolatot tartalmazott a mesmerizmusról.
     Kováts könyve szelet vetett, vihart aratott. A Tudományos Gyűjtemény 1820. áprilisi IV. kötetében éles hangú recenzió jelent meg könyvéről D. G. tollából. Sokáig Dayka Gábort sejtették a D. G. mögé rejtőző íróban, azonban ma már egyértelmű, hogy a könyvismertetést Döbrentei Gábor (1785–1851), az Erdélyből Pestre települő irodalmár írta (lásd a Nyelvújító társa, barátja, orvosa volt Ka- zinczynak – Kováts Mihály [1762–1851] c. tanulmányomat a Széphalom 31., 2022-ben megjelent kötetében.). Döbrentei recenziójából csupán egyetlen – ma is érvényes – szempontot idézünk: „Valamelly dolgot tsupán azért mint tsudálatos, újj, és különösnek látzik, s e dolog való gondolkozásunk módjával, megrögzött régi principiumainkkal meg nem egyez, merőben tagadni nem lehet.”
     Döbrentei recenziója megtépázta Kováts orvosi hírnevét. Ez érthető, hiszen a mesmerizmus mellett olyan tekintély tette le a voksot, mint a pesti egyetem orvosi karának élettan (fiziológia) tanára, id. Lenhossék Mihály (1773–1840). Lenhosséknak, Kováts könyvét egy évvel megelőzve, már 1817-ben megjelent a Tudományos Gyűjtemény hasábjain az Állati Magnetismus Rövid rajzolatja c. értekezése. Pontosabban: a német, pressburgi/pozsonyi gyökerű Lenhossék nem tudott jól magyarul, említett értekezése is az egyetemi oktatás hivatalos nyelvén, latinul íródott. Így a szóban forgó értekezése is csak fordítás. 1821-ben, a Tudományos Gyűjtemény III. kötetében, egy végzős medikus, Bódogh Mihály (1789–1825) – orvossá avatása után gyakorló orvos Miskolcon – így kezdi a Próba tétel a Mesmerismus avagy állati Magnetismus Theóriájában c. írását: „Miólta a Tudományos Gyűjtemény 1817-dik esztendei X-dik kötetében Hazánk nagy érdemű Tudóssa T. Prof. Lenhossék Úr – ezen tárgyról való értekezése általam magyarítva megjelent...” Az idézetből kiderül, hogy a bibliográfiákban, így a Tudományos Gyűjtemény Repertóriumában (Győr, 1998) is a Lenhosséknak tulajdonított magyar nyelvű értekezés csak fordítás.
     S hogy teljes legyen a kép: Döbrentei tudott arról is, hogy Marosvásárhely (ma: Tirgu Mures, Románia) híres – ma főleg emberbarátként ismert –, Pesten, 1798-ban diplomázott orvosa, Gecse Dániel (1768–1824) sikeresen próbálkozott az új gyógymód, a magnetizmus alkalmazásával. Sőt, valószínűleg, Gecse Döbrentei biztatására jelentette meg 1821-ben, a Tudományos Gyűjtemény XI. kötetében, ill. 1822-ben, a VI. kötetben kétrészes Az állati Mágnesség négy Históriáji c. négy betege kazuisztikáját, kórtörténetét bemutató írását. (A részletek iránt érdeklődőknek hívom fel a figyelmét a Székelyföld csíkszeredai kul- turális folyóirat 3. számában, 2022-ben, publikált Én voltam az első Erdélyben – Gecse Dániel, a magnetizőr c. írásomra.)

Cselkövi, azaz Kölcsey írása
Az előzmények rövid áttekintése azért volt fontos, mert így kiderült, hogy az állati mágnesességről, azaz a mesmerizmusról – érthető módon, hiszen új gyógymódnak számított – elsősorban orvosok/orvos-írók tettek közzé értekezéseket, ismertetéseket, kritikákat. E sorból lóg ki tehát Cselkövi 1828-ban a Tudomá- nyos Gyűjteményben megjelentetett értekezése. A Cselkövi név elől/mögül hiányzik a titulus – vagyis szerzőnk nem volt orvosdoktor. De ki volt ő valójában?
     Nos, itt az ideje, hogy eláruljuk – bár az álnév betűivel eljátszadozva a tisztelt Olvasó is rájöhetett már –, a Cselkövi név mögött nem más rejtőzik, mint Kölcsey Ferenc! Habár e kettős nem szerepel a Pallas-féle álnév-listán, a már említett, Csécs Teréz által összeállított, Tudományos Gyűjtemény-repertórium a Cselkövi név mögé ezt írta: lásd Kölcsey Ferenc (138. o.). Nos, ez a megerősítés indította el orvostörténészi érdeklődésemet: mi késztette a költő, esszéíró Kölcseyt arra, hogy álnéven az állati magnetizmusról írjon? E kutakodás során ért az igazi meglepetés: Cselkövi/Kölcsey-nek nem ez volt az első írása a mes- merizmusról. A bibliográfiák sem igen tudnak arról, hogy a Cselkövi-közlés tu- lajdonképpen egy újraközlés. Kölcsey az eredeti tanulmányt 1823-ban, csekei visszavonultságában írta Levelek a mesmerismusról címmel. Értekezése 1960-tól könnyen elérhető a Kölcsey összes művei (KFÖM) I. kötetében, a 977–996. old- alakon.
     Talán csak véletlen egybeesés, hogy Kölcsey ezt az értekezését abban az évben – 1823-ban – vetette papírra, amikor megírta legismertebb, leggyakrabban szavalt és énekelt művét, a Hymnust. Az indítékok után nyomozva találtam rá egy Kölcsey által, Pozsonyból, 1833. március 20-án írt önéletrajzi levélre. A levél címzettje Szemere Pál (1785–1861) író, nyelvújító – a többször említett Tudományos Gyűjtemény egyik alapítója –, Kölcsey barátja. Ebben a levélben Kölcsey így ír az ominózus évekről:
     „1818–1823. Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala... Ennyi hasznát vettem azon egynehány néma esztendőnek, s ezek alatt kaptam meg a románc tónusát is. Ezen epochában jöttél egyszer Csekébe, s láttad dalaim elsőit, s láttad a Vanitatum elejét; mi a sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutánna veszteségit az emberi élet nevetséges pará- nyiságához és mulandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel tekinthette. Ezen érzésnek, mit ez utolsó szavak nagyon csonkán fejeznek ki, nyomait láthatod sok akkori verseimben.”
     Nos ezen néma esztendők alatt született meg a Levelek a mesmerizmusról. Látható, hogy tíz év múlva Kölcsey meg sem említi idézett levelében (igaz, nem említi a Himnuszt sem). Valamit azért Levelei kezdetén elárul indítékaiból, hogy tudatlan versöntőként miért szárnyal a természet titkai közé: „...te vársz tőlem tudósításokat a mesmerizmusról...”
     Kölcsey így mutatja be a mesmerizmus atyját: „Mesmer Antal, Helvétiának [értsd: Svájcnak] fia, igen szegény sorsban jött Bécsbe, s ott az orvosi tudományt több évekig tanulván, doktori süveget kapott, mint praktikus letelepedett, s gazdag házasság által jó állapotba tette magát. Ifjúságának stúdiumai a misztikusok valának, s már 1776-ban a doktori lépcsőre hágtával a planétáknak az emberi testre munkálásáról értekezett... Véleménye szerint kell lenni bizonyos az egész természeten keresztülfolyó szubsztanciának, mely az embert az egésszel s az égitestekkel öszveköti; ezen szubsztanciát a mi hazánkfia Hell Maximilián által a magnetizmusra vezettetvén, kezdett a beteg tagokon mesterséges mágneseket bizonyos direkciókban [irányokban] húzogatni, majd a szenvedő részeket mágneseivel tartós öszveköttetésbe hozta, s a kezdet szerencsés kimenetellel koronáztatott. Mesmer tudósította a világot kúráiról, s Hellet állította fel mint tanút. De ez lerázta magáról a tanúságot, s a dolog pörré vált... [de végül] a két barát megengesztelődék...”
     Teljes egészében idéztem Kölcsey Mesmer biográfiáját, amely egyike volt a magyar nyelven olvasható első Mesmer-életrajzoknak. A tudománytörténetben jártas olvasónak feltűnhet a Hell Miksa név, és jogosan teheti fel a kérdést: milyen kapcsolat fűzte a 18. század jeles csillagászát, a selmecbányai születésű Maximilián Hellt (1720–1792) – vagy ahogy mi, magyarok ismerjük, Hell Miksát – Mesmerhez, az orvoshoz? Azt a Hellt, akinek érdemei közül tudománytörténészeink is (Ozogány Ernő, Lacza Tihamér) főleg a Vénusz bolygó Nap előtt elvonulásának megfigyelését emelik ki (lásd: Ozogány Hell, a „pokoli” jó csillagász című tanulmányát, Új Szó, 2010. május l9.)
     Hellnek orvostörténetileg is fontos szerepére a, mágnesesség gyógyító hatásának felismerésére Vida Mária orvostörténész hívta fel a figyelmet a Hell halálának 180. évfordulója alkalmából megjelent írásában (Orvosi Hetilap 1972, 44. sz.). Vida megerősíti Kölcsey adatait: valóban Hell hívta fel Mesmer figyelmét a mágnespatkók gyógyító hatására, ugyanakkor ő volt az, aki elsőként tiltakozott e gyógymód, a mesmerizmus egyre misztikusabb irányba tolódása ellen. Vida úttörő jellegű tanulmánya után a tudománytörténész ifj. Bartha Lajos már Hellt a mágneses gyógyászat egyik megalapítójának tekinti (Bartha: Hell Miksa orvosi nézetei és működése, Orvosi Hetilap, 1976, 46. szám).
     Visszatérve Kölcsey Mesmer életrajzához: az életrajz után 12 pont következik, amely talán arra utal, hogy Kölcsey leveléből valami kimaradhatott. A levél ugyanis így folytatódik: „A tudomány tartományának egy tüneménye sem volt a mi napjainkban, ami nagyobb figyelmet vont volna magára: mint a mesmerismus. Ezeren voltak, kik azt... fogadták... ezeren voltak, kik kárhoztatták...”
     Kölcsey nem törekedett Mesmer gyógyító babérjaira. A mesmerizmus bibliájának tekinthető Carl A. F. Kluge (1782–1844) több kiadást megért, 612 oldalas könyvét – Versuch einer Darstellung des animalischen Magnetismus, als Heilmittel azaz Kísérlet az állati mágnesesség, mint gyógymód bemutatására – azért tanulmányozta át, hogy költőként és az antikvitás szerelmeseként állást tudjon foglalni a Kluge és társai, a magnetisták által felvetett állítás ügyében. Kluge könyve eredetileg 1811-ben jelent meg – Kölcsey az 1815-ös bécsi kiadását forgatta és hivatkozott ismételten e Kluge-könyvre. (Csupán a teljesség kedvéért: a már említett erdélyi magnetizőr, Gecse Dániel szintén a Kluge-könyvből tanulta meg a magnetizálás alapfogásait.) 

(Az egész cikk olvasható az Opus folyóirat 2024/4-es számában: ITT)

GÄNSZLER BEÁTA

A javasasszony kertje

Csáth Géza – A varázsló kertje című elbeszélése nyomán

Csak úgy hívtak bennünket, hogy a Balla lányok. Legtöbbször legyintettek mellé, mintegy néma jelzésül, hogy bennünket nem kell komolyan venni, mert a legtöbb, amit elmondhatnak rólunk az az, hogy állandóan fecsegünk és nevetünk.
Annak ellenére, hogy testvérek voltunk, nagyon szerettük egymást: kergetőztünk a réten, együtt húztunk vizet a kúton, ha anyánk nagymosást csinált; beszálltunk apánk mellé cipőt pucolni, és segítettük egymást a leckéink megírásában.
A szoros kötelék megmaradt, habár Eszter Münchenbe ment férjhez és nem lett gyereke. Andrea itthon maradt, de távol a szülőfalunktól, egy brutális férj mellett, két gyerekkel. Én nem mozdultam, maradtam, ahova születtem, csendes örömökkel, szüleinket ápolva halálukig. A szülői házat én örököltem.
Eleinte évente többször is találkoztunk, mi, Balla lányok, azután apánk, majd anyánk eltávoztával egyre kevesebbet, talán, ha kétszer egy esztendőben. De sűrűn leveleztünk és telefonoztunk.

Legutóbbi látogatásukkor Eszter megint új autóval jött. Andreát is hozta magával. Azt mondta, meg akarja ünnepelni, hogy Londonban is nyitott egy ügyvédi irodát. Készültem, ahogy illik: húslevessel, rántott hússal és töltött káposztával, de alig-alig ettek a másodikból. A tyúkhúsleves viszont nagyon ízlett mindkettejüknek.
– Anyánkat idézi, bár nem ugyanolyan az íze – sóhajtott Eszter a tányérja felett.
– Ne kívánj lehetetlent – bökte oldalba a húgunk. Andreának összeszűkült a gyomra az állandó stressztől. Miért nem hagyod ott azt az állatot, mérgeskedett Eszter, de egy idő után abbahagyta a bosszankodást meg a tanácsosztást.
Gyerekpezsgőt hűtöttem be, azzal gratuláltunk Eszternek.
– Tudjátok, mire vágyom a legeslegjobban? – nézett ránk, miután befejeztük az ebédet. Érdeklődve figyeltünk. – Egy jó dobostortára és egy sétára a régi jégverem mögötti kis utcában. Nem is tudom, mikor jártunk arra.
– Menjünk sétálni előbb, majd utána eszünk süteményt. Ha belefér az időnkbe – javasolta Andrea.

Eszter csillivilli autóját a ház előtt hagytuk, és gyalog indultunk el. Útközben a testvéreim sorra mutatták, hogy hol, kiknél játszottunk olyan jókat. A házak előtti kispadon ücsörgő öreg nénik és bácsik már alig-alig ismerték meg őket. A fiatalabbak pedig nem is tudták, kik azok a nők, akiknek a társaságában vagyok.
– Le vannak ejtve! – nevetett Eszter.
– Nahát, nahát! – ingatta a fejét Andrea.

Eszter olyan nagy léptekkel haladt, mintha valami életbevágó várna bennünket abban a szűk utcácskában. Már rég elfeledkeztem arról a zsákutcáról, pedig az egykori jégverem mellett majdnem minden héten elmegyek.
– Ebben reménykedtem! – kiáltott fel Eszter, midőn bekanyarodtunk a jégveremhez.
Az aszfaltozott út kövesre és porosra váltott. Talán még a rómaiak hagyták így, ha jártak erre valaha. A jégverem kicsi épülete lelakatolva állt magában. A környezetét felverte a gaz, néhol mellmagasságban.
– Én ezen át nem gázolok! – jelentette ki Andrea. Eszter nem szólt semmit, csak megfogta Andrea karját és magával rántotta. Kissé szorongva, de kíváncsian követtem őket. A nagyra nőtt gazok összezárultak mögöttünk. Mintha egy másik világba léptünk volna.
Megszámoltam, pontosan huszonnyolc lépés után tűnt fel egy düledező léckerítés. A festéket már rég leette róla a nap, a szél meg az eső. Nem nagyon akartam közelebb menni. Andrea is húzódozott, de Eszter hajthatatlan volt. Nem találtunk kaput a kerítésen, ezért, szerencsére, nem kellett bemennünk az udvarba. Valamennyien pipiskedtünk, hátha a kerítés fölött belátunk, de hiába igyekeztünk. Így hát az arcunkat a lécekhez nyomtuk és úgy néztünk befelé.
Elámultam.
A mennyországot képzelem ilyennek. A léckerítés tövében mezei virágok pompáztak, különösen piros pipacsból és kék búzavirágból volt sok. A kert közepe felé, a mogyoróbokrok mögött hatalmas gesztenyefa állt. Tövében árnyékliliomok és páfrányok beszélgettek. A fa törzsére mézillatú, rózsaszín lonc és narancssárga trombitavirág futott fel. A fa mögötti kőfalba apróvirágú vadrózsabokor és balzsamos illatot árasztó jázmin kapaszkodott. A mohával borított köveken a kert vidám kis tollgombócai, a királykák pihegtek. Pintyek, vörösbegyek és csicsörkék csicseregtek, elbódulva a virágok illatától.
– Tudjátok, hogy kik laknak a házban? – ocsúdtam fel ámulatomból Eszter kérdésére.
– Miféle házban? – értetlenkedtem.
– Hát ott, tőled jobbra!
Észre sem vettem, hogy álldogál a kertben egy apró házacska. A nádtetős, öreg, nagyon öreg házikó ablakai olyan alacsonyak voltak, hogy egy kisgyerek is könnyedén ki-beugrálhatott rajtuk. Az osztott, külső bejárati ajtó csukva volt. Valaha zöld színe lehetett. A ház tapasztott faláról jórészt lepergett már a fehér mész. Bent biztosan barátságos szobák várják a lakóit, gondoltam.
– Talán egy anyóka és egy apóka lakik odabent… – igyekeztem a válasszal.
– Dehogyis! – vágott a szavamba Eszter. – A gonosz javasasszony lakik a tanítványaival! Legalább százan nyüzsögnek odabenn: kuruzslók, boszorkányok, bábák. A leggonoszabbak a bábák. Azok, amint kitanulják a mesterségüket, szétszélednek a nagyvilágba és elrabolják a meg nem született gyerekek lelkét, amik a kamrában várakoznak a szabadulásukra. Jól lezárt dunsztosüvegekben, szépen, sorban. De soha-soha nem térhetnek vissza a szüleikhez, hogy azok elsirathassák, meggyászolhassák őket.
Figyeltem a testvéreimet. Eszter szeme összeszűkült, miközben beszélt. Andrea egész testében remegett.
– És tudjátok, min szélednek szét a világba? – folytatta a gyötrésünket Eszter. – Ott, a ház mellett, látjátok azt a hosszú palánkot? No, a mögött egy hatalmas rét van, amin egy ménes legelészik. A fekete, hatalmas, szárnyas lovak időnként nyugtalanul vágtáznak föl és alá. Azokat ülik meg a bábák, és azokon száguldják vagy repülik be a világot ártatlan lelkek után kutatva. Ahol nők sikolyait hallják, ott teremnek és elhozzák az elhalt magzatok lelkét. Vagy csak a gondolatban megfogant gyermekekéit.
Igazán rosszul, nagyon rosszul éreztem magam.
– Én látom, látom! – sikított Andrea félelemtől tágra nyílt szemmel. – Nézzétek, nézzétek! A fehér lovakon meg béklyó van! Lekötözték a szárnyukat is! Nem tudnak futni és repülni! Jaj!
A húgunk a szeme elé kapta a karját, s zokogott, egyre zokogott. Én sem bírtam tovább nézni a palánkot, inkább visszafordultam a kert békésebb része felé.
Meglepve tapasztaltam, hogy a virágok óriásira nőttek. Az ibolya árnyékot vetett a diófára, az óriási orgona hihetetlenül erős, átható illatot árasztott magából, a balzsamos szellő táncolni hívta az estikét, mely csábosan ide-odahajladozott, megajándékozva környezetét finom illatával. Megnőtt a kerti tó is. Termetes békák kuruttyoltak és libányi énekesrigók trilláztak a partján, a felszínén pedig a vaníliasárga és a rózsaszín tavirózsák kitárták méteres virágukat a napfény és a rovarok felé. Csodálatos, csodálatos volt a látvány és az illatorgia. A meseszép tündérkertben figyelmes lettem egy magányos pillangóra. Egy könyv lapjából kelt életre, s szállt virágról virágra. Határozottan keresett valamit. Minden virágkehelybe benézett, belesett a levelek alá, a tó felett körözött, de nem találta meg, ami után kutatott. S míg rótta a köröket, egyre kisebb és kisebb lett. Egy pipitéren állapodott meg; összezárta szárnyait. Minden egyes lehullott, gyémántként szikrázó könnycseppje nyomán lila jácintok növekedtek a földből. Teljesen megigézett a látvány. Észre sem vettem, hogy a pillével együtt sírok.
Nem akartam elszakadni a javasasszony kertjétől, még ha mély bánattal is telt meg a szívem tőle.

– No, itt az ideje annak a sütinek! – szólalt meg hirtelen Eszter. – Menjünk, mert lassan indulnunk kell Andreáékhoz. Agyoncsapja a férje, ha nem érkezünk időben.
A visszafelé vezető utat mindegyikünk csendben tette meg. Az egykori jégveremnél hátra fordultam. Nem árulta el semmi, hogy néhány lépéssel odébb mit rejtenek a bozóttá nőtt gyomok.
Az almás pite nagyon ízlett. Sajnos, leettem magam, amin Eszter hátra dőlve nevetett, majdnem hanyatt esett. Elcsomagoltattam néhány szelet süteményt magamnak, Eszternek és Andrea családjának is, hadd örüljenek a gyerekek.
A testvéreim már nem jöttek be hozzám. Eszter hangosan csapta be az Andrea felőli ajtót az autóján. Andreát béklyóként szögezte az üléshez a biztonsági öv. Légy jó! – kiáltotta ki Eszter a letekert ablakon. Hosszasan integettem utánuk.
Szívesen ettem volna még egy szelet süteményt, de egyre anyám hangja visszhangzott a fülemben: ne légy telhetetlen!

TEMESI FERENC
Grendel, az óriás

Még a Port írtam, amikor rávettek, hogy menjek el Szlovákiába. Utoljára léptem föl mint „fiatal író”. Nem értettem, hogy miért kell ezt nekem megtennem.
Hát azért, hogy találkozzam Grendel Lajossal.
Pesten volt az Európai Kulturális Fórum (1985), és a szlovákok is fel akartak mutatni valamit. Ez volt a szocialista országok fiatal íróinak találkozmánya. Nem volt egy nagy ötlet, annyi szent, és nem azért, mert Kubából meg sem érkeztek az „elvtársak”. A fiatal szlovák, de főleg a cseh „elvtársak”, a magyar Grendelt kivéve, állandóan részegek voltak. Bizonyára én is az lettem volna, ha a mienknél sokkal keményebb diktatúrában kellett volna megpróbálnom szabadnak lenni. A német demokratikus, hozzánk képest kölyök küldötteknek, mi, Lajossal angolul diktáltuk, mit is kéne mondani. Nem volt beszédük, szegényeknek.
Hanem aztán a téglám! Egy Kalocsáról reszlovakizált fiatalember volt, és egy szobában kellett aludnom vele, hogy mindenről jelentést írhasson. A posztmodernről (bizony, bizony!) írott tanulmányom fordításába beletört a bicskája. Ak- kor jöttem rá, hogy az esztétika és a filozófia nyelve fele annyira sincs kidolgozva náluk, mint nálunk. (Miközben mi sem dicsekedhetünk vele, ha mondjuk a némettel vetjük össze.) Segítettem neki. Egyszerűen írjuk körül, mondtam a téglának, ha valamire sehogy sem talált szót.
A beszédem olyan jól sikerült, hogy utána szünetet kellett elrendelni. Mielőtt átadtam volna a szót szlovák hangomnak, üdvözöltem Grendel Lajost, mint „kitűnő magyar írót, a Szlovák Írószövetség tagját”. Megvártam, míg a tégla lefordította. Ismertem Lajos első regényét, az Éleslövészetet, és nagyon szerettem. A szünettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Miközben azért mi is sörözgettünk, csak csöndesen, Lajos fordította, amit rólunk mondtak a körülöttünk levő csehek és szlovákok. Megkérdeztem, akarta-e valaha magyarosítani a nevét. Ööö, te is angol szakos vagy, nem?, mondta, egy kissé elnyújtva a mondat elejét. De, bizony, feleltem. Már elfelejtetted a Beowulfot? Az óangol hőseposz egyik főhőse volt Grendel, a szörny. A fejemhez kaptam: Hát persze. Beowulf kitépte az egyik karod. Ilyen nevű írójuk még az angoloknak sincs. Neked egyszerűen nem szabad megváltoztatni a neved! Gratula. Aztán visszautaztam a regénybe.
Nemsokára kaptam tőle egy levélkét:

„Feri!
Remélem, a házba bejutottál. Nagyon örülök, hogy együtt voltunk három napig, és nézd el savanyú ábrázatomat. Én elég mélabús fickó vagyok. Te viszont bekerültél nálam a legbelső körbe, ahol csak nagyon kevesen, a legjobb barátom és a családom van.

85. febr. 5.

Barátsággal ölel,
Lajos”

Ezt követően többször találkozott a két család is. Volt, hogy a rákoshegyi villánkban laktak, miközben nekünk, első és utolsó feleségem betegsége miatt, Szegeden, kórház közelben kellett lennünk. Bundás és Kormos kutyáim is szerették őket. Grendelt két évre elvitte a politika, de egyetlen sérülés nélkül megúszta. Még a „fiatal csajos” korszakunk is szinte egyszerre köszöntött be. A válogatott novelláit rám bízta szerkesztésre, én a Vezéráldozatot választottam címadónak (1996), nem, tudván, hogy 2000-ben majd megjelenik Királyáldozat című regényem. Szigligeti, vegyes részegeskedéseink során, egyszer volt, hogy Ferko-nak szólított rövid o-val, és szlovákul beszélt hozzám. Olyan részeg voltam, hogy értettem. Valamikor folyékonyan beszéltem oroszul. Azt józanon is tudtam, hogy Lajos is a sztoriban hisz, miként én. A történetben, ami elmondható a világból.
(Nekem fiatalon annyi barátom volt, mint égen a csillag. Ahogy kamaszodván kinyílik az életed, egyre több barátra teszel szert. Csak egyre kevesebbet érnek. Nem tudtam még, hogy barátból hat-hétnél több nem lehet egy életben. Felebarátaimat teljesnek hittem. Hihetetlenül gyorsan tudtam barátságba kerülni valakivel, de a barátságot ápolni se kedvem, se időm nem volt. Az ellenségeimhez hűségesebb voltam.)
Még az ottani nagy átváltozás, a bársonyos forradalom előtt történt, jóval a nyolcvanas évek közepe után, hogy Lajos meghívott, szilveszterezzünk náluk, Pozsonyban.
Megbeszéltük a feleségemmel, hogy vonattal megyünk, már csak azért is, hogy az asszony is kedvére ihasson. Nekem is volt (akkor még) jogosítványom, de autóstoppos halálom óta utáltam vezetni. Az utat végigsakkoztam a fiammal, aki nem értette, miért nem hozhatja magával a horgászfelszerelését.
Pestnél be van állva a Duna?, kérdeztem a gyereket.
Be, mondta az akkor még szőke fiam.
Hát akkor Pozsonyban is jégtáblák borítják a hátát, mert hogy ugyanaz a Duna folyik ott is. Rövid történelmi áttekintést adtam a városról, nem feledkezve meg az országgyűlésekről, koronázásokról.
Hamarosan megláttuk a várost ölelő szőlőhegyeket.
Az állomáson ott várt a barát, s ez bizony meglepő volt, mert nem a megbeszélt vonattal érkeztünk. Akkoriban ugyanis azt tartottam: az egyetlen módja, hogy elérjünk egy vonatot, az, ha lekéssük az előzőt. A pesti papírtrombita-harsogás után Pozsonyban szinte halálos csend volt, semmiféle ünnepi hangulat nem zizegett a levegőben.
Lajoséknál otthon, a Vazovova utcában már ünnepibb volt a hangulat. Mindenki megtalálta a maga játszótársát. És Lajossal, nem sokkal éjfél után megállapítottuk, hogy az irodalomnál nincs leleményesebb egyszemélyes kommunikáció. Prae vagy poszt – mindketten a cselekményes prózában hittünk.
Micsoda irodalmiatlan felfogás, mondá Karinthy, hogy Szegedre utazni nem olyan nagy dolog, mint Zanzibárba utazni. Útinapló szempontjából teljesen mindegy, tettem hozzá.
Lajos bólogatott.
Nincs értelme körülhajózni a földet, hogy megszámoljuk, hány macska van Zanzibárban.
Másnap sétát tettünk az óvárosban a régi magyar nemesek palotái között. Nem ittam még egy gyógysört sem. Grendel, aki a Beowul an, ebben a Kr. u. 700-1000 között keletkezett angolszász elbeszélő költeményben szereplő rémisztő névrokonával szemben, alapvetően csöndes, nyugodt lélek volt, a délutáni vonatra tett fel bennünket. Az utolsó kocsiba szálltunk, ahol egy fülkében csupa öreg kalauz ült. Megmutattuk a jegyünket meg a helyjegyünket, és az egyik kalauz elmagyarázta, hogy a mi helyünk egészen a vonat elején van.
Ez a véletlen aztán szerepet játszott a történetben, már ha a véletlen szó nem lenne istenkáromlás. Akinek kis szerencséje van, annak nagy szerencséje van.
Az egész vonaton még egy pár utazott rajtunk kívül. Ki az a marha, aki szilveszter másnapján útra kél, ahelyett, hogy sörökkel kúrálná magát.
Hogy barátra leljünk, be kell hunyni az egyik szemünket; hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt, mondtam a feleségemnek. Az asszony nem értett az egészből semmit, de hisz nem is ő beszélt Lajossal egy fél éjszakán át. Sárkány „elvtársat”, a Madách Kiadó igazgatóját, például humorral szedtük szét darabokra, hogy aztán elfelejtsük összerakni.
És akkor belépett a fülkébe a kalauz. Kicsi volt, fürge tekintetű, és „ázva” beszélte a magyart, mint a felvidékiek nagy része. Átadtam neki a jegyeket, és a tájat figyeltem. Egyszer csak megszólalt a kalauz.
Kérem a jágyáket, mondta.
De már odaadtam, mondtam, és arra gondoltam, hogy a kalauzban még mindig a szilveszteri nyomás dolgozik.
Én nám káptam semmiféle jágyet, mondta a kalauz, és kinyitotta a füzetét, a táskáját.
Ember, ne szórakozzon velünk.
De mondom, hogy nám kaptam jágyet!
Maga részegnek néz, vagy bolondnak, mondtam. Biztosítom: egyik sem vagyok.
Én meg Rodolfó nám vagyok, felelte a kalauz. És kezdte kitölteni a büntetési blankettát.
Magát nagyon híressé fogom tenni, és még játékvasútra sem szállhat fel, mondtam. Ilyet még a Balkánon se láttam.
Mágát le fogom szállíttatni a rendőrökkel a hátáron. Má éjszáká nám fog otthon aludni.
A fiam elpityeredett. Néztem ezt a kis senkiházit, aki így megríkatott egy gyereket. A feleségem gyorsan előkapta a fényképezőgépet, és csinált egy képet a pályát tévesztett bűvészről.
Most pedig elmegyek a kalauzok fülkéjébe, akik látták a jegyünket, mondta, és félretolta a kalauzt. Elment hátra.
Papa, odanézz, ott a földön a jegyünk!, kiáltott fel a gyerek. Rodolfó kiejtette, s már el is tűnt.
Az utazás bölcsebbé, de boldogtalanabbá is tesz, mondtam a feleségemnek, amikor az asszony visszaért.
Az élethez elsősorban szerencse kell. Az egyik szerencsét Lajosnál Karol Wlachovskýnak hívták. A (cseh)szlovák kulturális intézet vezetője volt Pesten, és egymás után fordította Lajos könyveit szlovákra. Mégpedig azért, hogy a szlovák íróknak mutassa: így is lehet. Lajos egyszer csak nagyon híres lett odahaza. Karcsiról (így hívtuk egymás közt Wlachovskýt) elég annyit mondanom, hogy a kegyetlenül kettévágott magyar irodalom képviselői már csak az intézetben adott fogadásokon találkoztak. E. P. is T. F.-fel. Ilyenkor Karcsi mindig megjegyezte, hogy a bor lakiteleki. Úgy tettünk, mintha elhinnénk. De megittuk.
2010-ben – már hét éve volt, hogy Makovecz Imre fölvett –, Kováts Flórián, az MMA egyesületi titkára, Kecske utcai létezésünk szervezője, mindenese, mondjuk ki, lelke, egy alkalommal megkérdezte tőlem:
Te kinek adnád a fél állampolgárságod, persze elméletben? Akkoriban az átlagosnál is erősebben kezdték szorongatni határ elrekesztette véreinket. Ez volt a válaszunk.
Nagyot nyeltem, mert határon túli író ismerősöm volt egy pár. Ismered Grendel Lajost?
Már amennyire egy barát ismerheti a másikat, mondtam.
Jaj, de jó. Hívd meg közénk.
És én meghívtam. Lajos igent mondott, pedig akkor egy másik íróakadémia tiszteletbeli tagja is volt már. És 2012-ben az MMA rendes tagja lett. Olyan rendes, hogy amikor tehette, még tagozati ülésekre is eljárt. Amikor felvidéki körútra mentünk az akadémia irodalmi tagozatával, szülővárosát, Lévát ő maga mutatta meg csak nekem. A házukat, a templomot, az iskolát. Eszembe jutott az ő története 1968-ból, amikor a kisvárost magyar csapatok szállták meg, erőteljes szovjet felkérésre. Ő bement a városparancsnokhoz, és elmondta neki, milyen vágyak ébredeznek a szívekben, a városházán lengedező magyar zászló láttán. Azt hiszik, megint visszacsatolás lesz. Mindketten tudjuk, hogy nem így van. Hogy hívják magát? Kérdezte a tiszt. Most le kéne csukatnom, de ha a fenekén marad, míg itt vagyunk, és nem lázít, békén hagyom.
Amikor 2010-ben föltámadtam megint egy életmentő műtéttel, nem olvastam az általa írt A modern magyar irodalom történetét, de azt tudtam, hogy ő az egyik óriása. A moszkvai agyvérzést túlélte, és bal kézzel is remek könyveket írt. Aztán 71-ik életévében váratlanul előre ment, és magával vitt belőlem egy darabot, amit csak ketten ismertünk igazán. A barát olyan, mint felhős éjjelen a csillag. Nem látod, de tudhatod, hogy ott van. A párhuzamos akkor lesz újra teljes, ha majd követem nemzedékünk egyik legfontosabb íróját. Nincs az már olyan nagyon messze. Addig ellenségeim sutyorgását elnyomja halott barátaim csöndje.

NAGY ERIKA
A pokol bugyra (részlet)

A cigarettázó nő (Vinohradská ulice 13., Kurz Auguszta albérlete.) Forrás: Fortepan / Lőrinczi Ákos

Függőségben élek, nem tagadom. Egy „sehonnai, bitang ember” vagyok, aki évente többször is megfogadom, hogy leszokom a káros szenvedélyemről. Most is ez van, és szánalommal nézek saját magamra, mert ordibál velem a lelkiismeretem: minek van a kezedben most is az a büdös bagó, ha le akarsz róla szokni? Ez az utolsó. Most tényleg. Soha többet nikotin, krákogás. Majd én megmutatom! Tisztában vagyok azzal, hogy idegbeteg leszek, hogy szenvedni fogok, de véghez fogom vinni! Majd cukrot szopogatok, vagy kérődző állat módjára rágózom pótcselekvésként, mert, ugye, mindenki tudja, szükséges a pótcselekvés, és így nem lesznek traumatikus élményeim. Legalábbis remélem. Bár eddig is ezt tettem, mikor semlegesíteni akartam a nikotin ízét a számban. Sebaj, akkor most többet rágcsálok. Legfeljebb felszedek pár kilót. Megéri, nem? Jöjjön, aminek jönnie kell! Holnap azzal kezdem a napot, hogy nem gyújtok rá. Esküszöm! Pedig egy jó kis cigarettázás alatt minden a helyére kerül. Könnyedén. Ezt semmi nem pótolja. Mit beszélek?! Ez nem igaz, kell, hogy pótolja valami!

Hajnali fél ötkor, amikor felébredtem, még nem volt semmi baj. Na, de hét órakor már kezdett úrrá lenni rajtam a hiszti. Ebben az időpontban minden reggel rutinszerűen kimentem a teraszra, és átadtam magam az élvezeteknek, duplán, kávéval. De most nem teszem. Ki fogom bírni!

Két óra elteltével nem tudok mit kezdeni a kezemmel. Valami hiányzik belőle. Hiába, nagy úr a pszichés beidegződés. Dobolni kezdek az ujjaimmal. Idegesítő. Fel tudnám magam pofozni, mert saját magamat hozom olyan helyzetbe, amely felemészt. Az agyamban érzem a ritmust, egyre erősebben. Mint egy zombi ülök a gép előtt, és képtelen vagyok normálisan dolgozni, borúsan látok mindent. Olyan vagyok, mint egy élő dinamit, amely bármelyik percben robbanhat. Ez maga a pokol!

Éhség tört rám, és nem, most nem a kulináris élvezetekre gondolok! Nikotinéhség lett úrrá rajtam. De nem adom fel. Nem engedem, hogy az a szürke gyilkos füst tovább mérgezzen! Rágót veszek a számba, és olyan hévvel rágom, mint egy kérődző tehén. Majd azt veszem észre, hogy az izomláz kezd elhatalmasodni az állkapcsomban, és kattog, mint akinek ki van kopva a fogaskereke. Szemétbe vele! A táskámban kotorászom, kezembe akad egy tábla csoki, majszolni kezdem. Nem jó, túl édes. Sebaj, van más! Sós mogyoró, azt szeretem. Harminc másodpercig, mert egy darab a fogaim közé ágyazta be

magát. Piszkálni kezdem a nyelvemmel. Egészen addig, amíg hólyagot nem érzek a nyelvem hegyén. Megőrülök! Meddig lehet ezt ép ésszel kibírni?

Ebéd után már csorogni kezdett a nyálam egy szál cigiért. Mit egy szálért?! Egy slukkal is beértem volna, hogy csökkenjen az egyre jobban elhatalmasodó feszültségem. Undok voltam és kibírhatatlan, mindenkinek beszóltam, mindenkit megsértettem. Ki ez a nő? Ez nem én vagyok! Járkálok, undorító löttyöket iszom. Pótcselekmény.

Megjelent az Opus 2023/5-ös számában.

PÓDA ERZSÉBET

A sziget (részlet)

Amikor először megláttam a szigeten, nem tudtam, hova bújjak előle. Az a hülye vigyor a fején annyira idegesített, hogy sosem tudtam a szemébe nézni. Hát most az a helyzet, amin oly sokszor vihogtunk régen a lányokkal, amikor olyan srácról beszéltünk, akivel soha nem jártunk volna – ha egy lakatlan szigeten ő lenne az egyetlen férfi, akkor sem kellene.

*
Mit mondjak? A szigeten ő az egyetlen férfi. Na és én az egyetlen nő, de ez semmin sem változtat! Azaz az érzéseimen iránta. Egyszerűen nem bírom látni! Éppen az a típusú férfi, akivel soha nem randiztam volna! Soha! Csakhogy itt vagyunk ketten, a franc sem érti, hogyan történhetett, de ez van!

*
A sziget aprócska, épp mint egy nagyobb kert. Az egyik végében én építettem egy viskót. Építettem? Összetákoltam. Néhanapján szétfújja egy-egy erősebb szél, de újra összerakom. Olyankor idejön, és ajánlkozik. Ha akarom, készít nekem egyet fából. Ilyenkor úgy nézek rá, hogy jobbnak látja eliszkolni. Átmegy a túloldalra, ahol ott hivalkodik a szépen faragott faágakból felrakott házikója. Fejét lógatva nekifog ásni, kapálni vagy gyomlálni. Neki persze szépen ápolt kiskertje van. Nekem néhanapján sikerül egy kisebb halat fognom, azt sütöm meg, de ízetlen vacak lesz belőle. Csakhogy nincs más, ezen élek.

Megjelent az Opus 2023/5-ös számában.

Profán Provokáció 2.2.
Tárgy: VálasztáS(OKK)

Szervusz, Kornél!

Hogy vagy? Nekem brutális ébredésem volt, az éjjelt szerkesztőnőmnél töltöttem, és képzeld, józan maradtam most is, pedig nagy késztetésem volt berúgni, de oly istenesen. Ezek a nyomorult pokolmacskák egész éjjel vernyákoltak, komolyan mondom, ebben a lakásban csak éjjel érdemes élni, pont, mint a ragadozók. Úgy hiányzik, Kornél… úgy hiányzik az éjjeli életem.
Mint tudod, egy ideje már „jó kislány” vagyok. (Szerk. megj: micsoda blaszfémia, azért megjegyezném, hogy tévedés ne essék, kedves olvasó, Lilith-tel nappal sem lehet könnyen bírni) Fogalmam sincs, meddig tart még, minden pillanatot az utolsónak érzem, szinte látom, hogy elpattannak az acéllánc szemei, amellyel fogva tartom magam. Iszom a kávét, és írok neked. Ez van most, csak a jelenre figyelj, Lilith, csak a jelenre figyelj. A középső macska, egy nagy Main Coon keverék épp tüzel, a hordozó kosarába van zárva, mert nem viselkedik. A tévében, abban a bűnös trubadúr ládában pedig egy csatornán nonstop hírek mennek szlovákul. Valamiért arra lettem kárhoztatva, hogy ezt nézzem. A választások a téma. Mondd, Kornél… Eljössz? Látod értelmét? Köztársasági elnököt választunk, ’jézusmárja’! Egyik oldalon ott a radikális és kevésbé (amúgy pont olyan idegesítően) radikális jobboldal, a sok fél téglával mellbebaszós nemzeti identitás, a másik banda meg a gazdasági elit félmaffiájának a krémje, ökonómiai szekták vezetői, svindlis bogarak.
Képzeld, nemrég hallgattam a katolikus középkorú elit beszélgetését ebben a témában. Onnan tudtam meg, hogy lemondott a Dodi, és már valami Mistríkre KELL szavazni. KELL, érted?! Kell, savazni, nehogy gondolkodjá’, még megárt… oszt azt se tudta a lelkem, hogy ki fia, mi fia az, pláne nem azt, hogy keresztény demokrata. Azt se tudja, hogy ő maga az, bazki. Nem rohantam falnak, nem én, nem ugrottam ki menet közben az autóból, nem szóltam én egy rossz szót sem. Csendben voltam, olyan bús, fekete csendben, ami az utóbbi időben szokásaim közé tartozik.
Ó, uram, csak a szavazatok el ne vesszenek, igaz? Összesen 2 nő jelöltette magát, az egyik szóra sem méltó, a másik, nos, a másik meg gyenge karakter még, de legalább igyekszik. Értékelem. Igaz, sok helyen téma az, hogy neki nem fasz van a lába között. Kitalálhatod, milyen berkekben téma ez… 2019-ben, kérem szépen! Anyaországi minta alapján – az asszonynak a konyhába’ a helye, mi? Undorító. Szeretettel várom ezen férfiak jelentkezését egy kis András-keresztes vezeklésre hímsovinizmusuk megbocsátásáért.
Mindegy, én a Nők mellett teszem le a voksom, punci ártalom, vagy mi féle, ez biztos, a feminizmus ördögtől való dolog, úgyis. Egyszer már eltávolítottak egy női elnököt, kchm.
Most nem született sehol kis elefánt. A macskák már bújnak és dorombolnak.
(Szerk. megj.: igazán idilli, ahogy egy kupac cica egy helyen ejtőzik)
Elég finoman csepegtetem a politikát, Szívhuszárom?

Csókol:

Vadkeleti Boszorkányod

(Szerkesztette: Tóth Viktória, több nőt a politikába jelszóval)

Tóth Viktória

Random Riposzt 2.2 – avagy: a Savat Okádó Könyvzabáló Këcskepárt kiáltványa

Drága, egyetlen Lilith – értsd: Te, rohadék!

Te aztán nem érted, mi az, hogy NEM dobjuk bele a kománkat egyből a mély vízbe, mi?! A finoman, fokozatosan alliteráló párosa nálad annyit jelent, hogy ’csak keményen, ne kíméld’?! Azt hittem, én kis naiv, hogy a közéleti kurkászásunkat nem a legmélyebb ganyéval fogjuk kezdeni. Erre ez?!
Még a szerkesztőnőmet is magamra haragítottam miattad! Átjött hozzám, én meg a kedves kis provokációd miatt folytatott kutakodásom eredményén háborogva nekiálltam elpanaszolni neki a helyzetemet. Én csak megértést akartam, no! Egy picike érzelemáramoltatás miatt (Szerk. megj.: Kb. egyórányi meddő nyavalygás.), teljesen átment HP-ba és ez alatt most nem házi pálinkát értek. ’Nem bírsz az energiáddal, Kornél? Akkor pucolj ablakot!’
Csíp a kezem a forró Jaros víz meg az Okena gyilkos párosától, így még dühösebb vagyok. Elborul az agyam a világ hülyeségétől. Szavazás… Demokrácia…
Nem tudok egyetérteni az elnökválasztással, ezzel az egész komédiával, 3 nyomós oknál fogva:
1, Ebben az országban korhoz kötik a szavazati jogot, ami nonszensz! Abszurd, hogy megvezethető birkák tömege dönt a böllérekről! A fegyvertartási engedélyhez komoly pszichoteszt kell, de egy állam fejéhez simán odatehetik a pisztolyt a sötét agyúak, hisz ikszelni bárki tud 18 év felett, nem?! És még a gondolkodó kevesek is olyan elvek mentén válogatnak, hogy lehidalok! Még te is, baszki! Ha pinája van, megfelel?!
2, Hogy a francba lehet az, hogy 15000 aláírással már jelölt lehetsz? Annyit, ha elszánt vagy, egy forgalmas helyen való sétafikálás közben összeszedsz egy hét alatt. Nem is beszélve a kocsmák népéről. Egyenes arányban áll a hazafias öntudat és a vérben keringő alkohol szintje.
3, Majdnem leköptem a frissen felmosott padlót (’mindig felmosunk ablakmosás után, Kornél!’), amikor megtudtam, hogy 40 évesnél vénebb vezetőket kell választani. Ezt kell csinálni, e?! Megcsapja az embert a halál szele, belecsúszik a legfrusztráltabb korcsoportba, erre mi a megoldás? Kihalt a valódi tűz, elsorvadt az idealizmus, de tennél valami menci nagy dolgot? Mi a teendő? VEZESS BENNÜNKET!!! Klimaxkommandó, az kell nekünk! Hol az individualizmus?! Hol a nagyság? Kor- meg önimidzselés, meg jómódúság? Az kell?! Tapasztalat… no, persze. Tapasztalom, hogy felháborít ez a rendszer, és távolmaradásommal tüntetek.
Na, nem… a jelöltek újságbéli portréi vizes kupacban végezték a kukában. Ablakfényesítésre talán jók voltak.
A vérnyomásom felpörgött, az ablakaim patyolatok, és gúnyból adtam a címet, de komolyan foglalkoztat a Savat Okádó Könyvzabáló Këcskepárt gondolata. Az se nagyobb marhaság, mint az idei választás.

Tisztelettel vegyes haraggal ölel:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš Kornélia.

Rózsa Réka
e_black-naplók
(részletek)

november 4.

reggel négykor
már világos van

Szét vagyok ütve. A tejfehér ködben úszik mellettem két fej. Röhögnek. Az egyik cigit ad, a másik meggyújtja, köhögök.
Lassan ringat a hinta. Hol belebukok a ködbe és megmártózom a fehérségben, hol megmutatom magam.
A dereka köré fonom a lábam. A másik hátulról nyakamba liheg. Megpróbálom lerázni. Belerúgok. Kezembe nyom egy üveget. Iszok. Már megnyugodtam.
Miért is ne?
Nincs mit vesztenem, mert sosem volt semmim.
Csak én hittem azt, hogy volt.
Elkábítottam magam.
Csak kicsit másképp, mint ahogy most teszem – éppen azzal, ami jön: az élvezet, a múló kéj, a gyönyör, a szenvedély amatőr mása, gyenge, szétmaszatolt utánzatok.
Primitív vágyfokozás.
Mert kielégülés nincsen.

egy óra múlva…

A fehér köd a motelablak előtt terpeszkedik, a parkolóig ér, aztán besűrűsödik, eltakarja az országutat.
Én füstkarikákat eregetek az ágy közepén, széttárt lábbal. Bundában és napszemüvegben.
A boldogság az, amikor az ember megtanulja elviselni a boldogtalanságot, mondta anyám.
Állandó szállóigeként lebegett ez a mondat a romos ház meszelt falai közt, hogy belekapaszkodhassunk, mikor apámra rátört a dühroham, és pusztított maga körül mindent és mindenkit.
Szóval, mondhatnám azt is, hogy boldog kis család voltunk.
Kitüntetéssel végeztünk volna egy boldogtalanság-elviselési versenyen.
Csak találgathattuk, ki bírja tovább.

Már nem tudom, hol vagyok.
Az egész úgy kezdődött, hogy csukott szemmel ráböktem a térképre.
Aztán szép lassan elvesztem.
Elkóboroltam, eggyé váltam az úttal; célom már rég nincsen.
Pont annyim van, hogy túléljem, míg jön a következő adag.
Addig viszont mindent beleadok, éjjelenként szétlövöm az agyam, annyi szert beszedek, amennyit csak bírok, lehúzok egy üveg whiskyt, kokó, fű, majd vad szex valakivel, akárkivel, a lokál mögötti sötét sikátorban…
Mit mondjak?
Imádom az életem.

Valaki kopog…

Később…

Megerőszakoltak.
Én közben lebegtem.
Üres vagyok. Óvatosan beléptem a belső csendbe.
Amikor semmit sem érez az ember.
Se nem fél, se nem szégyelli magát.
Csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok, és nem avatkozik bele semmibe.
Én sem szólok. Minek?
Megerőszakolhat harmadszor is, csak kapjak valamit cserébe.
Mellesleg, én egyikben sem hiszek.
Sem a boldogságban, sem a boldogtalanságban.
Ha bemocskolódom, az én mocskom majd átragad másokra.
És még csak igyekeznem sem kell túlságosan…
Csak motelszobákban henteregni széles ágyakon, kétes helyek körül cikázni, az országút mellett bámészkodni mélabúsan, bambán, a bundámban és a napszemüvegemben… Majd csak jön valaki, akinél van anyag, vagy egy kis pénz.
Szívesen áruba bocsátom magam.
Engem megvehet.
Egy ilyen üzlettel, úgy gondolom, én csak nyerhetek.
A csávó szemébe röhögök, miután elélvez, és én megkaptam az adagom.
Ha erre behúz egyet, rohadt egy érzés, de kibírom.
Rávigyorgok, forró vért érzek a számban.
Ilyenkor néha megesik, hogy aztán addig vernek, míg el nem ájulok.
Sosem tudhatom, hogy másnap felébredek-e.
Az élet izgalma.
Sosem tudhatjuk, mi lesz, mit várhatunk az életnek nevezett pokoljárástól. Nem tudjuk magunkat előre felkészíteni valójában semmire sem.
A tapasztalás gyönyöre elől nincs menekvés.
S bár felkészültnek érezzük magunkat, tudjuk jól, hogy mindig érhet meglepetés. Akkor hát minek és mire kéne annyit készülni…? Azért, hogy a végén önmagunk patetikus, megkeseredett karikatúráivá váljunk?…
Szóval, miért kéne, hogy érdekeljen, ha valaki magáévá tesz, ha valaki belém hatol, vagy ha valaki bánt, megver, leköp, megvet, belém rúg?
A test meggyógyítja magát, ha nem, akkor meg megdöglök, na és akkor mi van?

november 5.

Estefelé

Nekem már nincs mitől tartanom.
Lemondtam arról, hogy véleményt alkossak, vagy hogy bármit is akarjak. Hogy üres célokat állítsak magam elé és megküzdjek az élettel, azért, hogy csak egy pillanatra is azt hihessem, jobb vagyok, mint mások.
Régen ráfagyott arcomra az utolsó ráerőltetett vigyor.
Nem bízok senkiben, és nem ajánlom senkinek, hogy bennem bízzon.
Hamarosan jön Svéd. Alig várom a következő adagom.
Kipróbáltam mindent, míg megtaláltam a kedvenc drogom.

A pokolba vezető út a legtisztább.
Svéd a dílerem. Azzal áltatja magát, hogy buddhista.
A szemébe röhögök… de csak miután megkaptam az adagom.
Jó mélyre szúrom.
Nem veszíthetek.
Rohadt egy érzés.
A legkeservesebb kín és a legélvezetesebb gyönyör.

november 7.

Minden nap 17 óra

Összetört Álmok Klubja.
Ezt a nevet adtam annak a lidércektől hemzsegő lokálnak, ahol minden este megiszok egy whiskyt.
A saját kis szeméttelepem, az én gyehennám.
Valami, ami végre csak az enyém.
Nekem szól, számomra alkottatott.

Leszállok vörös, pállott falai közé, melyek egyetlen érintésemre meginognak, akár egy elhasználódott, rongyos spanyolfal.
A levegőben komótosan úszkáló füstcsíkok alattomos, összedolgozó tolvajkezekként szövődnek egymásba, majd tekerednek a bukott, torz fejű alakok erjedő teste köré.

Kegyes infernóm tornácától csak két lépcső választ el.
Az egyiket enyhülésnek, a másikat üdvösségnek hívom.
Viccből… – tudnod kell ugyanis, hogy folyékonyan hazudok.
Az elsőn feltépődött a padlószőnyeg sarka.
Belebotlok, s egy pillanatra én is kettéhasadok.
Egyik énem megkapaszkodik, tenyerem a mocskos korláthoz tapad, a másik pedig hagyja, hogy szabadeséssel a szőnyegbe bukjak, hogy a plüss szálai töviskoszorúként fonják körbe homlokom.

A bőrömből kiáramló fürdőzés utáni forró gőz a fertő minden szegletébe behatol. A sátánfajzatok azonnal megérzik.
A bárnál italozó hüllőszemű férfi pódiumhoz ragadt szemgolyói közül az egyik megmozdul, és rám néz.
Csettint a pincérnek. A patás vértelen, párát lihegő szája elvetemült vigyorrá torzul, szeme fehérjébe, mint egy szétfolyó tintafolt, feketeség ömlik. A férfi elé helyezi az italokat.

Az anyag ilyenkor kezd igazán hatni – amikor belépek.
Lassan a most már puhának érzékelt szőnyegbe süppedek, a plüss megcsiklandozza talpam, orgazmikus érzés lövell testembe, egy arasznyit megemelkedek, és apró felhőkön lépkedve a hüllőszeműhöz érek.
Beérek, mire megérkezem.

Megrázom a fejem, hogy a hajamból szerteszálló, édes méreg cseppjeit rápermetezzem a cowboykalapot viselő fazonra.

Rücskös, lapátszerű nyelvével megnyalja bajuszát – a percek órákká nyúlnak… mint az ízét vesztett, kifakult rózsaszín rágógumi, amit az ujjam köré csavarva húzogatok… fetrengek az érzéki, izgató kínban, s bár rendesen nem iszom tequilát, ma este kivételt teszek.

Iszunk, nyelvét a számba dugja, körbejárja, felfedezi a rejtekhelyet, végigtapogatja apró fogaimat, melyek felszakítják a nyelvén duzzadó hólyagokat, kegyetlen rosszindulattá keseredett reményvesztettség csordul ki belőlük, felfordul a gyomrom, viszolygok, de ahelyett, hogy menekülnék, még erősebben belekapaszkodok.

A pódium steril fényébe egy aszott, szúnyogtestű, keskenyképű, leborotvált, majd visszarajzolt szemöldökű, kiégett madárijesztő piszkít bele.
Arcán mély és kemény, hamuszín kráterek.
Áll, és élettelenül bámul maga elé, míg pupilláit szeméből örökre ki nem radírozza a vakító fény.
Nagy sokára megmozdulnak összeszáradt ajkai.
Beszélni akar, de torkán akad a hang.
A reflektor magas, sípoló hangja – egy konstans, agydermesztő visítás. Hirtelen szűnik meg, mintha elvágták volna a vezetéket, ami összeköti a szívet az aggyal.
Az öregasszony vérszegény ajkain egyszerre tódul ki az összes moslék, amit mindeddig magában hordozott.
Élete sara.
A hallgatóság gyér és közönyös.
Valaki bekiált.
– Fogd be, büdös kurva!

A golyós némber szemei idegbajosan merednek a távolba.
– Feltápászkodtam, vettem egy forró zuhanyt, lekapartam arcomról a száraz pattanásokat, feltéptem gennyes sebeimet, melyekből vulkánszerűen tört fel a vér, a kezemre néztem, sűrű, fekete olaj csillogott az ujjbegyeken, mi ez, talán már a vérem is fekete?!
Kiszállok! Na, most fogok kiszállni, legyen már vége, mert megőrülök! Ki akarok szállni.

Csakhogy aztán jött az a rohadt patkány, a hasamra mászott, hogy apró, éles körmeivel a bőrömbe kapaszkodva rágjon lyukat a gyomromon, hogy belém jusson, hogy hozzám férkőzzön, hogy felfalja mindazt, ami még megmaradt…, hogy újra otthona legyek,
bennem élősködjön,
hogy melengessem,
hogy ismét vég nélkül, irgalmatlanul szívja ki belőlem az életet, az utolsó leheletig, amivel még újrakezdhettem volna, meg akarta mutatni, hogy ki itt az úr, hogy ki ural, hát ő az úr, hát ő ural, mert belém fojtja a bánatot, rám erőlteti a megkönnyebbülést, kokó, hernyó, amfetamin, kristály, Xanax, vodka, meg a szemét, a patkányszar, amit az utca sarkán söpört be, nem messze onnan, ahol fél órával ezelőtt egy kisfiút baszott…!
A kurva lihegve, fáradtan zuhan le a pódiumról, és szétveri a fejét.
Ott fekszik mozdulatlanul két asztal és néhány szutykos, penészes lábujj között, arca lassan a szőnyegbe süpped,
a vérfolt glóriába úszik szét feje köré.
Senkit nem érdekel a szúnyog-nő, még most sem, véres glóriájával feje körül, kifordult, csápszerű végtagjaival, a száraz kráterekkel sivár arcán.
Rá se hederítnek, sem együttérzés, sem megvetés, csak egyszerű, hétköznapi közöny.
Talán holnap… talán majd holnap valaki veszi a fáradságot, hogy eltakarítsa a saját magát felemésztő, azonnal rothadásnak induló tetemet.
Vagy holnapután…
Az én testem is kihűlt, a hulla hőmérsékletét nyomban átveszem.
Hát mit gondol magáról ez a fekete vérű, mocskos szajha?
Talán azt hiszi, hogy a saját nevetséges döntései által beszerzett szánalmas tapasztalatok feljogosítják őt arra, hogy kábult részegségben élete kínjait másokra okádja?
Megalázóan nagy mondanivalók, röhejesen bölcs üzenetek.
Ilyen vagyok én is, mint ez az ocsmány, koszos, alkoholista némber. Ott állok a pódium közepén, a fehér reflektorfény halotti lepelként fedi arcom, megreccsen alattam a deszka, mire hirtelen minden idegszálam megfeszül, és én halálra rémülök.

A cowboykalapos férfi megszorítja a kezem, mire én vastag ujjait a farmernadrágom hajlatába akasztom.
Megmozdítom az ujjam, észreveszem, hogy magamba kapaszkodtam…
…Kövér, húsos kezembe rejtettem a gyűrűt, amit nagy erőfeszítéssel, és sok szappan segítségével sikerült lehúznom, de szorításának nyoma még mindig ott vöröslik ujjamon.
Nedves haja finom ajka szegletébe tapad.

Megfogja a kezem, és farmernadrágja hajlatába akasztja.
Csak ki ne pottyanjon mellzsebemből a gyűrű, amikor majd feszes testére hajlok, mert akkor a lába közül kell majd kihalásznom.

Hány éves lehet? Kinézetre fiatal, bőre üde, pirospozsgás… Forró pára lengi körbe.
Mihelyst belépett, tudtam, hogy odaadná magát nekem. Feltétel nélkül, szőröstül-bőröstül, átélve minden egyes pillanatát a velem szembeni kiszolgáltatottságnak.
A kis kurva.
Ezt akarja, hogy kiszolgáltatott legyen, hogy újra és újra bebizonyítsa magának, hogy nem ér semmit.

A tequila kész pazarlás, ő a nélkül is szívesen áruba bocsátja magát.

Viszont amikor megbotlott a feltépődött padlószőnyegben, és halálra rémült, azt hittem, hogy ez a fénylő bőrű, sima arcú nő lesz az, aki, ha esés közben elkapom, talán majd engem is megment.

Végül sikerült megtartania az egyensúlyát.
Amikor hozzám lépett, hosszan a szemébe néztem, és próbáltam megfejteni a rejtvényt, mely e végtelen szürkeség mélyén lapul, de nem találtam ezekben a szemekben semmit, semmit abból, amit én keresek. Akkor már tudtam, hogy ez az egész nem rólam szól… Mégis lehúztam a gyűrűt.
Amikor az első tequila után édes nyelvét a számba dugta, megadtam magam, és nem gondoltam többé arra, miért ennyire üresek és kábák ezek a színtelen szemek…

Nem tetszik, ahogy rám néz.
Mindennap ugyanitt, ugyanígy ragadok bele az idő szertefoszló pókhálójába, minden nap 17 óra. Eldugják a gyűrűt, és mert nem tudnak megfejteni, azt hiszik, belém szerettek. Nem tudják mire vélni a seszínű hártyát, amit szemeim acélkékje fölé növesztettem, hogy megvédjem magam.
Hogy háborúba menet, törzsi táncot járva, hamucsíkokat húzzak az arcomra, és a farmernadrágom hajlatába akaszthassam a kövér ujjakat.
Minden nap 17 óra.
Ázottra whiskyzem magam, a pódiumra tántorgok, és agyongyakorolt, kínos repertoáromból előhúzok egy undorító, szívszorító jelenetet. A végén lezuhanok, és az asztal sarkába verem a fejem. A sötétből rám csillan egy gonosz vigyor.
Az a büdös kis kurva.
Elvérzek.
Minden nap 17 óra.
Talán holnap… talán majd holnap eltakarít valaki.
Vagy holnapután…

A testem kihűl, a hulla hőmérsékletét nyomban átveszem.

november 12.

Egy országút melletti parkoló két kamionnal.

Már négy napja figyelem őket a szobám ablakából.
A parkolóőr néhány hónapja eltűnt, elnyelte a köd, nyoma veszett, így most helyette én őrzöm álmukat.
Nagylelkűen, ingyen és bérmentve.
Valamire várnak, lefogadom, hogy anyagra Mexikóból.
Tudom, hogy megy ez, az útvonalakat ismerem, nemegyszer utaztam már szállítóval.
Amikor csak lehetett, megloptam.

Aztán míg el nem fogyott a pénz és az anyag – általában néhány hónap leforgása alatt, persze néha elég volt egy-két nap –, fényesre sikált fekete Limuzinnal, vasalt ingű, fehér kesztyűs sofőrrel jártam az országot.
Révészem, Kharón és én csónakáztunk kicsit a Sztüxön.
Betörtük a pazar, fekete ladikot.

Mindenem megvolt, amit megkívántam.
A szert eladtam, szétadtam, megosztottam.
Mindenkinek annyit, amennyit akart, ők pedig annyit fizettek, amennyit jónak láttak.
Ha úgy gondoltam, több lé kell, többet kértem.
Vagy adtak, vagy nem.
Igazából, nekem már akkor is mindegy volt.

Menő biznisz, mindenkinek annyit adni, amennyit kér, a lelkedért cserébe.
Persze a pénz sosem érdekelt igazán, ezért hamar el is fogyott.

Mindig kitaláltam valamit, hogy jól éljek, hogy
valahogy,
akárhogy,
mindegy, hogy, de túléljek…
…nem riadtam vissza attól sem, ha épp le kellett szopnom valakit azért, hogy meglegyen az adag.

Élni már nem akarok, de a túlélés megfelel.
Örök harcban állok az ismeretlennel, miközben mindennap százszor meghalok.
Nem érzek magam iránt megvetést, sem sajnálatot, épp ellenkezőleg, mélységesen tisztelem magamat azért, amit csinálok.
A szenvedés az egyetlen igazi élvezet.
A fegyverem, amivel térdre kényszeríthetek bárkit.
A fegyverem, amivel térdre kényszeríthetem magam.

Tesztelem az életet. Benyúlok legmocskosabb szegleteibe, bekukkantok a penészes falak mögé, beugrok egy-két whiskyre a pokolba.
Jéggel, hogy jobban csússzon.
Nincs mit szégyellnem, az én világomban minden csak egyetlen cél: a szer érdekében történik.
Enyhülésre vágyom, ezért bárkinek odadobom magam, aki megkíván.
Pénzt kérni nem szoktam, mégis adnak.
A kamionsofőrök kiváltképp hálásak egy-egy hosszú út után. Kegyes, önzetlen megváltó vagyok.
Kiegészítjük egymást.
Viszont ezekkel itt nem tudok mit kezdeni.
Már az első napon megkörnyékeztem mindkettőjüket, cigarettát kértem, teli szájjal röhögtem, kigomboltam a bundám és megigazítottam a napszemüvegem. Hirtelen szörnyű, kibírhatatlan forróság öntött el, azonnal vetkőzni kezdtem, majd beültem melléjük a büdös, zokni szagú, sörpárlatoktól terhes, nyirkos vezetőfülkébe.
Ott ültem félmeztelenül, lábammal az ágyékukat masszírozva…
Elutasítottak.
Mindketten.

november 13.

Valakire várnak.
Másképp már rég tovább mentek volna. Általában két napig pihennek.
Valami nincs rendben.
Mi a baj? Miért nem kellek?
Meg akarnak kapni, de az utolsó pillanatban valami mégis visszatartja őket.

Ki utasítaná vissza a kisstílű és nevetséges ígéretektől mentes testiséget, a buja szenvedélyt, a szenvtelen, nyers erotikát?
Hát miért kéne meglenni nélküle?

Mert retteg.
Fél, hogy valamit elveszít.
Talán megzsarolták szegény fószert, hogy ha megszegi ígéretét, hazudik, vagy lopna, kinyírják a családját, vagy levágják a farkát.

Ha nem jön meg hamarosan az áru, amire – elképzelésem szerint – várnak, és velük együtt én is, megveszek.

Ha hirtelen hiánycikk lesz az, amire mindennap szükségünk van, hogy átszervezzük részecskéinket, hogy túléljünk ebben a kibaszott, világnak nevezett, éles fénnyel bevilágított kórteremben, ahol brutális kísérleteket végeznek rajtunk, a szer által biztosított hamis komfort nélkül kell elszenvednünk a különféle válogatott kínokat, melyekkel be akarnak törni minket az Élet doktorai.
Zúzottkőként egymáshoz csikorduló fogakkal és összeszorított ököllel kell kibírni mindaddig, míg meg nem jön az új áru.

Létezik más választás?
Hol a kiút ebből a hátborzongató, vöröslámpás, kísértetekkel és kurvákkal teli labirintusból?
Az egyik megoldás behelyettesíteni az anyagot valami mással…
…valakivel.
A férfiak könnyű prédák, mert az önbecsülésük nulla.
Még csak nem is titkolják, hogy testük vágyainak, primitív, ősi ösztöneiknek engedelmeskednek.
Bekéredzkednek.
Mindig is erre hagyatkoztam, amikor elfogyott a kedvenc drogom.
A szemükben ugyanúgy felcsillant a kéj utáni vágy, mint az enyémben, amikor egymásra néztünk…

Nem tudom, mi okozhatta a két kamionsofőr nyugtalanító szorongását, mit jelenthettek az ideggyengeségről árulkodó, szaggatott mozdulatsorok, vagy a kitágult pupillákban a gusztustalan epekedést felváltó undok borzadály elém táruló rémképei…

Talán én sem vagyok már a régi.
Talán velem van a baj.
Talán én vagyok paranoiás.

Pedig jól nézek ki, törődök a testemmel, hiszen az egyik pénzforrásom, ha épp úgy akarom, ha épp szembe hugyozok a sorssal, amikor emelem a téteket a pókerasztalnál, ahol rajtam kívül csak két játékos ül: az Élet és a Halál.

Nem félek semmitől.
Mitől kéne tartanom?
Én már rég meghaltam, elpárologtam, nem létezem.
Egy veszett kóbor kutya az országút szélén, aki csak magának csahol. Azt csinálok, amit akarok, amihez épp kedvem van. Csak ezt a két férfit nem tudom megkapni, ugyanis minden próbálkozásom, még a legmocskosabb is, kudarcba fullad. A kínos feszengés helyett most kétkedő iszony és páni félelem tenyerel borostás arcukba.

Ez felzaklat.
Végre, hosszú idő után, történik valami.
Valamit érzek.
Mélyről jön, poklom legmélyebb bugyraiból tör fel, sár és vér keveréke, kínpadok nyögéseinek visszhangja, csak ki kell várni, míg ideér.
Lassan ellep a sötétség, keserűség árad szét testemben, és mikor mérge bekebelezi agyam utolsó ép sejtét is, vége.
Elborul az elmém.
A testem velejéig romlik.
A lelkem meg közben tiszta.
Ezért nem érzek sem gyászt, sem lelkiismeret-furdalást, amikor megszabadulok a két férfitól.

Szopás.

november 17.

Úton, kora reggel

Félrehajtom a vastag bársonyfüggönyt, a bíborszínű anyagból porszemek szállnak felém, hogy aztán csillogva mártózzanak meg a reggel tejszínű ködében felsejlő fénypocsolyákban.

Zsaruk.
Az hiszitek, megijedek tőletek?
Nem félek, ha rendőröket látok. Akkor sem, ha esetleg nincs nálam pénz, hogy a farzsebükbe nyomjam, de még akkor sem, ha épp nemrég vágtam el két kamionsofőr torkát.
Van más fegyverem. A vonzerőm és a kisugárzásom.
Kiérzik, mint a vadállatok, hogy kiválóan játszom a préda szerepét, hogy velem bármit megtehetnek, én élvezni fogom.
Szívós, odaadó, lojális társ vagyok.
Olyan, aki látszólag nem titkol semmit, mégis ezernyi talány lengi körbe. Ahogy halad, úgy sűrűsödik köddé körülötte a levegő.
Megfoghatatlan.
Ez tetszik nekik.

…

Végleg kizártam az életemből mindent, ami felesleges.

Lehúztam a süllyesztőbe az összes embert, akit ismertem, darabokra téptem az utolsó, macskakaparással teleírt naplólapot.

Miután átléptem a határt, elégettem az útlevelem, és sosem néztem vissza abba az irányba, ahonnan jöttem.
A múltat lenyeltem, mint a keserű pirulát.
Gyomorfekélyt kaptam tőle.
Szerencsére Amerikában könnyen beszerezhető az anyag.
Tudtam, hogy a fájások hamarosan alábbhagynak.

…

Hogy mikor undorodtam meg az emberektől?
Mikor határoztam el, hogy végleg lemondok arról, hogy velük bármi közösbe bocsátkozzak? Évekig tartó, súlyos merengés vagy egy rossz élmény szülte hirtelen elhatározás eredménye?
Ki tudja…
Nem tudom meghatározni, mikor is történt pontosan, és arra sem emlékszem, mikor jöttem a kontinensre, s bár eltettem a repülőjegyet, miután megérkeztem, minden erőmet arra összpontosítottam, hogy kiverjem a fejemből előző életem, ugyanúgy, mint az újrakezdés napját, mert olyan, hogy előző, már nincs.
Csak ez az egy van.
Magam alkottam.
A saját szabályaim szerint.
Mindmáig számban érzem förtelmes, émelyítő utóízét annak a gyomorforgató érzésnek, amivel távoztam.
Szánalmas, elcseszett kis figurák keserítették meg mindennapjaimat, éles, fekete körmeikkel belém kapaszkodtak, és nem eresztettek, míg ki nem szívták belőlem az utolsó csepp reményt, hogy egyszer talán jobb lesz.
Egy ideig megragadtam minden alkalmat, hogy őszintén átadjam magam az embereknek, hogy megmutassam magam… feltártam előttük gyermeki lelkesedésem, meztelenre vetkőztem, anélkül, hogy felszólítottak volna…
Most is szó nélkül meztelenre vetkőzöm, ha úgy adódik, ha pénz kell, de a lelkem lefagyott, és távolra szegődött tőlem, a mélybe, becsúsztattam egy fekete résbe, melyet lidércek és rémálmok őriznek. Ott biztonságban van, azt hiszem.
Kiürítettem magam.
Régen fontos volt számomra a rend, a tisztaság, ügyeltem mindenre, ami körbevesz, hogy gömbölyű, kényelmes és makulátlan legyen.
Most akár az árokba is befekszem.
Nem egy büdös hajléktalan szeszszagú kabátja volt már menedékem.
Persze, azért előnyben részesítem a poros kis motelszobákat, hetvenes évekbeli berendezéssel, kidudorodó képernyőjű tévékkel, melyeket képes vagyok napokig bámulni; a benne eszeveszetten ugrabugráló, szófosó barmok átmossák az agyam, aztán kicsavarják, alaposan, magas fordulatszámon; az emberi hülyeség már nem bosszant úgy, mint régen. Persze, mindenkit nem lehetett csak úgy, egy gombnyomással kikapcsolni, mint ezeket a kajánul vigyorgó majmokat itt, a domború képernyőn…
Végeznem kellett velük.
De először végeznem kellett magammal.
Hogy milyen voltam előtte?
Egy olyan ember, nő, aki mosolyogni tudott akkor is, ha éppen üvöltenie kellett…
Aztán végre, hosszú idő után üvöltöttem egy nagyot.
Egyszerre csak átszakadtak a gátak.
A felszabadult energia elárasztott, úgy hittem, mindent megtehetek, amit csak akarok, következmények nélkül.
A következményeket nem kell vállalnom, mert egy senki vagyok.

Most rágyújtok egy cigire a poros országúton, és kibököm a hüvelykujjam.
Másik kezemmel csípőmre támaszkodok, és várom a kapást.
Porcsíkot hagyva maga után megáll az első kocsi.
Egy mustárszínű Chrysler két fehér csíkkal az oldalán, kifújom a füstöt, és a vörös bőrülésbe huppanok.

– Szia!
Szuvas fogaival rám vigyorog egy hófehér, napszemüveges arc.

Rózsa Réka

Profán Provokáció 2.1.
Tárgy: Elkerülendő kérdések…
(Szerkesztői megjegyzés: hülyeség!)

Szervusz Szívhuszárom!

Hogy vagy, kedvesem? Mesélj nekem valami megnyugtató mesét, olyat, amiben Mi ketten megváltottuk a világot, mint megannyi lázas hajnalon tervezgettük… Szeretsz még mesélni?
Kornél, annyi rossz történik a Világban, és ezt nem csak a depresszió mondatja velem, tényleg nem. A sötétséget, ami mindenemet átitatja, visszafogják a gyógyszerek. Úgy érzem magam, mint egy fekete párduc, akit pórázra raktak és odakötöztek egy fához. Bár most meglepő módon nem dühöngök, csendesen várakozom, hogy ki merészkedik még egyszer közel. Ám visszatérve, majdnem arra vetemedtem, hogy személyes leveleimbe belecsepegtessem a közélet szennyét.
Tudom, drágám, megrögzött luddita vagy, de talán Te is látod, hogy mi folyik. Nem tudom, mit gondoljak igazán… Kérdezem hát elsősorban, tegyek fel kérdéseket neked? Rángassalak bele ebbe? Vagy őrizzelek meg, és csak a lelkem iszapját csöpögtessem neked így, ebben a formában?!
Gyalázat, a gyalázat sok formájával találkozom, mióta újra emberek közé megyek néha napján. Én?! Én, Kornél… aki örömmel vetette bele magát a tömegek közepébe, aki utat nyitott és embereket kényszerített térdre… én lettem antiszociális, és ennek sok köze van a gyalázkodáshoz. Sok mindennek hívtak már, sok szitokszó repült már a fejemhez, voltam én már kurva, ribanc… sőt, az örömlányok minden formája, voltam én már pokolbéli démon, eredendő született gonosz, még a saját vérem szájából is, voltam én hazugnak kikiáltva, holott az én szám zengette a leghangosabban az igazságot, voltam én dilettáns, csak azért, mert máshogy képzeltem el az utat, ami a célhoz vezet, voltam utált és őrült rebellis konzervatívok között, mert nem a küszöb alatt folytam be, hanem berúgtam az ajtót a gondolataimmal. Sőt, voltam gőgös liba is százszor, megjegyzem főként a 60-as IQ-val rendelkezők között. Ám a legújabb szitokszó, amit legtöbbször a fejemhez vágnak, ha nyilvános témához szólok hozzá, az az, hogy Én bizony egy büdös ballibsi vagyok. Érted ezt? Nonszensz…. Büdös balliberálisok vagyunk, ennek fokozása a nyomorult kommunista. Pofám leszakad, komolyan mondom, és most nem csöpög dühtől a hangom, mert az állam le van zuhanva. (Szerk. megj.: kchm, marxista) Miért? Miért van ez? Hát nem látják… a történelem ismétli önmagát. Magamra vetem az első követ, mert emlékszem arra, amit egyszer mondtál. „Lilith, Te a liberalizmus eszméjét diktatórikus eszközökkel tartatnád be.” Tudom, ezért kötök a nyelvemre csomót mindig, mikor megszólalni akarok ilyen témákban. De nem bírok elmenni a tömény hülyeség mellett, mert fojtogat a bűze.
Kérdezem hát: Beszéljünk közéletről? Elbírjuk majd ezt is? A szerkesztőnőm lélekereje ébredezni kezd és többször politizál, mint kellene. A racionális énem szintén zúgolódik, de a rejtett idealistám még a kérdések feltételében sem biztos.
Így hát átengedem neked a döntést. (Szerk. megj.: ilyet is ritkán hallunk)
Várom válaszod.

Csóközön,

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, aki igyekszik kirángatni az elefántcsonttoronyból Lilithet)

Tóth Viktória

Random riposzt 2.1
Az elefántcsonttoronynak is lehetnek ablakai, avagy Zoli, bánatos verebek és Sandokan

Kedves Lilith!

Kívánságod számomra parancs: Hol volt, hol nem volt, valahol a Felvidéken s annak tág értelemben vett határzónáiban volt egy ifjú legény. Boldog volt a maga furaságával a kis életében, de aztán jött… a szarfolyam. Váratlanul meghalt a legény otthonául szolgáló kis világ királynője, így hősünknek nem volt maradása. Kereste, görcsös idealizmussal kutatta a jót, a bájost, a kedveset a világban, míg bele nem zakkant. Tündérek helyett kopasz sárkányok, házi tűzhely melege helyett nemtörődömség ostorcsattogása jutott a hátának. Kérdések helyett szidalmak, ölelések helyett lélekölések lettek a jussa. Vándorolt hát, hibát hibára halmozott, felesleges csatákba bocsátkozott és szenvedett testileg és lelkileg egyaránt. De!
A legény egy nap elszegődött egy aprócska okos boszorkány mellé, aki megmutatta neki, hogy akármennyire elgyötört is az ifjú, nem értéktelen és lehet még belőle valami… Beköltöztette a legényt az elefántcsonttorony 2. legmagasabban álló emeletére, (mert a legfelsőn már a démoni Lilith lakott), és azt mondta: ’Alkoss, ne csak magad fölött nyüszíts, s így nem gyilkolod a fényt s a derűt’.
Eddig, Lilith, odáig jutottam, hogy kezdem elhinni, hogy nem vagyok akkora égetni való, sorsrontó, alpári kurafi, mint amilyennek láttam magam. Néha, olykor-olykor vannak pillanataim, amikor rám kacsint a remény, hogy lehet még jó nekem. Kockáztassam ezt? Tényleg itt az ideje annak, hogy a külső világ sunyi fojtógránátjai ellen védő zsalut levegyem az ablakomról? Pánikolgassak azon, hogy hova jut ez a korcs világ, ha fapados influencernek állunk pont mi? A démon és a legény egy kávé mellett új tervet eszel ki? Wtf?! What a twist!!!
Nem szoktam híreket olvasni, de most vasvellával kifeszítettem a szemeimet. Laptop, nyiss nekem tért! Nevettem egy sort azon, hogy H. Zoli posh-posh-posh, szülinaposh volt a napokban. A Vízöntők a legfaszábbak, nem hiába! Aztán sírtam Tandorin. Mind meghalunk, de remélem sapkában temették. Nem álltam le. Még mindig könnyes szemmel szörnyülködtem, hogy Kabir Bedi volt a pesti állatkertben én meg későn értesültem róla! Pedig miatta vagyok mindmáig kalózfétises!
Bombák, gulyásfesztivál, delegációk… olyan rapid a változás.
Lilith és Kornél nem adja fel! Belemegyek a játékba. Nyugodtan vess fel közéleti témákat, de fenntartom a jogot, hogy néha 19. századi mintafeleség módjára hátradőlve a karosszékben, sejtelmesen mosolyogjak, amíg te dühöngsz. Így megfelel?
Várja válaszod

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

Ui.: Ha játékunk eme új dimenziójától nem leszek búskomor (vagy a szokottnál nem fokozottabban), akkor olykor-olykor én is felvetek pár témát. Milllyen naggyvonalú vagyok, huhh.

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš_Kornélia

Profán provokáció 2.0
Avagy fagyhalál, flegma angyalok és Pom-Pom

Kedves Lilith!

Pár hete eljött 2019, meg a tél. Hóval, faggyal, csúszásveszéllyel… meg velem.
Tudom, meglep, hogy újra írok neked. Én magam sem gondoltam, hogy valaha visszatérek még ehhez a szokásomhoz. A sértett fél szerepébe helyezkedve azzal indokolhatnám némaságomat, hogy: „Nem csoda, hogy megvontam tőled nemes személyemet, hisz’ Te se írtál, lusta, haragvó ringyó, hát honnan kéne tudnom, szeretnéd-e?! Kéne még a libikóka? He?!” A megalázkodó csicskajelölt helyzetében térden állva könyörögnék, hogy ne haragudj, töredelmesen megkövetlek a durvaságomért és fogadj vissza barátságod hűs kebelére, de ennél konokabb vagyok, tudod jól. Szóval, csak annyit kérdezek: Játszik egy kis kutakodó keringő Kornél komáddal?
Ja, és van egy realitásban gyökeredző, a félreértésekre, félreértelmezésekre és heves csetepatékra fittyet hányó ok, aminek folytán nagy esélye volt annak, hogy elkopunk egymás mellől, kedvesem. Ez az ok vitt rá, hogy újra felvegyem Veled a kapcsolatot, mivel kis híján nem volt ki írjon Neked, Lilith. Annyi ideje készülök fejben a saját halálomra, olyan régóta incselgek már az elmúlás sötét angyalával, hogy amikor a valóság mezején markolt tökön az a szárnyas izé, csak pislogtam, mint kisegér a lisztben.
A szerkesztőmmel balesetünk volt. Nem volt hoppáré-haccacáré. Supp, és megvolt. Semmi fékcsikorgás meg lassított jelenet, semmi költői virtuskodás, csak csúszás, pördülés, zuttyanás. (Úgy hangzik ez, mint valami idézet egy kezdő jégtáncos naplójából). Csak ültem és pihegtem, mint szűz úrilány a bordélyban. Szerintem térbe fagyasztó ’ilyennincs’ érzetemmel ücsörögtem volna jó darabig az anyósülésen az autóban, a hóesésben, az árokban, halandóságom kiélesedett tudatában, de szerkesztőm átment hajcsárba.
Most az autó szervizben, én meg kissé magam alatt vagyok. A gyors állapotellenőrzés, az intézkedés, a biztonságba jutás sürgető feladatának teljesítése után rájöttem, hogy csak egy korlát, egy fa vagy egy rosszkor arrafelé száguldó autó kellett volna, hogy most ne legyek… Ne legyünk! Jóságos Nyugat szellemei, mit kezdtem volna a szerkesztőm nélkül?! Nem is tudom, mi lett volna rosszabb: elpusztulni vagy temetni.
Pár napja volt a szülinapom-pom-pom is, mintha nem lenne elég a kín. (Punk-punk-punk… egy napon születtünk a szerkesztőmmel, csak ő öregebb három évvel… trollolololó). Volna egy kívánságom, mert rövid az élet, kevés a fóka és sok a sötét hülyeség a világban: újra! Újra! Játsszunk megint! Ki tudja, meddig lehet még.
Szeretettel csókol:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

(Szerkesztette kissé összetörve: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš_Kornélia

Random Riposzt 2.0
A szívbajt hozod rám, pedig az alapból is megvan

Kornél!

Ne ijesztgessetek engem, oly gyönge a szívem mostanában, nem akarlak elveszíteni téged is. Tudod, hogy nem így néz ki, ha igazán haragszom, „örök harag, míg a kutya meg nem harap” stílusban. Mindegy, ezt már kitakarítottam. Túlléphetünk rajta.
Egész jó verseim születtek haragomban, szóval produktívvá tesz az is, ha felbaszol. (Szerkesztői megjegyzés: Lilith az utóbbi időben még többet káromkodik.)
Vigyázz magadra, kérlek! A kurva utászok mi a retkes nyavajának vannak? Le se baszom az autót. Te és Ti legyetek rendben. Kedvem lenne beültetni téged egy orosz tankba, ahányszor télen kocsikázni akarsz. Más törjön össze… Ah. Csapongok.
Ne haragudj rám, nem jó időszakomban vagyok én sem. Ez az évkezdés semmilyen új energiával nem ajándékozott meg, hordozom még a múlt ősz fáradalmait. Sok minden fáj és most nem csak lelkileg, amolyan költősen, mert könnyen vádolhatnának, te lírikus vagy, neked fájni kell. Évek óta először voltam józan ennyi ideig, előjöttek a nyavalyáim, és rá kellett jönnöm, nem hazudhatom magamnak tovább, hogy tökéletes vagyok.
Kornélom, úgy néz ki, mindent a szívemre vettem, szó szerint. A belső nyomás lassan felszakít, még ez a rohadt állóvíz is, amit mások pihenésnek mernek nevezni.
Nem tudom, mi legyen…
Ha égek, fáradt vagyok. Ha fekszem, fáradt vagyok. Egyedül a Te gondolatod késztet mosolygásra. Ne merészeld elvenni magad tőlem, érted? Ne merészelj itt hagyni… „mert az éj sötét, és tele van iszonyattal”.
Hálás vagyok neked, hogy megszülettél, és még egy évet az életem része voltál. Örülj ennek a nemes napon… és ne nevess a nemes kifejezésen, még szarkasztikus horkanást se hallasz.
Olyan zavarodott vagyok, de mire leszáll az est, bekapok két Xanaxot, és legalább az agyam lenyugszik kissé.
Írj, kérlek, maradj velem, maradj meg Nekem.
Erőtlenül csókol,

Lilithed

(Szerkesztette: Tóth Viktória, akinek nehéz dolga van)

Tóth Viktória

Óda egy Adydas márkájú tyeplákihoz… Hozzád, teee…!

Lomboš_Kornélia

(Szerkesztői cím: Amikor Kornél agya felforr, kihűl, felforr, majd cselekszik és nem fogad el tanácsot)

Drága Lilith!

Azt ficseregte nekem egy okos kis madár, asszem, fakopáncsnak mondhatnám, mert a fejem sajog bele, hogy többé nem folytatjuk a levelezésünket. Közölte velem, hogy a szerkesztőnőd döntésének ’hála’, ezentúl már nem érkeznek random riposztok a profán provokációimra, és Te sem vagy hajlandó húzni az idegeimet verbális vernyákolásaiddal. Be szeretnéd szüntetni a közös életfejtegetéseinket? Nem akarsz velem játszani? Tényleg igaz, hogy ennyi volt? Lerázol? Engem?
Ami a leggonoszabb ebben az egészben, hogy még arra sem méltattál, Te immár fokozottan méltatlan úrnő, hogy TE szólj nekem arról, hogy elméd szemetes kosarába hajítottál engem… Minket! Fájt volna elegáns, írásos irodalmi üzenettel lezárni a kavargó maratonunkat vagy igaz, fájón prózai módon, de a korrektség nevében felvenni azt a kwa telefont?! Annyiszor hívtalak, Te meg a szerkesztőmet használod madárpostának?!
Kedvem lenne sajnálkozni, könnyes szemmel értetlenkedni azon, hogy akkor ez most (legalábbis ahogy én látom) azt jelenti, hogy Neked ez az egész annyit jelentett, mint amit a vér egy használt tisztasági betétben: fájt és kellemetlen volt, de ha őszinteséggel tekintünk rá, akkor természetes és megtisztító, megkönnyebbülést ajándékozó hatással rendelkezett, ám minden erénye ellenére, megőrizni nem érdemes. Felgöngyöltél és kukába vetettél engem?! Jó! Rendben!
A baj csak az, hogy én még nem végeztem. Nem teszem le a Te ’fennséges’ kény-kedvedre a lantot, ribanc! Őszinte leszek, hisz’ kapcsolatunk virágzásakor is az voltam, akkor most, ahogy párosunk sajgón rozsdásodik (rozsdarózsákká rothadunk), miért lennék hamis? Én már elveszítettem egy fontos nőt, már kikopott az életem meséjéből. Kékítő lett a tintája az ég vizében. Megtörtem az elillanásától, sajogtam, tipródtam sokat, de Te már nem teszel padlóra. Feldolgozlak. Eldöntöttem. Kiszívom a mérgedet a sebből, amit a büszkeségemen és énképemen ejtettél. Neked írom e dalt, neked énekelek talán még sokáig, de mindegyik szívrágcsáló szövegemmel egyre kevesebb fájsszal telíted a szívemet. Majd meglátod, te céda!
Szégyelld magad! Bántottál… Bántasz, de már nem sokáig. Hősszerelmes trubadúr énem elsorvadt (a szívhuszár drámai köpenylendítéssel el).
Tanult udvariasság szülte tisztelettel üdvözöl kidobott, megunt játékod:

Fenyvesi Kornél

Ui.:
Elbocsátó (nem túl szép üzenet)

Kiszámolni – matekban sosem voltam jó –,
Hányszor, hány alkalommal tört beléd a fogam, nem tudom.
Szilánkjaiból csillám lett a szemhéjadon. Ropogós már a mosolyom,
Reccsenő vigyorral mondom:
Ki vagy rúgva, ribanc!

Sámán voltam, dobolós,
Szívhuszár, csillagpalástban loholós.
Nem adom kölcsön a…
köpenyem! Fagyj meg!
A szívedhez éppen illenek a csapok.
Csak egyszer mondom: Takarodj! (Eddig még számolni is tudok).

Mennyi mindenem szólt hozzád: kezem, nyelvem, tollam (mindkettő).
Elfogadó nőalak voltál, feketeözvegy! Cseppfolyóssá tettél egy öleléssel és zabáltál, elnyeltél.
Fogadtál a kastélyodban, de ’otthon’ sose voltál.
Szivárogtál, szűrődtél az életmesémbe: fertőző árny, te!
El sem hiszem, hogy mennyi lehetőséget láttam beléd, témák ragyogását egy Joliemosolyú semmilényben.
Becsapás vagy, korcs műmese!
A nyakadon, már nyakörv feszül, asszonyom!
Túlmetaforizált csipkéidet szaggatom.
Szimbolikád vörös talpú, műbőr topánját taposom. Illúzióöltések szakadnak
És mi marad? Önimidzselésed és suttogott féligazságok púdere alatt csak te magad!
És ez olyan kevés… sajnállak… unalmas… még profánnak is gyenge. Tapasztalnod ezt maga lehet a rettenet.

Én nem vagyok ép, sose állítottam. Meglehet, kevés vagyok,
De most már tudom, hogy naiv balgaszaur is voltam, mert elhittem, hogy ’énkevés’ meg ’tekevés’ az ’éppelég’ lehet.
Tévedtem, hát ég veled!

Hervadt kóró leszel te is egyszer,
De akkor már hiába csörögsz, nem veszem fel!
Kóbor Grimbuszként tőled is el, mindig el, de most nem magamba veszek, L.!
Kínrímekben írok imát hozzád, hogy -ozzalak!
Csillagkapocsba szövetkeztünk
De miattad szétfesledtünk. Döglődő galambpár a betonon.
Klisét köpök neked,
De mint máskor, maj’ lenyeled.
Egymás tükre voltunk mi
Héjj, a párosunk réme dupla-démoncunami,
De most már sóhajtok:
Tudd meg, nem fogsz hiányozni!
(Szerk. megj.: még mindig szarul tudsz hazudni…)

(Szerkesztette és Kornél viharában fejcsóválva mossa kezeit: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász.)

Tóth Viktória

RE: Önjelölt juhászkorcs, utánzatnak lírahányadék!

Az elviselés tudománya (Szerk. megj.: képtelen folyószöveget írni a kisasszony)

posvány ez
ragadós iszap
a feladás édes-mézes
gyönyöre egy pillanatig
átjár
legalább vége van, igaz?
húgysav marja a bőrt
a test bár nehezen
de feláll
lehajtja fejét
ajkáról ugyanaz csöpög
remeg a tüdő
és remegve nyúlik a kéz
a magasba
még életben vagyok

Halálos énekkel köszön a juhász, mit ittál Gyuluska?!

Minden este, mikor ágyamban feküdtél,
a halállal ismerkedtél,
Kétségbeesésed elsuhogott felettünk,
kettős szárnyú: amit el akartál, eltemettük,
majd eltakarítottam a szarod.
Emlékezz: hazudtad, hogy magad mögött akarod
tudni az árnyakat, de hímkurva vagy,
sóvárogtad az életet, whisky ízű zamatom
nyeled, hát nem volt elég?

Sötét utcán gyakran jártál velem,
fogni vágytad kezem,
térdelni borús én felhőtlen ég alatt,
de nem szerelemből, ó nem
védelmet vágytál, utat,
amin helyetted sétálok.
Kicsi fiú, olyan, mint Te, sok van a temetőben,
a világban is akad,
sok az ágyamban, sok még fölöttem.
S bennem is van, több mint a haragod
Egyedül hagylak végleg,
egyszerű vagy, engedd el a vacakod.

Gyalázat

pont ennyire vagy képes
távozó káromkodó kocsis
senkiházi
tudod te, miért vagy egyedül?
érzed még a hajnal sós csipáját
ott ért, ahol akartad
a szigeten, ahol te lész a lakatos
fenséges és szemérmes bánatomban
beteg búmat, örök tüzem
örülj, hogy érezhetted
még élt egykor
a galambpár a betonon
derengett néha elcsitult agyában
s az egyik, a vérmesebb
ÉN
elhajtotta a fejed felett a semmi és minden ködét
kinyílt a csipád
nem hagyhatsz el
már rég elengedtem a kezed

(Szerkesztette: Tóth Viktória, aki talán csak annyit fűzne hozzá, hogy halványlila posványos gőze sincs, mi ennek a két marhának a baja, de ezen a ponton fel is adja, nem szól bele, de nem ám, mert Lilith haragjától, amit főként bánat táplál, nem sok veszélyesebb van ezen a világon, igaz nem hangos, de épp ezért az, ami.)

Profán Provokáció 12.

Tóth Viktória

Szervusz Kornél!

Újfent távolról, sőt, nagyon mélyről írok neked, és csakis neked, mert bizony drágám, a szerkesztőnőmön és rajtad kívül nem vagyok hajlandó mással beszélni. Igaz, ő sem valami üdítő társaság! (Szerk. megj.: héj! ne légy picsa)
Ragaszkodott hozzá, bármennyire is elleneztem, hogy újra munkába álljon, szerkeszti, másolja és elküldi leveleimet. Mindketten erős Nő látszatát keltjük így az év végi mámorra készülve. Ingerült és frusztrált vagyok. Absztinenciát vállaltam vele, felebaráti szeretetből, szinte mindenben. Hetek óta nem iszom, igaz, bármennyire is undorító az idő, az esőben is kisurranok elszívni abból az édes amerikai dohányból, amit úgy szeretek.
Gyenge vagyok az utóbbi napokban, nehezen vallom meg még magamnak is, de ez a folytonos sírásközeli állapot oly fájdalmakat okoz, hogy már alig bírom tartani a tollat a kezemben.
Nem mondanám, hogy szomorú vagyok, inkább olyan mértékben üres, hogy már a saját létezésem is feleslegesnek tartom. Elhagyott minden és mindenki, főként az erőm. (Szerk. megj.: ismerős) Ellenem fordult az Univerzum! Te mondád, az olyan kurva, aki a „juszt is” elvét vallja. Még tartom a pajzsom, de már nem sokáig. A sok mosástól kikopik még a legnemesebb fekete anyag is.
Érdekes dolog az idegösszeomlás szélén táncolni, éles a penge és véresre vágja a lábam.
Egész nap dúdolom a nótát:
„Elkártyáztam a gyönge szívem,
suhogasd le a szoknyád, hajnal!
Pálinkát lehelek rád szelíden,
megháglak nehezen, halkan.”
Semmi másom nem maradt a napban, csak édes bús dallam, nekem senkim sincs, Kornél! A világ szajhájának nem jár más, csak a szája.
Utolsóként abba kapaszkodom, hogy a heroikus megtisztulás harc közben ér majd, nem utána, megfáradt, csendes éjszakán. Hadd legyek Valkűr, a Walhalla nagy alakja, mondd, ugye az leszek?
Buta gondolatokba kapaszkodom, pedig oly szánalmas vagyok, hogy a torkomban lévő gombócot se bírom lenyelni napok óta. Pedig egy Úrinő, az mindig lenyeli! Beálltam a szerepbe, amibe kellett, sokszor mások színházában is vendégszerepeltem. Ez lett a vesztem, az örökös pozícióm, amiből bármerre is nyúlok, simára csiszolt sziklafalat markolok csak. Lassan talán magam is sziklává válok, és jaj szegény sziklának, mert örökké ugyanazt a tájat kell bámulnia.
Légy legalább Te, édes szívhuszárom, drága kisfiúm, sebes vízű patak, ami delejes folyóvá növi ki magát, hömpölyögj, áradj önmagadként, lent a lábaimnál.
Csókot és könnyed simogatást küld,

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, fáradt)

Random Riposzt 12. – Mert még a vas is elfárad, ha saját nyomorúsága izzadtságában ázik folyton… és közeleg a tél

Lomboš Kornélia

Kedvesem,

Tudom, azt várod tőlem, ápolgassalak, sajnálgassalak és/vagy serényen idomuljak a hangulatodhoz és társadul szegődjek az önsajnáló világszapulásban. Bevallom, kedvem lenne hozzá, mert karácsonyi fények, csengettyűk és hódara ide vagy oda, annyi fáradt frusztráltság feszül az emberek csilli-villi felszíne alatt, hogy könnybe lábad két szemem pillája és jeget pislogva révedezhetnék a saját ’feeling blue’ életérzésemben… De minek?
Mindenkinek megvan a nyomora és mindenki Bánk bánkként komolyan hiszi olykor, hogy ő az egyetlen, magányos lúzer a grundon. Tudom, harcos amazon akarsz lenni, de kínokból seregszemlét tartani nem nagy dicsőség, sőt unalmas kényszercselekvés! Bégetni a bút az áldozati bárányok sajátja. Ünnepelné annyi marha Jézus születését, ha azon kesergett volna a 12 spanjával, hogy milyen igazságtalan a papája?
Mit akarsz valójában? Áruld már el nekem, hogy minek csacsogunk és csattogunk libikókázásunk közben a saját ürülékünkben? Felveszed nekem a szenvedő nő szerepét és patakért könyörögsz?! Legszívesebben vizelettel írnám neked bele a szűz hóba, hogy ha nem szeded magad össze, ribanc, akkor jön az elbocsátó, és nem lesz vmi szép üzenet!
Haragvó fröcsögéssel dobbant

Fenyvesi Kornél

Ui.: énmellettem elaludni és szenvedni nem lehet! Ha nem élvezel, végeztem veled.

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász, aki érzi a vihar szelét)

Profán Provokáció 11. – érzem a december bűzét

Tóth Viktória

Kedves Kornélom,

hogy vagy? Mesélj nekem. Mi lassan lábadozunk, bár annyifajta szar gyülekezik, hogy nem tudom, bírok-e vele.
A minap találkoztam egy régi ismerősömmel, és eszembe jutott a beszélgetésünk a szocialista Mikulásról. Mennyire igazad volt. Vörösben jár, és egy éjszaka alatt kőkemény sztahanovistákat szégyenít meg. Nem beszélve a manóiról, akiket a munka éltet, persze Marx után szabadon, egyetlen életértelemként. Micsoda gulag lehet az ott! Szorgos kezek százai pusztulnak bele, hogy aztán valaki más learassa érte a babérokat.
Miért nem a manóknak írnak levelet a gyerekek? Télanyó meg, az igazi vezérfeleség, az északi first lady, nem mutatkozik, csak néha mosolyog, és csendben tűr. Tűri, hogy az a vén mamlasz végigszlopálja az évet. Bizonyára egy-két éjszakán messziről hallani, ahogy csuklik, és énekeli a „dzsingöbelszt”, haza ér, berúgja az ajtót, ledobja a rohadt csizmáját, a lába bebűzölgi a teret, és ráront a feleségére. Az a büdös, kivörösödött fejű hájas test meg nyögve dolgozik a szerencsétlen asszonyon. Undorodom ettől az időszaktól, Te is tudod. Aztán a közelgő rémségről, amit mások a szeretet ünnepének neveznek, hát ne is beszéljünk.
„Kedves Mikulás!
Azért írok neked, hogy elmondjam, kibaszott rossz voltam, de élveztem és megérte. Te dagadt, soviniszta szemét.
Üdv Lilith.”
Valami ilyet írnék neki.
A szerkesztőnőm ragaszkodott hozzá, hogy tovább szerkessze a leveleimet, megvan, bár még nem egészen önmaga. Alakul a csajszi, és érzi mindannyiunk támogatását, és ha beledöglök is, segítek neki újra megtalálni önmagát.
Mindannyian várjuk már ennek a girhes évnek a végét.
Na, mindegy. Motus animi continuus, igaza van Cicerónak. Már nem csoda, hogy fáradunk. Gyülekezik bennem egy olyan mértékű dühfolyam, ami a lávától is forróbbnak és pusztítóbbnak ígérkezik. Félek, azt is felemészti, amit nem kellene.
Forrón ölellek, szívhuszárom,

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, esetleges hibákért még elnézést kér)

Random Riposzt 11. – Mikullancs bácsi kérdi: Jó kislány voltál?

Drága Lilith!

Hol vagyok, hol nem… Malacok lakta felvidéki falvakban is voltam a napokban (hogy kurta-é a farkuk, nem níztem, bocs), láttam hegyeket (a Kis-Kárpátok meg a Zobor ködbe vesző képét a távolban), és a szerkesztőm szerint túl, túlontúl sok vagyok. A beinduló ünnepi hangulattól már mennek az idegeim, a lábaim meg követik őket. Kalandozások, kurta csellengések Kornéllal… Ebben az üzemmódban hajt a heves iróniával értelmezendő békességem.
Azonban vörös vagyok, ha a Mikulásra gondolok, de korántsem a kommunista öntudattól. Bevallom, szégyennel tölt el, hogy mai ésszel mennyire másképp látom Miki bácsi csengettyűszós koncepcióját, mint gyerekként. Lehullott a fátyol, megdöglöttek a csillámpónik. A ’Megjött a Mikulás!’ Boldogító kijelentésétől is az a fajta vörös női baj jut az eszembe, amitől ildomos a férfiembernek behúzni fülét-farkát, mintha mogyorót dugtak volna a segge likába. Pedig mesélhetnék…
Emellett – hadd mosolyogtassam meg a szerkesztőnődet – véleményem szerint a Mikulás cipőfetisiszta perverz. Dudorászva jön a mutogatós bácsi stílusú veres kabátjában (hogy Móricz is megirigyelné), beleszagol a kisuvickolt topánkákba, és csokoládét majszoló ajkait nyalogatja. Túlfeszített erotika az a lény. (Tele a puttony, mi?) Életigenlő dzsingőbellzz-gggrrr. (Jó katona, vérben is harcol.)
Változunk, igen. Éljétek meg ti is a változást. Nem tragédiával, beteg humorral nyeld a fekete kávét.
Ehhez szorít szeretettel:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

U. i: Majd, ha találkozunk, rakok virrrgácsot a csizmádba…

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Profán provokáció 10. – avagy zsongó, búsongó hang… fáradt őszillat

A letűnt évszak szelleme bolyongott sápatag ragyogással a száraz lombú fák között. Vénasszonyok nyara ejtette zavarba a zimankós novembert, én mégis rágcsáltam a szám belsejét. Feszengtem, mint kiskutya a kínai büfé konyhájában, ahogy közeledtem a parkkal körülvett épületaggastyán felé az idő csorba fogai által romossá csócsált járólapokon.
Hogy pontosabban fogalmazzak, közeledtÜNK, mert egyedül nem mertem volna elmenni oda. Még mindig rettegek az orvosoktól, és természetes közegük nekem maga a pokol. Bár ókori bölcs helyett nekem csak egy aprócska szerkesztőkisasszony jutott, érted, Lilith, még egy kórház területére is hajlandó voltam alászállni.
A sutyorgó falevelek remegésétől rezgő mézszín derengésben láttalak meg. Fekete, szőrmével ékesített szövetkabátba díszcsomagolt démon voltál egy padon ücsörgő nyomorult felett. Az ő sápadtsága még fájóbb lett a rúzsod vörösétől, és vastag zokniba bugyolált, műanyag papucsba tuszkolt lábát még szánalmasabbá tették márkás tűsarkú csizmáid. Billás táska egy rozzant padon, kontra kígyóbőr ridikül egy szép nő vállán. Hideg élet és savanykásan meleg halál volt a párosotok, ahogy vártatok bennünket a sóhajtozó gesztenyefák alatt.
Összeszorult a torkom… Mintha beleszorult, a múltban jégcsapokká fagyasztott könnyek vájtak volna a nyelőcsövembe. Ezért csacsogtam olyan hevesen. Lenyelt zakatoló zokogás örökre elnémított obskúrusa karmolt a rekeszizmomba, így hát viccelődtem. Nagyon. Olyan kétségbeesetten, ahogy még soha. Banánt meg piskótát hoztam, buta szóviccekkel körítve, hogy a gyilkos lövedékként potyogó gubacsok koppanásai által olykor meg-megtörő csend sose juthasson hatalomra. A némaságban talán sikoltozni kezdtek volna a hangok a fejemben, hogy ’Nézd! Nézd csak, Kornél! Meghalt az anyád és fehér ruhás szörnyek, madár szemű doktorok vitték el a tetemét feldarabolni. Nagyanyád is elment a sötét nagyúr, Lord Alzheimer paripáján. Emlékszel, milyen üres volt a szeme és milyen viaszosvászonná fonnyadt a bőre? Hamarosan pedig, kedvesem, mindenkid belekezd a haláltáncba! Nézd, az erős nők is fürdőköpenyes, klór- és félelemszagú hullák lesznek!’ Tehetetlenségem teljes tudatában társalogtam. Arcomra feszítettem legkackiásabb vigyoromat, és tagjaimat feszítő lelkesedésnek álcázott remegéssel gesztikuláltam. Show must go on… Queent idézek neked, királynőm. Ennyi tellett tőlem.
A szerkesztőnődnek szívből jobbulást kívánok. Sajnálom, hogy a sági gyógyászati intézmény gyomrába nem követtelek titeket, de azt az én gyomrom nem bírta volna. Már a tolókocsikerekek távoli nyikordulásaitól is rosszullét környékezett.
Őrzöm a képet, ahogy átkaroltad barátnédat, és a remegő, bizonytalan léptű alak szinte beléd simult. Vannak gonosz helyek, ahol még egy démon támogatása is világot jelentő kincs.
Tartsd épen a szerkesztőnődet! Engem most az enyém rugdos helyre, mert azt gyanítom, nem lesz könnyű depresszióm nihilista Pandóra-szelencéjét ismét bezárni. Abban a skatulyában nincs remény, csak rémálmok és minden szavukkal fájdalmat lehelő hangok.

Gyógyító flowt küld:
Fenyvesi Kornél, megrendült szívű huszárod

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš Kornélia

Random Riposzt 10. – avagy sosem voltam még ennyire dühös ebben az évezredben

Kornélom, édes szívhuszárom!

Köszönöm.
Köszönöm a jelenléted, szerkesztőnődet is üdvözlöm. Nagyra értékelem, hogy minden torokszorítás ellenére erőt vettél magadon. Mély fájdalommal tölt el, hogy nem tudtalak titeket méltó módon fogadni, sem megvendégelni. Ott kellett maradjak a kórházban még egy ideig. Miután elmentetek, éktelen haragra gerjedtem. Kis betegünk arcáról leolvadt a mosoly, amit vicceiddel varázsoltál oda, s miután sírdogált még kicsit a vállamon (megjegyzem az a sárga fogú, ízléstelen banya, aki az ajtóban állt, úgy méricskélt, mintha két nő ilyen fokú bizalma blaszfémia lenne, ugyanis nem tetszett neki, hogy könnyed csókot leheltem az élettelen arcra) – nos, azután bekísértem. Jobb is, hogy nem követtél minket, minden embert meg kéne kímélni a látványtól. A kijelölt ágyhoz érve elszörnyedtem. Mint kiderült, sem pontos instrukciókat, sem semmilyen támpontot nem adtak a szerkesztőnőmnek a felől, hogy mi is lehet valójában a baja. A kétségbeesést súlyosbította az, hogy hatan voltak abban a rozsdás ágyakkal teli szobában. Tömény öregasszony szag, nem tudta elnyomni még a parfümöm illata sem. Könny és az utálat reménye. Intézményesített, nem tudom, hányadik számú vágóhíd. Alulfizetett, életunt nővérek, idegen országból jött, még bizakodó orvosok, rothadó ajtók. Ne akard tudni, mi fortyogott bennem ott és akkor. Végigtrappoltam a folyosón, és a szobaorvos ajtaján dübörögtem. Válaszokat követeltem, azokat a válaszokat, amelyeket Viktória is követelt volna, ha van benne elég erő. A fiatal orvoslány holmi tiszta eredményekről hadovált, hebegett és habogott, hogy a szív rendben, a tüdő rendben, erek és a máj is tiszta, felhorkantam. (A sok elszívott édes dohány és a tüzes víz sem edzi meg a vadkeletet! Hah.) De arról, hogy mi a baj… nos, arról nem volt támpontjuk. Követeltem, hogy engedjék ki a szerkesztőnőmet, nem bírtam ezt tovább nézni, el akartam őt onnan vinni. Erre meg… nyugtatót ajánlottak fel nekem. Nekem!!! Gyalázat.
Oldalra néztem, a keskeny folyosó falából hiányzott egy darab, mintha egy óriási szörny, talán valaki haragja, kiharapott volna belőle egy darabot. A linóleum eredeti színét már nem tudtam meghatározni. Kellett pár pillanat, míg visszanyerem az önuralmam, hogy ne tapasszak senkit a nyakánál fogva a falhoz. Végül is, másnap reggel elhoztuk őt onnan.
Érdeklődtem a környék kórházairól, egyikben sem jobb a helyzet.
Hát, hol élünk Kornél? Lassan az út szélén meghalni is elegánsabb, mint ebben az állami pokolban. Erre miért nincs pénz? Undorodom és forrongok. Európa közepén harmadik világbeli kórházak. Ha nincs pénz, nincs élet, sem méltóság.
Anyám mondta, a demokrácia hagyja éhen halni az embereket, nos, nem csak éhen, hanem a saját szarukban is.
Saját kezünkbe vesszük a gyógyulásunkat. Nem rovok terhet rá most, ebben az időszakban, leveleim egy darabig magam szerkesztem. Kérlek, rakj el belőle másolatot Te is.
Egy darabig innen, Ipolyságról jelentkezem.

Hálásan, édesen csókol
Lilithed

(Szerkesztette: Lilith, önmaga, bizony, amúgy még mindig kurvára pipa)

Tóth Lilith Viktória

Profán Provokáció 9.

Lilith!…
Jaj, Lilith!… Beszéljünk… írjunk most a pecsétekről! De nem a hetedikről, amelyik, ha feltörik, jön az Apokalipszis – te azt mondanád lovasokkal, konkrétan néggyel, díszített parádés bemutató –, hanem arról, amit az emberek… tanárok… égetnek rád.
Múlt héten kezdtem egy új munkahelyen. Őszinte leszek, Lilith, annak érdekében, hogy ne legyek ’tenyérbeszarókiskutya’, ’hálátlandög’, nem akarom ezt is elrontani, elkornélozni, de nagyon közel járok ahhoz a régióhoz, ahol a hibák laknak. Túl sok az ember és… nincsenek fókák, no!
Félre a viccet: segítséget kérek, hogy taníts, sötét úrnő, kikapcsolni az érzékelésemet, azt, ami és aki vagyok alapjáraton. Pls… pls… (új ima, rövidebb, mint a Miatyánk, meg az Üdvözlégy), segíts nekem!
Kihallgattam három tanárnőt egy alapiskolában, ahol valami csoda folytán gondnok lettem. (Szép a ruhám, szép a fiktív lovam… valamiért állást ajánlottak nekem). Egy diákról beszéltek s valami ilyesmi ütötte meg a fülemet és még mindig lüktet: ’Ne izguuulj, ő neeem normális! Senki se tudja kezelni. Nem kellene, hogy itt legyen…’
Őrült vagyok, hogy két faliújság falra szerelése közt fájt nekem ez a párbeszéd? Lilith, nem vagyok ép?
Felszakadt bennem a múlt egyik sebe. Elsős voltam, ha láttál volna, mosolyogsz: vékony, nagy szemű, szürke kis ámuldozó voltam. Oviba nem jártam, csak két hetet (az is elég trauma volt), kisöreg voltam, mint a ház. Öregek közt szárba kapó gyomocska. Tudtam folyékonyam olvasni, mire diáknak álltam, és az olvasás gyakorlása közben (baaaa-baaa, paaaa-paaa), én a Tarzant olvastam. Regény volt az asztalomon. A tanító néni közölte velem, hogy én ezt még nem tudhatom olvasni. (Kösz, hogy szólt… mai ésszel ezt mondanám.) Rásózott a fejemre a saját könyvemmel, és attól a ponttól az ujjacskámmal kellett követnem a tankönyvben minden egyes szót: maaamaaa… baaambaaa…
Megtanították velem, hogy engedetlen, rosszalkodó entitás vagyok. Az egész részének lenni volt az áhított állapot (pars pro toto megtestesítője lettem, hogy ne üssenek, és az év végén kitüntetéssel végeztem). Megérte?
Azt hiszem, fájdalmas a rendszer. Még mindig vannak zavaró tényezőknek tartott diákok… miért? Mondd, miért fáj ez nekem? Holott annyi lenne a dolgom, hogy képeket, faliújságokat, vizuális limlomokat szereljek a falra. A parancsok teljesítése miért nem elég nekem?
Félni kezdtem egy új dologtól: a jogtalan, lustaság, mélységes megismerés szülte permanens pecsétektől.
Hogy van ez? Az ’engedetlen, zugolvasó diák’ szólongat téged, Lilithem? Help!
Tisztelettel kérlel:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Lomboš Kornélia

Random Riposzt 9. – avagy megint ugyanaz a nóta

Kornél, Kornél… (Szerk. megj.: szinte hallom a fölényesnek tűnő, mégis meglepően gyengéd hangsúlyt, ilyen hangsúllyal szóltál hozzám a kórházban) Emlékszel még, mi van a hátamon? Az is egy pecsét, édesem. Igaz, azt én önmagammal tettem. A szárnyaim hűlt helye, a hegek egyszerre csúfos jelei és dicső stigmái annak, amivé váltam. Gondolj arra, Kornél, hogy ez nem hátrány. Akkor az, fájdalmas, amikor ránk kerül, de utána nekünk van esélyünk arra, hogy pajzzsá alakítsuk át a saját megbélyegzésünk.
Mert gondolj bele, vonatkoztass el, mi vagy te, mon chérie? Egy picit más színű gyöngy az élet nyakékén. (Sz. m.: ez kurvára Coelhos volt!) Ahol sok a szürke marha, ott furcsa a bárányok dolga. Ez nem rossz, ez csupán más.
Emlékszel? Mikor utoljára jósoltam neked, utána kellemesen dühösre ittam magam. Az erkélyen, az éjszakában nem volt köztünk más, csak a cigarettám füstje, akkor tartottam neked egy előadást arról, hogy mennyire jó dolog furának lenni, és amúgy is, mindenki kapja be a fiktív faszom. Nem állunk be semmilyen sorba, Kornél! Nem állunk! Csalódni fogok, ha te mégis ezt akarod. A vállalt magány, a száműzetés sokkal jobb, mint a langyos posvány, ahol nem vár más, csak csalódás. Még szép, hogy rossz entitás vagy! Ne is légy olyan, mint ezeknek a törvénye, itt ne légy iskolai példa!
Csak légy önmagad, kedvesem. Még ha fáj is…

Ölellek, drágám,
számomra mindig tökéletes kis rendszerhiba leszel…
Lilithed

[Szerkesztette: Tóth Viktória, sikeresen felvéve a fura lények társaságába]

Tóth Viktória

Bese Bernadett
Az interjú – 3. Bosszúhadjárat

Bosszút állok rajta! A gondolat annyira beette magát a fejembe, hogy napokig másra sem tudtam gondolni. Az ötletet a gimnáziumi barátnőm adta. Amikor a barátja szakított vele, az első nagy szerelme, napokig össze volt törve, majd gondolt egyet, és elhatározta, hogy megmutatja neki, hogy mit is veszített el. Egy hónappal később az iskola legmenőbb fiújával járt, és szegény exe majd belehalt a féltékenységbe. Nekem is hasonló terveim voltak. Barnabás nem úszhatta meg ilyen könnyen, az egy dolog, hogy kihasznált először, de hogy másodszor is…
Mindennap a legjobb szerelésemet vettem fel, kisminkeltem magam, a drága parfümömet is elővettem, pedig különleges alkalmakra tartogattam, hiszen kéthavi lakbérembe került.
Mire feleszméltem, már a második hét végénél jártunk, és még mindig fogalmam sem volt, hogy mit csinálok napi nyolc órában, vagy hogy egyáltalán hogy hívják a mellettem ülő kolléganőt. Semmi sem számított, csak az, hogy elérjem, hogy ő megbánja, amit tett. Hétfő reggel, egy kis rikító sárga cetli fogadott a számítógépem képernyőjén, hogy kilenc órára jelenjek meg a HR-esnél.
Miután remegő térddel bekopogtam az iroda ajtaján, Pősi Barnabás nyitott ajtót. A tekintetünk csupán egy pillanatra találkozott, majd leszegett fejjel elsietett mellettem. Nagy Gabriella pedig, mint valami náci kihallgató tiszt, hatalmas íróasztala mögül meredt rám.
– Kérem, foglaljon helyet. Cégünknél az új alkalmazottak esetén a próbaidő alatt többször beszélek a kollégákkal és a felettessel, hogy biztosak legyünk benne, hogy jó embert választottunk a posztra. És önről eléggé negatív visszajelzések érkeztek az első két heti munkáját követően.
Úgy éreztem, hogy a vér megfagyott az ereimben. Ez a szemét gazember! Elintézi, hogy megkapjam a munkát, majd kirúgat, mikor nem megy minden a tervei szerint?!
– Egyetlenegy kollégájával sem beszélgetett, ismerkedett, azt mondták, hogy olyan, mintha el lenne varázsolva. Tízpercenként ellenőrzi a rúzsát, a haját. Ez munkahely, nem divatbemutató. Igaz, nincsenek konkrétan megfogalmazott öltözködési szabályaink, ennek ellenére elvárjuk a konzervatív megjelenést. – Próbáltam észrevétlenül lejjebb húzni a szoknyám alját, hogy legalább a combom feléig leérjen. – A munkája pontatlan, és sok esetben hibás, mintha azt se tudná, hogy mi is a feladata. Van esetleg valami probléma, amiről tudnom kellene? Mert ez, sajnos, így nem mehet tovább…
– Én, én nem is vagyok ilyen! – Idegesen a hajamba túrtam, a gondolataimat próbáltam rendszerezni, és eldönteni, hogy most mivel is járok jobban, ha elmondom az igazat, vagy ha nem indokolok meg semmit, csupán elnézést kérek és változtatok? – Sajnálom… Csak adjon egy második esélyt, ígérem, rám sem fog ismerni!
– Rendben, a próbaidő három hónap, gondolom, ezzel tisztában van, szóval még van ideje változtatni a hozzáállásán Ha bármi gond lenne, vagy segítségre szorulna, bizalommal forduljon hozzám. Ez az én munkám.
Egy percet sem aludtam az éjszaka, majd hajnalban nekiálltam muffint sütni. A munka fontosabb, mint a bosszú. A miniszoknya és a kivágott blúz visszakerült a szekrény hátuljába, a rúzs és parfüm is nyugdíjazódott. Amikor megérkeztem a munkába, a kolléganőim úgy néztek rám, mintha a Holdról jöttem volna. Először gyanakodva kóstolták meg a muffint, de amikor megkérdeztem őket, hogy tudna-e segíteni valaki, hogy hogyan is kell kimutatást csinálni abban a pokoli programban, már sokkal barátságosabbak lettek. A hét végére már majdnem mindenkinek tudtam a nevét, és már egész jól belejöttem a munkába is. Sokkal kiegyensúlyozottabb lettem így, hogy nem kellett magamat megjátszanom, egyre jobban éreztem magam az új munkahelyemen.
Péntekenként az egész részleg összegyűlt, és Barnabás kiértékelte a heti eredményeinket. Még ki is emelte, hogy mennyit fejlődtem, és hogy jól végeztem a munkám. Egész végig idióta módjára vigyorogtam, és úgy éreztem, végre megérdemlem a dicséretet.

Az interjú – 4. Démon a mosoly mögött

A hetek gyorsan teltek, és miután lejárt a próbaidő, további egy évre hosszabbították meg a szerződésemet. A kolléganőimmel péntek este beültünk egy bárba, hogy ezt megünnepeljük. Éjfél környékén már annyira részeg voltam, hogy azt sem tudtam, merre van az előre. Majd minden elsötétült.
Másnap a fejfájás és a szédülés próbált megakadályozni, hogy kimásszak az ágyból. De a dehidratáltság győzedelmeskedett, és végül kivonszoltam magam a konyhába. Az előző estéről semmi emlékem nem maradt, még azt sem tudtam felidézni, melyik bárt kell hátralévő életemben elkerülnöm. A második pohár víz környékén fedeztem fel a konyhaasztalon hagyott rikító sárga cetlit: „Köszönöm a csodálatos éjszakát! Barnabás”. Újra és újra elolvastam azt az egy sort, emlékfoszlányok után kutatva. Halálra rémített a tudat, hogy fogalmam sincs, mi történt, és csak remélhettem, hogy ne úgy történt a dolog, ahogy fest. Egy hosszú zuhanyt követően nyomozásba kezdtem, hogy mi is történhetett valójában.
Mivel a többiek emlékei is foghíjasok voltak, ezért megegyeztünk, hogy egy délutáni kávé kíséretében összerakják a sztorit. Az első kávé arra volt elég, hogy köszönni tudjunk egymásnak, a második csésze mellett már elkezdtük kockáról kockára kirakni a történetet. Arra senki nem emlékezett, Barnabás hogy került a bárba, de abban megegyeztek, hogy mindenkit meghívott egy-két, vagy talán három körre is, majd egyszer csak közölte, hogy jobb lesz, ha hazavisz. És hogy mivel én nem tiltakoztam, eszükbe se jutott közbelépni. Azon merengtem, hogy elmeséljem-e az egész történetet. Vajon mi a rosszabb, ha csak feltételezik, hogy megdugott a főnök, és ezután már árgus szemekkel figyelnek, és a hátam mögött kibeszélnek, vagy ha megismerik az alkunkat és persze az előzményeket is.
Kitálaltam. Elmondtam, hogy csábított el először, másodszor, megmagyaráztam, miért voltam olyan furcsa az első hetekben és így tovább. Zavartan hallgattak, néhol kételkedtek, csodálkoztak. Sajnálatot láttam rajtuk, de megvetést nem, és ez ledöbbentett. Mikor befejeztem, csak annyit mondtak, hogy keressünk egy kocsmát. És én nevettem, a szörnyű fejfájás és másnaposság ellenére is.
„Kutyaharapást szőrével!” – felkiáltással átköltöztünk a legközelebbi kocsmába. Nem ünnepeltünk, mint tegnap, hanem próbáltuk kitalálni, hogy milyen lehetőségeim is vannak.
Hétfő reggel gyomorideggel mentem be. Vasárnap Barnabás háromszor is hívott, de nem vettem fel. Először ki kellett találnom, hogyan tovább. A lányokkal abban maradtunk, hogy várjam ki, mi lesz hétfőn, és legrosszabb esetben átkéretem magam egy másik emeletre.
Az irodában a pénteken megbeszéltek alapján nekiálltam a munkának, és csak vártam. Néha azt feltételeztem, hogy a másodpercmutató, ha nem figyelem árgus szemekkel, heccből néha egyet-kettőt hátrafelé is ugrik.
Az ebédszünet előtt fél órával Barnabás megjelent néhány papírral a kezében.
– Beszélnünk kell!
– Nincs miről beszélnünk.
– Kérlek, ebédelj velem.
– Rendben, de senki ne tudjon róla…
– Akkor a könyvesbolt előtt felveszlek. Ja, és ezeket iktasd, légy szíves! – mondta, és már el is tűnt.
Aztán az ebédnél a vasárnapi telefonhívásokkal indított.
– Nem vetted fel a telefont. Kerestelek!
– Igen, tudom. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mit is szeretnék.
– És mire jutottál?
– Arra, hogy maradj távol tőlem, a főnököm vagy! Nem történt semmi, és nem is fog semmi történni!
– Én egy kicsit másképpen képzelem – mondta, és széles, undorító mosoly jelent meg az arcán. – Mit szólsz a csütörtökhöz?
– Csütörtök?!
– Ne aggódj, senki nem fogja megtudni. Szereted ezt a munkát nem?
Szinte láttam, ahogyan elvörösödik a fejem, és füst száll a fülemből, mint valami elbaszott rajzfilmfigurának.
– Megegyeztünk! Az első napon!
– Régen volt az, angyalom! – mondta, és rám kacsintott.
Felugrottam, a székem hangosan koppant az étterem padlóján, felkaptam a táskám, kabátom, és szinte futva távoztam az étteremből. Még távolról hallottam, hogy valamit utánam kiállt, de már nem érdekelt, hogy mit. Legszívesebben hazáig futottam volna sírva, de tudtam, ha nem megyek vissza dolgozni, az ő malmára hajtom a vizet. Ezért egy kávézó mosdójában rendbe szedtem magam, és elkezdtem megfogalmazni, mit fogok mondani a HR-esnek.

Az interjú – 5. Felfedjük lapjaink

Tizenöt perc késéssel érkeztem vissza az irodába. Miután elnézést kértem a kollégáktól, és megígértem, hogy legalább ennyivel tovább maradok bent este, e-mailt írtam a HR-esnek, Nagy Gabriellának, hogy mihamarabb beszélnem kell vele, sürgős az ügy. Kiegyeztem magammal, hogy ha egy órán belül nem válaszol, illedelmesen bekopogok hozzá, hogy nem beszélhetnénk-e. Szerencsére pár percen belül válaszolt, hogy egy óra múlva vár rám. Képtelen voltam koncentrálni, csak meredten bámultam a képernyőt, néha klikkelve egyet-kettőt. Próbáltam megfogalmazni a történteket. Nincs mese, muszáj mindent elmondanom a legelejétől.
A kezem annyira remegett, hogy még mielőtt bekopogtam volna az ajtaján, vettem három mély lélegzetet, és legalább ennyiszer elmondtam magamnak, hogy minden megoldódik, és nem fogok sírni. Gabriella kísértetiesen ugyanúgy festett, mint amikor legutóbb behívatott, és csupán egy hajszál választott el a kirúgástól.
– Szia! – a karomat erősen összekulcsoltam magam előtt, tudtam, hogy evvel nagyon rossz üzenetet sugárzok magamról, de nem zavart. Úgy éreztem, csak így tudok levegőt venni.
– Szia!
– Én, öhm… Nem is tudom, hol kezdjem.
– Szerintem tudom, miről van szó. Barnabás nagyjából tíz másodperccel előtted írt, és ő is azonnal beszélni akart velem. Elég érdekes történettel állt elő.
– Hogy mi?!… Mit mondott? – A hangom a végére elvékonyodott, és alig volt hallható. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel vagy kezdjek el zokogni.
– Hogy amikor megünnepelted a szerződésed, eléggé berúgtál, és ő vitt haza, te meg rámásztál. És hogy ma megzsaroltad, hogy ha nem léptet elő, megvádolod szexuális zaklatással. – Hátradőlt a székében, és olyan megvetően nézett rám, mint még soha senki.
– Ez hazugság! Pont fordítva történt. Én nem is emlékszem arra, hogy mi történt azon az estén! Ha nem hagyja ott azt a cetlit, nem is tudom, hogy találkoztunk. És ő fenyegetett meg, hogy ha nem folytatok vele viszonyt, kirúgat. De nem is itt kezdődik, még egy éve ismertem meg…
– Sokkal könnyebb lenne, ha abbahagynád a hazudozást. Barnabás már itt dolgozik öt éve, jól ismerem. Soha semmilyen panasz nem volt ellene.
– De ez az igazság! Egy éve találkoztunk, lefeküdtünk, de nem hívott fel. Fél évvel később ugyanez történt, akkor letette a nagy esküt, hogy elhagyta a számom, de aztán hiába hívtam a számot, amit megadott, mindig egy pizzázó vette fel.
– Nevetséges! Ha így volt, miért vállaltad el a munkát?! Vagy miért nem szóltál?! Akkor más csoportjába kerültél volna… Tudsz bármit is bizonyítani ebből?
– Azt mondta, nem akar semmit tőlem, csak jóvá akarja tenni, amit tett. Nekem meg munka kellett. Megvan az üzenete, amit péntek este otthagyott nálam, hogy köszöni a csodálatos éjszakát. És a többiek is látták a bárban.
– Azt látták, hogy rád mászott, vagy hogy hazakísért egy rettentően részeg alkalmazottat? Azt az üzenetet meg ezerféleképpen lehet értelmezni!
Láttam a szemében, hogy már eldöntötte, kinek hisz, és hogy nem tudok semmi olyat mondani, hogy meggondolja magát.
– Nem hiszel nekem?
– Sajnos, nem tudok. Azonnali hatállyal megszüntetjük a szerződésed. Postán elküldjük a dokumentumokat. Most a biztonsági őrök elkísérnek, hogy összecsomagold a dolgaid.
Egyszerűbb volt nem ellenkezni.
A szeretője lehettem volna, de akkor soha többé nem tudok a tükörbe nézni. Ez egy komoly lecke volt, de sebaj, legalább még megvan az életrajzom, a kidolgozott interjúkérdésekkel egyetemben.

Bese Bernadett

Bese Bernadett
Az interjú – 2. Az első munkanap

Egy héttel a szörnyű interjú után, miközben a Tescóban azon törtem a fejem, melyik tábla csokiba fojtsam a bánatom, megcsörrent a telefonom.
– Jó napot! Szomolai Andrea?
– Igen, tessék?
– Nagy Gabriella vagyok az MNG kft-től, gratulálok, öné a munka!
Fel sem tudtam fogni, hogyan is történhetett ez! Ennyire nem volt más jelentkező, aki szóba jöhetett volna?
Egész hétvégén az első munkanapomra készültem. A természetes sminkemet kétszer próbáltam el, hogy ne érjen meglepetés indulás előtt. Amikor reggel felébredtem, a széken két komplett szett várakozott, hogy az időjárástól függően dönthessem el, aznap épp melyik öltözet a legmegfelelőbb.
A recepciónál vártam meg Nagy Gabriellát, a HR-részleg vezetőjét, aki – miközben körbe vezetett – a legfontosabb írott és íratlan szabályokat osztotta meg velem. A munka egyszerű adatbázis-kezelés volt. Még mielőtt bemutatott volna a csoportvezetőmnek, mosolyogva megjegyezte, hogy amikor megmutatta neki az életrajzomat, ragaszkodott hozzá, hogy engem vegyenek fel. Mielőtt hozzá vezetett volna, telefonon hívták, így csak útba igazított, és magam indultam el jövőbeni főnököm irodája felé. Amikor az ajtó mellett megláttam a névtáblát, ismerős volt valahonnan. Pősi Barnabás – az évfolyamtársam lehetett valamikor?
Amikor megláttam a hatalmas íróasztal mögött ülő öltönyös férfit, megfagyott a vér az ereimben. Minden a helyére került. Igaz, én Bősi Barnabás néven ismertem meg nagyjából félévvel ezelőtt. A barátnőim elrángattak egy diszkóba, persze mit is vártam, gondolhattam volna, hogy csak egy éjszakára kellek. Néha úgy érzem, tudtam is, csak annyira megbabonázott, hogy nem érdekelt abban a részeg pillanatban. Aztán három hónappal később újra találkoztunk ugyanott. Legszívesebben az arcába öntöttem volna az italomat, de azzal jött, hogy elhagyta a számom, és már égen-földön keresett. És én hittem neki. Még mielőtt nálunk kötöttünk volna ki, megadta a telefonszámát, csak a biztonság kedvéért. Hát mondhatom rendesen meglepődtem, amikor a szám egy pizzériában csengett ki az ország túlsó felén.
– Szia, azt hiszem, beszélnünk kell – mondta, és az előtte álló székre bökött. Szó nélkül ültem le, és közben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. – Tudom, mit gondolsz… Hogy egy csaló, nőfaló gazember vagyok.
– Nem ezeket a szavakat használnám.
– Amikor megláttam az életrajzodat, úgy éreztem, tartozom neked ennyivel. Vedd úgy, mint valamiféle jóvátételt, kárpótlást azért, amit tettem…
– Mit akarsz tőlem?
– Semmit, esküszöm, csak szerettem volna segíteni neked…
– Nem szorulok rá az alamizsnára! – böktem oda, miközben már álltam is fel, hogy faképnél hagyjam, de még mielőtt elértem volna az ajtót, megragadta a karom.
– Kérlek… Elintézem, hogy pár hónap múlva átkerülhess egy másik helyre, és többet nem is kell látnod. Hadd tegyem ezt meg érted.
Próbáltam kiolvasni a szándékait a mélykék szeméből, de nem jutottam semmire. Mit akarhat tőlem? Azok után, ami történt, nem tudtam hinni neki. A számlámról viszont vészesen fogytak a tartalékaim.
– Rendben, de ha bármiben mesterkedsz…
– Esküszöm…
– Azt inkább ne tedd! Holnap nyolcra itt leszek.

(folyt. köv. – az első részt lásd alább)

Bese Bernadett

Profán provokáció 8. – Közeleg aaa… halottak napja…,
avagy Nem akarooom! Le vele!

Képmutatás, Lilith, erről írok ma Neked, kedves barátném.
A puzsérmód dühítő, lélekrothasztó alpáriságról, ami a halottak napjának egészét, teljes fullasztó koncepcióját övezi.
Nem a hagyományokkal van a bajom, ezt előre kijelentem. Mindig fonok subrát, neked is állítottam májusfát és a karácsony szellemét is fenyőágakkal idézem meg. De ez… ez az ótvar ‘ünnep’, ami most a téllel karöltve közeleg, a mai formájában pofonköpi az egész életszemléletemet!
E gyalázkodó levél közvetlen elindítója egy jelenet volt a falusi temetőben (btw szeretem a temetői nyugalmat), ahol szívem 2 fontos nődarabja nyugszik egy nyírfa alatt. Állok a sírjuk márványlapja fölött, szám szegletében cigaretta, nézek ki a fejemből, erre valahonnan a hátam mögül ezt hallom.
– Most nízd meg, arra së képes, hogy letakaríja jaz urát. Én bezzeg krizantémot is vëttem! Nagyot. Olyan golót a, tudod. Pedig milyen draago vót zidén!
No, ez, Lilith, ez b*sz föl engem. Verseny van, a kwa életbe! Random Rózsi és Találom Teri van most Pletykaparti Piroskával élvonalban! Miccsoda mécseseek, hölgyeim és uraim! Azt hiszem már csak egy ikebanán vagy egy ’zidén’ olyan menci siskából (szinte hallom a szerkesztőmet: TOBOZ) font szivecskén múlik, ki lesz a befutó. Pénz és felszínesség, barátaim, az kell halottaink porára!
A másik dolog, hogy nekem, aki egész évben a halottaim hiányát nyögöm némán, ki merészeli megszabni, hogy pont ezen a napon még cicomapartit is rendezzek nekik?! Bezzeg régen! Amikor még pápista ’álszerénykedő’ alpáriaskodás helyett abrosszal takarták le a sírt, és összejött a család, ettek ittak, a legjobb falatokat a szellemeknek kitett tányéron hagyták, na annak legalább vmi kósza értelme volt. A holtak köztünk élnek ezen az egy éjszakán, de igazándiból az életet kell ünnepelni! Azt, hogy vannak, akik őrzik az emlékeket. Mert nem a csicsa-picsa márványlapok felszínén és nem a hidegben didergősre sikeredett imákban kell emlékezni!
A temető a bugyuta felszínesség helye a halottak napján. Eszembe jut a sztori, hogy az egyik temető díszes, ’Feltámadunk!’ üzenetet közvetítő vaskapuja támfalára egyszer egy névtelen bölcs ezt firkantotta krétával: ’Na, az baszna be!’. Az én esetemben arra vágnám rá hasonló hévvel a krétakiírás szövegét, ha megkérdeznéd, tartom-e ebben az évben a halottak napja jelenkori hagyományát. Utána hozzátenném: Nem akarooom! Le vele!
Magyar módra tüntetek, barátném. Van értelme? Globálisan nincs, de attól még az én állítólag halhatatlan (de remélhetőleg nem hallhatatlan) lelkemnek jó!

Heves érzülettel ölel:
Fenyvesi Kornél, Samhain-
(szerk. megj.: ókelta lény, mely a hagyomány szerint
életre hívta a holtakat Halloween éjszakáján)
párti anarchista

(Pironkodó rosszallással szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš Kornélia

Random Riposzt 8. – Ebben az időszakban a halál egész jó perspektíva

Édes Kornél,
Értem a dühöd, ám most mégsem tudok benne osztozni. Az az igazság, hogy elfáradtam már a társadalom szidásában, meg úgy mindenben. Szent ünnep (Szerk. megj.: vagy épp profán) ide vagy oda, elegem van az emberekből. Szomorú vagyok. Mély bánatom szemfedő a halottaimon.
Nagyanyám, nyugodjon, mindig azt mondta, ’csak az élőtől félj, jányom, a holt már nem fog ártani.’ Igaza volt, az ront meg mindent, a halálban nincs esély hibázni, az tiszta, hideg és üres. Ha az élet, amit ünnepelni vágysz, egy kártyaparti lenne, abban az emberek mindennap All in-t raknak fel, csak valahogy nem gondolnak bele, hogy senki nem győzhet ebben a játszmában. És ne gyere nekem a játék élvezetével. Vékony a jég, ezt te is tudod. Az univerzum nem szereti feltétlen a gyermekeit.
Ez éven sem látogatok el a családi sírokhoz, messzi vagyok, és most jobban irtózom oda tenni a lábam, mint bármikor. Majd egy szimpatikus kereszt mellett gyújtok Szűz Mária-mentes egyszerű fekete gyertyát. (Szerk. megj.: micsoda blaszfémia!) De nem a holtakat, hanem az élőket siratom ebben az időszakban.
Mily jó annak, ki nyugodhat!
Tüntess, Kedvesem! Megtapsollak érte, de én ez éven is csak egy fekete árny leszek idegen temetők közelében. Éjjel talán be is megyek, sétálok majd kicsit a sírok között, akkor már nem fog tartani az Emberi színjáték. Sok a műanyag virág, de van, aki még élőt hoz, nagyon jó illat van ott olyankor, és a fények is szépek.
A barlangomban van egy kő a családi kriptából, tudod, amellett is égetek mécsest, igaz, évente több alkalommal is. Szánom és sajnálom most ez életet…
Nihil nisi divinum stabile est. Caetera fumus.
Nem tudlak most meglátogatni, rácsot tettek a fejem felé.
Éld meg a dühöd, majd ereszd szélnek.

Ölel: Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, osztozik Kornél dühében)

Tóth Viktória

Bese Bernadett
Az interjú 1.

Gyomorideggel ébredtem, mint mindig, amikor állásinterjúra megyek. Az elmúlt három hónapban nagyjából tizenöt sikertelen állásinterjún vettem részt, és van közel kétszáz hely, ahová még be sem hívtak személyes találkozóra.
Az éjjeliszekrényemre készített listát futottam át legelőször. Összegyűjtöttem azokat a hibákat, amelyeket nem szeretnék még egyszer elkövetni. Olyan fontos pontokkal, hogy egyek valamit, hogy ne korogjon a gyomrom, vagy hogy sötét blúzt vegyek fel, ha megint leönteném magam kávéval, és legyen pót blézerem, végezetül olyan egyszerű dolgokkal, mint hogy ne késsek el. Mire indulásra készen álltam az ajtóban, leszakadt az ég. „Ez a nap is jól kezdődik” felsóhajtással indultam el a buszmegállóra. Útközben újra átolvastam a Leggyakoribb kérdések és válaszaik című kis gyűjteményemet.
Miután leszálltam a buszról, azonnal célba vettem egy kis kávézót az „új munkahelyem” közvetlen szomszédságában. Abban a pillanatban egy autó suhant el mellettem, lefröcskölve és összesározva kedvenc ruhámat. Az még csak hagyján, hogy a cipőm megtelt vízzel, még a mellem között is éreztem, hogy folyik lefelé az undorító folyadék. Az órámra pillantottam, volt még ötven percem.
Berohantam a kávézóba, a frászt hozva a fiatal pincérnőre.
– Kérhetnék egy dupla eszpresszót? Addig is rendbe rakhatnám magam a mosdóban. Állásinterjúra megyek… – néztem rá esdekelve.
– Peches nap? – mosolygott rám a pincérnő. – Megoldjuk – mondta, és egy csomó szalvétát nyomott a kezembe.
Miközben próbáltam minél több koszt levakarni magamról, egy tiszta ronggyal jött utánam, hátha azzal könnyebb lesz. A táskámba gyűrtem a blézerem, áldottam az eszemet, hogy hoztam magammal még egyet, és a hajókoffernyi ridikülömért, amibe mindent bele lehet süllyeszteni. A cipőmet a kézszárítóval próbáltam megszárítani. A nadrágom csurom vizes lett, mire sikerült kidörzsölnöm belőle a foltokat. Tíz perccel az interjú kezdete előtt fölhajtottam a kihűlt kávét, és rohantam a találkozóra.
Miután a recepciós hölgy útba igazított, a magas sarkú cipőm ütemes koppanásaira próbáltam koncentrálni, hátha segít visszanyernem az önuralmam és higgadtságom. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, átestünk a bemutatkozáson, aztán helyet foglaltunk, és jöttek a megszokott kérdések. Ráadásul pontosan abban a sorrendben is haladtunk, ahogy otthon kidolgoztam a válaszokat. Néha kicsit haboztam, mintha most keresném a szavakat, de végül is minden gond nélkül haladt egyelőre. Már azon gondolkoztam, hogy mikor is kell majd otthonról indulnom, ha már itt dolgozom, és hogy azt a finom kis eszpresszót fogom inni nap mint nap.
– Mik a gyengeségei?
– Jó az időbeosztó képességem, több projektre is tudok párhuzamosan koncentrálni. Igazi csapatjátékos vagyok, a munkámat precízen végzem.
– Mik az erősségei?
– Hajlamos vagyok túlhajszolni magam, szeretem a feladataimat maximálisan elvégezni, és ezért néha türelmetlen vagyok magammal és a munkatársaimmal szemben.
– Elnézést, talán megkapta előre a kérdéseket? – Becsukta maga előtt az aktát, és kérdően rám nézett, miközben összekulcsolta a kezét az asztalon.
– Öhm, elnézést?…
– Először a gyengeségeit, majd az erősségeit kérdeztem, ön pedig fordítva válaszolt, mintha előre tudta volna, mit fogok kérdezni. Szóval?
A kezem remegni kezdett az ölemben. Meredten bámultam az asztal szélét.
– Az elmúlt hónapokban rengeteg állásinterjún voltam, a kérdések ismétlődtek, ezért otthon kidolgoztam a válaszokat. Ha izgulok, néha lefagyok, mert minél hosszabb ideje vagyok munka nélkül, annál nagyobb rajtam a nyomás…
– Rendben, akkor folytassuk… – sóhajtott a HR-es.
Egy bő fél órával később újra a kávézóban ücsörögtem, és a pincérnőnek meséltem a kalandos interjúmat. Hazafelé már az új munkahelyemet kerestem, hiszen egy ilyen katasztrófát követően, gondoltam, úgysem adna nekem senki munkát….

(folyt. köv.)

Bese Bernadett

Profán Provokáció 7. – avagy néha azért mégis hiányzik a pokol

Kedves Kornél!

Úgy tűnhet, a pár levelemmel ezelőtt elkezdett panaszáradat már-már direkte sötét, és hogy hergelni akarlak. (Szerk. megj.: bitch please) Annak veszed, gyöngyszeműm?
Ah, mindegy is. Reggel van, és én ma túlérzékeny vagyok. Tudod, néha, főként gyengébb pillanatokban, hiányzik a pokol. Igen, végre ki kell mondjam! Az a vidék, amihez fájdalom köt, a vadkeleti pokol, a nyomorgás, a kénköves kín, a sose múló, kiszakíthatatlan, örök szegénység, valójában talán az az én igaz birodalmam. Mert azt is be kell valljam, vakságom árnyékában, hogy élvezetem és perverz, amolyan szomorkás boldogságom is akadt, tudod az a fajta, ami meleg érzéssel tölt el, mégis sírni lenne kedved. Ebben a világban, nagyrészt nem érzem magam otthon.
Tudod, Kornél, az is baj, hogy… (Sz. m: várj, töltök egy pohár bort, ezt nem bírom nélküle) …az a baj, hogy a pokol legalább ismerős, és egyszerű számomra ezáltal. Valóban nehéz dolog a fényben sétálni, mikor a sötétség az én hazám. Nehéz jónak lennem, vidámnak, pozitívnak, mikor alaptermészetem része a gonoszság, az önzőség, a szadizmus és nihilizmus. Ez is egy libikóka, vagy mérleg, ha úgy tetszik. Mindenből van, de nem mindegy, merre billen. Főleg a semmivel nem törődő élvezethajszolás hiányzik, az a dionüszoszi hedonizmus, az a fajta illúziója a szabadságnak, ami még fel is pezsdít. Tudod, én mindig tudni akartam a titkokat, amiket a sötétség rejt magában, mert a fájdalom nem képes hazudni, az teljes valójában hasít beléd. De a jóság azt teszi, elringat egy langyos illúzióban, egy húgyos melegben, és azt mondja, hogy a világ ilyen, de ez nem így van. Néha én is beleesek ebbe a hibába, sőt még ez a kontár szerkesztőnő is, a hangja néha olyan bizakodó tud lenni. Szánalmas. (Sz. m.: héj, állítsd le magad!) Önámítás, semmi más. Hát ezért hiányzik a pokol nyers igazsága, tudtam, hogy mit miért teszek, a cél a túlélés és az élvezet, ezen nincs mit bizakodni, elvettem és kész. Sokkal egyszerűbb volt démoni szükségletekben élni. Ez az egész életszemlélet, ez a másokba vetett hit kiszolgáltatottá tesz. Utálom ezt az érzést. Talán a lényegből fakadóan képtelen vagyok átadni magam neki. Lyukat ütni a falakon és beengedni a jóság és szeretet ideáját… fujjj! Nem tudom, mire ez a sok szentbeszéd. Elkap a hányinger a virágoktól, érted?! (Sz. m.: engem csak az allergia) Tudom, ez az élet is egy állomás, az ötös számú vágóhíd bezárt.
Mindez most azért foglalkoztat, mert meglátogat Atyám. (Sz. m.: lóti-futi) Álszent fasz. Néha még rácsodálkozik, mi mindennek adott életet. Az ember a legnagyobb magaslata a világnak, némelyik meg kártékony, szaporodásra nem méltó egyed, a gonosz kis rokon lelkeket egy pillanat tört része alatt gyilkolnám meg, és még csak a szempillám se rebbenne. Kéjes érzés lenne inni a vérüket, mondjuk, vámpír alakban, vagy tépni a húst farkasként, vagy mint a nagymacskák, dorombolni, miközben ropog a csont az állkapcsom alatt, vagy csak nézni az áldozat szemét, miközben eltávozik belőle az élet. A bennem élő szadista éhes. Látod? Olyan könnyű gonosznak lenni. Átmenni máson, nem nézni sem embert, sem Istent, csak a pillanat orgiájának élni, sikítani élvezés közben, elvenni mindent, ami kell, a Napot az Én oltárára tenni. A szerkesztőm mindig azzal védekezik, hogy az élvezet keserűvé válhat. Igaza van. De mi van akkor, ha én a keserű ízt is szeretem, sőt, jobban, mint a vattacukrot. Mi van akkor, ha én szenvedésre és szenvedélyre teremtettem, ha ez az igaz közegem és valós határom?
Mi van akkor, Kornél?! Búcsúzom ezzel a kérdéssel.
Ölellek, drágám.
Remélem, mihamarabb találkozunk.
Csókol a te vadkeleti boszorkányod,

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, nem szól semmit)

Tóth Viktória

Random riposzt 7. – avagy nem könnyű jónak lenni

Kedves Lilith!

Valami bűzlik, de hiába. Már nem sokáig bírják a káosz helyőrségei hevesen támadó fegyvereim, mérgező varázsfolyadékaim, pallosom és palástom habzó kavargását. Minden milíciámat bevetem sorra. Olykor térden csúszva, másszor magasba nyúlva vívom csatáimat. Most tiszta talpú papucsomban léptetek a lakásban úgy, hogy még Eduárd is megirigyelné. Már csak egyetlen végső roham van hátra, és készen vagyok.
Mások tavaszi, én őszi nagytakarítást tartok, mert olvastam (igen, én olyat is tudok :D), hogy a mentális zavarok eltüntetésében segítségül szolgálhat, ha az ember tudatos alapossággal rendben tartja a fizikai teret maga körül. Mielőtt még lekezelő cöccentéssel megjegyeznéd magadnak, hogy nem szabadna női magazinok webvidékein múlatnom az időmet, elárulom, hogy az öreganyám egyik, még éltében találomra elhullajtott bölcsessége adta meg a végső lökést új projektemhez. Kicsi gyerek voltam még, ültem az udvaron veszteglő, lepattogzott festékű sárga-fehér padon és hallgattam a beszélgetést. Búcsú, befőzés, cudar egerek… szokásos őszi témákról duruzsolt a két mámi. Olykor a pad vagy a ház mögé kihozott konyhaszék nyikkant, műfogsor cuppant, sajgó ízületek szülte sóhajok lehelete szállt. Néha el-elkalandozott a figyelmem a kert végében rozsdásodó diófa felé, és már épp indultam volna csemegét portyázni a tövébe, amikor nagyanyám összecsapódó tenyerei hozták tudtomra, hogy valami dióbélnél izgalmasabb kerül terítékre.
– Jézusmário! – Hebegte, ahogy közelebb hajolt barátnőjéhez. – Millyen világ ez!
– Haaa! – Bólogatott fontoskodón a kendőjét igazgató néni, akinek a nevére már nem emlékszem. – Mindennyük megvót nekik. Aftó, ház, munka, oszt ezt kő csinányi, ё! Mondom én, beűt a kocsijábo, fijatal gyerёk, és lelűtte magaaat. Állítólag depresszijó – suttogta olyan hangon, mintha egy démon nevét ejtette volna ki, majd könnyed fontoskodással folytatta: – Mёgyünk imaadkozni a temetésire. Ha akarsz, gyühecc tejis.
– Van nekem jobb dolgom is. Kornélka, neked is mindig legyen, jó? – nézett rám a nagyanyám olyan komolyan, hogy a megtiszteltetéstől, azt hiszem, el is pirultam. – Ameddig van dógod, jó! Ha meg nincs, talányi kő magadnak. Másképp te is csak eltöketlenkeded az életedet. Attú meg jobb gyerek vagyó te.
Tudod, Lilith, annak ellenére, hogy jelen élethelyzetemben mindennek érzem magam, csak jónak nem, nem tagadhatom, hogy saját magam számára kitalált kisebb-nagyobb küldetéseimnek is több értelmük van, mint a meddő szenvedésnek. Édesem, belemehetnék a játékodba és megint sajnálgathatnálak, bíztatgathatnálak, engedelmesen játszhatnám a szerepemet, de elég, elég volt! Nem panaszkodtam azért, hogy lassan már nem szív-, hanem riposzthuszárod leszek (félve kérdem: mikor kezdeményezhetek már én?), nem akarlak szidni, csak arra kérlek, szép démonkisasszony: Légy szíves, rúgd már magad seggbe! Kezdj magaddal valamit! Kezdetben kicsi dolgokat, aztán idővel jelentékenyebbeket. És tudom, tudooom, lehet, hogy ez is csak meddő kísérlet az életjavításra, de nem a dolgok hiánya, hanem a semmi, az üresség, a céltalanság az, ami igazán fáj.
Ifjúságod poklában mesék is ragadtak beléd, sose feledd! Mindig akad egy-két értékes pillanatlenyomat az ember elméjében, amit érdemes nyomtatott sorok kalitkájába zárni. A történetek azok a ritka madarak, amelyek csakis rabságban dalolnak örökké.
Én most megyek, kitakarítom az almot (to jest, megyek macskakakit kaparászni műanyag lapáttal), aztán olvasok kicsit. Mert ez is jobb, mint a semmivel telített nyafogás.
Ha pedig valamikor úgy döntenél, meglátogatsz, akkor tiszta lakással vár:

Fenyvesi Kornél

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš Kornélia

Profán Provokáció 6. – agymenés

Szervusz, Kornél!

Ahogy öregszem, egyre filozofikusabb vagyok.
Fiatalon, zsenge pokoli lélekként nem érdekelt, hogy eszméket alakítsak ki magamnak, nem ismertem határokat semmiben, igaz, most sem ismerek túl sokat, de azt tudom, hogy lehet egy határ az is, ha nincs határ. Úgy értem, hogy nem jó az, ha az ember, bölcselkedő alkat, no, már valamiféle felsőbb ideológia mentén vagy az elitizmus szempontjából biztos jó, viszont egyszerű emberi szempontból nézve: szörnyű. Minél többet gondolkodom, annál kevesebbet cselekszem. Napokig tud járni az agyam egy-egy logikai meneten, még ha teljesen banális is a tartalma, élvezem a játékot az agyammal, főként, ha az emberről magáról kell megállapításokat tenni. Nem ítéletet, hanem megállapításokat, ugyanis én nem ítélkezem, ember felett sosem, tettek felett már hamarabb, de sok esetben azok is csak külső megélésből látszanak ítéletnek. Számomra száraz tényközlés valakit lehülyézni, ha valóban úgy van. Semmi felsőbbrendűségi örömöm, semmi erkölcsi ideám nincs benne. Hülye, és kész. Egy megállapítás. Elvonatkoztatok attól, hogy engem az emberi idiotizmus dühít, meg a kitűnni akarás. Látszik az, ne gondolják, hogy nem. Nagyon is látszik. Sőt, szaga is van. Áporodott, erőltetett mosolyszaga van. Az álkedvesség mögötti irigység és boldogtalanság bűzlik. Legalábbis olyan szemlélődő számára, aki a tényleges boldogságot kutatja. Én azt teszem, próbálom tenni, igyekszem eljutni ésszel a boldogság érzéséhez. Elolvasom, mit gondolnak róla mások, és mérlegelek, viszonyítok. Kipróbálok helyzeteket, amelyekben elvileg boldognak kéne érezni magam. És semmi. Semmi nem történik.
A nagy egészhez számítva, ennyit talán kijelenthetek, a boldogság mint entitás egyszerre létező és nem létező. Egyszerre érzi is az ember és nem is. Történik valami jó, és itt a jó fogalma megint csak problémás. Kinek mi a jó? A nagy kérdés. Az ember a külső, morális szabályok szerint szabja meg a jó dolgok belső határait, nem kínlódik sem a helyzet relativitásával, sem a szubjektív megéléssel. Azt mondja, hogy egy gyermekszületés örömteli esemény, kész, az anyának boldognak kell éreznie magát. De vajon tényleg úgy érzi-e magát? A jó fogalma valami olyan, ami száz külön értekezést érdemelne meg, és igazából több száz létezik is már. Nem erről gondolkodtam elsősorban, erről is, de annyi gondolatszálat nem lehet olyan könnyen leírni, vagy csak én nem vagyok rá képes, könnyen meglehet.
Visszatérve, dolgoznak a különböző szabályok bennünk, ami szerint, ugye, megélünk egy jónak értékelt dolgot, aztán tovább lépünk, és várjuk a szükségszerűen hozzá tartozó boldogság érzését, öröm és boldogság, egyben használom őket, de nem feltétlen járnak együtt. Mondjuk úgy, járhatnak. Erősítik a boldogságnak vélt állapotot.
Tehát várjuk, mit várjuk, megszállottan hajkurásszuk egész életünkben a boldogságot, néha egyetlen életértelemnek kinyilvánítva. Mikor először gondolkodtam ezen, talán olyan 9 éves lehettem. Nagyon megütöttem a bordáim, mikor leestem biciklizés közben, fájdalmaim voltak, és ahogy fokozatosan lihegtem el a fájdalmam, sírtam is, és anyámnak azt mondtam, hogy boldogtalan vagyok. Nem igazán értettem még mit is jelent, de hallottam ezt a kifejezést. Összekötöttem a fájdalommal, összekötöttem azzal, hogy velem valamilyen baleset, rossz dolog történt. A fájdalmam rossznak ítéltem meg. Sőt, világméretű rossznak, mindentől rosszabbnak abban a pillanatban, és amikor legyőztem, ellihegtem az érzést, nem maradt már csak halvány emléke, még mindig szomorú voltam. Anyám azt mondta, már miért lennék boldogtalan, ebcsont beforr, később jöttem rá, tényleg az voltam.
Egyszerűbb volt az elképzelésem, a jó az boldogság, a rossz az boldogtalanság. Ma már nem hiszek ebben. A világot jónak láttam. Aztán a kamasz években találkoztam Voltaire-rel, aki azt mondta: nous laisserons ce monde-ci aussi sot et aussi méchant, que nous l’avons trouvé en y arrivant, vagyis: épp oly ostoba és épp oly rossz a világ, mikor távozunk belőle, mint amilyen volt, mikor megjöttünk rá. Azóta hiszek ebben…

Remélem jól vagy,
ölellek, Mon chérie
Lilithed

[Szerkesztette: Tóth Viktória, elgondolkodva]

Tóth Viktória

Random Riposzt 6.

Szervusz!
Ahogy telnek a napok, én egyre hülyébbnek érzem magam. Egyre kacifántosabbak azok a találomra összegubancolt gondolatcsomók, amelyeket a nap végén ki kellene bogoznom a nyugodt álom érdekében. Rémálmok gyötörnek, és minden nappal egyre kevésbé értem magam. Már érik… Nagyon érik a beutalóm egy elmegyógyintézetbe.
Most komolyan, Lilith? Amikor elkezdtem olvasni a leveledet, az jutott eszembe, hogy most komolyan nekem, NEKEM akarsz filozofikus fejtegetést prezentálni arról, hogy milyen rossz az, ha túl sok gondolata van egy embernek?! Ismersz Te engem? Multitemporális ideaviharban fuldoklom már jó ideje, és köszönöm szépen, lassan már megszoktam ezt az állapotot. Sőt, azt kell mondanom, hogy élvezhető is, ha az ember megéli a zavar pillanatait.
Azonban, te – ahogy tovább olvastam a leveledet (bár, az már lassan egész fa volt), rájöttem – nem arra voltál kíváncsi, hogy miként lehet túlélni bonyolult entitásként. Ezt te jól ismered, csak bevezetésként sajnáltattad magad kicsit! A lényeg a lényeg: Nem tudod, Te hedonista ribanc, hogyan kell boldognak lenni! Hát elértünk ide is…. Kornél tanár úr reloaded!
No, aszondod, hogy az átlagember által megítélt boldogságtapasztalatok nem hagyják, hogy átéld azt az eufóriát, amire vágynál. Mily meglepő! Hagyd ezt abba, Te nő, mert rámész lelkileg. Fékezz és figyelj!
A boldogság mindig individuális tapasztalat. Hannibal Lecter is boldog volt különleges vacsoráin, meg Jason is, hogy örömet okozott az anyukájának, aki mellesleg addigra már egy hulla volt, de mindegy… Csak annyit akarok kifejezni, hogy ha a bárányok boldogsága nem a tiéd, hagyd meg nekik ezt a tapasztalást. Végy egy mély levegőt, és ha már végképp kétségbe esnél, mondogasd magadnak, hogy a boldogságtapasztalat egyéni. IN-DI-VI-DU(du-du-du)-Á-LIS! Magányos dolog, és kész! Pláne, ha különc vagy! (Terajtad meg inkább tudnék elképzelni védett nyusztok irhájából összeszövögetett bundát, mint holmi fehér báránybőr mentét!). Ne akarj betokosodni! Ez nem a Te utad!
Egyszer be voltál rúgva, és te magad jutottál el fejtegetéseid során ahhoz az igazsághoz, amelyhez a magunkfajta fura figurák, individualista entitások és hülyemód gondolkodó hedonisták igazodni tudnak: Várd, kedvesem a boldog reklámszüneteket! Az élet olyan, mint a szarfolyam, amelynek a hullámain megpróbálhatsz a lehető legelegánsabban szörfözni, de hiába van zsebórád, kalapod és szövetkabátod, mégiscsak tudod, minek a flowjában vesztegeted a perceidet. Belezuhanhatnál a letargiába, de vannak szigetek. Te, teee, pokoli ribanc és magányos démon, tudd, mindig szervezek neked egy kis pihit! Nem mondom, hogy a puszta létemtől jobb a világod, de – ahogy a L’art pour L’art Társulat komikusai mondák –: „Hason ló a hason lónak örül.”
Örüljünk egymásnak azokban a pillanatokban, amikor másunk nincs, kérlek! Tudd, hogy bár nem vagyok királyfi, így nem vágtatok be az életedbe fehér táltoson, hogy megmentselek és megadjak neked mindent, ami „szem-szájnak ingere”, de mindig kéznél vagyok a szürke szamaramon. És bár jómagam is egy jókora marha vagyok, tudd, hogy legyen bár ott és akkor, amikor szükséged van rám, a célom száz szélmalom, én útvonal-újratervezést kiáltok, és sietek hozzád! Mindig.
Ha akarod, örömmel meg is verlek, hogy jó legyen neked, sőt hagyom, hogy örömödet leld abban, hogy engem náspángolsz el. Mert, tudod, hogy miért ez a világok legeslegjobbika? (Ha már Voltaire-nél tartunk…) Azért olyan jó nekem, mert olyan ember lehet a barátném, mint Te.
Magic… Mosoly… Öröm…
Kicsiben gondolkodom… egyéni helyzetekben.
Szeretettel csókol szívhuszárod és boldogítód:
Fenyvesi Kornél

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Lomboš Kornélia

Profán Provokáció 5. – a kiábrándultságról

Drága Kornél…

kedvesem, a végem járom, persze ez édes túlzás a részemről, tudom, nagyon jól. Színpadias dicsfényben fekszem a baldachinos ágyamban, földig érő fekete selyem köntösben, az anyag simogat, úgy ahogy a szatén ágynemű is. (Szerk. megj: hogy a p*csába nem csúszkálsz rajta?) A gyertyák lassan leégnek, és körbe fog venni a sötétség. A fény utolsó leheleténél írok neked. Vedd úgy, hogy erősen megmarkolom az alkarod, szorítalak, és úgy nézek a szemedbe, hideg, fekete tekintettel.

A te fajtád fog engem a sírba tenni, tudod!? No, nem arra értem, milyen ember vagy, mert Te, Kornélom, édes szívhuszárom, egészen más bolygóról származol, mint a többiek. Csak a nemed szúrja most a szemem kissé, a sekélyes, épp csak cselekvésre képes farkas állatok basszák fel az agyam. Komolyan mondom, kijön belőlem a femináci. (Sz. m: belőled mikor nem, bazki)
Én! Én, az első férfi, első neje, Én, Isten kedvence, nevének tudója, egy teremtő istennő… mindez én vagyok, és még ettől több is.
Céda is vagyok, mint Nő, megvetett, lábtörlő, kevesebb fizetést érdemlő, örökké mosogató, főző, robot, mondd, hogy lett a boszorkányból szolga az évszázadok alatt? Miért nem lett társ vagy egyszerűen Úrnő?
A férfiak fognak engem a sírba tenni, megtörik a halhatatlan lelkem, méghozzá azzal, hogy kiábrándulok miattuk az életből. Látom, mennyire herdálják az életet, mennyire nem látják még az igazságot sem, holott ott van, kiszúrja a szemüket. (Sz. m: azért na, tisztelet a kivételnek, leszek én a józanság hangja) Az egyetlen igazság, az egyetlen igazság az, hogy felesleges csalni. Érzem, mikor az emberek hazudnak, és nekem fáj helyettük is. Tudod, lehet mondani bármit az ördögre, de azt nem, hogy hazudott. Ezzel szemben az életben elérhető mennyország nem más, mint mézesmázzal kikent színházi út. A gyomrom forog, hogy a világot sokszor ilyen emberek irányítják. Ha én uralkodnék, olyan más lenne… (Sz. m: az még nem biztos, hogy jobb)
Tudod a legrosszabb, hogy adok. Mindegyiknek adok valamit magamból, az összes embernek, legyen bármi köze hozzám. Legyen szeretőm, társam, barátom, szórakozásom, mellékes. Otthagyok nála egy darabot, nekik jobb az életük, én meg egyre csak fogyok…
Az egyik ügyvédem szerint meg kéne engednem valakinek, hogy végre szeressen. De a démont üldözni szokták, félnek tőle. A szolgát meg meggyalázzák. Ebben a világban a Nő e kettő lehet.
Teljes nihilizmus… semminek nincs értelme.

Add a kezed, szólj hozzám, Kornéliusz!

Elhaló csókot küld,
Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, színpadiasan meghajolva]

Tóth Viktória

Random riposzt 5. – avagy: A férfiak tudnak csak igazán szenvedni

Drága Lilith!

Kedvesem, minden általad kedvelt kedvességemmel most legszívesebben elküldenélek oda, ahová a legtöbb férfi vágyik, ugyanis én még csak a vég kezdetén tartok, de már most nem bírom. Takonyban és köhögésrohamok viharában fekszem a gumis szélű lepedőbe burkolt matracomon (ágyra még nem spóroltam össze eleget), egy szál bokszerban vergődöm, és zavargó exként tapad rám izzadtságomtól a kissé műszálas ágyneműm. A laptopom videóvillogású fénye félhomályosít nálam, mert nem szeretek csendben szenvedni. Vedd úgy, hogy most kifújom az orrom, megköszörülöm kicsit máskor oly készségesen zengő torkomat, rád emelem láztól vizenyős szemeimet, és tompa suttogással kérdezem:
– Te szólsz valamit, ribanc?! – Éééés, csak hogy félreértés ne essék, a legkedvesebben dorgáló tónusban teszem ezt. (Persze, amennyire csak ilyen állapotban képes lehetek arra, hogy repedtfazék hangommal érzelmet fejezzek ki). Anyám úriembernek nevelt: nővel udvarias bájjal vagy sehogy! (Pedig rikoltozik bennem egy durcás kisgyerek, mondván: „Hagyjál! Hagyjál meghalniiiii!”)
De viccet félretéve, igaz, csak holmi atyámfia farkas állat vagyok neked, és a sekélyesség bűne sem áll túl távol tőlem, de pláne ilyenkor, testi erőm hamvai közt égve, 36 fokosnál jóval magasabb lázban, átérzem nemem minden nyomorát. Engem a rejtett, de annál igazibb feminokratikusság döntöget romba, amely alatt így, kíntól ködös tudattal jól titkolt női diktatúrát értek.
Szeretitek magatokat sajnáltatni. Jaj, de szeretitek! Átkozott az a férfi, akinek a legjobb barátai nők, mert akarva akaratlanul előjön beszédtémaként, hogy milyen cudar dolog asszonyállatnak (szolgának, takarítónőnek, szajhának) lenni, minek folytán nekem, az ipszilon kromoszómával megáldott egyénnek, igencsak meg kell becsülnöm magam (annyira, hogy az anyám tyúkja sérvet kapna tőle). Ha már biológiai létem folytán nekem jutott a lehetőség a terhesség buckájától megkímélt karrierre, a jobb fizetésre, a korral való érésre, akkor teljesítenem kell! Keménynek kell lenni! Bele kell adni apait, anyait!!! És kiért teszem? No, vajon kiért igyekszik a férfi?
Párkák vagytok, akik szövögetik a háttérben a férfisorsokat. Múzsák vagytok. Anyák, szeretők, kincsek. A költemények és a férfiúi produktumok nagyját közvetve ti hoztátok létre! Mi, a farkunkkal a markunkban, meg csak robotolunk, miközben a ti változékony, havonta egyszer kiváltképp viharzó érzelemskálátokhoz igazodva próbálunk kettő helyett ezerarcú Janusok lenni. Boldoggá tenni egy nőt olyan, mint egy megérthetetlen rejtvény vélt megoldásaihoz igazítani a tetteidet és a szavaidat. Túl magas labdák vagytok! Kapufuuuck!
Gondolj bele, milyen nehéz már férfinak lenni! De komolyan! Mennyi tippet kaptam már a cicáktól, melyeknek épp nem ettem a szájukat, hát hallgattam őket! Légy szilárd, de flexibilis! Légy titokzatos, de hallgatag ne, mert akkor bunkó vagy! Ne légy ápolatlan, de ne vidd túlzásba, mert akkor tán azt a benyomást keltheted, hogy a másik partról horgászol! Ne légy papucs, de adj meg mindent! Légy hevesen magabiztos, de nyugodt alázattal!
Újra csak a nők betege akarok lenni! Nem akarom, hogy nedves zsebkendők hógolyói alkossanak glóriát a párnám körül. Akkor talán árnyaltabban tudnám elmondani, hogy csak a tudatlan nő a szolga. Az okos nő szövöget… Ha mást nem, nyakörvet a farkas jószágainak.
Bár szerinted én csak migráns vagyok egy másik bolygóról (talán a Marsról, de lehet, hogy egy messzi-messzi Tardis-kék planétáról), mégis amint meggyógyulok, minden módon szívesen szolgállak.
Nem csókol, mert fertőz…

Fenyvesi Kornél, a Te szívhuszárod

U. i.: Nem jönnél el a napokban csinálni nekem olyan finom fokhagymás levest, amilyet nagyanyád tudott? Légyszi’!

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Lomboš Kornélia

Profán provokáció, avagy dialógus a halálról, mert Sz. Zoli kérte, de nagyon

Kedves Lilithem!

Eddig olyan pozitív voltam. Most hadd kezdjem azzal, hogy kicsit úgy vagyok néha, mint Schrödinger macskája… Egy vernyákolós, antiszociális haragspirál kartondobozában rekedek, mondván: ha rám nézel, talán elveszek. Mert, most őszintén, mit jelent nézni? Homályosan látni, de annál élesebben ítélkezni, hisz’ valahol félúton talán ott vagyok, nem?
Szeretünk kombinálni a szabad pillanatokban, hogy ki miért s hogyan, hisz’ önmagunkban, önnön magányunkban olyan kevesek vagyunk a hétköznapokban. Édessavanyú szószt kell permetezni az információfalatkákra. És én, Lilithem, csak hallgatok… Remélhetőleg mélyen.
A halál egyik vállán emlékművek állnak meg koszorúzások, árvalányhajas magyarságtudattal behálózott megemlékezések világlanak. A másikon a rútság nyújtóztatja félig elrothadt lábujjait, és épp az elmúlás undorteljes fele ihletett meg annyi embert. De miéééért? Miért jó elvadult tetemek közé hívni az elmét, ha lehet másról is mesét mondani?
Például arról, hogy egyszer volt úgy, hogy majdnem nem voltam. Visegrád, Dunakanyar. Hajnalban sétálni kergetett őrült bánatom, és megálltam a vízparton, és rádöbbentem, hogy teljesen elegem van, és nincs tovább nekem. Végeztem. Elkezdtem köveket szedni hosszú szövetkabátom zsebeibe: egyet az anyámért, egyet az apámért, egyet az őrült nagyanyámért, megint egyet a szentfazék nagyanyámért… bánatrögök fognak húzni a nyugalomba.
Virginia Woolf mentett meg. Viccen kívül, az a kettyós izé ébresztett rá engem arra, milyen szánalmas a tervem, s eközben felébresztette a túlélő ösztönömet. Felnéztem a Duna túlpartján ködbe vesző várra, és megállapítottam, hogy a halál unalmas. Inkább szenvedek még kicsit: az látványosabb. Kacsáztam a kövekkel még sokáig.
A halálban humor is lakik. Előbújt akkor is, amikor az édesanyám temetésén – ezt még nem is meséltem – a körösztanyám majdnem belelökött a kiásott téglatestsírba, hogy bemutassa, neki kell intenzívebben a részvét. LOL…
Gyerekek, most mondom, írásban, aki sírom vagy urnám (ki tudja, addigra mi lesz a módi) mellett részvétet emleget, azt ünnepélyesen kitiltom a temetésemről!
A szellememnek anekdotapartit, igen, partit rendezzetek! Beszélgessetek bánatfelesektől ködösen, csacsogjatok arról, hogy ki voltam én és kinek épp miért… Miért voltam érdemes, hogy legyek! Így érek valamit, talán. Így ér valamit, hogy legyek (ura a depressziómnak és önnön sötétemnek).
Léleksimogatónak lenni… talán így érdemes. Szeretetben önmagunk hóhérja lenni, és egyre csak keresni a helyed….
A temetésemre, légyszi’, vörösben, lángszín vörösben gyere, de legalább az a harmatos szád lángoljon nekem, mert halálomban is tűz leszel… mindig… nekem.

Bánatos kábán, hajnali részegségben csókol:

Fenyvesi Kornél, a Te szívhuszárod

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia]

Lomboš Kornélia

Random Riposzt, avagy kérnie se kell, beszéljünk hát a halálról…

Kornélom!

Provokálsz, ugye, tudod? De úgy ténylegesen, nem csak a hülye cím miatt. Eszedbe jutott a mauzóleum? Tudom, te nem vágynál magadnak dél-szlovákiai Tádzs Mahalt. (Szerk. megj.: én el bírnám viselni)
Schopenhauer azt mondja, ha a halál nem létezne, nemigen filozofálnánk. Ezzel azt jelenti ki, hogy nemigen gondolkodnánk a saját létünkön. Ez igaz is, meg nem is. Vannak, akik így se teszik. Holott a halál mindenhol ott van. Benne van a születés pillanatában, a halandó létben magában. Ne hagyd magad élve eltemetni! Ne fájtasd a kicsi lelked, a felét úgyis magunknak keverjük ki.
Tudod, érdekes konstelláció ez, mert én nem tudok szomorú lenni miatta. A halhatatlan démoni lelkemnek nem tragédia a lét vége, inkább jelenség. Hidd el drágám, ez szomorúbb, mint a végesség. (Sz. m: pedig kezdesz igencsak emberi lenni)
Még ha te is vagy az a nyomorult macska a dobozból, még mindig fele esély a tiéd az életre! Használd hát ki…
Kornél, ha fel kerülsz, nem tudom, mi vár, de ha a pokolba, onnan meg tudlak szöktetni. A pokolból van kiút, a mennyországból nincs, az olyan vidék, ahol az emberek ott akarnak rekedni, attól még a lét is szabadabb! Gondolj csak a csapból folyó nagy Isten/család/Kárpát-medence szektára.
Pedig tudod, mi a véleményem róla, ne áltasd hát magad, az élet egy nagy szopás, a tapasztalatok nagy többsége rémisztő és szar, de akadnak boldog reklámszünetek. Ezt jelenti látni, parancsolom, csak ezt lásd! Hisz annyi reményteljes homokóra-perced van még, nem úgy, mint nekem. Semmit sem tapasztalok olyan élesen, ha kicsit elhagyom magam, nem tudom eljátszani mindig, hogy ember vagyok. Keresem…, és függök a legnagyobb szenvedélyektől, Bovaryné él, és sosem tudja megmérgezni magát! Talán nem látsz most, de nem vagyok egyedül a sötétben, sőt, mindenféle sötétben ott vagyok én is, vagy én magam vagyok az, döntsd el ezt te. Én meghagyom a döntés szabadságát!

Feketén, vigasztalóan és vörösbor ízűen csókol…

Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, enyhén filozofikus hangulatban]

Tóth Viktória

Profán Provokáció (2) – avagy Most én, én, én,
mert már nem vagyok magam e föld kerekén

Drága Lilithem!

Eddig úgy zajlott a dolog, nem tudom, mennyire vetted észre, hogy szelelt az agyad, én nyeldekeltem fuvallatát, azt a bolond, forró keleti szelet, és reagáltam rá. Kérlek, ha már egyenlőség, meg feminizmus, akkor ne legyen az a buta fajta! Kérlek, ne vágj pofon halcsontos melltartókkal, és hadd legyen jogom nekem is kezdeményezni néha… oh, te jó ég…. úgy beszélek, mint egy félénk férj… Mondtam már, hogy szeretlek?
No, megtaláltam életem társát! Tiszta romantikus, profán módon szerelmetes, városi kis jelenet volt. Tetszett volna neked. Pizzát rendeltem magamnak kicsit kapatosan. Csörög a telefon az „Ez lesz a veszted“ dallamára, hív a futár, hogy itt van a lakás előtt. Két doboz a kezemben, és hat euróval könnyebben álltam a kültéri világítás adta félhomályban, és akkor elém toppant ő… Kissé imbolygott, akárcsak én, és rám nézett az egyik jáde szín szemével, mert csak egy volt neki akkor. A másiknak fájt a fény, hát zárva tartotta. Rám nézett, én meg rá. Aztán odajött hozzám és hirtelen ölelésben találtuk magunkat. Ő morgott valamit vagy talán dorombolt? Nem tudom… de a lakásomban találtuk magunkat rövid úton. A mellkasomon aludt el, és én, az ősmagányos ifjú-vén bolond, megismertem a békét mellette.
Most mosolyogni fogsz: úgy tud nézni a félhosszú hajamra s a rajtam lógó Game of Thrones-os pólóra, mint ahogy Piroskára nézhetett a farkas. Általa született meg bennem a gondolat, hogy az a piros csuklyás leány talán nem is rab, hanem lelkes önkéntes volt. Épp megszabadult egy toxikus béklyótól, egy normatív nagymamától, és boldog volt a szőrös karokban.
Emlékszem, megrebegtette kissé őszes bajuszát, amikor meglátott engem. Stux elájult volna szerintem, ha látja. A karjaimba rohant az a szenvedélyes kis bolond. Jaj, Lilith, olyan szép a farka meg az ujjai, ahogy belém karmolnak! Igen, megtaláltam! Megtaláltam magamnak életem társát.
Lehet, hogy ezáltal én lettem a bolond macskás szomszéd, de nem érdekel. Bajsza van, bájosan ledominál, de másnapra kiderült, hogy nőstény a szentem! Befogadtam, s így lakótársam lett egy vándor cica.
Odaadtam neki a világot: egy földgömb-mintás gumilabdát ajándékoztam neki. Értetlenül nézett rám, amikor elé dobtam. Most már pofozgatja, szeretgeti, kergeti, dorombol. Ránk emlékeztet. Nem érti a világot, de igyekszik megszeretni.
Na, erre reagálj, Úrnőm, kedvesem! Bolond vagyok? Az ölemben most is ő ül, életem foltos, bájos társa.
Üdvözlünk Téged, mi, a szívhuszárod, Kornél és társa: Artemis (mert ez lett a neve, hisz én voltam a prédája, ahogy otthonra vadászott a betondzsungelben)

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Juhász Lomboš Kornélia

Random Riposzt – avagy Nem véletlenül lett mainstream a macska

Ó, én édes Kornélom…

leveled hajnalban ért, és megmondom őszintén, oly zavart és kába voltam még, hogy beletelt egy fél óra és úgy négy deci kávé, mire fel is fogtam a szavak értelmét. Tehát macska… ennyire hiányzik, hogy velem élj? (kac-kac, kuncogás – mellesleg megtiltottam ennek a kontár szerkesztőnőnek, hogy megjegyzéseket tegyen a levelembe, de előfordulhat, hogy nem hallgat rám) (sz. m: de nem ám!) Majdnem becsaptál ám, legényke. Épp felháborodni készültem, hogy holmi spontán légyottban lubickolsz, engem pedig kihagysz. Tudod, hogy a deviancia az egyik hobbim. Egyébként ennek az engem costplay-elő szerkesztőnek is van két macskája. Újra csak jelzem, mintha a bennünk élő pokolmacska lélek nem lenne elég. De tudod, ezt beszéltük. Te farkasféle, én macska. Érdekes egy lények, nekem otthonérzetem van tőlük, puhák, lágyak és édesek, de a szemükben ott van az a gyilkos akarat, ami bármit szülhet. Becsülöm, hogy végtelenül őszinték, nincs érdekükben hazudni, mert ők nem ismernek félelmet és lehetetlent. Egy-két kávézás alkalmával el-elnézem, ahogy a két dög kerülgeti egymást. Lucifer és Arisztotelész. Micsoda pimasz némber, igaz? Elnevezte a volt férjemről az egyik macskáját! (sz. m: hihi) Hah, hallatlan, zsörtölődtem is miatta, de már megbékéltem valamelyest. Végül is van benne egyfajta fekete humor. Én kávézgatom, míg az ördög körülöttem játszik. Nagyon sok bolond macskás szomszéd van a világon, ezt te is tudod, sokan macska nélkül is azok. Vannak emberek, akikben él egy Básztet, és vannak akik imádják őt. Nem hiszem, hogy pont emiatt kellene bolondnak érezned magad. Jót kacagtam azon, hogy Artemisnek hívod a kis bestiát, hisz más néven Ailusor, ami csak ennyit jelent: macska. Macska, macska, miaú. Elsőre értelmetlen, s pár nap után a gomolygó bánatos, gonosz csoda. El akarod járni Basztet körmenetét Bubasztiszig? Az úton nem vár más, csak zene, tánc, bor és erotika, és végül minden macska eléri, hogy a „gazdája” feküdjön fel a templomi áldozati asztalra.

Hiányzol. Örülök, hogy társra találtál, és hiúságom mélyen legyezi, hogy egy hozzám hasonló lényben sikerült ez. És én is most, mint az újdonsült kis kedvenced, lágyan nyújtózom az ágyamon, megállapíthatom, Te, Kornél, démonokat fogadtál kebledbe, gonosz szemű átkot, csábító, lágy sötétséget. Ám, ez sem rosszabb az emberektől, tudod miért? Mert az felvállalja Önnön valóját. Életet és halált hordoz, s pont úgy játszik vele, mint Artemis a földgömblabdával. Nietzsche mondta egyszer, a halál az életen kívül van. Szimpatikus fiatalember volt, de ebben nem értek vele egyet. Ezzel a gondolattal zárom levelem, úgy gondolom, érted az összefüggést. Látod, még a szerkesztőm hangja is elhalkult.

Örülök Nektek,

ölelésem küldöm, Mon chérie.

Csók, Lilithed

[Szerkesztette: Tóth Viktória, miaú]

Tóth Lilith Viktória

Profán Provokáció 2, a szerelemről

Az emberi kapcsolat a legcsodásabb dolog a világon. (Amellett baszott nagy közhely – L.O.L. – szerkesztői megjegyzés)

Pontosítok, a szerelem és a párkapcsolat a legcsodásabb dolog a világon! Igen, így. (sz. m.: Lilith, te meggágyultál?) (írói megjegyzés: elhittem azt, amit NTA. mondott: „Az irónia, nem humor” – haha)

Kedves K!

Drága KORNÉLOM! Elég hangosan írtam, cicafiú?

Ah, bocsásd meg, kicsit kimerült vagyok, négy hét írás és ivás után olyan mocskosul fortyog valami az agyamban, tudod, hisz te érted ezt. Az idei turnénak vége. (sz. m.: ezt mondtad márciusban is) Álmomban azt láttam, hogy a jó apám, az Isten, tudniillik, egy marék földet gyúrt össze, és Ádámmá lettél. Szörnyű volt.

Csupán azért írok ilyen szertartásosan, hogy megköszönjem, megbocsátottad, hogy megcsaltalak. Igaz, sose mondtuk ki régen, de nekem ezt most fontos, mert sosem szóltál, és én sem ejtettem szót arról, hogy miért tettem. Emlékszel még? Én igen, mindegyikre. Erre, amiről szó lesz, most különösen élesen. Még mielőtt elbeszélem ezt az esetet (sz. m.: gondoltam, hogy több volt, ribanc), beszéljünk inkább arról, milyen mocskosul dühös vagyok rád! Egy liba vagyok, tudom. Utálom a szabályaidat, az ideáidat, meg hogy játszod a lazát! Te, te gyönyörű testű görcsöm, földből formált Ádámom, téged még nem rontott meg Sámael nyála. Csak az enyém. Gyűlöllek a naivságodért!

Látod, ez is csak félig igaz, mert szeretlek és gyűlöllek egyszerre mindazért, ami vagy. Pont, ahogy te engem! Ne tagadd, tudom, ha tehetnéd, „kalitkába zárnál, engem szabad madarat” (sz. m.: elkezdtem énekelni). Nem, nem, nem és NEM! No, nem, van, amit igen, de van, amit NEM! Talán nem tettem volna meg, nyolc különböző pózban egy este alatt, ha…

Tudod mit, nem számít, már akkor megcsaltalak, amikor egyetlen férfihoz se értem még hozzá, csak gondolatban. Mert te csak a saját morális béklyóid alatt sínylődtél, és féltél a világtól, míg én szárnyalni vágytam. Áh, semmi gond. Hisz itt vagyok neked, melletted vagyok és maradok örökre. Az örökre az én átkom. Nem számított az az este sem, sem az azt követő, sem a megelőző (sz. m.: álltasd csak magad).

Most bántani foglak, bezárom ezekbe a betűkbe annak az éjszakának az emlékét, hogy lásd, ha önmagam akarok lenni, nem tudlak nem bántani. Lehet, hogy te sem engem. Még eszemnél vagyok, még lehet, mint N. P.-nél a Szerelem, úgy akár a túlszívott drogos, napfénycombok helyett a tett egyszerűségével kívánom átkulcsolni a térdeid, már elmúlt fél egy, de nem telt el öt percnél több. Érted ezt?

A történet maga csak ennyi: megdugott a Vénusz alatt ülve, állva, fekve, térden, négykézláb, félig a levegőben tartva, aztán a lelkem (sz. m.: már ami maradt belőle) megdugta az övét. Hozzám ért, és mégsem szentségtelenítette meg, azt, ami a Tiéd.

Úgy érzem, ezt fontos tudnod.

Csók, Mon chérie…

A te Lilithed, vadkeleti, pokolbéli boszorkányod

[Szerkesztette: Tóth Viktória, minden női megértéssel és költőnői túlzással]

Tóth Lilith Viktória

Random Riposzt (2), avagy Csalán vagy te, lelkem ifjúsága?

Drága Lilith! (a birtokos személyjelet csak azért is kihagyom, mert sosem tekintettem rád tulajdonomként)

Feldühítettél, angyalom! Ezért, én, Farkas, itt és most, hic et nunc, nem követem a szabályaidat: nem, nem megyek bele ebbe a gyalázkodó haláltáncba! Na, nem!

Először is mesélek Neked egy történetet, egy kis, falusi köpködőből kiszabadult históriát. K. Lóri után szabadon! (Megjegyzem, a Semmiért egészen nagyon bejött nekem.) No, mondok egy mesét Neked, te édes kis céda! Na, ezt hallgasd, mert fájni fog: megtaláltam az öregkori énedet… egy kopott kocsmában, pont akkor, amikor lehetett ingyen (ahogy ott mondták: ingyííí) enni és inni születésnapi buli címén, bejött a vénasszonyka. Bottal, mert nem tagadta, hogy megsanyargatta őt sok f*sz s az élet. Ő az, akiről most mesélek. Csapos voltam, józan, így tessék most haloványan fájni! Az asszonyka ivott, így tessék most vastagon fájni kicsit! Amikor elment mellette az önjelölt kocsmárosné, a „büdös szájú Hortenzia” (ezt sutyorogta a néni kapatos-dühöden), hangosan ezt ficseregte: „köszönöm szépen, nagyon finom volt a torta”. Elkezdték őt cukkolni, hiszen mi nagyobb móka, mint egy vén részeges idegszálait pengetni.

– Néni – fordult felé az egyik fiatalember –, eemegyek magáho öntözni húsvétra, de csak akkó, ha lesz ehharapás (szerkesztői megjegyzés: egyharapás, mely olyan miniszendvics, mely úgymond egy harapással elfogyasztható). A néni csak motyogott valamit mérgesen. – No, lesz? Lesz ehharapás? Csak akkó megyek! Néni! NÉNI! No, lesz ehharapás?

– Jóvammá, jóvan… – sóhajtott fel sanyarú jövőképed, majd pókerarccal odavágta: – Igen nagy kínod van, fiam, lesz pina is, ne féjé!

Nevettem, de olyan vegytiszta vén kétségbeeséssel sajogtak a szavai. Nekem később elmesélte, hogy elkoptatott két férjet, fájnak ők még mindig, és jó neki. Te, Lilith! Tudod, Te jutottál eszembe, hogy száz és száz bárd sírná nőstény-átkaidért átkait, ha hagynád, de Neked kell egy Eduárd! Görcsösen kell!

Lehet, hogy Te liba vagy, de én egy kib*szott kandúr, b*sszameg!!! Elharaphatnám a gigádat, Teeee! Mert meglehet, s nagy esély van rá, hogy csapodárabb vagyok, mint Te, de legalább következetes! „Ejj, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?” S nem érdekeeeel! Nem ér engem el!

Jaj, te sötét hullámokkal díszített, leány! Úgy tudsz nekem fájni, Kedvesem! Sajogsz, hogy nem értettél, s én oly kevéssé értettelek Téged! Zúg és dühöng a tenger, de nem a népeké, hanem a megalázottaké! Mert reám, Fenyvesi Kornélra, bűnös lélekre és bukott idealistára olyan vétket nem akasztasz, te Pokolbéli Álmártír Szuka, melyben nem vétkes: Lehet, hogy én… Én, Fenyvesi Kornél vagyok az egyetlen, de engem NEM csaltál meg. Lehet ezer Ádám és ezer – mittuggyam én… – Endre vagy Jónás a rezortodon, De Engem NEEEEEM, mert…, hogy az entellektüelek és az ősprofánok atyja b*ssza meg: Én mindig tudtam és minden hímbutaságom mellett tudatosítottam, hogy te egy individuum vagy!!! És szeretlek mindhalálig! „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte, e csillagos, mély, forró május este”! Mert volt egyszer, még Jancsika és Juliska kora előtt egy szerda, egy május este, amikor mi ketten összeakadtunk. Nem lettünk pár, csak két csavargó, akik társra leltek! Mindörökre…. És Én, Én (most nagybetűvel írom ezt, pedig sohse szoktam!) azt hittem, a társad vagyok egy butaságtól homályos életben, s jogom van tisztelni Tégedet, mert vagy, aki vagy, édes Lilithem, lélekhóhérom, kedvesem…

Oktass ki, kérlek, hogy most miképp van ez… Fájok.

Mélyen ölel még mindig:

Fenyvesi Kornél, hű szívhuszárod

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász, fájnak a félreértésetek attitűddel)

Juhász Lomboš Kornélia

Gyurász Marianna
Az evő

Bettinek hívnak. Nem felvágni szeretnék ezzel. Szerintem bemutatkozni a világ legtriviálisabb dolgai közé tartozik. De próbálja ezt elmagyarázni bárki ennek a féleszűnek, aki kedden költözött az ágyam alá. Nem is arról van szó, hogy megtagadja az információ megosztását, személyi jogokra vagy sötét előéletre hivatkozva, mert azt elfogadható válasznak tartanám. Nem, azt mondja, nem érteném.
Több okból is biztos vagyok benne, hogy kedden jelent meg. Egyrészt Lautrec miatt, akinek mániákus epizódjai teljesen konzisztensek, és a hetente ismétlődő reggelik közül a zabkására a legérzékenyebb. Kedd. A délutáni csoportfoglalkozásra előadót hívtak. Kedd. Dr. Stein felére csökkentette a lítiumadagom, és ez is egészen biztosan kedden történt. Csak abban nem vagyok biztos, melyiken. Néha sok kedd sorakozik fel egymás után, amiket nehéz elválasztani egymástól. Sziámi ikrek.
Bemutatkozni képtelen, de azt mégis azonnal kikötötte, akárkinek mesélhetek róla. Sőt, egyenesen megkért rá. Persze, nehezteltem rá, így senkinek sem szóltam egy szót sem. De szerdára hozzászoktam a jelenlétéhez, és csütörtökön már örültem a társaságnak. De szólítanom csak kellett valahogy.
– Szólítanom csak kell valahogy! – fakadtam ki pénteken. A fejemben már sok különböző nevet kipróbáltam, ahogy másokkal is teszem, míg valamelyik össze nem kapaszkodik az arcukkal a fejemben, mint két építőkocka. De rá egyik sem illett.
– Ó, szólíts Timnek, ha nagyon szeretnéd – válaszolt elgondolkodva. Most nem az ágyam alól kommunikált. Azt hiszem, begörcsölt a vádlija, mert ideiglenesen a felhúzott lábam mellé telepedett.
Én csak bólintottam. Ekkor már nem volt erőm vitatkozni vele, és egyébként is, örültem, hogy van kivel beszélgetnem. Meséltem neki a napomról, a pénteki palacsinta meg juharszirup csodájáról, és ő türelmesen hallgatott. Mikor elálmosodtam, udvariasan visszavonult az ágy alá. A következő napokban elkezdtem mesélni róla, először az asztaltársamnak reggelinél, aztán csoportos foglalkozáson is. Volt, aki kicsit foghíjas és buta leírásomból megszerette, sőt, rajongani kezdett érte. Egyesek egyenesen felhúzták az orrukat, hogy kisajátítom, és féltékenységből napokig nem voltak hajlandók szóba állni velem, míg végül is hiányolni nem kezdték Tim ideáját, ezért lassan visszasunnyogtak mellém tízóraiosztás közben. Voltak, akik lenéző képpel csak annyit fűztek a meséimhez, lehetetlen, hogy az ágyam alatt éljen bárki is, nyilván csak olcsó népszerűségre vadászom.
Az ápolók közt akadt, aki kötelességének érezte, hogy utánajárjon a történetnek, illetve hogy Dr. Stein tudomására hozza a dolgot. Persze, Timre nem akadtak rá, mert, ahogy sejtettem, mindenben két lépéssel előttük járt. Dr. Stein élénk képzelőerőmnek tudta be a dolgot, de haloperidolt nem írt fel újra. Szerencse, mert így is többször lettem rosszul a pirulakoktéltól, mint amennyi kényelmesen elviselhető. Rémesen lefogytam az utóbbi időben.
Aznap, mikor átfésülték a szobám, egy szót sem váltottunk, de másnap megkérdeztem, miért volt annyira fontos, hogy meséljek róla. Egy ideig nem szólt egy szót sem, de aztán úgy dönthetett, ha már együtt fogunk élni, megoszthat velem dolgokat, mert beszélni kezdett.
– Talán elgondolkodtál már, miért épp az ágyad alatt lakom.
– El akartál bújni. – Persze, hogy elgondolkodtam.
– El akartam bújni. Ebben segít, ha a lehető legtöbben tudják, hogy itt vagyok.
Nem értettem.
– Akik keresnek, egy szavatokat sem fogják elhinni.
Egy másik keddi napon jöttek, hárman voltak, és halszálkás öltönyt viseltek. Szinte biztos voltam benne, hogy az igazgató úr nem vette észre a halántékukra simuló szürke paróka alatt a színes csápokat. Azt magyarázták, egy nemzetközileg körözött biztosítási csalót keresnek, de tisztán értettem, hogy ’nemzetközi’ alatt azt értik, ’intergalaktikus’, ’biztosítási csaló’ alatt pedig azt, hogy ’ínyenc’, ami kicsit összezavart. A többiek persze azonnal Timről kezdtek mesélni, így én is csatlakoztam. Minél többet beszéltünk, a csápjaik annál vörösebbé váltak, végül meguntak minket, és elmentek. Az igazgató úr vállat vont, és visszatért a pingpongasztalához. Ekkor összeestem, úgy éreztem magam, mint aki napok óta nem evett semmit. Pedig épp csak befejeztem a zabkásámat.
Mikor visszaértem a szobámba, Tim nem volt sehol. Sírtam volna, de nem volt bennem egy csepp erő sem. Lefeküdtem aludni.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

Profán Provokáció, avagy egy irodalmi pályázat margójára

Drága Kornélom!

Nem buktunk le, kicsit fel is háborít.

Mit kicsit!… E levelemmel mély lilith-i csalódásom és feléd küldött összes női és irodalmi megértésem fejezem ki. Komolyan, most már tényleg megértem, miért borultak az ideáid. Mondjuk, azt még mindig nem, hogy miért ragaszkodsz hozzájuk oly görcsösen. Ám azért mégis köszönöm, ezt is jó mélyen, bár tudod, én nem hajlok egykönnyen, hogy utazhatunk egymás világában.

Valami kezdetét vette, amellett a buta, mégis életmentő kávé mellett, látod, még csak annak a kicsiny nyitrai kávézónak a neve is előre jósolta. Ty a ja, Te és Én. A boszorkányság ott volt körülöttünk, mégsem vettük észre. Kicsit olyan most ez, mintha magyaráznám a bizonyítványom. Mintha magyaráznám önmagam, pedig ez már igazán a démoni büszkeség legalja. Engem tudni kell!

Hova süllyedtem Kornél? Mondd, van még lejjebb? Ez még a pokol?

Kérlek, szólj rám, ha elhagytuk már a falu határát. Regényeimbe és elefántcsont tornyomba menekülök addig. Rángass majd ki, találj ki nekem új játékot, amit élvezhetek! (Szerkesztői megjegyzés – kac, kac, tudjuk, hogy te mit élvezel!) Egy Lilith aláírás 5 Fenyvesiért, aztán fordítva. Haha. Másodsorban, a minap közölték velem, írásban (!!!), hogy Nő vagyok. Azt hittem eddig, ez nyilvánvaló, mit szólsz te ehhez?

Tudod mit, kezdjük el. Legyen ez a nyitány egy új párbeszédhez. Már nem ülünk ott Nyitrán, Te és Én, már nem ülünk a kávé, néha a rum és Chivas felett elmélkedve. Már máshol ülünk. Visszafordíthatatlan, úgy gondolom, visszafordíthatatlan. Megmártóztam a világodban és te is az enyémben. Igaz, mindkettő fekete, csak kicsit más az íze. Az információkban, a közlésben elvesztünk valahol, a ránk szabott ítéletekben, a ’sokszormeghalásban’. Így hát nyújtom a kezem, játsszunk, úgyis pokoli ez a hely is, bár az sem rosszabb a többinél. Ott is csak uralkodni kell. Uralni a káoszt, de az alvilági klikkesedés után, amiről a múltkor meséltem, már unalmasnak tűnt. Kezdem látni, itt sincs másként. Legalább Te itt vagy. Ez megnyugtat valamennyire. Úgy néz ki, a morzsák, amiket hagytunk, kevésnek bizonyultak. Omnia cum tempore, próbálom magam mérsékelni.

Legyen hát e levelem felkérés a táncra (Szerk. megj. – a férfiak kérik fel a nőket), míg ez a csapodár, ajtóstól házba rontó, barokktankokban író szerkesztő el nem bassza a tervem. Róla még majd később mesélek.

Mit szólsz hát, szívhuszárom?

Csókol, a te vadkeleti boszorkányod, pokolbéli démonod:

Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, nem jelöli magát semmire]

Tóth Lilith Viktória

Random riposzt (1): A borult idealista keringővel válaszol

Drága Lilithem!

El sem tudod képzelni, bár nagy a fantáziád, hogy mennyire örülök, hogy engem választottál táncpartneredül és játszótársadul. Nem tudom garantálni, hogy nem leszek olykor-olykor falábú, és azt meg végképp nem ígérhetem, hogy nem fogok tudattalanul csalni, hiszen az én emlékezetem is túl sokat járt már a kútra. Múltam köcsöge felettébb repedezett – és nem csak a sarka. De annyit megfogadhatok, hogy mindig hű kérdeződ és kedvenc elveszetted leszek. Örülök, hogy Magadat keresed bennem. Így megfelel?

Na, én, kérlek, elhagytam a falu határát. Meg magát a falut is, a trágya- és füstszagú idillnek búcsút intettem. Kedvenc szerkesztőm és önjelölt mecénásom segedelmével megvetettem a lábamat Jókai szülővárosában. Tudtad, hogy ő is vízöntő volt?

Azt írtad nekem, hogy a pokol paraméterei érdekelnek, aztán meg hirtelen torony… Buja képzavar vagy nekem mindig, nem hiába, mégis elmegyek veled a bálba! Te diktálhatod a szabályokat, a ritmust, a tempót, te rándíthatsz engem irányba. Kezdő leveleddel, kaotikus felütéseddel is ezt tetted. Ősz húrja busong lassan már körülöttem. Nyugi, nem haldoklom, csak jön a szeptember és ebben a fás, fulladó nyárhalálban a pokol, a torony meg a játék ahhoz a felismeréshez vezetett el engem, hogy az élet egy kib*szott, gonosz libikóka.

Szinte látlak, ahogy felszaladnak a szemöldökeid, hisz kliséből annyi van a világon: egyszer fenn, másszor lenn, mi ebben az új? Néha olyan szárnyalóan jó tud lenni a helyzet, másszor meg magány savanyította döghalál állapota terjeng, de azért olyan gonosz ez a bizonyos mérleghinta, mert azoknál, akik falják az életet, mint ahogy én igyekszem és miképp te teszed, nem hagy időt arra, hogy felkészüljünk az átmenetre. Beragyog a nap, felemelkedsz és durrrr, le a seggedre… rosszabb esetben, férfiképp kiváltképp kellemetlenül, valami másra. Szabadság vigyora és fájdalom vicsora szaggatja az arcodat, és összeolvad a mámoré a fájdalom sikolyával.

És tudod, mi a legijesztőbb, drága Hölgyem? Az, hogy sose tudhatod, ki ül a hinta másik felén. Hogy okolhatsz-e valakit, vagy a saját lábaid, a saját akaratod az árulód.

Tanulom ezt a zuhanó élettáncot, s Téged szívesen fogadlak ebben társamul, illetve melléd szegődöm, ha megengeded. No, foglalj helyet, tedd szét a lábad, ne szemérmeskedj! Mosoly van az arcomon, hogy ritmikus, fel-le csapdosó piruettjeink talán nem fognak annyira fájni, ha tompítjuk egymás radikalitását. Juliska, kijutottunk a sűrű sötét erdőből, bár hogy hol vagyunk, nem tudom. Kiderítjük ketten! Ty a Ja.

Minden gondolatodat előre is mélyen köszöni:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Juhász Lomboš Kornélia

R. Nagy Krisztián
Miért kétszer sült?

– Mégis mit kezdünk a sok skót karakterrel? – kérdezte Katzenberger Elemér, magyar műfordító.
– Azok lehetnének a szlovákok. Szlovákia a mi Skóciánk. Mindenki a hegyekben él és gusztustalan kajákat eszik – felelte Novák Farkas, magyar műfordító.
– És az akcentus?
– Beszélhetnének olyan jó ízesen. Palócosan. És a tehéngyomor helyett brindzás nokedlit zabálnak állandóan.
– Nem rossz, nem rossz. Szóval, mi is van meg eddig? A T. S. Elliot-vers helyett beszúrunk egy Adyt, a walesi herceg valami Habsburg trónörökös lesz, a brit királynő pedig magyar miniszterelnök-asszony…
– Aki teasütemény helyett Túró Rudit eszik.
– Igen, jó, Túró Rudit. A southamptoni bandát pedig átírjuk, szegediekből fog állni, jó vastag tájszólással.
– És a húsos pite helyett hortobágyi palacsintát esznek.
– Aztán az öreg madame terrierjeit lecseréljük vizslákra, bridzs helyett pedig snapszert játszik.
– És az öreglány rétest készít majd mindig, szuflé helyett.
– Öregem, elszakadnál már a kajáktól? Nem ettem két napja.
– Én sem, ezért kell befejeznünk az első ív fordítását lapzártáig. Nem tudok másra gondolni. És meglepően sok étel van ebben a regényben, hogy őszinte legyek.
– Éhezőművész volt az író maga is. Ezért is nekünk kell lefordítanunk. Azt hiszed, azok a jól fizetett szerkesztők a bőrfoteleikben át tudnák adni, milyen üres gyomorral írni?
– Ezüstkanállal a szájukban.
– Amivel levest esznek, ahogy mondod. Figyelj, majd én foglalkozom a kaja utalásokkal. Koncentrálj inkább másra. Mi lesz például Colonel Pennybottommal?
– Elszegényedett lord, katonai pályán. Nem túl okos, de tökös és elhivatott.
– A probléma az, hogy az eredetiben körbehajózza Írországot. Magyarországon mit hajóz körbe?
– A Balatont.
– Negyven napig?
– A Balatont hajózza körbe negyvenszer, negyven napon keresztül. Aztán, mikor megnyeri a fogadást, a tihanyi szirteken veszi nőül Emíliát.
– És a legjobb rész: egy hét alatt kifogy a hajó a kétszersültből is, úgyhogy a továbbiakat nyugodtan fordíthatod anélkül, hogy kajákra kelljen gondolnod.
– Viszont mire fordítsam a kétszersültet? Mi a kétszersült magyar kulturális megfelelője?
– Nem tudom… Kolbász?
– Kolbász? A kétszersült egy száraz kenyér, amit még egyszer megsütnek.
– Nem, nem! A kétszersült sült hús, amit kiszárítanak.
– De akkor miért kétszer sült?
– Mert újra sütik a napon. Így sokáig eláll kalandozás közben.
– Szerintem kenyér. És azért sütik duplán, hogy ne száradjon ki újra.
– Oké, mi lenne, ha egyszerűen megtartanád kétszersültnek? Akkor majd az olvasó úgy tehet, mintha tudná, miről van szó.
– Nem rossz, nem rossz.
– Plusz, ha nem tudod, mi az, legalább nem csorgatod a nyáladat.
– De nem akarom ilyen módon kompromittálni a fordításunk kulturális alapját. Esznek a magyarok kétszersültet? Lehet, hogy inkább csak száraz kenyeret írok.
– Száraz barna kenyeret. Az valamivel egzotikusabb.
– Rendben, azt hiszem, ez így megteszi. El kéne kezdenünk írni.
– Nem, várj! Még nem tudtunk megegyezni, hogy az elfeledett kelta ereklye hun legyen vagy római. Én továbbra is a hunokat támogatom. A római túl kommersz.
– De gondolj bele, ha valaha lefordítják a fordításunkat, a hunokat száz százalék, hogy félrefordítanák ősmagyarra.
– Ejnye, igazad van. Legyen római. Isten őrizz, hogy valami inkompetens fordító elrontsa az egészet.

R. Nagy Krisztián

R. Nagy Krisztián

Falusi turizmus II.

Bleh – szoktuk mondani annak idején falucskánkban egy nagy korty bor ízesítésű szeszesitalnak egy elmosatlan kávéscsészéből való legurítását követően. Ezek voltak a szép idők, még a dzsentrifikálódás előtt. De muszáj volt fejlődnünk, evolválódnunk. A túlélésünk forgott kockán.
Ma már tiszta borospoharakat használunk, és olyanokat mondunk, hogy „érzitek ezt a halvány citruszízt a kortyközépen?”, vagy „Bitang egy évjárat, nagyon savasak voltak az augusztusi záporok!”
– Tűz ellen csakis tűzzel védekezhetünk – mondta a falugyűlésen Horváth Dezső Jenő, a tűzoltóparancsnokunk. – Ezek ellen a piszkos dzsentrifikáló buzernyákok ellen is csak úgy harcolhatunk, ha szarrá dzsentrifikálódunk, mielőtt jövőre visszajönnek!
Felbuzdult az általános közhangulat a gyűlés után. Ez kellett nekünk. Egy terv! (Illetve egy új tűzoltóparancsnok, aki lehetőleg azért vízzel küzd a tűz ellen.) Ha ezek a piszok fővárosiak azért járnak ide, hogy évente egyszer tájszólva gorombáskodhassanak, hogy eljátszhassák a bunkó parasztot, hát mi majd megmutatjuk nekik! Ide nekünk a vezetéktelen internettel, és a szoláriumszalonokkal. Kivágjuk az összes kézműves sört és házipálinka-főzdét, és importálunk helyettük nagyüzemi lőrét, márkás söröket, tequilát és skót whiskeyt. Nem lesz itt több csibepaprikás, csak gyros pálcikán és szezámmagos gyors kínai csirke. Lemondunk még a kolbászcsücskökről is, falunk legszentebb hagyományáról – a disznófeldolgozó céh üzemeit átalakítjuk társasjátékos kocsmákká, macskakávézókká, LEGO márkaboltokká, Rejtő Jenő tematikájú prémium éttermekké.
Kötelező jellegű nyelvtanfolyamokat indítottunk, mely során a falu legidősebbjei is megtanulták a hunglish nyelvet, amely a magyar és az angol külső szemlélő számára véletlenszerű kombinálásának tűnhet, de valójában a piszkos városi millenialok (ez is egy hunglish kifejezés, szabad fordításban azt jelenti: „lusta disznó értelmiségi fiatal, bezzeg az én időmben…!”) manapság már olyan magas fokozaton űzték, olyan apró, kimondatlan nüánszokkal teli szabályrendszert követve, hogy egyetlen elcsúszott kifejezés romba dönthetné egy nem natív szpíker (hunglish, jelentése: „ember aki még bírósági vallomás során sem bír egy nyelvnél maradni”) minden hitelességét. Márpedig nekünk biztosra kellett mennünk.
Hamarosan elérkezett a nyár legesősebb, legforróbb (de meglepő módon ugyanakkor leghidegebb!), legnyálkásabb, legtaknyosabb, legtüdőembóliaokozóbb hete – a Köpőcsésze fesztivál ideje.
– Apámbátyám, mondja csak, merre kő menni itten a kőpőcsísze gödörhöz? – kérdezte egyike az őshonos fesztiválozóknak, aki pontosan tudta, hogy csak az elektromos cigaretták gerjesztette gömbvillámok fényét kellene követnie, de hozzátartozott a Köpőcsésze élményhez a helyiekkel való parolázás.
– A fesztiválhoz? – kérdezett vissza a boltos Béla, kifogástalan városiassággal. – Csak tessék követni a táblákat. De, áj gessz (hunglish, jelentése: „azt csinálsz, amit akarsz”), csak lekérheti a fiatalúr tripödvájszörről (hunglish, jelentése: „Olyan szuper az okostelefonom, még mindig van rajta hely felesleges appoknak, az internetkapcsolatom pedig sosem szakad meg. És te mit tettél le az asztalra?”) a fesztivál koordinátáit.
A fesztivál hangulatát szinte azonnal tökéletesen elimináltuk a gödör kényelmi fejlesztéseivel. Az állandó ingyenes wi-fi lefedettség és a mobiltelefon-töltőállomások tömkelege jelentős mértékben csökkentette a fesztiválozók egymás közötti kommunikációját. A kristálytiszta mosdók, a mindig rendelkezésre álló melegvíz tönkrevágta a fesztivál látogatóinak gó-tu (hunglish, jelentése: „kínos csend helyett használt”) közös témáját, ennek hála az új ismeretségek vagy hosszú idő utáni egymásra találások száma legalább feleződött.
A fesztivál tradícióit is meg kellett semmisítsük. A hagyományos éjjeli portya, mely során a fesztiválozók kicsiny csapatait szabadítják rá falunkra az éjszaka közepén, egy lehetetlenül bonyolult bevásárlólistával:
Légfritőz
Ultimét frizbi (Hunglish, szójáték: a kifejezés egy játékra utal, amelyet frizbikkel űznek olyan személyek, akiknek 20+ éves koruk ellenére fizikai fájdalmat okoz hosszúszárú nadrágot viselni, jelen helyzetben azonban a világ legfantasztikusabb frizbijét hivatottak a portyázók megszerezni).
Bicikli duda
Francia ráksaláta
Disney hercegnős Barbie
Etc.
A vigasság abból ered, hogy primitív kis községünkben elméletilegnem fellelhetőek hajnali háromkor az adott ájtemek (hunglish, jelentése: „annyira nincs kapcsolatom a külvilággal, hogy a ‘tárgyak’ szót sem bírom normálisan mondani”), sőt az édes álmukból felvert idős paraszt nénik és bácsik még azt sem fogják tudni, mégis micsudákról beszínek, ezek a városi nípek.
– Van három éjjelnappali áruház a falu közepén, kedveseim – mondta a részeg portyázóknak Bözsike, az új tűzoltóparancsnok neje, majd segített nekik kigúglizni (Hunglish: „jobban tudja a telefonom”) melyik boltban vannak a kért tárgyak raktáron, illetve, ránézett olcsóbb-e valami az amazonon, mert azt, ha megmutatják Imre bá’-nak a boltban, prájsz meccselni (Hunglish: „a régi szép időkben még nem volt senkinek semmi baja a monopóliumokkal!”) tudja nekik, és olcsóbban kijöhetnek.
A portyázók fél órán belül hazatértek a lista összes tárgyával, de mindenfajta maradandó élmény nélkül. A fesztivál szervezői vészhelyzeti megbeszélést tartottak sátrukban – lévén fejenként egy tucat kávét ittak, azzal számolva, hogy hajnalig kapják majd a híreket a portyázók esélytelen küzdelméről –, mely során közös megegyezéssel arra jutottak, hogy a fesztivál hihetetlen sikerének hála, felvirágzott a szomszédos kis falu, a helyiek pedig bizonyára nagyon hálásak. Új messiási szerepkörüket pedig tiszteletben kell tartaniuk, és bármennyire fájó is, morális kötelességük jövőre egy másik bunkó, elmaradott, primitív, kőkorszaki helyiségben megszervezni a Köpőcsésze fesztivált.

Ősz volt, kora ősz. Még a hajnal sem hasadt, amikor édesapám felköltött.
– No gyöjjé, kisöreg.
Túl álmos voltam, hogy feleljek. Édasapám kirángatott az ágyból, ki az udvarra, ahol láttam, hogy a szomszédok is mind kidugták a fejüket. Lent a völgyben, a hírhedt, elhagyatott Köpőcsésze gödör szélén mozgolódás látszott.
– Mi történik, idesapám? – kérdeztem, de az öreg csendre intett.
Meghallottuk a krákogó köhécselést, a taknyos horkantásokat. És akkor rádöbbentem. Oly sok év után visszatértek a kubikosok.
– Újra köpnek – mondta édesapám, és életemben akkor láttam először sírni.

R. Nagy Krisztián

Gyurász Marianna
A figyelő

– Hagyjál, kérlek – mondom a telefonnak, de a zene nem hallgat el. Azt énekli, „Segítség, kő vagyok”: ami egyszer csodás ötletnek tűnt, attól most libabőrözik a karom.
– Annika, ha nem veszed fel a telefont, mi értelmed van itt az irodában, vagy úgy általában, egyáltalán? – kérdi Möbi, a dobozszomszédom. Nem rajong Zappáért, értem, a páciensekért, a gyógyszerekért, a gyerekeiért vagy a macskáiért. A betegségeket, a mellékhatásokat és a katasztrófafilmeket szereti.
– Shhhhh – válaszolom, és rábökök a zöld gombra a kijelzőn.
– Finn és Társa Élettudományok, a vonalban Annika Heller, miben segíthetek? Ó. Értem. Nem, ez valóban nem szokványos reakció. Egy pillanat türelmet kérek. – Megkeresem a szóban forgó szívgyógyszer fájlját, megnyitom és jegyzetelni kezdek. – Mikor jelentkeztek a mellékhatások a kedves papánál? Tegnap este.
„A spektrum minden színében játszik”, írom „erős fénynél néha nem látják, reggelinél teljesen eltűnt, mert keletre néz a konyha”.
– Mikor beszél, a szavak mögött állandóan ezt a magas, furcsa búgást hallom. Először azt hittem, a hűtőszekrény, de nem fért a fejembe, hogy csak a papi monológjai alatt zümmög ilyen hangosan.
– Monológokban kommunikál? – kérdezem, miközben azt pötyögöm, „átható búgás”.
– Ez régi dolog, nem a gyógyszer miatt van. Politikai beszédíró volt fiatal korában. Néha esszéket ír, és elküldi őket lapoknak, de szóra se méltatja senki. Nem mintha ez megállítaná – hallom, ahogy a nő a szemeit forgatja.
– Hát, én itt csak újonnan megjelent, szokatlan, életminőséget fenyegető tüneteket szeretnék feljegyezni – próbálok visszatérni a tárgyhoz. Abból nincs több. Elküldöm a bácsit a kardiológusához, aki felírt neki minket, aztán szakítjuk is a vonalat.
Ezen a napon hárman keresnek még. Papi után egy középkorú nő írja le tüneteit, saját szavaival, halványkék slejmet köhög fel, és hirtelen tökéletesen ért a jazzhez. Soha nem volt különösebben tehetséges, de most többórányi darabokat improvizál. (Persze, semmit nem jegyez le. Azt sem tudná, hogy kéne.)
A következő hívó egy páciensünk felesége, ijedt, apró hangú, furcsa kiejtésű nő. Azt meséli, a férje az Egyesült Államok hites elnökének képzeli magát, törvényeket alkot és dühösen kiabál a fürdőszobatükörrel. Őt video hívással kapcsolja a felesége. Ötvenes, szőke, vörös szemű férfi. Egy pillanatra szinte fenyegetve érzem magam, ahogy velem dühöng, több száz kilométerre fizikai testétől. Képtelen összefüggő mondatokat alkotni. Orra az ég felé mutat és rózsaszín. A felesége szerint már a fél várost maga mellé állította szózataival.
A harmadik telefonáló egy fiatal lány. Egyes típusú cukorbeteg, nyolc és fél éves korában diagnosztizálták. Azóta keményen küzd a vércukorszintje stabilizálásáért, hozzáértőn mesél erről. A diabetológusa ajánlott minket neki, pár hónappal ezelőtt. Az egyik legnépszerűbb tablettánkat írták fel neki. De pár napja (Miért csak most hív, kérdem. Eddig azt hitte, múló állapot. Vagy elvesztette az eszét. Vagy múló állapot, hogy elvesztette az eszét.) azt vette észre, hogy a bőre sötétrózsaszínné vált, édes és nyúlós. A haja ijesztő mértékben hullik. A személyisége is mintha változna, alig észrevehető módon, hirtelen borzalmasan fontosnak tűnik számára a társadalmi felelősségvállalás. Szabadidejében moralizál, és egyedül a cukorka ízű arckrémet képes tolerálni a bőre. Kész katasztrófa. Rendben. Minden feljegyezve, megjegyezve, mindennel kezdünk valamit.
Möbi, a dobozszomszédom minden telefonbeszélgetése után jóízűt nevet. Később felmelegíti a vacsoráját a közös mikrohullámú sütőben. Ezután a folyosón, törökülésben, a műanyagdobozból kanalazza a feltehetően gusztustalan ételt. Sosem látom, mit vacsorázik, de minden alkalommal vékony, barna nyálkaréteg ül a torkomra, mikor enni látom.
Én otthon vacsorázom majd, késő este. Csirkecombra szórom az antidepresszáns kapszuláim tartalmát, kedves halványsárga színt adnak a húsnak. És citrom ízt. Alig pár hete írattam fel, feltétlen szükségem volt rá. Akkoriban váltam hosszú, színes, egyszarvú kínai sárkánnyá. Japán nyelvtudásom és empátiám is jelentősen javult, csupa előnyös tulajdonság ebben a munkakörben. Lovagolni is tudtok rajtam. Átölelhettek, mikor sírtok. És telefonáljatok. Csak tudassátok, ha valami nincsen rendben. Meghallgatom.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

R. Nagy Krisztián
Falusi turizmus I.

A falunktól hét kilométerre fekvő gödörben rendezik meg a Köpőcsésze fesztivált, minden évben, a nyár legesősebb, legnyálkásabb, legforróbb és egyben legkellemetlenebb hetén.
A Fesztivál hosszú, dicső múltra tekint vissza: első évében mindössze öt egyetemistából állt, akik eltévedtek túrázás közben az esőben, lévén a környéken nincs semmi érdekes, ami alapján az ember megállapíthatná, merre jár. A fiatalok egy aprócska gödörben húzták meg magukat, ott osztoztak három száraz gyufán és egy fél kolbászon egy lapulevél alatt. Egy hét sanyargásba telt, mire rájöttek, hogy a civilizáció, azaz a mi büszke kis falucskánk, mindvégig csupán egy köpésre volt tőlük – lévén az akkoriban arra járó kubikusok rendszeresen a gödörbe köpték a bagót egy-egy hosszú fáradtságos nap kubikozás után.
A fiatalok felismerték a gödörben rejlő lehetőségeket, és azonnal megvásárolták azt addigi tulajdonosától, Szőrősi-Kiss Manótól, a maradék kolbászért.
A kolbászcsücsök még aznap elfogyott. A gödör viszont nőttön nőtt – évről-évre egyre több lapátot koptattak el az odaérkező fiatalok, egyre több sátor verődött fel, egyre több kolbászcsücsök fogyott. A falusi turizmus felkapott kifejezés lett. Az emberek elkezdtek olyanokat mondani, hogy:
– Tudvalevő, hogy a falusi turizmus fellendülése elkerülhetetlen egy nosztalgiaciklusokat élő társadalomban, amely, természetszerűleg, fellendíti a helyi mikroökonómiákat, miközben kielégíti az ezredforduló generációjának igényeit is.
Talán mégsem ilyen szépen, legalábbis eleinte. A korai években inkább valahogy így fejezték ki a dolgot:
– Há’ az jó ha jönnek, mer’ szíp vidék e’ itt, oszt nekik is jó meg nekünk is, he?
Izgatottan készült tehát a falu minden évben a nyár legkellemetlenebb hetére, amikor is megérkeznek a városi fiatalok, az összes nagy, neves egyetemről, és elköltik nálunk sosemvolt vagyonukat.
– Jó fiúk ezek – mondogatja egy öreg bácsi minden utcasarkon szexistán. – Nincs nekik sok, de megböcsülik.
Minden jó volt.
Egyre többen jöttek, és egyre nagyobb lett a gödör. A kubikusok kiszorultak, de hát így megy ez, a nyálas bagófoltokat felváltotta napi tizenkilencezer cigarettacsikk. Annyian jöttek, hogy alig bírtunk az év során elég tradicionális kolbászcsücsköt felhalmozni. A disznófeldolgozó céh új vágóhidakat nyitott, de a malacáramlás túl lassúnak bizonyult. A kézműves sörfőzdék száma évről évre meghatványozódott, mígnem a Kuku utca kizárólag sörfőzdékből állt.
Ha versenyképesek akartunk maradni, fel kellett vinnünk az árakat.
– Ezek az ezredfordulósok, azért be köll látni, kifinomút ízlésük van, no! Nem sajnálják a pénzt a minőségért – mondtuk minden pohár helyben sajtolt bor, vagy minden eladott borban csipkézett sajt után.
Minden drága volt.
Ekkor valami megváltozott. Illetve több dolog. Az ok-okozati viszonya a változásoknak nem volt egyértelmű számunkra, lévén hogy egyszerű emberek vagyunk. Csak azt tudtuk, amit láttunk, és amit láttunk, illetve hallottunk, amit szintén tudtunk, ha megbízható forrásból jött (amikor valaki már látta, és onnan tudta, és így adta tovább), tehát, amit láttunk, tudtunk, vagy hallottunk, az nem tetszett.
Hiába jöttek egyre többen, a napi tizenkilencezer cigicsikkből napi nyolcezer lett. Aztán négyezer, kétezer, aztán semmi. Elektromos cigaretták hideg digitális fénye vibrált az esőfátylon túli sötétségben, amikor lenéztünk a gödörbe. A kézműves sörözőink üresen maradtak, míg a gödör szélén minden fiatal a saját maga által főzött sörével kínálta az arra járó kolbászárusokat (akiknek portékáját egy legyintéssel elutasították korábban, kalóriákra, és állatkínzásra hivatkozva). Új sátrak jelentek meg, ahová nagy városi furgonok álltak be kroaszónokkal, ipari mélyhűtőkkel, fagylaltgépekkel. Aztán a szervezők tájékoztattak, hogy nem árulhatunk ételt a Fesztivál területén, mert a kétörörök nem dolgoznak konkurenciával, egymás között megegyeztek, hogy a minimum ár egy porció ételért egy párizsi garzonlakás éves bérleti díja, ez alá nem tudnak menni, mert azonnal csődbe megy az egész rendezvény.
Továbbra is minden drága volt, csak nem mi árultuk.
A táborból nagy fesztivál lett. Valamit tennünk kellett.
(…)

R. Nagy Krisztián

Gyurász Marianna
Az óvintézkedésekről

– Harmincnégyes alany, kérem, fejezze be a kesztyű igazgatását – hallom enyhén sercegő mikrofonhangon. A hang gazdája egy irányban áttetsző üvegfal mögött áll, így csak két dolgot tudok megállapítani róla: biológiailag férfi, és türelmetlen. Befejezem a 34-es típusú laboratóriumi védőkesztyű igazgatását. Pedig a bal mutatóujjamon még mindig ráncos, és tudom, hogy végig csak erre tudok majd gondolni.
– Nem kell emlékeztetni a tesztfolyamat egyetlen pontjára sem, igaz? Úgy tudom, Dr. Mráz többször átvette magával a protokollt. Ha mégis pontokba szedett emlékeztetőre lenne szüksége, a vegyifülke üvegére tapasztottuk, a jobb oldalára, vállmagasságban. Amennyiben minden világos, a síphang után kezdheti is a tesztet. Minden világos?
Fogalmam sem volt, hová beszéljek, én nem kaptam mikrofont.
– Minden világos – motyogtam bele a steril szobába.
Síphang.
Első pont.
A bal mutatóujjam csupa ránc. Nem, ez nem az első pont. Az első pont, hogy óvatosan lecsavarom az áttetsző folyadékkal teli fiola kupakját. Fehér köpenyben és arcvédőben, a vegyifülke üvege alatt átnyúlva dolgozom. Az egyetlen zaj az elszívó-berendezés hörgése.
Most a pipettáért nyúlok, és követem a protokoll további pontjait: úgy teszek, mintha a fiola tartalmából pontosan 100 mikroliternyit (nagyjából két cseppnek felel meg, magyarázta Dr. Mráz) egy másik, kisebb üvegcse falára szeretnék engedni, majd pár koppintással a kisebb üvegcse fenekébe irányítani. De ez mind csak tettetés, színjáték, mert a valódi szándékom, a tesztfolyamat következő lépése egészen más. Valójában, mintegy véletlenszerűen, a pipetta hegyéről a kesztyűmre cseppentem a folyadékot, elnagyoltan ügyetlen mozdulattal. Ekkor megijedek, de nem veszítem el a fejem. Mielőtt levenném a kezemről a 34-es típusú laboratóriumi védőkesztyűt, lelkiismeretesen feltakarítom az egész vegyifülkét, a képzelt vagy feltételezett kontaminációt elkerülendő. Csak ezután távolítom el a védőfelszerelésem. Különálló, fehér ládákba helyezek minden darabot. Az ajtó melletti mosdónál alaposan kezet mosok.
Dr. Mráz azt mesélte, ez a pont valószínűleg teljesen felesleges, és hanyagolható volna. Ha a következő generáció számára használatba iktatandó kesztyűtípust utalták nekem (persze Dr. Mráz maga sem tudja pontosan megmondani, melyik lesz az), a tisztálkodásra semmi szükség. Ha pedig gyenge minőségű, veszélytelen laboratóriumi munkára gyártott kesztyűt használtam, a vegyület 15 másodperc alatt átszivárgott rajta, és ezen a világ legalaposabb kézmosása sem változtat.

A következő hónapokat alapos megfigyelés alatt töltöm. Naponta adományozok vér- és vizeletmintát az izgatott, magas hangú kutatóasszisztenseknek, és minden hét első napján egy vékony, alig pár szál alkotta hajtincset a nyaki régiókból. Nagyon ügyelnek rá, hogy ne keverjék össze a frissen nőtt részt a hajvégekkel. Nem hagyhatom el a szobám és fürdőszobám alkotta kis lakosztályt, de legalább egy tévét felszereltek, tíz csatornával, amelyek közül az egyiken a Jóbarátok legújabb évadát is vetítik.
Dr. Mráz minden héten meglátogat, ha el tud szabadulni, mert rettenetesen elfoglalt ember. Ajándékokat is hoz, kandírozott gyümölcsöt, videokazettákat, Freddie Mercury utolsó koncertjének felvételét. Nem vagyok nagy zenerajongó, és nincs ízlésem, de mindent megköszönök, mindennek találok helyet a széles, üres polcaimon. Néha arról érdeklődöm, hogy halad a kutatás, hányas számú védőkesztyűnél tart, ha ugyan be nem fejezték a tesztelésüket. Arról is kérdezem, tudnak-e bármit ezen a ponton, és hogy érzi magát a többi alany. Persze arra kényszerül, hogy tudatlanságban tartson.
Öt hónappal az után, hogy elfoglaltam a szobámat, lépnek fel az első tünetek. Rosszullét, jelentős fogyás, a kéz- és lábfejek folyamatos bizsergése. Az egyensúlyérzékem sokat romlik, és nehezen mondok ki bonyolultabb szavakat. Mikor Dr. Mráz meglátogat, néha nehezen értem meg a mondatait, pedig hallom, ahogyan beszél hozzám. Azt hiszem, azt mondja, nagy tudós voltam, és elképesztő eredményeket értem el, méghozzá nőként a szakmában, pedig alig írjuk azt az évet, amikor a Jóbarátok negyedik évadát adják a tévében. Mintha azt is hozzátenné, sikerrel zárták a kísérletet, és a biztonsági előírások nagy reformja előtt állunk. Vállon vereget, én pedig lehányom a cipőjét.
– Mindent köszönök – integet vidáman Freddie Mercury, és Dr. Mráz leoltja a kislámpát az éjjeliszekrényemen.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

R. Nagy Krisztián

A mumus és a teknősbéka

Máriásiék a városba költöztek, és a házukat, a Sósmogyoró utca végén, a Mumus vette meg.

Mióta pár éve a Mumus megérkezett a Földre űrhajóján, lehetett hallani róla itt-ott, újságban, tévében, közösségi médián, prédikátoroktól. Sok rémhír terjengett, nyilván, lévén ő a Mumus. Még a landolást követő sajtótájékoztatón gyorsan biztosította az emberiséget, hogy megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt, nehéz időszakát élte akkoriban, szégyelli is magát miatta, és igazán ne féljen tőle senki, mert ha jobban megismerjük, majd meglátjuk!

A Mumus tehát ide költözött. A Sósmogyoró utcába. Pont ide! A Mumus!

A Mumus beköltözése másnapján letüsszentett egy akácfát, ami általános közfelháborodást okozott a faluban.

– A Sósmogyoró utcai házakat nem mitikus lényekre tervezték, nem is értem, mit gondol ez a Mumus, hogy fog itt lakni, hogy fog beilleszkedni, nevetséges, kérem szépen! – nyilatkozta egy felháborodott szomszéd.

A közhangulat egyetértően morgott.

– Nem is szólva arról, hogy a Mumus teljesen másképp néz ki, mint az átlag falusi – tette hozzá egy másik szomszéd rasszistán. – És mit eszik egy mumus? Hogy kell ápolni a szőrét? Van-e a helyi boltban mumussampon, vagy bármilyen más mumusszőrápoló készítmény? Mi lesz, ha bemegy a boltba a Mumus azzal, hogy sampont akar, és nincsen, és erre megeszi a boltos gyerekeit? Ilyeneken kéne elgondolkodni!

A falusiak elgondolkodtak, és nem tetszett nekik a gyerekevés.

A Mumus viszont már itt volt, törvényszerűen megvásárolta a Sósmogyoró utcai házat, voltak róla papírjai, meg minden, nem volt mit tenni. Legalábbis ezt kellett, hogy mondja Rokokó seriff a felvasvillázott lincstömegnek, mikor szétoszlatta őket, még ha titokban ő sem örült a Mumusnak. Mondta is mindenkinek, minden adandó alkalommal:

– Titokban én sem örülök ám a Mumusnak.

A falu polgármestere mumussimogató estet szervezett a kultúrházba, hogy csillapítsa a kedélyeket. A Mumus örült a lehetőségnek, azt remélte, ha szomszédjai jobban megismerik, meglátják, hiába vannak kések az ujjai helyén, ő is csak olyan, mint bárki más. Rakott bolognai spagettit készített az eseményre, amin viszont meglehetősen kevesen jelentek meg, és ők is inkább egymás között mondogatták, a Mumus igenis megérdemli, hogy a közösség adjon neki egy esélyt, lángoló agancsok ide vagy oda. Maga a Mumus egyedül táncolgatott a sarokban, felettébb kínosan. A rakott bolognai spagetti elfogyott.

A faluújság meglepő statisztikát közölt az eseményről, e szerint a meg nem jelentek száz százalékának jobb dolga volt péntek este.

A Mumus nem sok vizet zavart az első hónapokban, hiszen sosem voltak vendégei, így feltételezhetőleg hanyagolta a mosogatást és a rendszeres zuhanyozást. Egyszer kihívták a csendőrséget, mert nyitott ablaknál az oroszlánkirály zenéjét hallgatta este tíz után. Az utcán azt beszélték, a Mumus tűzokádással elijesztette a csendőröket, de a hivatalos szervek sajtótájékoztatón közölték, hogy a bejelentést kivizsgálták, a zene hangereje a törvényileg kiszabott határon belül volt. Az ehhez hasonló eseteket a szakmában „idegbajoskodásnak” hívják, és a főcsendőrkapitány felkérte a lakosokat, hogy tartózkodjanak tőle.

A kedélyek lenyugodtak ugyan a következő hetek során, de nem sokáig. Chiangék, a Molnárkő utcában, egyik éjjel a fiuk szekrényében találták a Mumust. Az szégyenkezve mászott elő, többször elnézést kért, nem is értette, mi ütött belé… Megígérte, többet ilyen nem fordul elő.

Chiangék nem tettek feljelentést, a történtek mégis kitudódtak. A családot mumusszimpatizánsnak nyilvánította a rosszindulatú közvélemény.

– Igen, ott volt a szekrényben – mondta a Chiang család egyik feje. – Igen, furcsa volt. De attól, hogy nem teszünk feljelentést, még nem leszünk mumusszimpatizánsok. Csak nem akarunk idegbajoskodni.

A Mumusgyűlölő Közösség vezetői felháborodásukat fejezték ki.

– Az idegbajoskodás tette nemzetünket azzá, ami. Képzelje el, ha honmegszálló őseink, abban a régi évben, csak idelovagolnak, és azt mondják „Már laknak itt valami fura népek, de nem kell idegbajoskodni, majd arrébb mennek, semmi szükség legyilkolni őket.”

A közvélemény hangosan egyetértett, és követelték, hogy a Mumus húzzon el a búsba.

A Mumus egy hűvös őszi reggelen húzott el a búsba. Titokban pakolt össze, és korán indult, de nem elég korán ahhoz, hogy az utcán üldögélő öreg nénik ne lássák. Az üresen maradt házat rövidesen eladta egy ingatlanügynökön keresztül.

Soha nem tudtuk meg, hová ment a Mumus, mert senki nem volt az ismerőse a közösségi médián. Úgy tűnik, a régi tanmese a Mumusról és a teknősbékáról még ma is igaz: A Mumus rábeszéli a teknősbékát, hogy vigye át a folyón, persze felezik a benzinpénzt. A teknősbéka vonakodva beleegyezik, de félúton, a folyó közepén levágja a hátáról a Mumust, aki szomorúan vízbe fullad. Mert ilyen a teknősbéka természete.

R. Nagy Krisztián

Gyurász Marianna

Mivel teli az üres?

– Hmm – mondom az asszisztensnek, csak mert a csend kezd kínossá nyúlni. Ennél az alanynál muszáj elidőznöm. Sokáig nem jutok semmire.

– Igen? Készen vagy az összegzéssel, vagy van legalább pár részlet, amit jegyzőkönyvbe vehetnénk?

Nem vagyok kész semmivel, hazudni pedig nem szeretnék. A derekam már sajog a félig hajlott testtartástól, de a lyukat valamiért átlagos méretű ajtók átlagos magasságban elhelyezett kulcslyukairól mintázták. Valami oka is volt, a kutatás megtervezése nagyon szigorúan zajlott, elvégre. De csak homályosan maradt meg. Talán nem akartak túl sok változót bevinni a rendszerbe? Az efféle megfigyeléseket mindig kulcslyukaknál végezték. Ezért a fél szemem lehunyva kell tartanom (a balt, mint a résztvevők felének), ami szintén szörnyen kényelmetlen.

Valamit mondanom kell most már.

– Nem térhetünk vissza hozzá később?

– Hát, nekem tartanom kell magam a professzor úr dizájnjához – pislog rám az asszisztens, párducmacska-mintás szemüvegkerete fölött. Hédinek hívják. Tegnap kávéztunk, miután végeztünk a napi munkával, mert én voltam az aznapi utolsó. Egész csicsergős lány, ha koffeint adnak hozzá. Elmesélte, hogy azért szeretne tudományos területen dolgozni, mert egy mukkot sem ért az egészből. Pedig vagy egy évtizede mozog hasonló körökben. Ezen kissé fenn is akadtam, gyerekesen kerek arcát, kedves műkörmeit, dioptriáktól teljesen mentes, de stílusos szemüvegét bámulva. És még mindig nem ért semmit az egészből. Ezt imádja. Naponta megszégyenítik, és ő csak nevet. Azt mondja, azon a napon, amikor akár a szelleme megkísérti bármiféle tudományos megvilágosodásnak, itt hagyja az akadémiát, és visszatér a kézműves nyalókákat áruló standhoz, ahol egy nyáron dolgozott. Addig persze követnie kell a professzor úr utasításait, ha nem szeretné, hogy úgy utasítsák vissza a nyalókákhoz.

– Hát, akkor most kéne válaszolnom, igaz? Hány percem van még?

– Két perccel túllépted az időt – sandít a mobilja kijelzőjére. – De nem olyan nagy gáz, csak teszek melléd egy kis csillagot. Ha furcsa leszel, majd kizárunk a végén. – Feljegyez valamit, feltehetően a csillagot, én pedig erősen gondolkodom.

– Rendben. Hát, ez volt eddig a legproblémásabb, de vágjunk bele.

A kulcslyukon keresztül embereket láttam. Egyszerre egyet, minden alkalommal. És nagyon közelről. Olyan közel álltak a lyukhoz, hogy csak a pólójukat tudtam kivenni, a kabátjukat, a nagyon magas alakoknak néha az övcsatját. Színek váltakoztak, néha öltönyök is beúsztak a képbe. Volt, hogy egész cseppet imbolyogtak, ahogy figyeltem őket. Akit most ilyen hosszan vizsgáltam, sötétzöld ingben volt, ha csak a fényviszonyok nem trükköztek a szememmel.

– Tegyük fel, hogy Simonnak hívják. Vörös hajú és szakállú. Egy folton hiányos a szakálla. Fiatalabb korában sokáig marxista nézeteket vallott, manapság óvatosabb, a legtöbb dologról inkább nem is formál véleményt. Ahogy belegondolok – gondolkodom hangosan, miközben Hédi gyorsan termő gyöngybetűkkel jegyzetel –, talán emiatt volt ilyen nehéz bármi lényegit kigondolnom róla.

– De egész jó lesz ez. Ügyes vagy – dicsér meg Hédi, egy pillanatra felpillantva a lapról. Non-verbálisan arra buzdít, hogy folytassam.

– Simon videókat készít professzionálisan, amelyekben dobozokat csomagol ki. Botmixert. Gyurmát. Gyerekjátékokat. Sosem látszik az arca. – Megállok egy pillanatra. – Néha teljesen üres a doboz, és úgy tesz, mintha dolgok lennének benne. De ez teljesen homályos. Lehet, hogy nem üresek, csak én nem látok semmit.

Hédire nézek, hátha van kérdése, de ő sosem kérdez semmit.

– Azt hiszem, ő maga is nagyon szívesen néz hasonló videókat. Inspirációként, és szórakozásból. Halakat tart, amik világítanak a sötétben. Nem bírja a teljes sötétséget. A zenéért viszont nincs oda.

Miután végigmondom, Hédi tolla serceg még egy darabig. Mielőtt nagyon kínossá nyúlna a csend, vállat vonok.

– Azt hiszem, ennyi. Ha nincs kérdésed. – De ez csak udvariaskodás, tudom, hogy nem lesz.

– Nincs. Elég lesz ennyi. Délután találkozom a professzor úrral, és megbeszéljük a jövő heti menetrendet. Időben szólok majd, mikor kerülsz sorra, jó? – mosolyog rám.

Visszamosolygok. Eszembe jut, hogy felvetem a munkaidőn kívüli kávézás ötletét, de végül csak elbúcsúzom. Jövő héten úgyis találkozunk. Nincs okom sietni.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

Az Opus idei utolsó száma inspirál

Mint mindig, az Opus irodalmi lap idei utolsó, hatodik száma gazdag és sokszínű tartalommal várja olvasóit. Oldalainkon mindenki talál számára érdekes, érdekfeszítő és elgondolkodtató írást. Szépírás, esszé, tanulmány és a kritika is helyet kapott a decemberi lapszámban. A Szépírás rovatban … Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

2024-12-17
Az irodalom ünnepe Királyhelmecen

Október 28-án első alkalommal rendezte meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Királyhelmecen a Felvidéki Magyar Irodalom Napját neves előadókkal. Társszervezők, támogatók voltak a programok sikeres megszervezésében: Királyhelmec önkormányzata, Regionális Múzeum, Királyhelmeci Városi Művelődési Központ, Bodrogközi Magyar Ház. A rendezvénysorozat Dobos László Kossuth-díjas író királyhelmeci szobrának megkoszorúzásával kezdődött. Ünnepi beszédet mondott Erős Kinga József Attila-díjas író,…

2024-11-01
Egy nigériai költő, a síküvegfestés és Erős Jancsi egy helyen

Megjelent az Opus folyóirat 92. száma Itt van az ősz, itt van újra, és itt van az októberi Opus is, mely ismét számos érdekes olvasnivalót kínál az érdeklődőknek. Szépirodalom, tanulmányok, esszék, sőt még egy történelmi regény részlete is olvasható a … Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

2024-10-17

Oszd meg az ismerőseiddel!

OPUS irodalmi folyóirat

irodalom és művészet

Az Opus idei utolsó száma inspirál

Az irodalom ünnepe Királyhelmecen

Egy nigériai költő, a síküvegfestés és Erős Jancsi egy helyen

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása